UKRAJNA

Az államhatáron túl polgárháború zajlik.
A nyugat és a mi politológusaink szeretnék ezt orosz-ukrán háborúnak beállítani, de aki kicsit is ismeri a történelmet, az tudhatja, hogy ez nem igaz.
Ami Ukrajnában történt és történik, az az ukrán nacionalisták- újfasiszták és az orosz nemzetiség között folyó polgárháború, mely Ukrajna orosz népessége szempontjából többé-kevésbé érthető.
Egyik nemzeti kisebbség sem szereti azt, ha aktuálisan a többségi nemzet nacionalistái kerülnek hatalomra, mert – többnyire jogosan – attól tartanak, hogy ez megszerzett jogaik elvonásával, nemzetük-nemzetiségük háttérbe szorításával jár majd együtt.

Arról nem is szólva, hogy az ukrán nacionalisták számára az ellenség mindig az Orosz Birodalom volt, beleértve a nagy honvédő háború időszakát is, de azért a németek ellen is harcoltak, és szorgalmasan irtották a zsidókat és a lengyeleket.

Mikor még a háború vége után évekkel is ott robbantgatott az öreg partizán a Pripjaty mocsaraiban.
Az ukrán helyzetről első kézből is lehetnek információink, hiszen nemzetmentő, áldásos megszálló tevékenységünk során ott hajigálták be a hat hónapos partizánokat a felgyújtott csűrökbe dicső honvédeink. 

Mindenesetre az oroszok ott voltak Ukrajnában, az ukránok pedig ott voltak az orosz kultúrában, politikában, hadseregben időtlen idők óta.
Hruscsov ukrán volt, Gogol ukrán volt, de ukrán volt Ukrajna mai hőse, Sztepan Bandera is, akinek nacionalistái százezer lengyelt mészároltak le, főként nőket és gyerekeket.
A kijevi városházán is Bandera hatalmas arcképe függ, a nacionalista Szabadság (Szvoboda) párt irodáiba vezető ajtót pedig az UPA katonájának stilizált képe díszíti a következő felirattal: „A nem korrumpáltak banderai földje.”
Ez persze csak vágyálom, Ukrajnában a mai napig dühöng a korrupció, mint ahogy dühöng a nacionalizmus is, és a Majdanon történtek csak visszaigazolni látszanak az orosz lakosság félelmeit.

A nyelv azonos, a kultúra azonos, ha az ukránok azonosulni tudtak volna a nagyorosz birodalmi szemlélettel, kutya bajuk nem lett volna, de nem tudtak – ők tudják, mi az oka.
Mindenesetre az oroszok testvérnépnek kezelték őket, a gázt olcsóbban kapták, mint más államok, Ukrajna keresett a tranzitszállításokon, bérleti díjat szedett az orosz haditengerészet támaszpontjai után, viszont fizetni nem fizetett, ellenben a tranzitszállítmányokból lopott, mikor gazdaságilag éppen elakadt.

A nyugatiak pedig remek alkalmat láttak az időnként a pénzügyek miatt kiéleződő ellentétekben arra, hogy lágy szirénhangokat hallassanak és megpróbálják a NATO határait Oroszország határaihoz tolni.
Ehhez partnerekre leltek az ukrán nacionalistákban – és ne szépítsük a dolgot, az ukrán neofasisztákban.
Ez Ivánnak természetesen nem nagyon tetszett, mellesleg a rendszerváltást lehetővé tevő orosz-amerikai megállapodásokkal is ellentétben van.

A nyugatiak nyeregben érzik magukat, bár, hogy mi indokolja ezt, nem lehet pontosan tudni, hiszen a második világháború óta jóformán csak a kétharmad-budapestnyi Grenada ellen vívtak győztes háborút, a többi fegyveres akciójuk több gondot okozott, mint amennyit megoldott - hosszan lehetne sorolni a pofára eséseket Vietnamtól Irakon át Afganisztánig.
Most mégis azt hitték, hogy sokra mennek a nagy kardcsörtetéssel, aztán a vége az lett, hogy körbekiabálták Putyint, aki csendesen mosolygott rajtuk.
Merthogy a gázcsap az ő kezeügyében van, a többi meg csak handabandázás.
Az orosz katonai erőt sem lehet lebecsülni, Putyin szájából pedig nem fogják kiénekeltetni a  a sajtot, mint tették ezt a naiv Gorbacsovval, akit ha én orosz lennék, fenemód utálnék.

