NA JÓ, ÉS AKKOR HOGYAN TOVÁBB?

Hát ez itt a kérdés, amelyre választ kellene találnia minden demokratikus erőnek.
Menet közben a szocialisták elveszítették pártelnöküket, ami, ha az ősi népi bölcsességet - miszerint jobb sose jön – fogadjuk el irányadónak, akkor nem egy egyértelműen pozitív fejlemény.
Habár, akár még lehet egy olyan pont is, mely a párt megújításának kezdetét jelenti.

Sajnos, nagy a valószínűsége annak, hogy győzni fog a rutin, és a választás féltéglája, melyet bevágtak a pártelit verebei közé ismét csak azt fogja eredményezni, hogy kis idő elteltével a felröppent madárkák visszaülnek az ágakra, más elrendezkedésben.
Ez főként a párt alsóbb szintjein okoz majd gondot, mert az összefonódások az ellenféllel talán ott még erősebbek, mint a párt felső szintjein, leszámítva persze azokat, akik már régen eladták magukat hol hatvan, hol negyven százalékért, Dávid Ibolya szíves közlése alapján.

Emellett elöregedett a párttagság, egyre nehezebb a járókerettel házról-házra járni, a fiatalok meg nem nagyon szeretnek gályázni, nekik azonnali sikerélmény kell, lehetőleg kis befektetéssel, nagy haszonnal.
Amikor vidáman röhigcséltünk Orbán ökör-körein, nagyot hibáztunk, mert nem ismertük fel a közösség iránti igényt, így aztán politikai ellenfeleink benyomulhattak egy olyan térbe, melyet akár mi is elfoglalhattunk volna.

Egyre távolabb kerültünk az emberektől, egyre kevesebb fiatal vállalt velünk közösséget, mára eljutottunk oda, hogy a fiatalok között ifjúszocialistának lenni ciki.
Nem vagyunk ott az egyetemeken, nemigen vagyunk jelen a diák és a hallgatói önkormányzatokban, átengedtük a terepet a szélsőjobbnak és a fiatal konformistáknak, akik egoizmusához nagyon szépen passzol a rendszer.
Ha a szocialisták még egyszer nagy párt akarnak lenni, akkor farokfelcsapva kell rohanniuk a választók közé, és a problémáikra nagyon gyakorlatias és megvalósítható megoldásokat kell keresni – helyben.
Mert a választások nem a Jókai utca irodáiban dőlnek el.

Le kell számolni a nagypárti gőggel, kompromisszumkésznek és barátságosnak kell mutatkozni a demokratikus oldal többi pártjával szemben - első lépésként segíteni lehetne például őket önálló frakciók létrehozásában, mert nagy az egymásrautaltság.
Tetszik-nemtetszik, a történelem együttműködésre ítélte ezeket a pártokat, vagy pedig halálra – lehet választani.

A szocialistáknak nagyon egyértelműen le kell tenni a garast a bérből és fizetésből élők, a kényszervállalkozók, a segélyből élők, a falusi idénymunkások, az új zsellérek mellett, és ki kell dolgozni egy tisztességes ajánlatot számukra, melyet egy választási győzelem esetén akár számon is lehet kérni.
Meg kell találni a módját, hogy a párt üzenetei eljussanak a választókhoz, ha kell, a legprimitívebb eszközöket is fel kell használni erre a célra, mert arra várni, hogy a közszolgálati médiában megjelenhet a párt üzenete, merő illúzió.
A párt vezetői is leginkább csak vezetőszáron, mert a diktatúráknak nem az a természete, hogy felpuhulnak.
Kádár diktatúrája üdítő kivétel volt, de Orbán nem Kádár, hanem Ceausescu.

A Demokratikus Koalíciónak sem lesz könnyű dolga, ha tömegbázisát növelni szeretné.
Ehhez nem elég, ha Gyurcsány meg Vadai megy az emberek közé, itt felkészült aktivisták százainak kell folyamatosan sulykolni a választók tudatába, hogy ki is a hazug, a korrupt, a nepotista, ki a tolvaj és ki a diktátor.
Nem lehet szépelegni, nem lehet finnyáskodni, ha az ellenfelek odacsinálnak az ajtó elé, hát le kell hajolni, belemarkolni és a pofájukba vágni, mert a nép nem díjazza a mértéktelen sportszerűséget – a gyengeség jelének tekinti.

