RENDÍTHETETLENEK.

Kivágta a biztosítékot Gyurcsány egy háttérbeszélgetésen tett kijelentése, mely szerint, ha 2012-ig nem sikerül megújítani a Szocialista Pártot, akkor fontolóra kell venni akár még egy új párt alapítását is.

Persze erre a mondatra a média azonnal rábukott, mint liba a kukoricára és különféle, szenzációt érzékeltető blikkfangos címekkel hozta a kijelentést és értelmezte is egyúttal, befejezett tényként tálalva az esetleges pártalapítást, hadd nőjön az eladott példányok vagy a kattintások száma.

Holott Gyurcsány most is csak azt mondta, amit ezelőtt nemegyszer, nevezetesen, hogy az a párt, melynek tagja és melynek egyik platformját vezeti jelen formájában alkalmatlan arra, hogy a féldiktatórikus, korlátlan erőforrásokkal rendelkező Fidesz kihívója legyen a következő választások során – ennek a pártnak változnia kell.

Ez az igény természetesen létezik a párt tagságán belül is, és szavakban a párt vezetésétől sem áll távol, csak mindenki mást és mást ért változások alatt.

Vannak, akik elegendőnek tartják a feszesebb pártfegyelmet, vannak, akik fiatalításra gondolnak és minden idősebb párttagot el akarnak hajtani a vezetésből, aztán vannak, akik araszolgatnának csendesen tovább, majdcsak elrontja a Fidesz a dolgot és akkor majd megint mi jövünk, és még vagy ezerféle szempont érvényesülhet, de az érdemi változásoktól azért sokan rettegnek, hiszen nem látják a helyüket az új struktúrában.

Gyurcsány alapjainál akarja kezdeni a változtatásokat, egy modern, balközép tömegpártot szeretne felépíteni, meg akar szólítani új társadalmi rétegeket, új korcsoportokat, de ehhez az MSZP mai vezetésében igen kevés a szövetségese.

Nem is csoda, hiszen a párt stratégiájának változása egyet jelentene bizonyos személyi megújulással a vezetésben is, és hát ki az, aki önként feladja a pozícióit akkor, amikor egyébként meg van győződve arról, hogy amúgy az ő elképzelése helyes, hiszen ha harminc éven át helyes volt, akkor ma mitől vált volna egyszerre helytelenné?

A párt veteránjai és fiatalon megöregedett vezetői két dologra hivatkoznak, szerintem tévesen.

Az első, hogy a jelen társadalmi helyzetben a legfontosabb dolog a szerveződő önkényuralom elleni fellépés, ezért nem szabad a pártot ilyesfajta vitákkal terhelni.

Ezenközben persze nemigen történik semmi, ugyanabban a fazékban ugyanazt a levest kavargatják, amit egyre nehezebb eladni, merthogy kicsit már megsavanyodott, az ellenfél meg belészórt valami gyanús színű és állagú anyagot – na, erre aztán nehéz éttermet nyitni.

Talán meg kellene próbálni kiönteni és a fazekat kisikálva új recept alapján valami újat főzni, aminek már a látványa is gusztusos, az illata meg vonzó és az ízében sem kell csalódnia senkinek.

Másik jelentős érv, hogy az MSZP-nek ebben a formájában van társadalmi beágyazódottsága, ami ezidáig is kihúzta mindig a pácból, most sem történik majd másként.

Arról feledkeznek csak el, hogy menet közben megváltozott az a társadalom, melyben egy pártnak ma támogatókat kell szereznie és bármennyire is egyetértünk egymással a taggyűléseken, ez szavazatokra lefordítva kevés, mint vörösbegyben a párthűség.

Ebben a társadalomban a szavazatokért folyik a harc és ebben a harcban a mai társadalom aktív derékhadának nem jelent túl nagy vonzerőt egy önmagába forduló, nyugdíjasklub-jellegű párt, és ez nem a tagság korán múlik, hanem a kor kihívásaihoz való viszonyán.