Mi ezen a játéktéren a légypiszok vagyunk, Orbán pedig maga a Névtelen Nulla, de a sok idétlensége után most kénytelen parírozni a nyugatiaknak, ha nem akar magának extra kellemetlenségeket.
Így aztán – miután Putyin elzárta az Ukrajna felé vezető gázvezeték csapját - mi szállítjuk a gázt Ukrajnának, amit a Nyugat természetesnek tart, és ha baj van, majd megvéd bennünket, mint Selmeczi Gabika a nyugdíjat, de Oroszország sem felejti ezt el, és ők a türelmükről híresek.

Hogy a polgárháborúnak mi lesz a vége, az ma még kiszámíthatatlan, vagy megérti a Nyugat, hogy hol az orosz érdekszféra határa, vagy belemegy egy eleve vesztes konfrontációba.
Ha abból indulunk ki, hogy az USA meg szokta védeni az amerikaiakat, akkor könnyen meglehet, hogy az oroszok is ezt a mintát követik majd, mindenesetre ha komolyra fordul a dolog, lehet kezdeni festeni a transzparenseket az üdvözlő feliratokkal.

Idáig reális viselkedés volt a kölcsönös függés ideológiájára építeni Európa oroszokkal kapcsolatos külpolitikáját, de  a Gazprom orosz gázipari mamut a tervek szerint augusztusban lát hozzá az Oroszországot Kínával összekötő gázvezeték építéséhez.
Ezzel az oroszok számára megszűnt az a fajta kiszolgáltatottság, hogy Európán kívül nem volt vevő a gázukra.
Most lett, méghozzá tőkeerős, hatalmas vevő, hatalmas piaccal.

Mindenesetre annak azért örvendezhetünk, hogy Orbán, ez a külpolitikai zseni lassan eléri, hogy bárki győz, bárhol, az mind a mi seggünket fogja rugdalni a nem is oly távoli jövőben.
Szorgos népünk persze majd akkor is újraválasztja, hiszen a mi hazánk Orbanisztán, a következmények nélküli ország…

:O)))

Ps: Ja! és liba!

UKRAJNA

Megy a cirkusz Ukrajna jövője körül, oroszlánok, medvék, bölények és egyéb állatok bömbölnek a manézsban, aztán egyszercsak, hirtelen feltűnik a porond szélén a mi bohócunk is, és elmondja soros tréfáját, habár a közönség nem tapsol.

Európában ugyanis kevesen szoktak tapsolni, amikor veszélyben érzik a status quo-t, merthogy erre mindenki hihetetlenül érzékeny, és mindenki ismeri azt a mesét, melyben a farkas először az egyik, majd a másik lábát dugja be a házba, majd hirtelen belül kerül az ajtón.
Nem minden kismalac rendelkezik megfelelő hőfokú forróvízzel, könnyen előfordulhat, hogy éppen csak annyi van készleten, amennyi az ő konyhakész állapotba hozásához szükséges.

Így aztán csak annyira nevettek a mi bohócunk viccén, mint az egyszeri apa, akinek lánya éppen bevallotta, hogy nem a nokedlitől nagy a hasa, hanem a külföldre szakadt Jóskától, de már rúg is.
Nem, nem a Jóska, mert az nem is ír újabban és törölte a fiókját is a facebookról, hanem a baba rúg, ha fiú lesz, focista lesz belőle, akárki meglássa!
Ő Viktornak szeretné kereszteltetni, hiszen Angélának már mégsem kereszteltetheti, habár Conchita óta tulajdonképpen mindegy lenne.
Hát, majd még eldönti, ha lesz haja, akkor Viktor lesz, ha nem lesz, akkor retro neve lesz: Mátyás…

Ukrajnában kétszázezer magyar él, nem túl sok, Debrecennek van ennyi lakosa.
Az ott élő magyarok természetesen két részre oszlanak, magyarokra és magyarabbakra, ahogy szerte a világban is.
Természetesen a helyzet kialakulásához itt is Vezérünk áldásos tevékenységére és a szokásos módon, aktatáskában kihurcolt tetemesebb pénzösszegekre volt szükség, de hol nagy a szűkség, közel a segítség, így mára aztán előállt a kívánatos helyzet.

