IDEGROHAM

Valószínűleg lehet valami kis pszichés problémája Kerényi Imrének, de az is lehet, hogy a világ számára egy nagy performance, melynek belső elkötelezettségből mindenképpen ő szeretne a rendezője lenni.

Amikor egy csillagfényes éjszakán az égre pillantva csupa-csupa öt és hatágú csillagot látott, behunyta szemét és ideálmodta nekünk az Alaptörvény Asztalát.

Már maga az elnevezés is gyönyörű, mecsoda alliteráció, mecsoda kifinomultság!

Sajnos most nem megy egy lépésben, hogy az A. A. lába színaranyból, teteje legyen, de a tetejére oda kellene még csinálni valamit, gondolta és felködlött fejében a Nagy Ötlet.

Legyen az asztalon az Alaptörvény, egyelőre újságpapírra nyomva, de később jöjjön a mű, a Díszkiadás, mely majd sunyin megörökíti az ő emlékét is a hálátlan utókornak, ha máshol nem, hát az impresszumban.

A Díszkiadásban egyik oldalon képek lesznek, másik oldalon a veretes szöveg, mely személyesen a Nagy Alkotmányjogász szellemi terméke, jelzem olyan is.

Hogy a képek milyenek, arról csak sejtéseink lehetnek, hiszen ezidáig csak egyet ismerhettünk meg, de hogy értékesek az biztos, hiszen olajfestmények, nekünk meg nincsenek jelentős olajmezőink – ezért is kerülhetett a képek darabja másfélmillióba.

A képek a századfordulótól napjainkig ölelik fel történelmünk eseményeit, nincs kétségem, hogy az ábrázolásmód megfelel majd úgy Kerényi művész úr elmeállapotának, mint a Vezér közismerten kifinomult és a Nemzeti Színházon már bizonyított kifinomult ízlésének.

Lesz a múlt századról széles áttekintés, Széll Kálmán tekeri az adóprést, a magyar baka egy szál szuronnyal kergeti a taljánt Doberdónál, lesz Kunbéla megpitykézi a szüzeket, Horthy kormánya aláírja a trianoni szerződést, Horthy Miklós dicsfényben, zsidók vagonban, rákosi virágesőben, szóval minden, ahogy illik.

De nekem azért a rendszerváltás utáni évek tematikája – az utolsó öt kép - tetszik legjobban, ide is másolom a címeket, meg a festő nevét:

Nagy Imre újratemetése (1989) – Galambos Tamás
Nemzeti Színház (1837–2002) –Atlasz Gábor
Lovasroham (2006. október 23.) – Korényi János
A vörös iszap (2010–2011) – Szentgyörgyi József
Új alkotmány születik (2011. április 25.) - Szkok Iván

Lehet, hogy csak én vagyok rosszindulatú, de valahogy olyan érzésem támadt, hogy itt a tematika a Lánglelkű Vezér életútja köré szerveződött.

Kezdődik a sor Nagy Imre újratemetésével, mely arról híresült el, hogy a Vezér ott verte ki hősiesen az oroszokat, jól megmondta a frankót nekik azzal a félelmetes, szőrös pofájával!

Pucolt is kifelé a muszka eszeveszetten, előtte megtekintették a Mi Boldogságunk izmos felsőtestéről és vaskos combjairól készült képeket, nem is volt hezitálás, meg ugye a kivonulás már folyt is, de kiemelkedő történelmi pillanat volt!

A Nemzeti Színház az egy ikersiker, merthogy a színház maga gyönyörű lett, olyan, mint Honthy Hanna csárdás kiskalapja és mintegy melléktermékként ottmaradt, ma Gödör névre hallgató képződmény, melyből szintúgy Nemzeti Színház lett volna, de a Vezér összevonta szemöldökét, így a néhány milliárd ott maradt a föld alatt.

Kíváncsi vagyok, Alföldi ott lesz-e a képen, talán a Vidámparkot idéző hajóorrban etethetné a libákat, mellette egy-két gárdista vigyáz, hogy el ne lopja...