Ha a párt meg tud fogalmazni olyan válaszokat, melyek a szavazóknak megfelelnek, akkor nyerni fog, ha csak találgatja, hogy vajon mit is gondolnak az aktív szavazók, akkor vesztésre van ítélve.

Ha egy párt vezetése, mely pártot a választásokon laposra vertek, amelyet beleszorítottak a korrupt mutyipárt szerepébe, ahol a vezetők hitele megkopott nem ismeri fel a változtatás szükségességét, akkor az a párt önként és dalolva sétálhat bele a történelem süllyesztőjébe, ott a helye.

Elemi érdeke a pártnak, hogy teljesen új arculatot mutasson fel, hiszen ki szeret a vesztesekhez tartozni?

Illúzió azt hinni, hogy a Fidesz majd elvégzi helyettünk a dolgot, mert ugyan serénykedik szorgalmasan, de a jobbra lengő inga még nem futott ki a szélső pontjáig.

Ha mi nem tudunk a társadalom lehető legszélesebb tömegeinek politikai alternatívát felmutatni, akkor abból a készletből választanak majd, ami van.

Nem reális választási lehetőség az, amit az általam egyébként nagyon tisztelt Kovács László mondott, miszerint megyünk tovább a megkezdett úton.

A társadalom arra az útra már nem vevő, akik azon az úton menetelnek egyenként és együttesen is gyengék, márpedig itt csak akkor van esélyünk, ha erőt mutatunk és valóságos, ütőképes erő is van mögöttünk.

Azt pedig létre kell hozni és meg kell szervezni.

Ebben pedig mindenkinek lehetne szerepe, azokat kivéve, akik a szép nyugdíjasévekre játszva politizálnak és a legfőbb céljuk, hogy kihúzzák a ciklus végéig nagyobb megpróbáltatások nélkül.

És hát az idő rohan, még pár hónap, és a libák ismét délre húznak, és igencsak libazöld kritikákat pottyantanak majd a fejünkre, ha addig sem kezdődik el valami, ami a siker esélyével kecsegtet.

A pártszavazástól pedig azért tartanak többen, merthogy ha a pártelnököt közvetlenül fogja választani a tagság, akkor reális az esély, hogy Gyurcsány helyzetbe kerül.

Ezt pedig a párt valamennyi korifeusa szeretné elkerülni – máig nyomasztó emlék lehet számukra a hajdani miniszterelnöki megbízás története, ahol a mezei hadak szembementek ugyanazzal a pártvezetéssel, amely ma is rendíthetetlenül áll a változások útjában.

És győztek, ezt pedig soha nem bocsátották meg Gyurcsánynak, habár nyíltan – éppen a tömegtámogatás miatt – nem mertek szembefordulni vele.

Még egy dologról szeretnék egy pár mondatot írni: ez pedig Szanyi kapitány hozzájárulása a párt megújításához.

Szanyi Tibor szerint nem rendítené meg az MSZP-t Gyurcsány kiválása, ugyanis nem ez lenne az első alkalom, hogy párttagok lépnek ki. Így volt ez Csintalan Sándor vagy Szili Katalin esetében is,

A politikus ultimátumnak tartja Gyurcsány Ferenc kijelentését. „Ultimátumnak tekinthető minden olyasmi, ami azt jelzi, ha nem fogadják el az én véleményemet, akkor kilépek – belépek - átlépek”- nyilatkozott Szanyi.

Hát itt azért van egy kis probléma.

Csintalan Bukfencet Gyurcsányhoz hasonlítani olyan, mint Szanyit Kossuth Lajoshoz, pedighát ez utóbbi sem volt akármilyen tehetségtelen politikus.

Szili pedig annak szép példája, hogy milyen pályát tud bejárni az alkalmatlanság, ha hátulról erős emberek taszigálják.

Hogy ezek az emberek elmentek a pártból, az a párt nyeresége, ha Gyurcsány elmenne, vele menne a fél párt, és ez lenne a kisebb baj – de vele menne a baloldali szavazók többsége is.

Elég szégyen az, hogy nem védték meg akkor, amikor ki kellett volna állni mellette, nem kellene ezt a szégyent tovább tetézni, örülni kellene, hogy van valaki, akinek képességei lehetővé teszik, hogy kijelölje a megújulás útját.

