ISTEN NEVÉBEN

Azt írja az Index, hogy új paktum készül a Vatikánnal, Semjén Zsolt már meg is állapodott a Szentszék külügyminiszterével az előkészítést végző delegációk felállításáról.

Az újraírás szinte biztosan több költségvetési juttatást hozhat a katolikus egyháznak.

Nem is tudom, hogy erre mit lehet mondani, az ember csak elképed azon a pofátlanságon, ahogy dicső kormányunk az ország ügyeit intézi.

Nehéz erről a problémáról írni is, mivel ha valaki rámutat az egyház-finanszírozás anomáliáira, arra egykettőre rásütik az egyházellenesség bélyegét, márpedig az csúnya dolog, hiszen embertársaink jelentős részének szüksége van valamiféle kapaszkodóra az élet dolgaiban, és sokuk számára ezt az egyház jelenti.

Nekem ugyan mindig furcsa volt kissé, hogy miért kell az Úr és teremtménye közé tolmács, de most nem ez a téma, fogadjuk el, hogy ez történelmileg így alakult ki, és aki magától nem tudja, hogy mit erkölcsös megtenni és mit nem, az a templomokba járhat csoportterápiára.

Ellenben a pénz, ugye.

Ha az ország valami remek helyzetben lenne, akkor nem is szólnék egy szót sem Isten méltatlan szolgáinak gyarapodása ellen, de ma valahogy úgy néz ki a dolog, hogy az ország döngő léptekkel masírozik a szakadék felé, gyermekek ezrei mennek iskolába és fekszenek le éhesen, emberek százezrei élnek gyakorlatban is az idióta gazdasági miniszter által emlegetett negyvenhétezer forintból, - nagy kár, hogy tapasztalatait elméleti munkássága révén szerezte.

Éppen ma hangzott el, kormányközeli szájból, hogy a Malév bukása újabb ezermilliárd forinttal terheli meg a költségvetést, emberek fagynak meg az utcán, a fűtetlen lakásokban, és akkor a magyar kormány kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettesének az a fő problémája, hogy a katolikus egyház bevétele csökkenni fog, mert a személyi jövedelemadó várható csökkenése miatt az adó terhére felajánlható egy százalékok összege kevesebb lesz, mint az elmúlt években volt.

Azt hiszem, most kapom majd az érvet, hogy az Egyház társadalmi feladatokat old meg, ezért hát rendkívül illetlen dolog szót emelni a költségvetési támogatás emelése ellen, csakhát az a baj, hogy az ilyen kiadásait az állam az utolsó petákig megtéríti, az egészségügyi kiadásokat az OEP finanszírozza, ha esketnek, temetnek az érdekeltek és hozzátartozóik állják a számlát, emellé kerülnek az adókból átengedett milliárdok.

Gondolom, csak elég arra, hogy így egészítsék li papjaik javadalmazását, meg az adómentes perselypénzt.

Nem akarok a papok reverendájának zsebében turkálni, de azt gondolom, hogy ha nem lehetett őket ott látni alamizsnálkodni, ahol például a krisnások kitettek magukért.

A hajléktalanok között sem látok sürgölődni egyetlen papot sem, a vörösiszap-katasztrófa idején sem mutatták meg, hogy egy ezeréves egyházban van annyi erkölcsi tartás, hogy valamilyen komolyabb összeggel beszálljanak a károk felszámolásába, vagy a bajbajutottaknak anyagi, de akárcsak lelki támogatást adjanak.

Azt sem látom, hogy ott lennének a cigánytelepeken, segítenék az elesetteket, de azt azért jól látni, hogy az elmúlt húsz évben csak a vagyonra lés a pénzre utaztak.

Lelkük rajtra, nekik kell elszámolniuk a főnökükkel, én mindössze azt gondolom, hogy amikor az országban a hivatásos talpnyalókon kívül mindenki összehúzza a nadrágszíját, akkor az egyház példamutató szolgáinak sem kellene kiengedni a gatyamadzagot, nyugodtan beszállhatnak ebbe az össznépi fogyókúrába.

Értem én Semjént, milyen remek lenne egy új vatikáni konkordátumon a Vezér aláírását látni Gyula aláírása helyett, ki kell még az emlékét is irtani, mert éjszakánként fel-felriadnak és nem kizárt, hogy azért, mert Horn Gyula emléke rátelepedik a mejjükre.

Mint márt írtam a minap, ha egy soványlibából valaki kitépi a libacombokat, akkor a többieknek kevesebb jut.  

