ALKOTMÁNYBÍRÁK

Azért még reménykedtem.

Nem tudom ugyan, hogy miért és miben, talán azért, mert az ember hisz az intézményei által is jelképezett demokráciában még akkor is, amikor annak már minden tartalmi elemét eltörölte vagy kiürítette a diktatúra hatalma.

A demokráciának Magyarországon vége, az utolsó szöget koporsójába jelképes módon az Alkotmánybíróság verte be.

Mit mondjak, nem futott be valami túl dicsőséges pályát az intézmény.

A rendszerváltás során létrehozott jogállam alkotmányosságának nagy ígéreteként indult és egy kisszerű diktátorocska lábtörlőjeként végezte.

Ennek utána csinálhat már ez a kék bársonyba csomagolt csorda bármit, nem lesz több értéke, mint a Parlament sohasemvolt kor jelmezeibe öltöztetett ajtónállóinak, becsülete meg még annyi sem, azok ugyanis a munkájukat tisztességesen végzik.

Amúgy nem volt soha arról nevezetes, hogy a haladást és a liberális polgári demokráciát támogatta volna, de egy ideig legalább tette a dolgát a maga konzervatív ízlése szerint, úgy, ahogy a későbbi köztársasági elnök anno megálmodta.

Aztán megálmodójával együtt a napi politikát kezdte el szolgálni, méghozzá abban a játékmezőben, melyet Orbán erőltetett rá a társadalomra.

Holott ennek a testületnek nem lett volna szabad beszállnia ebbe a játékba, felette kellett volna álljon a politikai bohóckodásoknak, melyet a Vezér adott elő hótt komoly képpel - de erre képtelen volt.

Nem egy esetben viselkedett úgy a magas testület, mintha maga is a Kossuth tér csőcselékének része lenne, éppencsak nem csinálta körbe a Parlamentet.

Igaz, a mondás szerint minden úgy folytatódik, ahogy elkezdődik és ez a testület már a létrehozásával egyidejűleg bizonyítékát adta annak, hogy az elsők között van, akik semmibe veszik a jogállamiságot.

A törvény ugyanis előírta, hogy az Alkotmánybíróság székhelye Esztergom, ennek dacára  a bírák mindvégig Budapesten dolgoztak, természetesen a végrehajtó hatalom csendes asszisztenciájával.

Nem túl nagy probléma ez, de jellemző.

A Magyar Köztársaság legkomolyabb méltóságainak testülete, az alkotmányosság utolsó védvonala, kiknek döntése felülírhatta a Parlament, a Kormány, a Bíróságok és a Köztársasági Elnök döntéseit is nem engedhette volna meg ezt magának, mint ahogy a rendőr sem engedheti meg, hogy a szupermarket polcáról cukrot lopjon.

Az sem lett volna nagy baj, ha a testület döntéseiben jól megindokoltan konzervatív álláspontot képvisel, a baj az, hogy az évek során egyre inkább kiszolgálójává vált az állami szintre emelkedett maffiának, és egyre kevésbé töltötte be azt a szerepet, melyre létrehozói szánták.

Még akkor sem, mikor saját döntéseik vitték egyre közelebb őket saját eljelentéktelenítésükhöz, mondhatnám, saját kezükkel ásták meg saját sírjukat.

Amikor a helyükön kellett volna lenni, például az Alaptörvénynek nevezett Szájer-remekmű esetében az Alkotmány hatályon kívül helyezésnél, akkor hallgattak, holott az egész folyamat szembement a hatályos Alkotmánnyal.

Hagyták, hogy politikai pamfletek szólamai helyettesítsék a valóságos jogi érveket, hagyták, hogy egy idióta akarnok bánatos agyszüleménye helyettesítse azt a szerves fejlődést, melyen a jogrendszernek is keresztül kell mennie, ha normális országban szeretnénk élni.

Pedig akkortájt még jogtudósok voltak a testület tagjai.