Segíteni kellene benne, nem akadályozni.

:O))))

DEMOKRATIKUS PLATFORM...

Több a semminél, kevesebb a reméltnél…

Gyurcsány Ferenc zászlót bontott, - egyelőre csak kis zászlót, de zászlót, - a hozzá hasonlóan gondolkodókkal együtt megalapította a Szocialista Párton belül a Demokratikus Platformot.

A név remekül hangzik, - visszacseng a fülekben a Demokratikus Charta neve, - nem lesz tán szégyellnivaló, ha valaki összekeveri a kettőt.

Különösen azért, mert Gyurcsány a Platformhoz kapcsolódóan össze akarja gyűjteni mindazokat a pártonkívülieket, esetleg más pártok tagjait is, akik ’89 megvédendő örökségét tartják a demokraták mai fő feladatának.

Nem vagyok ugyan biztos abban, hogy ezt a párton belül megengedi az alapszabály, de bizonyára lehet technikai megoldást találni arra, hogy ne csak párttagok, hanem a szimpatizánsok is fórumot és befogadó közösséget láthassanak az új szervezetben, ha annak célkitűzéseivel azonosulni lehet, ahol meghallgatják a véleményüket.

Kívülnézetből nem lehet megítélni, hogy milyenek a párton belüli erőviszonyok, milyen Gyurcsány mai támogatottsága – nem vonom kétségbe, hogy esetleg ez a maximum, amit ma ez a párt és a szimpatizánsok serege elvisel.

Sajnos a Fidesz jó munkát végzett karaktergyilkosság terén, emellett az is igaz, hogy akinek barátai vannak, annak nemigen van szüksége ellenségekre…

Ha számba vesszük az erőket, akkor meg lehet talán állapítani, hogy a párt mai vezetése nem mondható Gyurcsány-fanok harcos élcsapatának, és a frakció jónéhány tagja sem imádja ábrándos tekintettel volt miniszterelnökét, - sokan, különféle okokból nem kívánják visszatértét az aktív politizálásba.
Hát igen.
Gyurcsány a Szocialista Párt nagy tehertétele és egyetlen esélye, nélküle a párt igen könnyen az MDF sorsára juthat.
A dolog ott lett végérvényesen elqrva, mikor miniszterelnöki lemondása után a pártelnöki tisztséget is fel kellett adnia – ennek a lépésnek nem volt hozadéka, csak kárt okozott.
Tulajdonképpen azt üzente ezzel a párt a társadalomnak, hogy igaza volt a hőbörgőknek, Gyurcsány pont olyan, amilyennek ellenfelei lefestik.
Az ellenoldalt persze ez nem érdekelte, viszont a saját táborban mérhetetlen károkat okozott ez a magatartás, hiszen a mi választóinkra is beismerésként hatottak az események.
Már senki nem törődött a tényekkel, mindenki a szómágia bűvöletébe esett és ez nem tett jót Gyurcsány politikai súlyának, - mondhatnám leapadt, mint szépasszony feneke a szobabiciklin…
És persze lettek új pártelnökök, akik folyvást gyanakvással elegy rettegéssel figyelték, hogy merre mozdul,mivel foglalkozik Fleto.
Azok, akik Mesterházyra vagy Szanyira tettek, nemigen rajonganak a gondolatért, hogy esetleg jön vissza a leköszönt pártelnök, aki bele tudna kavarni az évtizedek során kialakult módszerekkel újonnan felépített finom kapcsolati hálóba, a romok
Ha Gyurcsány azt gondolja, hogy a párton belül kell megvívnia a harcot, hogy felépítsen egy modern, európai pártot, akkor azt is bizonyára felmérte, hogy mennyire nehéz lesz ekkora ellenszélben ezt megvalósítania.
Emberileg teljesen érthető, hogy a párt jelenlegi vezetői lábukat odaláncolva két kezükkel vadul szorongatják íróasztalaikat, aztán vannak még a feltörekvők is, akik egy-egy egyéni sikert ugródeszkának tekintve éppen most rugaszkodnak el a sztratoszféra felé, gondolok itt Szanyira vagy Botkára.
Utóbbi éppen ma találta alkalmasnak a pillanatot, hogy a politikusok szavatossági idejéről elmélkedjen, feledve azt, hogy Orbán csinált már 7%-os választási eredményt is, oszt ma mégis ő a Mihájkiráj, és még száműzetésbe sem kellett mennie pártjából az Alapítvány Szigetekre…
Tulajdonképpen ugyanaz lehetett Gyurcsánynak is a dilemmája, mint az egyszeri cigánynak, mikor a kispurdé beleesett a pöcegödörbe: megmosdassuk, vagy csináljunk másikat?
A mai helyzetben tisztességes politikusnak nem vitás a döntés - a harcokat a párton belül is meg kell vívni, és ezt a pártot kell átformálni a XXI. század követelményeinek megfelelően.
Ez sokkal rokonszenvesebb, mint Szili magánszáma, még akkor is, ha Gyurcsány egy hasonló lépésnél magával vinné a Szocialista Párt tagságának 70 - 80%-át.
Sajnos idő kell még, míg megérik a helyzet arra, hogy ismét ő vezethesse a Szocialista Pártot, és addig rengeteg aprómunkát kell neki és társainak elvégezniük.
Hál istennek Gyurcsány a mezei párttagok körében volt népszerű mindig is, és most is a talpasok segíthetik őt győzelemre,