A DK szervezetét is erősíteni kell, mert Budapesten vannak hívei, de a falu és a kisváros nem az ő terepük, és a falusi környezetben végzett munkához még a vezetés szintjén sincs megfelelő ember.
Ahol csak lehet, szervezetet kell működtetni, mutatni kell magát a pártnak, mert az emberek ezerszer előbb fogadják el azt, amit látnak, mint azt, amiről csak hallanak.
És nem mindegy, kitől.
Faluhoz a traktoros-küllemű, beszédstílusú ember jobban passzol, mint a fővárosi – amúgy is kissé idejétmúlt - pulóveres értelmiségi, és ezzel nem akarom a traktorosokat megbántani, mert egy okos traktoros többet ér, mint száz ostoba irodalmár.
Azt szeretném csak elmondani ezzel, hogy az emberekben az kelt bizalmat, aki hasonló hozzájuk, akinek megértik a mondandóját, és akit a háta mögött megdicsérnek, hogy na, ez legalább érti, hogy miről beszélünk.

Az is szép dolog, ha Gyurcsány egy ciklusban egyszer eljut egy településre - sokszor azt se nagyon tudja szegény, hogy hol van - de még szebb, ha a DK választója és aktivistája folyamatosan kapja a tájékoztatást az aktuális feladatokról, bevonják a munkába, érveket adnak neki, beszélgetnek vele, mert ez fogja adni számára a közösségheztartozás érzését.

És hát, el kell dönteni a vezetésnek, hogy végülis milyen legyen ez a párt – ezt lehetőleg holnap – és annak megfelelően kell dolgozni és dolgoztatni.
El kell kezdeni pártszerűen működni, mert Gyurcsány ugyan egyszemélyben is színvonalas műsort tud adni, de azért ez adott esetben kevés lehet.
Több szereplő kell a színpadra, többet kell szerepeltetni őket, komolyabb feladatokat kell adni nekik és legfőképpen meg kell próbálni gyökeret ereszteni az egyetemeken, a szakmunkásképzőkben.
Baráti köröket kell kialakítani, foglalkoztatni kell őket, mert a fiatal utálja a pofázást, szeret zászlót lengetni, óbégatni – szóval, fizikailag is tenni valamit.

Az Együtt-PM számára a legnagyobb kihívás az elvek és elképzelések összehangolása.
Itt még szervezeten belül sem tiszták a viszonyok, kívülről legalábbis úgy néz ki, hogy külön-külön mozog Bajnai, a Szolidaritás meg a PM, mely utóbbi egyébként sem a legalkalmasabb a fegyelmezett pártpolitizálásra, és várható, hogy egyik kezdeményezője lesz a párton belüli dominancia-harcnak.
Hogy aztán itt kinek kellene drukkolnunk, a fene se tudja, de az biztos, hogy ameddig Orbán ellen küzdenek, addig támogatni kellene őket választói szinten éppúgy, mint a pártok közötti együttműködés során.

Hogy Bajnait jövője mi lesz, az rejtély, de az biztos, hogy ő Juhász, Jávor és Karácsony álma, mert mellette mindegyikük azt csinál, amihez éppen kedve van.
Kónyának, aki katona volt, nem hinném, hogy ő lenne a pártelnöki idolja, de ő már foglya a szervezetnek, mely egyébként mára felfalta a Szolidaritás hajdan jól működő aktivista-hálózatát.
Nem lefutott meccs ez még, mert a civilkedés igen vonzó elfoglaltság a liberális zárványokban, esetleg még feltámasztható, habár már ezt a fogalmat is eléggé lejáratták képviselői.

Az LMP tovább folytatja permanens agóniáját, őket félteni azért nem kell, mert ha minden part szakad, majd Viktor kihúzza őket a pácból, addig meg elszórakoztatják zöldségeikkel a nagyérdeműt.

Orbán majd két év múlva lesz érdekes, mikor elkezdi előkészíteni kormányzói karrierjét, már csak az a kérdés, hogy ellentengernaggyá is kinevezteti magát, vagy marad tizedes, mint nagy elődje.

A Jobbikra viszont oda kell figyelni, mert jönnek a nehéz idők, az esetleges éhséglázadások leverését  nem lenne célszerű a Magyar Gárdából alakuló, a fegyveres testületekbe integrált  Nemzeti Gárdára bízni.

