FELELŐSSÉG

Ül a bánatos értelmiségi jól kifenekelt fotelocskájában, mellette hű számítógépe és kissé életunt házastársa - jobb esetben egy macskányi kutya, rosszabb esetben egy kutyányi macska is - és borong.
Borongani jó, mert az értelmiségi lét feltételezi a társadalmi felelősségérzetet, és aki borong, az nyilvánvalóan felelősséget érez embertársai és a világ dolgai iránt, ergo kétségbevonhatatlan az értelmiségi ego.

Borongó értelmiségink nem tartozik azon uszkve negyven, akik tágabb, sem azon kétszáz értelmiségi közé, akik szűkebb környezetükben el merik mondani a véleményüket, hiszen a vélemény kockázatokkal jár, ők pedig nem hazárdjátékosok, akik egy lapra tesznek fel mindent.
Marad tehát a net, ahol a szorgalmasabbja Szókratész, Antiszthenész, Jóakaró, esetleg PuPu nicken aggódik libasült nélkül maradt honfitársaiért, a kevésbé szorgalmas meg ezekhez az aggodalmakhoz fűz szintén aggodalmas kommenteket.
Mentségükre szolgáljon élemedett koruk, merthogy ma a fiatal egyáltalán nem foglalkozik politikával, márpedig a forradalom ifjúsági műfaj, a klasszikus politika, mint olyan pedig halott, béke poraira.

A fiatal számára a politika teljességgel felesleges tevékenység, a világot ugyanis pragmatikusan kell kezelni.
Ha egy hiéna nyálcsorgatva a nyomodba szegődik, akkor a követendő eljárás nem a döggel való szembefordulás, hanem valamelyik velünk együtt masírozó embertársunk dög elé lökése, majd miután jó étvágyat kívántunk neki, haladéktalanul és farokfelcsapva lépjünk a távozás hímvesszejére, vagy mire is.
A mai fiatal a politikai posztokat még csak nem is kommentálja, kivéve, ha szélsőjobbos, mert ők érdemi hozzászólásokkal színesítik az életet, úgymint „letépem a fejed kisköcsög”, meg „aki megmondja a neved, annak ötven rugót csengetek vérdíjként, te hazaáruló mocskoszsidólibsibolsi köcsög!”

Korunk fiatal értelmisége leginkább a cicuskutyus-jujjdehülye-cukicucc szentháromság által határolt háromszögben mozog, leginkább a facebookon, ahol olyan képet mutat magáról, amihez a való életben köze nincs, mert a köcsögösködéseit nem posztolja ki – nem bolond.
Ha neki momentán megvan a napi betevője, akkor nem foglalkozik a lúzerekkel.
Akik viszont egyre többen vannak, de fiatal értelmiségünk nem borong miattuk, mert számukra ezek az emberek egyszerűen nincsenek.
Ha mégis vannak, akkor éppen jó helyen vannak, megérdemlik a sorsukat, miért nem harcolnak, tépnek, harapnak, ha meg nem teszik, akkor vessenek magukra.
A Lázár-doktrína szerint úgyis annyit érnek éppen, mint amennyi materiális javakban rendelkezésükre áll, ezeknek meg már nem áll semmi, nincs semmijük, nem is érnek semmit sem.

A nyomorult meg ott ül az árokparton, és várja, hogy vessenek neki valamit, és nem is csalódik.
Annyit kapni fog, ami egy életnek nevezhető élethez kevés, a meghaláshoz sok, hiszen ha meghal és nincs rokona, aki a hátán kicipelje a sírjához, akkor ott büdösködik majd az árokszélen, ami a kifinomult szaglású új urakra és hölgyekre bizonyára zavarólag hatna.
Az csak a baj, hogy a történelem arra tanít, hogy a szélsőségesen nagy társadalmi különbségek mindig komoly feszültségeket szültek.
Az iskolázatlan tömeg nehezen tudja kifejezni, hogy mi fáj neki, hogy látja a mérhetetlen gazdagságot és érzékeli a saját nyomorát, a kilátástalanságot, és bár megfogalmazni nem mindig tudja, de fáj a szíve a porontyaiért is, akiknek éppen olyan sorsot szán ez az ország, mint amilyen neki jutott.