Ha mellettük még széles társadalmi rétegeket, a mai politikai hontalanokat is meg tudja szólítani, akkor nyerhet, - de csak hajszálon függ a bukása is, ezt soha nem szabad elfelejteni.

A politikusok a hatalom megszállottjai, ez a szakmájuk, ezért és ebből élnek, ettől dobog a szívük, mégis időnként olyanokat mondanak, hogy őket nem érdeklik a pozíciók, a rangok.

Persze ez nincs így, valamennyi politikus hiú és kissé narcisztikus, de ettől függetlenül egyik-másik karizmatikus személyiség nagy szolgálatot tud tenni a pártjának.

Egy - egy ilyen politikus gondolataival lehet azonosulni, benne testesül meg pártja.

Viszont, ha egyedül van, akkor - legyen bármilyen tehetséges is – el fog bukni.

A nagy kérdés most az, maga mellé tudja-e állítani a párt tagságát és minél több vezetőjét, a szimpatizánsok minél nagyobb táborát és hozzá tudja e kapcsolni valamiféle szervezethez – nevezhetjük akár platformnak is – a csellengő és kiábrándult demokratákat szerte az országban?

Ha igen, akkor lesz előbb-utóbb ebből a pártból egy olyan „centrum-nyitott” balközép párt, amely nem csak a baloldali, de a '89-es eszmények talaján álló demokraták irányába is nyitott.

Ha nem, akkor annyi a pártnak is és politikusként Gyurcsánynak is, habár neki még ebben az esetben is jobbak az esélyei, mint pártjának.

Egy percre sem szabad szem elől téveszteni az ellenfelet, - illúziók már nem lehetnek, ezek minden aljasságra képesek.

Ezért is lett volna könnyebb a Párt elnöki székéből irányítani az átalakulást, és akkor minden és mindenki a helyére kerül volna, - Mesterházy nem birkózna számára megoldhatatlan feladatokkal, Botka is megkapná a megfelelő politikai támogatást szinte kilátástalan helyzetében, és talán még Szanyi Tibor is találhatna személyiségére szabott feladatot, - például növeszthetne nagy bajuszt és mától kezdve nem vágatná a haját…

:O))))

TÜRELMETLEN VÉGJÁTÉK...

Két cikk jelent meg a Népszava hétvégi Szép Szó mellékletében.

Vezető szocialista politikusok írták, egyiküket megkérdőjelezhetetlen baloldalisága, évtizedekre visszanyúló színvonalas munkája, másikukatat a legutóbbi választásokon elért eredménye hitelesíti.