Hála a szocializmus vérzivataros esztendeinek, a magyarokat nemigen üldözgették a Kárpátalján, a Szovjetunió fennállás alatt szigorú volt a csordás, és akár verhovinai, akár szürke magyar marha békétlenkedett, hamar odacserdítettek neki, amelyik meg végképp nem bírt magával, azt egy idő után szaláminak hívták.

Pedig az ukránoknak nem sok okuk van szeretni bennünket, a második világháború során megszálló csapatokkal segítettük elő a két nép közötti barátságot, és hát bizony, nagyon durva dolgok estek meg ott.
Persze folyik a szerecsenmosdatás, de ha csak a tizedét fogadjuk el hitelesnek a Krausz Tamás könyvében közzétett dokumentumoknak, akkor is térden állva adhatunk hálát a II. Ukrán Frontnak, hogy nem irtotta ki a magyarságnak még az írmagját is.

Ukrán nacionalizmus és sovinizmus létezik, aztán nevezze a szélsőségeseket bárki bárminek, nácinak, fasisztának, banderistának vagy a jobboldali szektor tagjának, a szélsőséges nacionalizmus egyik válfaja sem kedveli a nemzetiségeket, főleg, ha azok hangsúlyozni kívánják különállásukat.
Így van ez most is, amikor hangulatot kelteni a magyarok ellen a világ legkönnyebb dolga lenne, csak vissza kellene hivatkozni a II. Világháborúra, ahol az ukránoknak, ha kommunisták voltak, ha nacionalisták, egyformán ellenségei voltak a megszálló csapatok.
Majd persze állítunk egy emlékművet a megszálló magyar csapatoknak is, ahol a csecsemőt a lábánál fogva falhoz csapó hős honvéd fejét csőrével veri a birodalmi sas…

A külpolitika mindig is sikerágazata volt Orbanisztánnak, most pedig, hogy az utolsó használható külpolitikus is elvesztette pozícióját, további sikerekre számíthatunk.
A Kisantant felélesztésén már túl vagyunk, most jöhet a három tenger, mely Magyarország partjait mossa, ennek első lépéseként remek lesz a lengyel-magyar szembefordulás.
Ha minden jól megy,  az sem kizárt, hogy Mesterházy és Bajnai majd Varsóban fognak békemenetelni, kéz a kézben a lengyelekkel.

Már senki nem áll szóba velünk, senki nem vesz komolyan bennünket, ha a magyar külpolitikát egy rakás szerencsétlenséghez hasonlítjuk, akkor a rakás magassága veri a Kékestetőt.
Mindenesetre a határon túli magyaroknak még kevesen okoztak annyi bajt, mint Orbán és bandája.
Remélhetőleg egyszer majd rájönnek.
Mindenesetre Orbán helyében folytatnám az ócsai Orbán Viktor Lakópark építését, míg csak el nem éri a befogadóképessége a kétszázezer főt, biztos, ami biztos.

:O)))

LASSAN VÉGE

Tulajdonképpen folytatása nincs a dolognak, már csak levezető mozgások vannak hátra Ukrajnában.
Az orosz „hadgyakorlat” befejeződött, búcsúzóul Moszkva még kilőtt egy interkontinentális ballisztikus rakétát, majd közölte, hogy az előre számított célterületen csapódott be – a rakéta hatótávolsága 11000 kilométer.
A Krímben csend van, az orosz flotta és az ott tevékenykedő egyéb csapatok - akiknek legfőbb feladata az volt, hogy az ukránok előtt parádézzanak és a mellüket döngessék, mint Tarzan majma - megmutatták, hogy ki az úr a háznál, és ez elég is volt, ma már visszaengedték a nemzetközi repülőtérre az ukrán katonákat is, most közösen őrzik az objektumot.
Putyin éppen nem is érti, hogy miről beszélnek mindenféle orosz erőkkel kapcsolatban, de egyébként is hozzávetőleg hatezer katonáról szólnak a becslések, ebben benne vannak a flotta erői is, ennyi élőerővel, nehézfegyverzet és légierő nélkül pedig egy komoly konfliktust nem kezd Moszkva.

A nyugati politikusok körbekiabálják Putyint, ezen felbátorodva a mieink is harciasabbakká válnak, miközben tele vannak aggdalommal, hogy mi lesz a már levajazott kis paksi üzletükkel.
Közben – ahogy ez már lenni szokott – az ukrán politika visszamenőlegesen igazolja azt, hogy az oroszok nem véletlen verték magukat a földhöz.
Julia Timosenko már meghirdette, hogy az orosz flottának minél előbb el kell hagynia Ukrajna területét, mert biztonsági kockázatot jelent Ukrajna számára – én meg azt hiszem, hogy lehet, hogy az a terület fogja elhagyni Ukrajna területét, melyen az orosz flotta állomásozik, és utána mindenki tapsol, mert az oroszok végre nyugalomban lesznek, az ukránok meg egyelőre megússzák az ország egyharmadának elcsatolása helyett a Krímmel.