A Lovasroham című kép arról nevezetes, hogy ez egy olyan roham volt, ami nem volt roham, hanem a rendőrök végigvágtattak az úttesten a Dob utca magasságáig, mutatván, hogy nem lenne piskóta, ha célt is keresnének maguknak.

A pszichikai hadviselés sikeres volt, olyannyira, hogy ma már szinte a vérfürdő képe idéződik fel ha szóbakerül, bizonyítva azt, hogy ha sokat mondogatunk valamit, akkor magunk is elhisszük.

A képek közül ezt lehet egyelőre ismerni, a földön fekvő szűz arca nem vehető jól ki, - talán W. M. lehet? – merthogy a rendőr bottal piszkálja, ami jó ízlésre vall, - ha már elengedhetetlen, akkor bottal…

A képen körben meg van örökítve néhány mártíriusz, keresztbetett tonfák meg az MSZP logója, ez utóbbi tetszett, de hiányolom a háttérből az „Orbánt a páncélautóról beszédet mond híveinek” motívumot.

Gondolom, a Vörös (!) iszap című festményen ott magasodik majd az életmentő dolomitgát, tetejéről büszkén néz szét a vezér, gondja volt a tesó üzletére!

Az utolsó kép lesz a legszebb, ezen felejtett le egy emeletet a Parlamentről a művész, most éppen a ráépítés folyik, de gyönyörű is lesz, ha elkészül - szem nem marad majd szárazon.

Ezt kapják majd az érettségizők útravalóul, hadd nézegessék a munkanélküliség keserű napjaiban, micsoda dicsőséges napjai is voltak ennek a gyönyörű, de átoksujtotta kis országnak.

Hát igen, ez a korszak már a Vezéré.

A könyvet dúsan fogják aranyozni, a mi napjainkat meg majd az, mikor ezeket az elmebetegeket végre elzavarja a nép a francba.

:O))))

ALAPTÖRVÉNYBÍRÓSÁG

Miután a mindent elsöprő változtatási düh során kiment a divatból az Alkotmány és helyére a sokkal magasztosabb hangzású Alaptörvény lépett (tényleg, miért is nem Nemzeti Alaptörvény?), itt lenne az ideje a rosszemlékű sztálinista Alkotmányt komcsi hevülettel védelmező Alkotmánybíróság feloszlatásának és újjászervezésének is.

Zavar engem, hogy nincs világos cezúra az átkos múlt és a Pazar jövő között, mert bár a neves testületben több már a fideszes pártmegbízott, mint faluszéli kóbor kutyán a bolha, de azért azt lássuk be – ez így nem túl elegáns, nem érezni rajta, hogy a koncepció kidolgozója csipkekesztyűben püfölte volna a számítógép billentyűzetét.

Hát, majd meglátjuk, mire megyünk, - véleményem szerint leginkább tönkre.

Azt gondolom, ez a választás utolsó csapás volt az Alkotmánybíróság intézményére, amely már egyébként sem örvendett túl nagy köztiszteletnek, ezt a sanszot elpuskázta többször is, legutóbb, mikor a vizitdíj ügyében úgy foglalt állást, hogy az nem költségvetési kérdés és ezzel utat nyitott a Fidesz destruktív tervének, ellehetetlenítve az egészségügyi reformot.

Az óvodás is látta, hogy politikai törleszkedés folyt, ahol egy olyan testület áldozta be a függetlenségét és saját létének értelmét, melynek erre nem lett volna szüksége, amelynek a törvényesség legfőbb őrének kellett volna maradni minden körülmények között.

Aztán a folytatás már olyan volt, mint amikor Julcsa először fekszik le pénzért – nincs megállás a lejtőn.

Nem is értem tulajdonképpen a dolgot, hiszen a testületet kiemelten védik a jogszabályok, közvetlenül senki nem nyúlhatott bele idáig a tevékenységébe, csak az Alkotmányhoz kellett igazodnia – és mégis.

Megengedhették volna maguknak az alkotmánybírák, hogy csak a törvényességre figyelve ne törődjenek a politikai kívánságokkal, döntéseik legyenek szakszerűek és határozottak, egyértelműek.