Mondanom sem kell, a két ember két értékrend és két habitus, az ember elgondolkodik, - lehet, hogy jobban járnánk, ha két párt képviselői is lennének.

Lendvai Ildikó vitaindítót írt és a vita szabályait igyekezett lefekltetni a tőle megszokott színvonalas módon.

Kilenc pontban foglalta össze mondanivalóját, ebből az az első, hogy a megújulásról nem lehet általában beszélni, aki megújulásról beszél, annak pontosan meg kell mondania azt, hogy mit is ért a fogalmon, és mondja meg azt is mit kellett volna, mit kellene másképp tenni, mint ahogy tettük.

Ezzel teljesen egyet lehet érteni, - így kell cselekednünk.

Második pontban követelményként állítja fel azt, hogy ha valaki felelőst keres a választások elvesztése és társadalmi támogatottságunk mélyrepülése miatt, akkor válasszon az általa meghatározott lehetőségek közül, vagy jelöljön meg újat.

A felelősök és a hibák listájából a pártelnök-assszony szerint választani lehet a Medgyessy-kormány túlköltekezése, Gyurcsány túlzottan optimistára hangolt választási kampánya, a reformok rossz előkészítése  és a Bajnai-kormány életrehívása között.

Ő maga Medgyessy jóléti rendszerváltásnak nevezett programjával szemben megengedő, azt mondja, abban, hogy ezzel hibázott a kormány - részigazság van, majd a következő bekezdésben a Gyurcsány-kormánnyal szemben már sokkal szigorúbb, mert azzal teljesen egyetért, hogy hibáztak, mikor nem számoltak a gyülekező felhőkkel és a kampányában ezekről nem ejtettek szót.

Na, ezzel már lehet tisztelettel nem egyetérteni, mivelhogy az "ősbűn" - a komoly költségvetési válságot okozó túlköltekezés kétségkívül Medgyessy felelőssége és hibája, - én inkább bűnnek nevezném egy ilyen rutinos pénzügyi szakember részéről...

Medgyessy úgy képzelhette, hogy  megvannak a helyzet kezelésére az eszközei, de elképzelései és teoriái valószínűleg hibás előfeltevésekre alapozódtak, a való világban  nem állták meg helyüket, az eszközök pedig, melyeket a helyzet kezelésére alkalmazni kívánt alkalmatlan eszközök voltak.

Lehet, hogy csak a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán alakult így a helyzet, de akkor is, - a felelősség kizárólag Medgyessyé a szinte kezelhetetlen helyzet kialakulásáért.

Gyurcsány tette, amit tennie kellett, - a párt az ő vezetésével megnyerte a választásokat, és bár a kampányban nem a hibákra és a megszorításokra helyezte a hangsúlyokat - épeszű politikustól egyébként ez el sem várható - mindenki, akit csak kicsit is érdekelt a politika tudhatta, hogy az Unió nem nézi jó szemmel a kialakult helyzetet és kölétségvetési kiigazítást vár Magyarországtól.

Még én is tudtam róla, aki pedig olyan kis pont vagyok, mint pattanás a baloldal bolhájának fenekén, hogy nem ússzuk meg megszorítások nélkül, hiszen a választások előtt egy konvergencia-program tervezetünket az Unió már visszadobott, de adott időt is, - szerintem azért, hogy Gyurcsány megnyerhesse a választásokat, mert benne inkább bízott, mint a már akkor is populista lufikat eregető Orbánban.

És igen, - hibázott Gyurcsány is, mert a kialakult helyzetben többet szeretett volna elvégezni annál, mint amire a helyzet a pártját és az országot alkalmassá tette.

Túl sok tányért pörgetett egyszerre, ezeket mozgásban tartani  - úgy, hogy közben előlról-hátulról folyamatosan gáncsolták és rugdalták a bokáját - nem lehetett.

Hibás volt a helyzetértékelése, gyenge volt a reformok társadalmi - politikai előkészítettsége hiányzott a valóságos belső támogatottsága vezetőtársai körében.