A Nyugat beleesett abba a csapdába, hogy azt hitte, Oroszország majd szájtátva bámulja, hogy levadásszák róla érdekszférájának legnagyobb országát, a regionális középhatalomnak számító Ukrajnát.
A szirénhangok, melyekkel az ukránokat az Unióba csalogatták felbőszítették az oroszokat, különös tekintettel arra, hogy úgy működnek Ukrajna számára, mint a lélegeztetőgép, lévén Ukrajnának energiahordozója nincs egy csepp sem, az ukrán ipar a T-34-esek korából örökölt technológiával előállított termékeit csak a hatalmas és relatíve igénytelen orosz piacon képes elhelyezni, nyugaton teljességgel versenyképtelen.
Az ukrán mezőgazdaságot a Szovjetunió felbomlása során ugyanúgy szétverték, mint a mienket, és ha a honi állapotokat nézzük, akkor sincs sok okunk a vidámságra.

Oroszország igen baráti áron szállította a gázt és olajat a testvérnépnek tekintett ukránoknak, és ha az ukránok nem akarják zsarolni, akkor a jövőben is arrafelé vezetett volna az orosz szénhidrogének útja az Unió felé.
Sajnos vagy tizenöt év ádáz munkájával sikerült elérniük, hogy az ukrán gáztranzitot megbízhatatlanná tették és erre most csak rátett egy lapáttal a mai probléma.
Persze ez Amerikát és Angliát nem érdekli, ők nem az oroszoktól szerzik be a gázt, a franciáknál atomerőmű-atomerőmű hátán őket sem zaklatja fel, ha leáll az orosz gáz, a németek pedig kapnak a Balti tenger felől, úgyhogy ha itt szívni kell, hát nekünk horpad be a homlokunk.

Bölcs elemzők azt fejtegetik, hogy Putyin megrettent attól, hogy kizárják a G8 együttműködésből, de azt hiszem, tévednek, mint ahogy abban is, hogy azért aggódnak, mi lesz Oroszországgal, ha elveszíti energiahordozóinak európai piacait.
Hát az lesz, hogy felgyorsul a Kína felé vezető orosz csővezetékek építése, aztán Kína gazdasága szépen felszippantja az egész orosz gáz és kőolajtermelést, Európa meg átáll a fatüzelésre - Orbán személyesen fogja kisbaltával járni a Svábhegyet, és aranykerékpáron tolja majd haza a hegyoldalból kivágott fát.

Azon meg nagyon kellett röhögni, mikor Orbán tanácsokkal látta el az Uniót, miszerint az orosz katonai lépésekre azonnal válaszolni kell, de még véletlenül sem katonai lépésekkel.
Ballagsz hazafelé, egy koma bunkósbottal fejbe akar vágni, te pedig megfenyegeted, hogy legközelebb nem veszel tőle hízott libát.
Igen hatékony módja a támadás elhárításának, ezen majd sokat töprenghetsz a kórházban, fejeden a kötéssel.

Putyinnak egyébként esze ágában sincs katonailag nagy hacacárét rendezni, éppencsak

tudatni akarja Amerikával, hogy hol kezdődik az oroszok orra, ha hadonászhatnékjuk támad.
Azt mindenki pontosan tudja, hogy amelyik ország nyílt szárazföldi konfliktusba akar keveredni Oroszországgal, az igen rosszul járna, nem is kockáztatja ezt senki.
A Krím meg orosz marad, mondjon a fonottkalács-küllemű szépasszony bármit is.
Ha kell, majd lesz belőle önálló állam, és akár népszavazással is meg lehet majd erősíteni a döntést, hisz oroszok lakják, aztán majd köt védelmi egyezményt Putyinnal, ő meg nekik fizeti Szevasztopol bérleti díját.