Az önkormányzati választáson lesznek sikereink, de a pénz azért továbbra is Viktor kezében marad,  a fiatalok meg továbbra is mennek világgá, mi meg, akik kalandvágyból és egzisztenciális kényszerek következtében itthon maradunk, majd összehúzzuk magunkat és megpróbálunk kijönni csökkentett nyugdíjunkból, olvassuk a Magyar Nemzetet, nézzük az MTV műsorát, és nosztalgiázunk, Drágajóbolgárúr műsoraira emlékezve.

És várunk, türelmesen várunk, mert ismerjük a japán bölcsességet: Ülj le a folyó partján és várd meg, míg ellenségeid tetemét előtted viszi a víz…

:O)))

MI A TEENDŐ

„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, mondá Epheszoszi Hérakleitosz, gondolom azért, mert nem találkozott magyarokkal.
Merthogy ami igaz a világ minden táján, az Isten kalapjának eme bokrétáján messze nem igaz – magyarember nemhogy kétszer, de ötvenkétszer is képes belelépni ugyanabba a folyóba.
Ha baloldali, akkor ötvenháromszor.
Magyaremberhez képest a kiselefánt, mely köztudomásúlag nehezen tanul, ám könnyen felejt, egy memóriabajnok zseni.

Magyarember a történelem csodája, merthogy az is csoda, hogy remek döntései ellenére egyáltalán még létezik, hiszen amikor legutóbb is a kezébe nyomták a libacombot, akkor ahelyett, hogy enni kezdte volna, inkább a másik magyar fejét kezdte el püfölni vele.
Egészen addig,  mígcsak elő nem került a magyar történelem legócskább versenyzője – no, akkor arra rábízta a spejzkulcsot, a feleségét meg a lánya szüzességét és elégedetten hálálkodott az időnként az asztal alá vetett csontok láttán…

Most sem képes arra, hogy higgadtan és tárgyilagosan végigelemezze a helyzetét, aztán megkeresse, hogy kedvenc politikusom bon-motja szerint mit qrtunk el, nem kicsit, nagyon, ehelyett kapkodva próbál felettébb okos dolgokat mondani, miközben tulajdonképpen okos gondolata roppant kevés van, helyette van egy kottája, melyet Orbán nyomott a kezébe.
Talán Gyurcsány volt a kivétel, aki a vereség pillanatában felhívta a figyelmet arra, hogy a demokratikus oldal képviselőinek vigyázniuk kellene egymásra, mert először most ősszel, aztán meg később is folyamatosan szükségünk lesz egymásra.

Persze ez nem egy rokonszenves gondolat, magyar ember szívesebben töri a fejét az együttműködés gondolatának cizellálása helyett azon, hogy hogyan tudná elharapni a másik szerencsétlen torkát, meggyakni a feleségét, futtatni a lányát, és lehetőleg éhendögleszteni – aki már adna egy almát az éhezőnek, az már humanista baloldalinak számít, de azért a munka nélkül osztogatott segélyt ő is  elítéli.
Jobb lenne persze, ha a segély nélkül osztogatott munkalehetőségért lelkesedne, de azzal nem foglalkozik, mert az ősi magyar álláspont szerint aki akar, az dolgoz, a többi meg csak élősködik.
Nem mennék bele ennek boncolgatásába, helyette pár szót arról, hogy a legújabb elméletek szerint az lenne a helyes, ha a most vereséget szenvedett politikai blokk valamennyi, külön–külön is elrémisztő állapotban levő tagszervezete a következő négy évben önállóan politizálna, majd a 2018-as választások előtt újra összeállna – járt utat ne hagyd el a járatlanért ugye.

Az ostobaság legbiztosabb jele, ha mindent ugyanúgy csinálsz, mint előzőleg és más eredményt vársz.
Ez láthatólag nem zavar itt senkit, végre mindenki elégedetten kapirgálhat a saját kis szemétdombocskáján, időnként világpolitikai tényezőként elégedetten kukorékolgat, jóllehet saját szemétdombja, melyre oly büszke a negatív tartományban inkább horpad, mint púposodik…
Szóval mutassuk meg magunkat külön-külön, kétségtelen, hogy így lehet a legegyszerűbben felszámolni a baloldalt.