Persze azt is tegyük azért hozzá, hogy ez utóbbiak közül egy sem szállt ki az Audiból, mondván, hogy Feri, én neked nem tudok ebben a munkában partnered lenni, inkább kiszállok.

Azon, hogy Bajnai kormányát célszerű volt e világra hozni, el lehet vitatkozni.

Szerintem abban a formájában, ahogy megszületett semmiképpen, mivelhogy - hadd használjak csúnya szavakat - születése pillanatában saját anyja szarta össze, értem ezen a miniszterelnök-jelöléssel kapcsolatos méltatlan és a szocialista párt vezetőiről szörnyű bizonyítványt kiállító körülményeket.

Nagyon viccesnek tartom, hogy még az egyébként rendkívül okos és általam felettébb tisztelt és szeretett Lendvai Ildikónál is a nyolc év minden problémájának egyedüli okozója és büszke tulajdonosa Gyurcsány Ferenc, aki persze követett el hibákat, de ő ért el egyedül eredményeket, melyektől azért érdekes módon a párt vezetéséből senki nem határolódik el.

Verik a mellüket a konvergencia-program eredményeit emlegetve, - ennek elindítása és következetes végigvitele az utolsó év kivételével Gyurcsány nevéhez fűződik.

Az eredményeket tokkal-vonóval Bajnaira testálják, aki valóban brilliáns válságkezelő volt, de a konvergenciaprogrammal már szinte semmi teendője nem volt, az már ment a maga pályáján, - neki a világgazdasági válság hatásainak kezelésben volt kiemelkedő szerepe.

De azért ezzel kapcsolatban sem árt megjegyezni, hogy annak biztos pénzügyi hátterét - felmérve a válság méretét, veszélyét és kockázatait hazánkra nézve - elsőként Európában Gyurcsány biztosította.

Mai utódai akkor nagy pofával szidták, ma pedig - sokkal jobb helyzetben - éppen az eredmények elherdálását tervezgetik, párttársai pedig elhallgatják érdemeit, pedighát a rendszerváltás óta kevés ember nevéhez fűződik olyan nagyságrendű és valamilyen előre megalkotott jövőképen alapuló fejlesztés, mint a magyar autópályahálózat megteremtése, ami talán csak Baross Gábor vasútfejlesztési munkásságához mérhető, - róla tér van egyébként elnevezve...

A dolgozat következő részében azt tanácsolja a szerző, hogy kerüljük a leegyszerűsített válaszokat arra, hogy ki vagy mi a hibás a helyzetért.

Ebben a részben ejt szót - messze nem jelentőségéhez mérten -  a kommunikációnkról is, amelyik elsőként vesztett csatát a jobboldallal szemben.

A háború elvesztésében a példátlanul gyenge kommunikáció szerepe megkerülhetetlen.

Egyetértve azzal, hogy a helyzet kialakulásáért nem ez a terület hibás kizárólagosan, de szerintem a párton belül még ma is is lebecsülik vagy fel sem ismerik a jelentőségét.

A XXI. század a  a kommunikációs forradalom százada lesz, a közeljövő  háromdimenziós televíziója korában nem lehet rézkarcokkal folytatni a propagandát, a twitterező ifjúság körében nem célszerű örsi riadóláncot szervezni és két madzaggal összekötött cipőpasztás doboz segítségével komnmunikálni...
Pártmodelleket is vázol Lendvai Ildikó, - az elsőben egy más pártokkal és mozgalmakkal szövetségben dolgozó baloldali középpárt szerepel némi utópisztikus felhanggal, hiszen a zöld liberális párttal kötött szövetségről vizionál, - ld: kutya és bolhája közötti szövetséget,  a másik lehetőség egy demokratikus baloldali gyüjtőpárt, amelyben helyet találhat magának liberális és konzervatív demokrata is.
Ő az első változatra teszi voksát, szerintem meg a második verzió az életrevalóbb, - mostanában nem az ideológiai hanem a választási pártok idejét éljük, felesleges szűkíteni a bázisunkat.