Úgyhogy fel van adva a lecke a hoholoknak: vagy észhez térnek és megkeresik a modus vivendit Putyinnal, vagy igennagyon szegényen fogják végignyomorogni a következő ötven évet, meg még fáznak is kicsit telente.
Európa pedig nem fog segíteni, mert nincs miből.
Amerika el van foglalva Kínával, attól tartok, hogy el is lesz foglalva velük ebben az évszázadban, miközben mellesleg el van adósodva fülig neki.
Orbán meg majd lassacskán csak rádöbben, hogy ki is ő világpolitikai méretekben – halványzöld  libapotty a harmatos réten.
Az csak a baj, hogy mi mindig erre cseszünk rá, a „sajátosan magyar” gondolkodásunkra, melyet egyébként más nyelvek csak primitív ravaszkodásnak hívnak.
Lassan tanulunk, de legalább gyorsan felejtünk.

:O)))

KÉNYES HELYZETBEN

Ül Viktor a helikopterben, töri a fejét piszkosul, de nem jut dűlőre sehogysem.
Hogy enné meg a fene ezt a Viktort, a Janukovicsot,  ezt a pipogya majmot, aki megpocsékolta ezt a dicső nevet a teszetoszaságával, aki nem volt képes tanulni tőle, nem értette meg, hogy csak akarni kell és megy minden, nem kell lacafacázni, legfeljebb jönnek a jogászok és elvitatkoznak, oszt jónapot!

Pedig olyan szépen alakult minden, csak bele kellett kiabálni a szócsőbe a parancsnoki hídon, és a Hapci repülőgéphordozó engedelmesen kelet felé fordult, utasai meg azt se tudták, mi történik velük.
Sajnos, most egyszerre, egy lyukból kellene fütyülni a Россия – священная наша держава-t, meg a Star-Spangled Banner-t, de hiába csücsörít – pedig ahhoz ért nagyon – sehogy sem akar sikerülni, de még az Örömóda sem hallik ki a hangzavarból.

A helyzet egyébként sem egyszerű, ott ül a Kárpátalján a százötvenezer magyar, - na jó, annak a fele nem Fidesz szavazó, azokért nem kár, de a többiért, akik nálunk veszik fel a nyugdíjukat és ránk szavaznak, azokat azért nem kellene ellenünk fordítani.
Egyébként meg egységesen rettegnek, mert az ukrán nacionalista talán még a magyar nacionalistánál is borzasztóbb, és nem kizárt, hogy valamelyiknek eszébe jut, hogy mit is műveltünk mi a II. Világháborúban Ukrajnában, mint megszálló csapatok a haza hősies védelme keretében, és akkor nem lesz jó magyarnak lenni Kárpátalján.

Nemcsak, hogy jó megoldás nincs, de megoldás sincs, csak kínlódás van, hiszen NATO-tagként egyértelmű, milyen illemszabályok vonatkoznak ránk, de olyan sok szép milliárd látszik kicsúszni a Család kezéből, amiért nem csoda, ha fáj a szív – elszállni látszik a sültliba...

Közben a magyar politikusok természetesesen elkezdenek hülyeségeket beszélni, merthogy ha az egyik mond egy marhaságot, akkor a másik rátromfol egy még nagyobbal, azzal pedig, hogy mi történt itt tulajdonképpen, senki sem törődik.
A kormányzat nem esik ebbe a hibába, hanem hallgat, legfeljebb a kormány tűzoltója, Martonyi külügyminiszter mond egy-két semmitmondó általánosságot, de ellenfelei közül megszólal Fodor Gábor világhatalmi tényező, megszólal Bajnai Gordon – mindketten jobban tennék, ha csendben maradnának, hiszen ez a nagyfiúk játszmája, ilyenkor már, ha valakinek melléütnek, az is halálos lehet.

Természetesen azonnal felüti a fejét a russzofóbia, mindenki szidja Putyint és Oroszországot, ahelyett, hogy rászánna egy órát a térkép tanulmányozására.
Rá lehetne hamar jönni, hogy Oroszország nagyhatalom, még ha egy rossz döntés következtében fel is kellett adnia szuperhatalmi pozícióit, ha rakétáit nem is - de magyar politikusnak ezt az országot alábecsülni minimálisan is nevetséges.
Azon meg már csak röhögni lehet, hogy magukat láthatólag komolyan vevő emberek úgy beszélnek Putyinról, mint a mesékben a gonosz vasorrú bábáról.