Az agressziót az esetek többségében az váltja ki, hogy az egyik fél nem tudja megfelelően megfogalmazni a gondolatait, szűk az érvkészlete, és amikor ez elfogy, akkor beveti az utolsó érvet és üt.
Ha vitapartnerének szerencséje van, akkor csak ököllel, ha nincs, akkor baltával.
A mai magyar társadalomban nem csak a legszegényebbek milliói frusztráltak, frusztráltak a középosztálynak nevezett kevésbé nyomorgók széles rétegei is, hiszen őket minden nap fenyegeti a társadalmi lecsúszás veszélye, a családjukat méginkább, hiszen az ő gyermekeik nem lesznek versenyképesek a közepes iskoláikkal, szerény kapcsolati tőkéjükkel, vállalhatatlan taníttatási költségeikkel.
Ha nem csúszott le apád, majd lecsúszol te…

Ők sem harcolnak, de ha harcolnak, akkor is leginkább egymással.
Ütik egymást szakadatlanul, mindenféle elvont és életidegen elveket kérve számon egymáson, utálatos szemforgatások közepette, miközben alig várják, hogy végre gazsulálhassanak valamelyik új bárónak.
A szegények soha nem tudták megszervezni magukat, ezt a munkát mindig az értelmiség legjobbjai vállalták fel helyettük, de valahogy ma nem akaródzik ez nekik.
Pedig most is illúziókat kerget az, aki azt hiszi, hogy a nyomor majd egy táborba hajtja a falusi szegényembert, az új zsellért a faluszéli cigányutcák lakóival, vagy az elcigányosodott, munkanélküli falvak elhajított népével, a lecsúszó értelmiségit a rokkantnyugdíjas bányásszal.
A nyomor önmagában nem forradalmasít, inkább szolgalelkűségre, alamizsnalesésre nevel.
Katalizátor kell ahhoz, hogy a társadalom szembeforduljon pöffeszkedő élősdijeivel, ez a katalizátor pedig mindenhol a világon az értelmiség, mely átlátja a problémákat és képes gazdasági-politikai alternatívát kidolgozni a társadalom számára.
Nem egyszerű munka, nem egy legyet kell agyoncsapni, hanem a gátlástalan, nyers erővel kell szembeszállni.
Kockázatos.

De valakiknek fel kellene vállalni ezt a kockázatot, mert az ország már eddig is nagyobb károkat szenvedett el, mint a második világháborúban.
Meghalt az ipar, a mezőgazdaság, odalett a magyar falu, milliós tömegek váltak munkanélkülivé, de ez a kisebb baj.
A nagyobb az erkölcsi rombolás - a társadalom finom szövetének széttépése, a megosztottság, az ellenségeskedés, a társadalmi mobilitás hiánya.
Ki tudunk keveredni valahogy ebből a helyzetből?
Egyszer majd bizonyára, de addig hosszú még az út, ezer és ezer harcot kell megvívni azoknak, akik normális társadalomban szeretnének élni.
Értelmiség – adott a feladat!

:O))) 

FIZIKAI ERŐSZAK

Ballagunk belefele szépen a nácizmusba, diadalmas léptekkel.
Idáig is ott kísértett a fizikai erőszak réme, de a közelmúlt politikai történései mintha felerősítették volna a folyamatot, mintha az összes tahó hirtelen arra a felismerésre jutott volna, hogy a jobboldali győzelem megnyitotta az utat az erőszakos akaratérvényesítés előtt, hiszen az ellenfél szervezettsége nulla és a demokratikus oldal – minden ellenkező híresztelés dacára - egyébként sem a fizikai erőszakról híres.

Megvan ennek a mentalitásnak a történelmi előzménye, visszatekinthetünk akár a múlt század elejéig is, amikor a jobboldal a gyilkosságig menő erőszakkal lépett fel politikai ellenfeleivel szemben, aztán később is úgy alakult, hogy a Tanácsköztársaság vörös terrorjának kivételével szinte mindig a jobboldal alkalmazta a hétköznapi fizikai erőszakot.

Nem kétséges, közelebb állunk Kievhez, mint Londonhoz, de még az is lehet, hogy nemzeti érzelmű honfitársaink legszívesebben a hutu-tuszi konfliktust tekintenék irányadónak, - már aki nem az Endlősungot tartja megfelelő megoldásnak, természetesen korszerűsített változatban.
Már csak nehogy véletlenül a kokerók kimaradjanak a fincsiből…

A kommunizmus vérzivataros esztendeiben a magyar állampolgár elengedhette a lányát este a barátnőjéhez és nagy valószínűséggel haza is tért, anélkül, hogy előtte három évet nehéz testi munkásként kellett volna eltöltenie valamelyik szicíliai bordélyban.
A gyűlölt diktátor meg testőre legnagyobb bánatára a Margit-hídon kiszállt a kocsiból és gyalog ballagott be munkahelyére, a mai Képviselői Irodaházba, de a május elsejéken sem ment előtte és mögötte három-három gorilla, hogy találkozhasson azzal a tíz gorillával, akik a hálás népet alakították, mint ma.
És a gépkocsijáért sem adott volna több pénzt a beépített acélpáncélra való tekintettel a fémkereskedő, mint az autókereskedő, mint manapság, és még csak le sem köpték, mert a csőcselék csak akkor bátor, ha bátorítják és ha azt vélelmezi, hogy megússza büntetés nélkül.
Az a rendszer a szó mai értelmében nem volt jogállam, de a saját jogszabályait kínosan betartotta és betartatta, és meglehetősen következetesen ragaszkodott az erőszak állami monopóliumához.