Jöjjön közénk tagnak vagy szimpatizánsnak minden baloldali demokrata, de húzzuk meg világosan a határokat, hogy mely értékeket kell tiszteletben tartania annak, aki közénk akar tartozni és alakítsunk ki a mai gittegylet helyett egy erős belső kohéziót tükröző, gyakorlatban is működtethető, befelé a vitákat bátorító, de a döntések után kifelé mindíg egységet mutató pártot.

És nyissuk ki ezt a pártot szimpatizánsaink felé, foglalkozzunk velük, tájékoztassuk őket a döntések hátteréről, szervezzünk számukra közösségeket, programokat, - teremtsük meg az együvétartozás érzését.

A legfontosabb dolog az, hogy foglalkozzunk ugyanilyen szellemben de életkori sajátosságaiknak megfelelően a fiatalokkal is.

Foglalkozik a dolgozat a párt vezetőjének szerepével, mondván, hogy önmagában se Gyurcsány, se Szili, se Mesterházy se az Ismeretlen Tisztaarcú Fiatal nem fogja megmenteni a pártot.

Persze, hogy nem.

A pártoskodás kollektív műfaj, de a vezető szerepe ennek dacára meghatározó és pótolhatatlan.

Olyan ez, mint az autóvezetés, - a célbaéréshez kell a legapróbb csavar is, de azért csak arra megy az a kocsi, amerre a vezető tekeri a volánt.

Nem hinném, hogy a bevált módszer helyett  az egész családnak kellene tekergetni a kormányt, emellett az anyósnak a féket taposnia a kamaszfiúnak meg a gázt, a feleségnek a kézifék rúdját rángatni a kislánynak meg a dudát nyomni...

Vezetőnek nem mindenki alkalmas, vannak, akik kiváló második emberek, vannak kiváló szervezők akik után a kutya se menne, vannak kiváló végrehajtók saját elképzelések nélkül és isten óvjon minket attól, hogy ilyenek támadjanak nekik, és vannak, akik olyanok is, akik be vannak oltva vezetés ellen de mégis nagyon szeretnék magukat abban a kényelmetlen székben látni..

Lendvai Ildikó munkája szerintem kiválóan alkalmas arra, amire szánta, - lehet róla beszélgetni, vtázni, - olyan ez a vitairat, mint ő maga: okos, közérthető, nyílt  és szerethető, de sok esetben vitára ingerlő.

Megköszönheti neki a pártja.

Szanyi Tibor is idejét látta, hogy nyílt levélben forduljon pártja "főnökségéhez", - mint fogalmazott.

Levele bevezetőjében boldogan smirglizi magát, merthogy ő annakidején szót emelt az egészségügyi törvény, az új tulajdonosi program, a vagyonadó és a magánnyugdíjpénztárak ügyében, de nem hallgatott rá senki.

Hát ez bizony nagy kár, habár az se biztos, hogy a konkrét ügyekben igaza volt, mert még egy törvény vagy törvényjavaslat bukása sem minősíti azt társadalmi hasznossága  vagy célszerűsége szempontjából, - millió nagyon hasznos törvényjavaslat bukik el a világban naponta különböző érdekek vagy csak egyszerű szűklátókörűség okán.

Egy párt meg úgy működik, hogy aki maga mellé tudja állítani a döntéshozók többségét, annak az elképzelése érvényesül, emellett  nem biztos, hogy minden esetben annak a bácsinak van igaza, akivel mindenki szembeautózik a sztrádán, ugye...

Aztán az se mindegy, hogy ki, milyen körben és milyen stílusban kritizál, - az elvörösödött nyak és a kidagadt erek sok esetben még a jogos bírálatokat is annullálni tudják.

Az ideológiai alapvetésnek azért nem nagyon nevezhető dolgozatban  következik egy fejtegetés az elmúlt nyolc év eseményeiről.

Szerzőnk megdícséri Medgyessyt, hosszabban fikázza Gyurcsányt, - szóval ahogy tőle megszoktuk.

Levele szerint ámultan csodálkozott rá Őszödön a valós helyzetre, - tudnám, hol élt az előző négy évben - majd álszenteskedik egy kicsit a beszéd stílusán, - ez olyan tipikusan magyar módszer...

