KIS EMBER

Nagy izmokkal és terjedelmes egóval…

Valószínűleg alacsony termete mellékhatása az a pökhendi kivagyiság, mellyel az őt körülvevő világot megpróbálja meggyőzni saját rátermettségéről.

Személyes szerencsétlensége, hogy kicsinek született, ezért állandóan ugrálnia kell, ha észre akarja vetetni magát a nemzetközi porondon, különösen akkor, ha az arab térségben külpolitikailag nem is mondható túlzottan sikeresnek - sőt.

Rettenetes nyomás nehezedik rá, elődei között külpolitikai téren igazi politikai „nehézsúlyúak” vannak, embert próbáló feladat lehet számára „nemzetközileg valakit” csinálni magából.
Hát most nekilátott rendesen, a kezébe kaparintotta a folyamatok irányítását és megjelent mint nemzetközi tényező, kockára téve ezzel a világ és Európa biztonságát.
Sarkozy szerepe a Líbia elleni támadásban kissé túl markánsra sikeredett, a francia elnök szinte belelökte az alkalmi koalíciót a támadásba.
Francia gépek végezték a felderítést, ők mérték az első csapást is a líbiai kormányerőkre, és ez elég volt ahhoz, hogy magát kihúzva peckesen sétálgasson a gall kiskakas, de azt elmondani, hogy a nyugati világban osztatlan közönségsikert aratott volna, mindenesetre túlzás.
Lehet, hogy ha a dolog véletlenül jól sül el, akkor hoz neki valamennyit belpolitikailag, de lehet ennek az ügynek negatív kimenetele is, és rengeteg a kockázata még siker esetén is egy olyan országban, amelynek az észak-afrikai arab államokkal, - általában az arab világgal - sokkal szorosabb kapcsolatai vannak, mint a többi európai hatalomnak.
Elsősorban a Franciaországban élő nagyszámú arab lakosság révén, merthogy az arabok ott vannak a francia társadalom mindennapjaiban, a felső tízezertől a köztisztaságban dolgozókig, egyébként is meglehetősen frusztráltak – könnyű feladat közöttük az arab ügy támogatóira találni.
Merthogy ha a Nyugat összefogva támad, akkor előbb-utóbb létrejön az arab egység – na, nem minden tekintetben, de abban mindenképpen, hogy a Nyugatnak nincs dolga az arab világban.
Egyébként is szerencsétlen ügy ez, Amerika úgy vesz részt benne, mintha a fogát húznák, hiszen Obama feltehetőleg nem akar újabb hadszíntéren bozótharcokba keveredni, egyébként is fintorog a Sarkozy által összetákolt alkalmi szövetség láttán, hiszen van itt egy biztonságot garantáló katonai szervezet is kéznél, ha már mindenképpen - akkor miért nem a NATO?
Nem nehéz erre a kérdésre válaszolni, a választ úgy hívják, hogy Angela Merkel.
Németország - bár teljesen egyetért az akció humanitárius céljaival – de semmiképpen sem kíván katonai kalandba keveredni, ők – ellentétben velünk is például - nagyon megtanulták azt a leckét, melyet a II. Világháború adott nekik, még a gyanúját vagy a látszatát is kerülni akarják annak, hogy a német állam agresszor lenne.
És Németország nélkül nincs NATO.
A katonai akció meg gyakorlatilag nem hozott semmit, legfeljebb átmenetileg azt érték el, hogy a líbiai légierő a földön maradt, de ezen kívül Kadhafi szép szisztematikusan végez a lázadással, melynek – nagyon úgy tűnik – nincs túl széles társadalmi bázisa, bár a Nyugat ezt a látszatot szeretné fenntartani.
A líbiai nép a környező országokhoz képest nem élt rosszul, Kadhafi nem nyomorgatta őket, nemigen szórakoztatta népét idétlen attrakciókkal, ambíciói leginkább a nemzetközi kapcsolatokra irányultak, ő nem népe atyja szeretett volna lenni, hanem az arab világ egységének megteremtője, számtalan kudarca ellenére.
Hát most majd besegít neki a Nyugat, lesz itt egység hamarosan, ha így folytatódik.
Egyébként az sem érdektelen, hogy ezidáig a támadókra egyetlen lövést sem adtak le líbiai oldalról, holott a technika rendelkezésre áll, - ugyanolyan légvédelmi rakétáik vannak, mint amilyenek nálunk is hadrendben állnak.
Ez szerintem nem okvetlenül azt jelenti, hogy Kadhafi beletörődött a megváltoztathatatlanba, jelentheti azt is, hogy nem Líbiában akar válaszcsapást mérni.
Nem egy barátságos dolog ezt elképzelni sem.
És akkor még ott vannak a diplomáciai bonyodalmak.
Anglia, Franciaország, Olaszország és a többiek ott ülnek már nyakukban szalvétával a pecsenyéstál körül, kezükben ott a kés, a tálban meg ott a liba, de sajnos még rajta van a pehelybéléses nagykabátja és nem átall gágogni sem.
Az asztal mellett többen is gyanakodva nézik – fogyasztható ez egyáltalán?
Az USA köszöni, most nek kér belőle, kicsit elcsapta a hasát a két legutóbbi lakomáján, de fiatalkorából sincsenek túl jó emlékei, rontotta ő el a gyomrát már Vietnamban is.
Aztán lassan jön az elnökválasztás is – kinek kell egy olyan elnök, aki nyakig ül a libaszarban?
Merkel meg nem szereti a libát, - de majd küld hozzá bazsalikomot.
És ott vannak azok is, akiket nem hívtak meg az asztalhoz, - na, azokkal még lesz itt baja a dicső keresztesvitézeknek.

Oroszország máris kifejezte elégedetlenségét amiatt, hogy az alkalmi koalíció messze túlterjeszkedett az ENSZ BT felhatalmazásán, Kína sem úszik a boldogságban, Líbia pedig kezdeményezte a BT azonnali összehívását az országot ért agresszió miatt.

Nemigen jósolható meg, mi lesz a dolog kimenetele, de ma, ha egy katonai támadás nem jár átütő sikerrel egy hét alatt, akkor abból csúnya sárdagasztás tud keletkezni, márpedig az idő itt nem a támadóknak dolgozik.

És a pénz is rengeteg, amit erre kell fordítani, emellett az még egyáltalán nem biztos, hogy az angol vagy a francia társadalom jónéven veszi, hogy vezetői belebonyolódnak egy olyan háborúba, amely a társadalomnak semmi jót nem hoz, ellenben növeli az egyébként is mára állandóvá vált és a hétköznapokban rettenetesen idegesítő fenyegetettséget.
Orbán meg nézegeti itthon a híreket a televízióban, és időnként felhívja Martonyit:
Te János, még mindig nem hívtak engem?
Nem lenne jó ötlet hónom alatt egy Márai-kötettel felkeresnem Sarkozyt, a közismert személyes jó kapcsolatainkra való tekintettel, és felajánlani egy lovas-svadront Benghazi megtámadására?

A liba meg közben feláll, kilép a tálból, odapottyant egyet a vendégseregletnek és felháborodottan sziszegve eltotyog vissza a sivatagba, a hanyag tevék közé, akik elfelejtették agyontaposni…

:O))))