Az egyeduralomra törő minizsarnok számára természetesen útban volt az intézmény, aki ötletes módon nem azt az utat választotta, hogy a testületet küldte volna a pokolba, inkább a Pokolt küldte a testületbe.

Meg Stumpfot, meg Balsait, a nagy elméleti felkészültségű, politikailag neutrális jogtudósokat, és ezzel meg is adta az új, nagyonfüggetlen testület nagyonmagas tekintélyét.

Hogy ezek után jogállami ellensúlyként szerepelhetne?

Ugyan már!

Mint amikor a mérleg egyik serpenyőjébe egy hízott libát teszünk, míg a másikba egy felfújt léggömböt - és nem őket jelképezi a liba.

Ha egyszer lesz elszámoltatás a maffia hatalomba juttatásáért, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fognak állni az alkotmánybírák is, sorban, besározott talárjukban, nyakukban egy olyan lánccal melyen az ökröket szokás vezetni.

Persze még egy darabig pöffeszkedhetnek magas stallumukban, de nem az örökkévalóságig.

Mert el kell majd számolniuk azzal, hogy miért engedték meg a jogállam szétverését, miért asszisztáltak az egyeduralom kiteljesedéséhez, miért nem védték meg a jogállamot, a Köztársaságot akkor, mikor erre már szinte csak nekik lett volna joguk és lehetőségük.

Ha nem tudnak válaszolni, akkor kötelezni kell őket, hogy a méltóságukat jelképező, a nyakukban aranyláncon lógó Aranybulla – másolat helyett ugyanakkora pecsétet viseljenek életük végéig, a belevésett felirattal: Havi másfél millióért lettem prosti Orbán kuplerájában.

:O)))

ALAPTÖRVÉNYBÍRÓSÁG

Miután a mindent elsöprő változtatási düh során kiment a divatból az Alkotmány és helyére a sokkal magasztosabb hangzású Alaptörvény lépett (tényleg, miért is nem Nemzeti Alaptörvény?), itt lenne az ideje a rosszemlékű sztálinista Alkotmányt komcsi hevülettel védelmező Alkotmánybíróság feloszlatásának és újjászervezésének is.

Zavar engem, hogy nincs világos cezúra az átkos múlt és a Pazar jövő között, mert bár a neves testületben több már a fideszes pártmegbízott, mint faluszéli kóbor kutyán a bolha, de azért azt lássuk be – ez így nem túl elegáns, nem érezni rajta, hogy a koncepció kidolgozója csipkekesztyűben püfölte volna a számítógép billentyűzetét.

Hát, majd meglátjuk, mire megyünk, - véleményem szerint leginkább tönkre.

Azt gondolom, ez a választás utolsó csapás volt az Alkotmánybíróság intézményére, amely már egyébként sem örvendett túl nagy köztiszteletnek, ezt a sanszot elpuskázta többször is, legutóbb, mikor a vizitdíj ügyében úgy foglalt állást, hogy az nem költségvetési kérdés és ezzel utat nyitott a Fidesz destruktív tervének, ellehetetlenítve az egészségügyi reformot.

Az óvodás is látta, hogy politikai törleszkedés folyt, ahol egy olyan testület áldozta be a függetlenségét és saját létének értelmét, melynek erre nem lett volna szüksége, amelynek a törvényesség legfőbb őrének kellett volna maradni minden körülmények között.

Aztán a folytatás már olyan volt, mint amikor Julcsa először fekszik le pénzért – nincs megállás a lejtőn.

Nem is értem tulajdonképpen a dolgot, hiszen a testületet kiemelten védik a jogszabályok, közvetlenül senki nem nyúlhatott bele idáig a tevékenységébe, csak az Alkotmányhoz kellett igazodnia – és mégis.

Megengedhették volna maguknak az alkotmánybírák, hogy csak a törvényességre figyelve ne törődjenek a politikai kívánságokkal, döntéseik legyenek szakszerűek és határozottak, egyértelműek.

Nem lettek azok, a magyarok szervilizmusa felülmúlhatatlan.