Putyin egy világhatalom első embere.
Ő felel azért, hogy amit elődei emberek millióinak élete és nyomora árán felhalmoztak katonai és politikai erőben, geopolitikai pozíciókban, azt ne kótyavetyéljék el a semmiért.
Amúgy meg a klasszikus óvodás szemlélet szerint nem is ő kezdte, ő csak visszaütött, mint ahogy visszaütött Grúziában is néhány évvel ezelőtt, mikor a grúz elnök katonai erő alkalmazásával fel akarta borítani a status quo-t.
Amerika és szövetségesei nem mondtak le arról a régi, szép angolszász törekvésről, hogy Oroszország köré egy egészségügyi gyűrűt telepítsenek, azaz olyan államokkal vegyék körül, melyek akármelyik percben veszélyeztethetik Oroszország biztonságát, csökkentsék katonai és politikai mozgásterét.
Ennek volt része a grúz akció, ennek része Ukrajna leválasztásának terve Oroszországról, a szép elképzelés a Krím majdani elvételéről - nem első esetben.

Lord Cardigan és Lord Raglan, az angol kötőipar felvirágoztatói erről sokat tudnának mesélni, merthogy ők voltak 1854-ben, a krími háborúban az angol lovasság parancsnokai – akkor is geopolitikáról volt szó, - az orosz birodalom kijutásáról a meleg tengerekre a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül.
Az orosz Fekete-tengeri Flotta támaszpontjának helyzete ugyan szerződéssel rendezett a század első felében, de utána?

És megengedheti-e Oroszország azt, hogy közvetlenül a határai mentén egy vele nyíltan ellenséges állam jöjjön létre, egy vele szemben álló ellenséges katonai szövetség potenciális tagja?
Mert azt – gondolom – jól megtanulták Gorbacsov és a Szovjetunió sorsából, hogy mennyit értek a katonai téren tett nyugati ígéretek.
Oroszországot – csakúgy, mint minden államot, kivéve az ilyen törpediktatúrácskákat, mint a mienk is, ahol a diktátorocskák magánzsebébe befolyó pénz beszél – érdekei vezérlik és ezek az érdekek most éppen nem esnek egybe a Nyugat vélt érdekeivel.
Putyinnak ezeket az érdekeket kell képviselni, és ő nem lesz olyan teszetosza, mint Gorbacsov volt.
Meg lehet bizonyos dolgokról egyezni vele, de a sajtot nem lehet kiénekeltetni a szájából, mert nem hülye, és a mögötte álló apparátusban sem Szijjártó Petik meg Selmeczi Gabikák ügyködnek.

Putyin valószínűleg nem fog bevonulni Ukrajnába – akik most ott vannak, azok ott is voltak - a Krím feletti ellenőrzés soha nem volt az ukránoké, az erre irányuló törekvéseik illuzórikusak voltak és azok ma is.
Putyin célja vélhetőleg az, hogy az Oroszországgal határos középhatalom ne legyen ellenséges, emellett nem szabad azt sem elfelejteni, hogy Ukrajna lakosságának 17 % - a orosz, és a maradék egy része is lelkileg még mindig inkább szovjet, mint a zűrzavaros, sikertelen és szegény Ukrajna híve.
Romániában a magyarok részaránya 6,5 %, és meglehetősen érzékenyek vagyunk sorsuk alakulására, ha jól emlékszem…

Nem a katonai megoldás az egyedül üdvözítő, bár az orosz hadsereg számára nem lenne túl kemény falat az az Ukrajna, melyben az orosz tüntetők második világháborús egyenruhát viselnek, és amelynek hadseregéből a tisztek tömegesen állnak át az oroszokhoz.
És hát ugye, Ukrajna energiahordozók tekintetében 85%-ban importra szorul, ennek pótlására pedig a Nyugat fizikailag sem képes, de nem is hinném, hogy elkezdenék a Dnyeperbe kanállal hordani a vizet.
Így aztán Putyin egyet teker a gázcsapon, olajcsapon és Ukrajnában megáll az élet, nem vetnek, nem aratnak, nem fűtenek, nem közlekednek, megáll az ipar, a hadsereg, megáll minden.

Most elment Julia Timosenko egyezkedni Putyinnal, szerintem van esélye, hisz az élére állított helyzetben már senkinek nem érdeke a válság élezése, valami olyan megegyezésre vágyik mindenki, amellyel megőrizheti az arcát.
Nekünk meg a magyar kisebbséget kellene megőriznünk és a jó viszonyt Putyin Oroszországával, mely csak a saját érdekeit képviselte az Orbánnal kötött megállapodással, melyet meg kell vizsgálnunk alkalmasint, mert hozzánk is Ukrajnán keresztül érkezik az energia. Nem lenne baj, ha legalább tőlük nem függne a magyar energiaszektor.
De persze ehhez nem kardcsörtetés meg sarkantyúpengetés kellene, hanem diplomácia.