Márpedig itt a libának úgy kellene kinézni, mint az AGIP-kutyának, hogy az összes, arra magát érdemesnek tartónak jusson comb, de hát a mi libánk gebeliba, két piszkafa combbal, nemigen jut abból már több, csak a mi kárunkra.

Semjén legfeljebb később lesz boldog, várja ki türelemmel, míg megboldogul.

Neki egyébként is szép az élet, már olyan kövér, mint egy apátplébános, úgyhogy most kicsit gyakorolhatja az empátia szép erényét.

Amúgy valóban nem lenne baj felülvizsgálni a vatikáni szerződést, mondjuk, el lehetne indulni afelé, hogy az egyházat tartsák el hívei, aki meg nem híve, annak a zsebében ne turkáljon az állam.

Hát, kíváncsi leszek, mi lesz ennek a vége, de nagy reményeim nincsenek.

Ha itt – mire megszületne az új konkordátum – összedőlne az ország, a romok alól akkor is kinyúlna egy puha kéz, ujján püspöki gyűrűvel, a kézben kalappal: adakozzatok!

:O)))

KITÜNTETÉSEK.

A nagy vadász kapta a feladatot, hogy kilője tükröt, mert az abban láthatókép erősen csípte a jobboldal szemét.
Kertész Ákost elgázosítani és elégetni ugyan kívánatos volna, de ezt kivitelezni a mai Európában átmenetileg még körülményes, ezért hát más módszereket kell keresni a kiiktatására.
Hát akkor próbáljuk meg erkölcsilg megsemmisíteni.
Egyszerű ügy ez, először kell egy jóízűt zsidózni, aztán erre építve a vádat bebizonyítani, hogy  nem is magyar, márpedig egy idegent kitünteni, aki szidja a magyarságot, az több, mint hiba, az bűn!
Vegyük hát vissza tőle a Kossuth-díjat, és ha van neki, még a kisdobos-kitüntetését is, hiszen az ilyen ember nem méltó rá, hogy megbecsüljük!
Az akciót rendezzék el az írástudók egymásközt, mondjuk kezdeményezze azt az aranytollú Schmitt Pál, a kivizelezésben meg vegyen részt mindenki, aki arra jár, beleértve a kulturától csak úgy bűzlő Tarlóst meg a Jobbik írni-olvasni csak rovásírást tudó korifeusait.
Tulajdonképpen semmi meglepő nincs a dologban, hiszen a jobboldal gondolkodása meglehetősen egyvágányú, a gondolatai zömében arra futnak ki, hogy magyarember a lexebb a világon, és aki ezt nem hajlandó kritika nélkül elfogadni az egy tróger és cigány vagy zsidó.
Amúgy meg ez az egész ügy olyannyira lényegtelen, hogy csakis egy ilyen bornírt banda gondolhatja azt, hogy a lépésüknek önkielégítési értékén túl lesz valami más következménye is, hiszen a kitüntetés olyan, mint libán a masni, ha van, akkor szép, de ha nincs, akkor sem lesz attól az a libasült sem csúnyább, sem rosszabb ízű. 
Művésznépséggel meg ilyesmit tenni egyébként is kockázatos, miniszterelnököcskék - diktátorocskák jönnek-mennek, de a művész értéke nem attól függ, hogy mit akasztanak a hasára.
Az író - ha már egyszer beleírta magát a magyar irodalomba - a magyar irodalom része marad, mert a művészi rang maradandó.
Már az is rettenetes szégyen volt, amit névrokonával, a Nobel-díjas íróval művelt a magyar jobboldal, de visszatekinthetünk akár Petőfi koráig is, és mindegyre csak azt látjuk, hogy azok az írók, költők, akik felelősséget éreztek a népért, sosem szüntek meg korbácsolni negatívumainkat - lásd a Pató Pálról szóló veretes sorokat.
A mindenkori korlátoltak meg tüzet fújtak minden lyukból, ami csal fellelhető volt rajtuk mikor Ady vagy József Attila egy-egy sorát elolvasták, hiszen szövegértelmezésre gyárilag - mondhatnám orbáni szófordulattal - genetikusan képtelenek, az elvont gondolkodás pedig olyan számukra, mint a szakértelem: bolsevista trükk.
Remekül kitűnt ez már az öszödi beszéd körül előadott haláltánc alkalmából is, most is erre számíthatunk.
Sajnos a korlátoltság nem jobboldali privilégium, vannak a baloldalon is sokan, akik képtelenek a túlzást írói eszköznek tekinteni, ők elvárnák, hogy az  író, költő politikailag korrekt fogalmazással alkosson és ne használjon számukra emészthetetlen fogalmazásokat, továbbá a magyarságról, az országról csak szuperlatívuszokban illik megemlékezni, és le azzal, aki ilyeneket ír a magyarságról:
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Persze azért vannak, akiknél a kitüntetés indokoltsága percig sem kétséges, és hogy ne keltsek itt felesleges indulatokat honi versenyzők emlegetésével, hadd emlékeztessek arra, hogy Áldott Reménységünk a tongai királyt tüntette ki a minap.
Tonga egy pici, több szigetből álló ország polinéziában, amely Ausztráliától keletre, Új-Zélandtól északra fekvő szigetekből áll, lakossága alig haladja meg a százezer főt. 
Királya, V. George Tupou, neki a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetést adományozta a Vezér és az ő gojóstola.
Beccszóra, a chilei cseresznye ehhez képest nudli - az ember nem is tud mást elképzelni, csak azt, hogy esetleg itt kíván birtokot vásárolni Tupou király magyar kollegája.
Ez az ország valóban nem a mosoly országa, ez az ország kész röhej.
Más: betiltotta a szakszervezetek tüntetését a rendőrség, szerintem próbálkozni kellene az Astoria-kereszteződéssel...