Itt nyoma sincs annak a bírói ethosznak, mely szerint a döntések pártatlanok és befolyásolhatatlanok, itt még az is virtuóz altáji nyelvforgatást folytat, akinek nem okvetlen lenne rá szüksége.

Az Alkotmánybíróság elbukott a demokrácia próbáján, és hogy holnaptól kezdve nagytekintélyű jogászok helyett tizenöt taláros bohóc hoz majd méltóságteljes pofával határozatokat, ennek az intézménynek már mindegy.

Amikor a választások után Orbán a hóna alá csapta az első libát és a kétharmadra hivatkozva levágta, akkor kellett volna világosan meghúzni a határokat, nevezetesen meghatározni, hogy mi a tartalma egy kétharmados választási felhatalmazásnak.

Ha lett volna vér a pucájukban, ott kezdik, hogy kimondják – a választás még kétharmaddal sem ad felhatalmazást alkotmányozásra és a hatalmi ágak kényes egyensúlyának felborítására.

Mikor Stumpf István beült a testületbe, mint Caligula lova a szenátusba, akkor kellett volna talán testületileg felállniuk, de ők – jobb esetben – csak néztek tanácstalanul.

A rosszabb eset az, hogy maguk is egyetértettek a jogállam szétzilálásával, a demokratikus intézményrendszer kiüresítésével – ebben az esetben pedig bűnrészesekké váltak, hiszen támogatják Orbán törekvését a mára már gyakorlatilag meg is valósult egyszemélyi hatalomra.

Márpedig ez ellentétes azzal a ma még hatályos Alkotmánnyal, melyre felesküdtek, és melyet védelmezni kötelességük lett volna.

Amit csináltak, az árulás, a demokratikus államrend és Magyarország népének elárulása.

Holnaptól beülnek az új tagok és meghozzák majd a döntéseket, például a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével kapcsolatban, merthogy most ez nem jött össze, hiszen új szakmai szempontok merültek fel.

Persze, elvi szempontok – Viktor meglátta a malacperselyt és mondta: elviszem.

Pont.

Természetesen meghozhatták volna a döntést jelenlegi összetételben is, de valamiért meggondolták magukat, végtére is ha többen vannak, jobban oszlik a felelősség.

Ha egyszer a baloldal kormányra kerül, az elsők között kell őket világgá zavarni, mert képtelenek voltak eleget tenni annak a feladatnak, amiért a testületet létrehozták.

Ne értsen félre senki: nem az a baj, ha a baloldalnak aktuálisan kedvezőtlen döntéseket hoznak – a baj az, ha az alkotmányossággal ellentétes vagy azt igencsak sajátosan értelmező döntéseikkel a demokratikus államrend felborítását tették lehetővé.

Aki holnaptól kezdve abban bízik, hogy ez a testület majd kifogástalanul és magas színvonalon látja el feladatát, az illúziókat kerget.

Ez a hatalmi ellensúly is ment a levesbe, ezek helyett az emberek helyett jókülsejű statisztákkal is el lehetne játszatni a jogállamot, és mennyivel olcsóbbak lennének!

Még a bíróságok vannak hátra, hogy Orbán királysága teljes legyen, és bár most már látszik némi kapkodás, de már ez sem sokáig.

A lehetséges opponensek mennek nyugdíjba, amelyik meg sokat ugrál, annak felkínálnak majd egy fogalmazói állást a nyírbátori bíróságon, minimálbérért.

Magyarországot már megszállta tatár, török, osztrák, orosz, német, de most fordult elő tán először, hogy egy megszállott szállta meg.

És nincs három, szakmájához ért pszichiáter, aki le merné írni róla a diagnózist, - azért ez is szomorú…

Hát akkor jó munkát, sok sikert Alaptörvénybíróság, én meg majd odaülök az Alaptörvény asztalához – korunk Sztálin-sarkához -  ha már a jognak asztalánál helyet foglalni nemigen nyílik módunk…

:O)))