Bárhogy is alakul a helyzet, Orbánt mindenképpen fenéken kell billenteni, mert ez az ember képes feláldozni téged, a szüleid meg a gyerekeid is, csak, hogy a Közgép rendelésállománya rendben legyen.
Várjuk meg türelmesen, míg a nagyfiúk kiegyeznek. 

:O)))

UKRAJNA MEGMENTŐJE

Nagy híve vagyok én az elvi politizálásnak, de talán még azt is megértem, ha egy politikus nagyobb érdemi támogatottság híján minden eszközt megragad annak érdekében, hogy a politikai senkiföldjéről bemanőverezze magát egy kényelmesebb pozícióba, emberek vagyunk, ugye…
A liba sem szeret a jégen topogni süvítő szélviharban, jobban kedveli a soha be nem fagyó melegvízű tavacskát, meg Józsit, aki naponta jelenik meg a ladikkal, hogy neki kukoricát szórjon az etetőjébe.

Mégis, azt mondanám, hogy ha politikus, ha gúnár, át kell gondolnia, hogy mit csinál, mert aki csak a jólétet áhítozza és ennek érdekében mindenre képes, az könnyen a tepsiben végezheti.
Onnan jutott ez eszembe, hogy ma külpolitikailag aktivizálta magát Fodor Gábor.
A Liberálisok elnöke nyílt levélben fordult Orbán Viktor miniszterelnökhöz, hogy a magyar kormányfő vesse latba befolyását a visegrádi országok közös fellépéséért, a demokratikus, európai Ukrajna melletti kiállásért.
Szóval most – rettenetes önfegyelmet gyakorolva, mondhatni, megerőszakolva saját mocskos természetemet – tekintettel a választási küzdelem jelenlegi fázisára nem erőltetném Fodor Gábor politikai pályafutásának értékelését, beleértve ebbe külpolitikusi adottságait is, de azért nagyon halkan és visszafogottan azt tanácsolnám a szép szőke hercegnek, hogy energiáit átmenetileg inkább a liberális szavazók mozgósítására pazarolja, mint nyílt levelek írására.

Nyílt levelet írni ugyan népszerű feladat, hiszen aláírásával az ember máris nagyot nőtt környezete szemében, ám én még kevés olyan nyílt levelet láttam, mellyel aláírója saját sorsa megrontásán kívül bármit is elért volna.
Ezzel együtt tiszteletreméltó a szándék világunk jobbítására, de attól tartok, jobbítani való akad jókedvvel-bőséggel a világnak azon a hangyafülnyi kis szegletén is, melyet Magyarországnak hívunk.
Ameddig a saját problémáink megoldására nem vagyunk képesek, addig nem kellene mások dolgában okosnak lenni, bármennyire is határozott elképzelésekkel rendelkezünk a világjobbítás módjára vonatkozóan.

Megaztán, ugye, talán nem a legokosabb dolog egy belpolitikai kampány sűrűjéből kéréseket kiabálni a politikai ellenfél vezérének - lett légyen bármennyire is közös a politikai gyökér - mert az elmúlt évek során nyilvánvalóan és nemegyszer kiderült, hogy a levélírót kedves barátból lenézett paprikajancsivá minősítette át az a gyökér…
Persze mindenki úgy csinál magából bohócot, ahogy úri kedve tartja, de jelen esetben nem kellene elfelejteni, hogy a levelező egy politikai közösség tagja, akinek megnyilvánulásai esetleg akár a közösség megnyilatkozásának is tekinthetők, ezért aztán talán jobb lenne ilyenkor előzetesen egyeztetni, elbeszélgetni a szövetségesekkel.

Nem csak azért, mert esetleg több eszük, vagy nagyobb külpolitikai tapasztalatuk van, de azért is, hogy ne romboljuk az egységet, melyet hitelesen csak akkor lehet képviselni, ha minden résztvevő egyeztetett álláspontot képvisel, egyformán beszél, nem pedig összevissza dumál, még ha ennek több évtizedre visszanyúló tradíciói is lennének.
Az ominózus nyílt levélben Fodor Gábor arra kéri  a Viktátort, hogy mint magyar kormányfő vesse latba befolyását a visegrádi országok közös fellépéséért, a demokratikus, európai Ukrajna melletti kiállásért.