Majd levonja a konzekvenciát: ennek utána kénytelenek voltunk kiszolgálni a koalíciós partnert a kormányzóképesség megmaradása érdekében.

Valaki végre felvilágosíthatná őt, hogy a koalíciós kormányzás alkukról és megvalósítandó programokról szól, - ez az együttműködés ára mindkét részről és itt most tegyük félre liberális barátaink stílusával kapcsolatos problémáinkat, - ami azt illeti, Szanyi stílusa sem egy matyóhímzés...

A szerző idejét látja annak is, hogy durván sértegesse a melletünk álló liberális médiaértelmiséget, - csak tudnám, kikkel akarja pótolni őket,

Meg kell mondjam, nem vagunk a magyar sajtómunkások szíve csücske, - a mai állapotokat tekintve már azt is meg kell becsülnünk ha egy újságíró nem rug belénk, ha elmegy mellettünk.

Magamfajta munkáslevelezőkre meg nem lehet tömegkommunikációt építeni, - írhatok én bármilyen okosakat, a nép nem engem, hanem a Blikket, a Borsot meg jobb esetben a Népszabadságot olvassa, ha poltikával akar foglalkozni két hányinger között.

Szerzőnk elmélkedik egy sort a világgazdasági válságról is, megállapítja, hogy Bajnai nem éppen szépségdíjas intézkedésekkel oldotta meg a feladatot, - még szerencse, hogy nem ő a zsűri, amelyik egyébként a magyar kormány válságkezeléséről kimondottan szuperlatívuszokban beszél.

Bajnairól egyébként elismerőleg nyilatkozik, - Medgyessyhez hasonlítja őt, - hát nem vagyok egészen biztos abban, hogy ettől Bajnai eufóriába esne...

A teendők fölvázolásánál tesz néhány javaslatot, - szervezzünk öntudatos közösségeket, vezessünk be pályázati rendszert a tisztségek betöltésénél, erősítsük a közvetlen pártdemokráciát, követeljük meg és mérjük a teljesítményeket, - ezek értelmes javaslatok, ezeken érdemes elbeszélgetni.

Meg legyünk becsületesek.

Legyünk.

Szanyi megpróbálja ugyanazt előadni, amit Szili Katalin, - kint is vagyok-bent is vagyok, - de neki nem áll olyan jól a pillarebegtetés, mint a nagy példaképnek.

Nekem mindíg ellenszenvesek azok a figurák, akik népes társaságban ülnek egy pöcegödörben, majd körülnézve fintorognak: Jujjjj, de büdösek vagytok!

Büdösek hát, de ő is az.

Ha pl. ismeri a kampányfinanszírozás mai módszereit és elfogadott egy fillért is a pártjától, no, abban a pillanatban vesztette el az erkölcsi alapot arra, hogy másra mutogasson.

És - ha javasolhatom -  ne azt kritizálja, aki ebben is igazat mondott.

Szanyi pártelnök akar lenni, de ez nemigen fog menni, - vagy ha igen, akkor olyan pártnak lesz az elnöke, mint amilyené Retkes Attila.

Szanyi Tibor tehetséges ember, de véleményem szerint rossz úton jár, - egy hajótörés után nem illik a mentőcsónakban verekedni és szanaszéjjel sz... sz...  szóval a szükséget is a csónakból kifelé illik végezni.

Beszélgetni, tisztességesen elemezni a múltat, terveket kovácsolni lehet, de a legfontosabb:  húzni kell az evezőt.

Disznó vagyok, mert ugyanebben a mellékletben megjelent még egy értékes írás ugyanebben a témakörben Lázár András tollából, - sajnos úgy érzem, már így is visszaaéltem olvasóim türelmével, erről az írásról talán majd máskor...

Szóval kellenek az ilyen vitairatok, de lassan cselekedni is kell, ehhez pedig vezető kell.

Csak támogatni tudom a döntést, hogy mihamarább essünk túl a vezetőválasztás neuralgikus kérdésén...
:O)))