Az elmúlt negyedszázadban ez az elv feledésbe ment, megjelentek a jobboldal politikai szabadcsapatai, megjelent a nyílt erőszak.
Nem, nem csak a Magyar Csordára kell gondolni, talán még az a kevésbé veszélyes, mert azok az egyenruhájukkal magukra írják, hogy nácik, ez messziről látható.
Ők a söpredék, a náciknak az a rétege, melyet éppúgy meg lehet venni két konzervvel meg hat kiló szavlejárt száraztésztával, mint a putrik öntudatos választópolgárait, buták, mint a sár, fel nem ismernék, hogy mire használják őket, egy istennek sem.
De neki lehet küldeni őket bármikor a cigánynak, a zsidónak, a liberálisnak, a komcsinak, jelentsenek bármit is ezek a kifejezések.

Az igazi veszélyt a Fidesz szervezett csőcseléke jelenti, a harcedzett, adrenalinfüggő futball-huligánok, akiknek Orbán sorra építi a szentélyeket, melyekben már nincs szükség játékosokra, elég, ha néhány szerepjátékos imitálja a mozdulatokat, és időnként az arra kijelölt szereplő belegurítja a hálóba a labdát.
Ők mutatták meg magukat 2006-ban a televízió-székház előtt, ők verték szét a fővárost, hogy megmutassák a demokratáknak, hogy ki a kakas a szemétdombon.
Nem spontán összeverődött bandáról van szó, hanem szervezett, központilag irányított erőről, akik úgy viszonyulnak a Magyar Gárdához, mint hajdan az SS az SA-hoz.
Ők léptek fel hihetetlen bátorsággal a Fidesz-székháznál a negyvenkilós bölcsész-lányok ellen, ők Orbán ötödik hadoszlopa, akikkel bármikor el tud végeztetni bármilyen piszkos munkát.

Nem kétséges, szervezettek és hatékonyabbak bizonyos szempontból, mint az énektanárnők és a békés eladónők, akik közül sokan csapdába is esnek, mert az erő mindig imponál, ha bevallják, ha nem - erről a pszichológusok sokat tudnának mesélni.
Félelmet tudnak ébreszteni, a társadalomban pedig el képesek ültetni a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzését, az egyén meghúzza magát, mert fizikai félelmet érez.
Tudja, a társadalom ma nem védi meg, hiszen éppen azokat verték először szét államilag, akik az ő védelmükre esküdtek fel, és mára a Rendőrség gittegyletté vált, a rendőrök pedig kiszolgáltatottabbak, mint az állampolgár.

Ennek megfelelően egy célkitűzésük maradt: a túlélés, ezért nem kockáztatnak, nem konfrontálódnak, és az már csak hab a tortán, hogy sokan közülük a rendbontókkal értenek egyet, azok érdekében járnak el, mint legutóbb például Pásztor István eseténél.
A három napja felszerelt segéd-próbarendőr is tud annyit, hogy a fizikai erőszak bármely formája bűncselekmény, mégsem védte meg a Köztársasági Elnök vendégét, hanem csak szemlélője volt az eseményeknek, mikor a negyvenegy éves matróna köpdöste a határon túliak egyik vezetőjét, mellesleg a Fidesz támogatóját.

Értem én, hiszen ha nő létemre negyvenegy éves koromra én is úgy néznék ki, mint Coventry szőnyegbombázás után, én is haragudnék a világra, de a világ dolga az lenne, hogy megvédje magát tőlem, meg a hasonszőrűektől.
Vagy itt a földmutyi áldozatává vált mintagazdaság, melyből újonnan kijelölt bérlői boldogan tárcsáztatják ki a veteményt, jóllehet ügyükben még nem született jogerős ítélet.
Ez nem zavarja az új földesurat abban, hogy ott rugdalja a tüntetőket a szántóföldön.
Azok meg kicsit hőbörögnek, de hagyják magukat, mert jogállamban élőknek képzelik magukat.
A tüntetőknek jogaik vannak, az új földesúrnak meg bakancsa.