:O)))

HÁROMLÁBÚ SZÉK

Jaj de szép, jaj de szép, ez a háromlábú szék – énekelték hajdan a Csinn-Bumm Cirkusz bohócai, élükön Szamócával és Bruhaha Kelemennel a rádióban, és soha nem lett baj belőle.

Aki ezt legutóbb énekelte, az ugyan Bruhaha, de nem Kelemen, hanem Zsolt, és státusza sem a Magyar Rádióhoz köti, hanem a Magyar Köztársasághoz, ott tölt be mindahányunk pironkodására miniszterelnök-helyettesi posztot.

Vérciki.

Semjén Zsolt az ott elhangzó mértéktartó politikai megnyilatkozásokról  méltán világhíres Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor előadójaként fejtette ki tudományos téziseit a magyar nemzetről.

megtudhatta, akit érdekelt, hogy a nemzet szerinte leginkább egy háromlábú székhez hasonlít, melynek egyik lába Magyarország magyarsága, a másik a Kárpát-medencei magyarság, a harmadik a világban máshol élő szórványmagyarság.

Ha bármelyik kiesik, a szék eldől, ezért a kormánynak ezt a hármat mindig egyben kell látnia, megőriznie és gazdagítania, - ez utóbbit éppen nagyon érezzük a bőrünkön, ugye

Az autodidakta bútorkereskedő elfelejtette megemlíteni a szék ülőlapját, melyen most egy jó nagy segg terpeszkedik és teszi próbára a lábak teherbíró-képességét, márpedig a fene se látott még olyan széket, amelyiknek csak lábai vannak.

Aztán - márcsak, hogy kedveskedjen székely testvéreink anyaországának is egy kicsinyt, elővette az örökzöld témát, a romániai magyarság területi autonómiájának kérdését.

A területi autonómia nem könnyű és igencsak érzékeny kérdés egyúttal, különösen olyan államok számára, melyek területén egy tömbben él nagyszámú más nemzetiségű állampolgár.

A többségi nemzetben az autonómia-törekvések kapcsán felmerül a gyanú, hogy ez csak az első lépés lenne azon az úton, mely az állam területi integritásának felbomlasztásához vezet, és amelyik út aztán végső soron minimálisan is az adott terület elcsatolásához vezet.

A világban mindenfelé léteznek ilyen helyzetek és a többségi nemzet sehol sem nézi jó szemmel az autonómia követelését, tartva attól, ami - ha nem tartana tőle - valószínűleg be is következne.

Nem jött jókor ehhez az elképzeléshez Koszovó ügye sem, mely szép példáját adta annak, hogy hogyan lehet az autonómiával visszaélve a többségi nemzetet kiebrudalni a saját országából, leharapni egy szép darabot egy addig egységesnek vélt országból.

Szóval, román szomszédaink, mikor meghallják a területi autonómia kifejezést, akkor olyan érzemények támadnak lelkükben, mint a libáéban, akinek a róka éppen be akar költözni az óljába albérlőnek.

Ami azt illeti, a magyar jobboldal mindent meg is tesz, hogy ezt az érzést elmélyítse, a rengeteg ostoba hőbörgés, a revansvágy ezernyi megnyilvánulása, a sunyi, áthallásos utalgatások a magyarság területi egységére csak rontják a mai helyzetet, melyet a mai magyarság szempontjából akár kedvezőnek is tekinthetnénk - de nem ezt tesszük.