Nem lettek azok, a magyarok szervilizmusa felülmúlhatatlan.

Itt nyoma sincs annak a bírói ethosznak, mely szerint a döntések pártatlanok és befolyásolhatatlanok, itt még az is virtuóz altáji nyelvforgatást folytat, akinek nem okvetlen lenne rá szüksége.

Az Alkotmánybíróság elbukott a demokrácia próbáján, és hogy holnaptól kezdve nagytekintélyű jogászok helyett tizenöt taláros bohóc hoz majd méltóságteljes pofával határozatokat, ennek az intézménynek már mindegy.

Amikor a választások után Orbán a hóna alá csapta az első libát és a kétharmadra hivatkozva levágta, akkor kellett volna világosan meghúzni a határokat, nevezetesen meghatározni, hogy mi a tartalma egy kétharmados választási felhatalmazásnak.

Ha lett volna vér a pucájukban, ott kezdik, hogy kimondják – a választás még kétharmaddal sem ad felhatalmazást alkotmányozásra és a hatalmi ágak kényes egyensúlyának felborítására.

Mikor Stumpf István beült a testületbe, mint Caligula lova a szenátusba, akkor kellett volna talán testületileg felállniuk, de ők – jobb esetben – csak néztek tanácstalanul.

A rosszabb eset az, hogy maguk is egyetértettek a jogállam szétzilálásával, a demokratikus intézményrendszer kiüresítésével – ebben az esetben pedig bűnrészesekké váltak, hiszen támogatják Orbán törekvését a mára már gyakorlatilag meg is valósult egyszemélyi hatalomra.

Márpedig ez ellentétes azzal a ma még hatályos Alkotmánnyal, melyre felesküdtek, és melyet védelmezni kötelességük lett volna.

Amit csináltak, az árulás, a demokratikus államrend és Magyarország népének elárulása.

Holnaptól beülnek az új tagok és meghozzák majd a döntéseket, például a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével kapcsolatban, merthogy most ez nem jött össze, hiszen új szakmai szempontok merültek fel.

Persze, elvi szempontok – Viktor meglátta a malacperselyt és mondta: elviszem.

Pont.

Természetesen meghozhatták volna a döntést jelenlegi összetételben is, de valamiért meggondolták magukat, végtére is ha többen vannak, jobban oszlik a felelősség.

Ha egyszer a baloldal kormányra kerül, az elsők között kell őket világgá zavarni, mert képtelenek voltak eleget tenni annak a feladatnak, amiért a testületet létrehozták.

Ne értsen félre senki: nem az a baj, ha a baloldalnak aktuálisan kedvezőtlen döntéseket hoznak – a baj az, ha az alkotmányossággal ellentétes vagy azt igencsak sajátosan értelmező döntéseikkel a demokratikus államrend felborítását tették lehetővé.

Aki holnaptól kezdve abban bízik, hogy ez a testület majd kifogástalanul és magas színvonalon látja el feladatát, az illúziókat kerget.

Ez a hatalmi ellensúly is ment a levesbe, ezek helyett az emberek helyett jókülsejű statisztákkal is el lehetne játszatni a jogállamot, és mennyivel olcsóbbak lennének!

Még a bíróságok vannak hátra, hogy Orbán királysága teljes legyen, és bár most már látszik némi kapkodás, de már ez sem sokáig.

A lehetséges opponensek mennek nyugdíjba, amelyik meg sokat ugrál, annak felkínálnak majd egy fogalmazói állást a nyírbátori bíróságon, minimálbérért.

Magyarországot már megszállta tatár, török, osztrák, orosz, német, de most fordult elő tán először, hogy egy megszállott szállta meg.

És nincs három, szakmájához ért pszichiáter, aki le merné írni róla a diagnózist, - azért ez is szomorú…

Hát akkor jó munkát, sok sikert Alaptörvénybíróság, én meg majd odaülök az Alaptörvény asztalához – korunk Sztálin-sarkához -  ha már a jognak asztalánál helyet foglalni nemigen nyílik módunk…

:O)))