Amikor elkezdünk csodálkozni azon, hogy a demokratikus oldal miért nem tud nagyobb tömegeket megmozgató tüntetéseket szervezni, hát ezek a dolgok is ott szerepelnek az okok között, melyekről szemérmesen nem beszélünk.
Pedig kellene, hiszen pár évvel ezelőtt még minden lelkiismeretfurdalás nélkül vittem magammal a tizenkét éves unokámat a tüntetésre, - ma már a tizennyolc évest meggondolom, hogy hívjam-e, hiszen nem tudom, hogy minek teszem ki, abban pedig egy percig sem bízom, hogy a jobboldali kormány majd megvédi, ha már a baloldali sem védte meg, mert el volt foglalva valamiféle elvont és légies demokráciakép valóraváltásával.
A demokrácia lényege nem csak a szabad véleménynyilvánítás, hanem az is, hogy a társadalom megvédi az én szabadságomat mindenki ellen, aki a saját szabadságát az orrom hegyén túl képzeli el megélni.

Így állunk ma, a Gundelben meg valószínűleg azt gondolják, hogy őket nem fogja a golyó.
Pedig ha egy falka hiéna elszabadul, az nem csak az arra kóborló libákat, gazellákat tépi szét, de sok esetben az oroszlánokat is szétszereli, a mi hatalmasságaink pedig inkább sakálok, mint oroszlánok.
Érheti még meglepetés őket.

:O)))

FÉLELEM

Az elnyomatás rettenetes negyven évében – de legalábbis abból az utolsó harmincban - ez egy toleráns, békés ország volt.
Beszéltünk és beszélgettünk egymással, elnéztük egymás rigolyáit, a személyes kapcsolatainkban a politikának túl sok szerepe nem volt, leszámítva a természetes emberi reakcióinkat, mert az áremeléseket akkor sem szerettük – igaz, akkortájt még nyilván tudtuk tartani az árakat.
Ha valaki elkezdett volna olyan szövegekkel házalni - természetesen kommunistára hangszerelve - mint manapság Orbán vagy Vona, hogy a talpas ökrökről most szó se essék, - mindenki kiröhögte volna, Hofi nézőszáma az egekbe szökik.
A nyolcvanas évek derekán-végén Orbán korosztálya lett volna az első, aki a hasát fogva hempereg ezektől a nagy löttyös dumáktól, hiszen sokkal kisebb baromságokért is azonnal büntetett a nép, és akit egyszer kiröhögtek, az legközelebb meggondolta, hogy mit mond.

Ma ez valahogy másként van, ma a politika hiénái kacarásznak, bele a képedbe, miközben telecsinálják az utcát, ma már a saját kertecskédet sem kímélik, és röhögnek a bánatos pofádon, melyet a szarkupacok láttán vágsz.
Röhögnek a szerencsétlen örök vesztesen, az értéktelen, érdemtelen senkin, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak, a kunszt pedig az, hogy elérik, hogy még tapsolj is hozzá.
Olyan ember vagy, akit kockázat nélkül ki lehet röhögni.

Az ember azt képzelné, hogy a társadalom reakciója egy ilyen helyzetre azonnali és markáns lesz, de aki ezt hiszi, az téved.
Ehelyett a társadalom tagjai magukra csukták az ajtót, és amikor kijönnek mégis, akkor hihetetlen agresszivitással készülnek önmaguk védelmére.
Itt már nincs eszmecsere, nincs beszélgetés, itt már csak készenlétben tartott bicskák és baseball-ütők vannak.
Nem jó ma Magyarországon magyarnak lenni, gyanítom, külföldinek lenni még rosszabb, egy rosszkedvű ország rosszkedvű népe között hülyeségek zsolozsmázását hallgatni szakmányban – nem egy örömteli időtöltés.

Ebben az országban ma már nem nagyon lehet társadalmi, baráti kapcsolatokat tartani, mindenki már csak a vele egy politikai hiten lévőkkel kommunikál, nehogy atrocitások érjék.
Hajdan az átkosban le tudtunk ülni egy asztal mellé, Jóskapista elmondta a véleményét, aztán a többiek vagy egyetértettek vele vagy nem, lehetett vitatkozni a napi politika girbe-gurba kanyarjairól, színházról, könyvről, rádióműsorról, de még akár a román falurombolásról vagy a nemzetiségek érdekében folytatott állami politikáról is, és vitatkoztunk is.
Ma vita sincsen, mert aki fél, az nem vitatkozik, nem beszélget, mert el van foglalva a félelmeivel.
Nem mondanám, hogy alaptalanul, mert lehet itt félteni a munkahelyet, a gyerekek karrierjét, az iskolai előmenetelt, a vállalkozónak megrendeléseit, ha zsidó vagy cigány vagy, és kicsit belehúzol, akkor akár a testi épséged, végsősoron az életedet is.
És ismét itt a régi, szép, középkori modell: eius regio, cuius religio – akié a föld, azé a vallás, és ez lefordítható munkahelyre is.