Az Unió megad minden lehetőséget a nemzet együttélésére anélkül, hogy a határokhoz kellene piszkálni, a régiók átnyúlnak a határokon, az emberek szabadon mozoghatnak, tanulhatnak, munkát is vállalhatnak, vállalkozhatnak az Unió országaiban - minden épeszű ember azt gondolná, hogy akkor végre nyugvópontra juthat egy ügy, mely a fejlődéssel elveszítette jelentőségét.

De nálunk ez természetesen máshogy megy, mi most akarjuk megnyerni az első és a második világháborút, most akarjuk semmissé tenni Trianont, mi mindig hátrafelé pislogunk, ezért esünk állandóan jól pofára.

A Szabadegyetem ez évi jelmondata így szól: „Összenő, ami összetartozik”.

Nagyon politikus jelmondat, kimondottan alkalmas arra, hogy a román többségi nemzetet arra inspirálja, hogy területi autonómiát adjon – másrészt meg a velejéig hazug is, hiszen a nemzet soha nem szakadt szét, legfeljebb egyes politikusok dolgozgatnak néhány éve szorgalmasan ezen a projekten.

De még ők sem területi alapon szakítanának, hanem a nemzetből ki akarják rekeszteni azokat, akik nem hívei matyómintás, múltbarévedő lila ábrándjaiknak.

A nemzet mindig egységes volt és ma is egységes, húzhattak itt új államhatárokat, tehettek bármit – aki magyar volt, az közénk tartozott, közénk tartozik ma is, nem kell neki összenőnie senkivel, hacsak nem a Fluor Tomi receptje szerint a barátnőjével, mint két kicsi lego, ugye…

Aztán szólt még a nagy társadalomtudós és állatvédő az asszimiláció megállításáról is, melyhez ők adják az erőteljes impulzust a kettős állampolgársággal, melyhez immár természetesen hozzátartozik a szavazati jog is, melyet nem kell adófizetéshez kötni, mert – tréfálkozott a humor nagyágyúja - akkor nagyon sok, Magyarországon élő állampolgár sem szavazhatna.

Hogy hülyeségeket beszél, ez láthatólag nem zavarta, hiszen aki Magyarországon él, mindenki adózik, az utolsó hajléktalan is, de hát a Madárkák Megmentője csak miniszterelnök-helyettes Orbán kormányában, mégcsak nem is koalíciós partner, nem követelmény, hogy esze is legyen.

Mindenesetre a román nacionalisták harci készültségét az ilyen dumákkal ébren lehet tartani, erre tökéletesen jó ez a rendezvény, - talán aki ezzel foglalkozik, az nem figyel majd oda a jövő évi költségvetésben ismét elvonásra kerülő százmilliárdokra, az ostoba gazdaságpolitikára, az erőszakosságra, a kíméletlenségre, a lopakodó diktatúrára.

Egyébként engem nem zavarna különösebben Semjén ostobasága, csak az a baj, hogy ő a románok szemében Magyarországot képviseli, és bár mi ismerik a súlyát, de vannak azért olyan románok is, akik csak ürügyre várnak, hogy szorosabbra fogják a gyeplőt a magyar kisebbség tekintetében.

Nem kellene nekik muníciót adni.

:O))) 

SEBNYALOGATÓ...

Alakulnak a dolgok, mint pupos gyerek a prés alatt...

Viktor boldogan lubickol a győzelemben, akkordban ontja a hülyeségeket, csicskásai meg úgy csinálnak, mintha lehetne bármelyiküknek is önálló mondanivalója. 

A többi párt meg igyekszik magát hozzászoktatni a gondolathoz, hogy olyanok lesznek a nemsokára összeülő parlamentben, mint p*nán a szőr, - szép szép, de nem túl lényeges a szerepe.

Ezzel együtt minden párt a maga fazonja szerint reagál, - a Jobbik fenyegetőzik, a LMP csendesen örül, hogy mostantól nem kell a munkahelyre bejárni és egy darabig még továbbra sem kell mondania semmi lényegit. Semjén kenetesen mosolyog, mint pedofil pap az óvodában, a szocik meg egymásra merednek combjuk mellé lógatott kezekkel, - összeszűkült szemekkel lesik, melyikük rántja elő előbb a coltot - Bronson sem csinálta jobban...