Teljesen értelmes emberek zakkannak meg, hirdetnek forradalmat forradalmi helyzet nélkül, mások a vert hadak versenyét hirdetik, melyben a kerekesszékes és a járókeretes egymással versenyez abban, hogy 2018-ban ki legyen majd a kihívója a százméteres síkfutás világbajnokának – mintha a féllábúnak kinőne a lába, ha egyedül ugrál.
Még kedvenc bloggerem is olyanokat képes leírni, hogy nem azért lett az ember a világ ura, mert együtt indult a választásokon a mamuttal, hanem azért, mert levadászta és megette - értve ezen az MSZP és a többi párt viszonyát, jóllehet a mamut itt nem az MSZP, hanem a Fidesz. és az ember éppen hogy fejlett kooperációs képességének köszönhette, hogy a táplálkozási lánc csúcsára tudott keveredni.
Egyéniben a kardfogú tigris azért jobb volt nála.
Összefogva a többi emberrel a közösség, a horda ellenfelévé válhatott olyan állatoknak, melyeknek külön-külön egyetlen ember sem lett volna ellenfele.

Mire számíthat egy kis párt a következő években?
Megszólalási lehetősége nem lesz, a falvakba nem jut el, ugyanazon a négy négyzetkilométeren belül ugyanaz a hat ember fog egymásnak bölcseket mondani, meg keveseket érdeklő kérdésekről vitatkozni, mint ezidáig is.
A soron következő éveket szervezetépítésre kellene használni, meg kellene találni az embereinket minden településen, meg kell találni a módját a média nélküli médiamunkának, ki kell mozdulni Pestről.
El kell érni a fiatalokat, a nőket, a nyugdíjasokat, a betegeket, és mindegyiknek kell valami féle megoldást találni a gondjaira, méghozzá úgy, hogy a források azonnali bővülésével nem szabad számolni.

Kell alapítani egy választási tömegpártot, mely értelmes dolgokat kínál fel az embereknek, konkrét és vonzó megoldásokat a gondjaikra, de nem az utolsó percben improvizálva, hanem a négy év alatt kiérlelve a gondolatokat - gazdasági, kulturális és közéleti téren egyaránt.
És kellenek új arcok, friss politikusok a leamortizáltak helyére, hogy őket hátra lehessen vonni az első vonalból, hogy ne ők kopjanak tovább.
Hogy ne álljunk ott a választások előtt már megint ostobán, és ne csak azt tudjuk hajtogatni, hogy mi demokráciát kínálunk, mert a demokrácia ugyan remek dolog, de csak ha tele van a hasad és a gyermeked is biztonságban tudod.

Aztán, majd ha elhajtottuk Orbánt, lehet brillírozni nagy eszmék mentén, de akkor se lesz sikere senkinek, aki az akkor mutatkozó problémákra nem tud érvényes választ adni.
Hogy az elkülönülés jó a párteliteknek, az nem vitás, de hogy a választóknak nem jó, az biztos.
Egyébként sincs létjogosultsága a lélegeztetőgépen tartott pártocskáknak, akik nem képviselnek senkit, mert akármit is hirdetnek, nem azt kell nézni, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy mit csinálnak.

Nem véletlen csinált Orbán egy rakás kamupártot, azért tette, hogy szétaprózza ellenzékének szavazatait - hát legalább költsön rá.
Ne tegyük meg neki azt a szívességet, hogy magunkat öljük meg!
Most még nincs késő ezen elbeszélgetni, csendben, egymás közt, de egy év múlva már döntésre kell jutni.

A vágyakkal és az álmokkal pedig le kell számolni, mert ábrándozással nem megyünk semmire.
Kegyetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal és a konkrét helyzet konkrét elemzése után dönteni kell, mi a teendő.
Orbán valószínűleg olvas Lenint, lehet, nem ártana a demokratikus oldalnak is olvasni tőle ezt – azt, mert az nem biztos, hogy a bolsevik elvek rokonszenvesek mindenkinek, de hogy a pártszervezésben zseni volt, az biztos.

A politika nem boksz, nem kétszemélyes küzdelem Orbán és majdani kihívója között, hanem csapatjáték, verejtékes gürizés, mindennapi aprómunka, ezer és ezer Várszegi Szilárd és hello, Török Mónika és Bősz Anett és a többi sokszáz, sokezer neves és névtelen, de elkötelezett ember munkája azért, hogy a végén egy élhető világot teremtsünk együtt, annak a vezetésével, aki alkalmas rá.
Együtt.
Egymásért, saját magunkért, a gyerekeinkért.

:O)))