Azt írja: „Válságos napokat él át Ukrajna.
Egy ország, egy nemzet, és részben Kelet-Európa sorsa is a szemünk előtt dől el. Ukrajnában ma a szó szoros értelmében vérre megy, ami nálunk még csak politikai víziók csatája: a választás a szabadság, az európai értékek és a demokrácia útja, illetve a keleti orientáció, az oligarchikus viszonyok és a despotikus kormányzás lehetősége között.
Náluk nem politikai metafora a választás Brüsszel és Moszkva között, hanem élet és halál kérdése. A helyzet napról napra veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb lesz” 
Hát ez bizony szomorú, talán jobb lett volna le sem írni.
Ha valaki személyes jó viszonyban van a nehezen öregedő örökifjúval, ugyan, magyarázza már el neki, hogy nálunk nem azért nem csordogál vér a küszöb alól, mert Orbán annyira demokrata lenne – lószart Mama, hogy klasszikust idézzek.
Azért nincs még nyilvános autodafé, mert azt még a legostobábbak is szinte mind megértik, hogy Magyarországot hozzávetőleg öt perc alatt tudná gazdaságilag bedönteni a Nyugat, akkor pedig ránk igen kellemetlen napok jönnének.
Lenne éhínség, a kisember vagyonának elvesztése, zavargások, erőszak, gyilkosságok és a mainál százszor nagyobb nyomor – szóval mindaz, ami jelenleg Ukrajnában van.

A választási lehetőség persze azonos – ott is választani kell Moszkva és Brüsszel között, de ott Moszkva van olyan helyzetben, hogy gazdaságilag képes bedönteni nagy szomszédunkat.
És Moszkvának esze ágában sincs elengedni Ukrajnát, emellett az ereje is megvan a megtartásához.
Gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt.
Namármost ebben a helyzetben - amikor Orbán éppen nyelvespuszit ad Putyin ánuszrózsájának, hogy forráshoz jusson és ne álljon azonnal fejre idióta gazdaságpolitikája, csak majd a választások után valamikor - azt kérni tőle, hogy forduljon nyíltan szembe Putyinnal, több mint politikai naivitás.

„Legyen Magyarország a közös föllépés motorja, Budapest pedig a helyszíne!” írja Fodor, miközben az Ukrajnában élő százötvenezer magyar rettegve várja, hogy mikor jut eszébe valamelyik eszement nacionalistának a magyar kisebbség ellen fordulni.
A politikai zavargások idején szerepet vállaló kívülálló könnyen kerülhet olyan helyzetbe, mint aki kocsmai verekedőket akar szétválasztani: mindketten ellene fordulnak és szakszerűen összeverik.
Nem lenne jó, ha ebben a helyzetben bármelyik politikusunk a magyar nemzetiség tüzén szeretné sütögetni a pecsenyéjét.

Arról nem is szólva, hogy az ukrán események engem kísértetiesen emlékeztetnek 2006 budapesti eseményeire, azzal a differenciával, hogy Ukrajna lakosainak száma éppen a négy és félszerese Magyarországénak, igaz, ez az arány Klicskó és Orbán méretei között is fennáll.
Van egy olyan jogelv, hogy a népek önrendelkezési joga.
Majd az ukránok eldöntik, hogy mit akarnak, kit akarnak vezetőjüknek, kivel szeretnének politikai, gazdasági szövetséget kötni, nem kellene ebbe nekünk beleszólnunk.
Jobban járunk, ha hallgatunk – már csak a százötvenezer magyar túsz miatt is.

Fodor Gábor pedig tanulhatna a múltból, a doktriner liberálisoknak egyszer már sikerült nullára játszani pártjukat életidegen erőszakosságukkal, nem kellene most új terepet keresni az önmegvalósításra.
Összefogásra van szükség, kollektív döntések után együttes és összehangolt fellépésre, nem pedig kidolgozatlan, végiggondolatlan egyéni bravúrszámokra.
Ha ezt nem érti meg a kócos libero, akkor kár volt előadnia a történelmi papírkosár liberális főnixét, üdvösebb lett volna szép csendesen a feledés mély homályába veszni.
Ha nem tanul végre, úgyis ez lesz a vége…

:O)))