Csak szegény Lendvai Ildikót sajnálom, - ez a szorgalmas, kedves és okos nő annyit dolgozott az elmúlt nyolc évben mint egy állat, mindenki baromságait ő próbálta kompenzálni, ő próbálta fenntartani a párt belső békéjét.

Ellenfelei rettegték a száját.
Egyikük sem bírt brilliáns logikájával, humorérzéke maradandó sérüléseket ejtett, - verhetetlen debatterként kulturáltan, udvariasan dolgozta be őket az altalajba.

A sok nehézkes és korlátolt gondolkodású jobboldali politikus bár nem szerette, de egyik sem tudta őt udvariatlansággal vagy közünségességgel, bunkósággal vádolni.

Nem érdemelte meg a sorstól, hogy pályafutása csúcsát a baloldal totális veresége koronázza meg, - méltánytalan volt ez a marxista Atyaúristentől...
Pártjában most nagy a megújulási vágy.

Akár egy végtelenített szalagra is fel lehetne venni azt a tizenöt sztereotip mondatot, amellyel a vert hadak lepukkant vezérei most operálnak, - ha a felét megvalósították volna hatalomban mai terveiknek, akkor ma nem tartana ott a baloldal, ahol tart.

Merthogy ugyanazok a figurák mondják meg nekünk a frankót ma is, - a mandátumok megszerzésének módjából és számából egyenesen következik, hogy ebben a kuplerájban legfeljebb a díványok cseréjére kerülhet sor, a lányok további négy évre ugyanazok maradnak.
Nincs egy ismeretlen név a kis híján hatvan fős frakcióban, mindenütt ugyanazok az arcok követelik a megújulást, akik már Őszödön is ott tapsoltak Gyurcsánynak mikor elmondta nekik, hogy ha úgy viselkednek, ahogy aztán viselkedtek, akkor oda jutunk, ahova jutottunk...
Nem egy jó ómen, habár ami azt illeti, nemigen látom a fiatal trónkövetelők seregét sem, már ha eltekintünk Szanyitól és Mesterházytól, akik ugyan értékes emberek, de nyilvánvalóan nem vezérnek valók.
Apropo Gyurcsány.
Ő is elmondta a véleményét, történelmi vereségnek nevezve az elvesztett választást, de azt is elmondta, hogy csak ellenzékben lehet egy pártot átszervezni, aminek most jött el az ideje.
Azt is mondta, hogy vigyázni kell egymásra, mert együtt kell maradni egy liberálisok felé nyitott szociáldemokrata alapokon nyugvó demokratikus tömegpártban.
Mi sem természetesebb, minthogy Szanyi erre sürgősen pártszakadást vizionált és Szili - roppant időszerűen - megindította a kérlelhetetlen harcot a lioberálisok ellen.
Mesterházy meg van.
Én, a választó meg roppant dühös vagyok rájuk, mert már megint nem azzal foglalkoznak, amivel kellene.
Jó, elpüföltek bennünket - ez kétségtelen, de fél év múlva nyakunkon a helyhatósági választás egy olyan játéktéren, melyet a Fidesz fog kijelölni és elaknásítani, - szerintem két héten belül meg kellene találni azokat, akiket indítani akarunk és ezekenek olyan személyeknek kellene lenni, akik legalább helyi szinten a változásra való törekvést és a gáncs nélküli tisztességet manifesztálják.
Utána meg neki kellene látni az aprómunkának, a jelöltek megismertetésének, elfogadtatásának, a helyi prtopaganda megtervezésének és előkészítésének, ha már olyan gazdagok voltunk, hogy május elseje lehetőségeit hagytuk ellopni a kezünkből...
No, mindegy, - mindenesetre túl optimista nem vagyok, hiszen a pofon csak akkor nevel, ha fáj is.

Azoknak pedig, akik ott ülnek majd ebben a parlamentben is, azoknak nem fáj, még ha sziszegnek is látványosan.

Annak fáj, akinek vissza kell most menni autófényezőnek, de azzal már nemigen törődik senki.

Pedig őket is kellene lelkesíteni, hiszen ma mindenkinek a munkájára szükség lenne.

Csak felismeri ezt valaki végre...

Egyébként a Fidesszel egyelőre nem kellene foglalkozni, hagyni kell, hogy hadd játsszanak a kisvonattal, amire nyolc éve annyira vágytak, - hamar el fogják rontani.

Nekünk meg lesz időnk kivárni.

:O))))

* A kép címe: Nem, ugyan dehogy, - hiába nézel így Viktor,  én nem vagyok oligarcha...