De lehet félteni magad akkor is, ha baloldali vagy, és mondjuk a buszon vagy a metrón baloldali lapot olvasol, hiszen semmi biztosítékod nincs arra, hogy valamelyik agyament fiatal vagy öreg a túloldalról nem köp le, nem ugat fennhangon, nem fenyegetőzik.
Elnézegeti az ember a mai jobboldali bátrakat, akik ott hadonásznak a járókereteikkel a baloldali rendezvények előtt, akik Gyurcsányt szokták biztosítani soha nem apadó szeretetükről és az ember elkezd röhögni – különösen kisebb városokban, vagy faluhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit.
Hol voltak ezek a hihetetlenül bátor emberek a Kádár-rendszerben?
Akkor miért nem voltak ilyen harcos kiállásúak?
Elárulom, ott éltek közöttünk, de akkor ők féltek.
Többségüknek erre semmi oka nem volt, hiszen Kádár még az ötvenes években meghirdette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, de ezt ők meg sem értették, el sem hitték, a rendszerváltás után meg a nagy dumáik mögött szégyellték beszari viselkedésüket és elkezdték kiköszörülni a hiúságukon esett csorbát.

Aztán voltak, akik joggal féltek, mert az kétségtelen, hogy az átkos Kádár- rendszer nem tűrte a nácizmust és nem tűrte a rasszizmust sem, nem számított bocsánatos bűnnek a holokauszt-tagadás, és az egyházak erőszakos nyomulását sem tolerálta a korabeli vicc szerint létező, de nem működő slampos szocializmus.

Talán nem lenne baj, ha a mai rendszer sem tűrné, de ez illúzió, hiszen attól, hogy a mai viszonyok között nem mernek nyíltan náci ideológiát hirdetni, azért a mai rendszerre minden nehézség nélkül ráhúzhatók a fasizmus ismérvei.
Van Vezér, a finánctőke kezében van az ország, diktatúra is van, antiszemitizmus és rasszizmus is van, erő-kultusz és revansvágy, sovinizmus és szélsőséges nacionalizmus is van – mi kell még?
Persze a fejlődés nem áll meg, mert ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez egy fasiszta maffiaállam, melyben a nacionalista, soviniszta ideológia másodlagos, de azért persze jellemző is.
Ami a lényeg, az a maffia korlátlan és mindenre kiterjedő hatalma.

Hogy ehhez rendről, hazáról és a határontúliak boldogításáról hablatyolnak, annak csak annyi a haszna, hogy aki bizonyos távolságtartással szemléli a folyamatokat az elszomorodhat azon a kártékonyságon, rohadt cinizmuson, amellyel az emberek tiszta érzéseivel visszaélnek ezek a haszonelvű trógerek.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a Fidesz és a Jobbik szervezetileg két – sőt, mostmár három külön párt, ez csak formai dolog – a Jobbik azt énekli dúrban, amit a Fidesz mollban, ha csak éppen el nem téveszti a partitúrát.
Ha kissé rusztikus akarok lenni, akkor mondhatom, nyugodtan: mindegylófax, egy a célja itt mindegyiknek, a föníciaiak találmányának minél maradéktalanabb megszerzése.

Persze eljön az a pont, amikor az is félni kezd, aki téged félelemben tart, mert a lelke mélyén tudja mind, hogy ezt nem úszhatja meg szárazon, hát retteg és reménykedik, és egyre mélyebbre ássa a gödröt maga alatt.
El fog jönni az idő, mikor a normális társadalomnak elég lesz egyszerűen csak a fejükre lapátolni a földet, oszt jöhet a fejfa, meg a megkönnyebbült sóhaj.
Hogy a régi mondást idézzem: azt már tudjuk, mi lesz, csak még azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz.

De egy biztos: egy alkotóelemeire porlasztott társadalom tagjait könnyű félelemben tartani, ellenben ha összefogunk, akkor azért ez kezd körülményessé válni és egy ponton túl megváltoznak a viszonyok is.
Az kezd félni, aki meg akart félemlíteni.
A tanulságot vonja le mindenki maga, a különféle demokratikus pártok vezetőinek pedig segítsen a tagság…

:O)))