KARÁCSONY

A karácsony a szeretetről szól.
Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint.
Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban.

Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik megöleljék este, a karácsonyfa mellett, az egyre kevésbé érezhetően fenyőillatú szobában (Az orrunk romlik? Vagy talán már ezek a mai fenyőfák sem a régiek?), hanem azokról, akiknek nem öröm, hanem megpróbáltatás és fájdalom ez az este.
Mert a magány fáj, nagyon fáj.
Jobban tud fájni, mint amikor elvágja az ember a kezét, vagy beüti a kobakját, mert a magány a lelket marja, marcangolja, és nem használ ellene semmiféle fájdalomcsillapító.

Az még csak istenes, ha valaki azért szomorkodik, mert a gyereke elment a világ másik felébe a megélhetése után, mert róla jöhet hír, esetleg majd ő is megjöhet, ha a lehetőségei úgy hozzák, meg aztán a mai telekommunikációs lehetőségek, a skype, az olcsó telefon, az internet talán az Úr adománya azoknak, akiknek bánatán és fájdalmas sóvárgásán megesett a szíve.
Akiknek meg szeretné könnyíteni azt a szívszakító helyzetet, hogy karácsonykor nem tudják megölelgetni, megszorongatni kisunokáikat, nem örülhetnek a csillogó gyermekszemek, az esetlen kamaszok, a páváskodó bakfisok láttán.

De vannak sokan, akiknek sorsa úgy hozta, hogy teljesen egyedül maradtak, mert akiket szerettek, és akik őket szerették, azok már mind-mind egy égi nagy karácsonyfa körül állnak, remélhetőleg örök boldogságban.
Ők ennek a napnak a nagy vesztesei, hiszen minden ünnep egyúttal emlékezést is jelent - ez is.
Emlékezést a hajdani szép napokra, az elmúlt boldogságra, az elszállt fiatalságra – és emlékeztet a magányra, az egyedüllétre, a sokszor céltalannak és kilátástalannak érzett jövőre.
Nem lehet könnyű megélni, nem lehet könnyű túlélni…

Amikor gyerekek voltunk, egy nagy bérházban laktunk, ahol egy emelettel lejjebb lakott egy idős testvérpár, nyolcvan felett mindketten.
Az idősebbik testvér soha nem ment férjhez, ő hajdan a Meinl cég egyik üzletében dolgozott, akkor, amikor még nem volt mindegy, hogy hol dolgozik az ember, és amikor ezt a helyzetet úgy lehetett érzékeltetni, mintha a császár bárónői rangot adományozott volna neki.
A másik testvér férjnél volt, a férje iskolaigazgató volt akkor, amikor egy iskolaigazgató délben még hazajárt ebédelni meg sziesztázni, majd délután még kis időre visszament az iskolájába.
Boldog volt, de jött a háború, egyetlen fiuk odaveszett a Donkanyarnál, de erről semmi biztosat nem tudtak, és várták haza – hosszú éveken át.
Sokáig feltettek egy terítéket neki is, ha ebédidőben érne haza, ne kelljen a nagy boldogságban ezzel vesződni.

Amikor a férj meghalt, a két testvér együtt élt és a kistestvéremben megtalálták az unokájukat, aki rengeteget játszott náluk, ette a csak neki sütött süteményeket, engem meg evett az irigység, de hát nem volt mit tenni, ő lett a libling, én meg csak a libling testvére lehettem.
Anyámékkal is jóba lettek, és mivel valami extra szerencse folytán nekünk volt a környéken – de talán a kerületben is - először televíziónk, minden adásnapon meghívták őket a kísérleti adást nézni.
Úrilányok voltak, soha nem tolakodtak, kedvesen és mosolygósan örültek a lehetőségnek.

De a karácsony az más volt, mert karácsonykor ők is részesei lettek az ünnepnek.
Mikor a családhoz meghozta a Jézuska a karácsonyfát és az ajándékokat (apám volt az angyalka, ő csilingelt egy pohár és egy kanál segítségével - a kinyíló ajtó eltakarta őt az összes angyalszárnyaival egyetemben…) mikor kiörvendeztük magunkat és megettük a karácsonyi vacsorát, akkor megjelent a két vidám öreglány.
Hozták az elmaradhatatlan puncstortájukat (fenomenális volt) elültek egy órácskát, kivették a részüket az örömből, begyűjtötték az ajándékukat, a kóstolót a bejgliből, a rántott halból, aztán hazasétáltak.
Éveken keresztül így ment ez, és ha üldögél valamelyik felhőn a két testvér, hát üzenem nekik, hogy a mai eszemmel sokkal többre értékelném azt a puncstortát, amit akkor csak süteménynek néztem, de ma már tudom, hogy több volt annál, mert az volt az ő ünnepük, amikor ők is adhattak.

Tulajdonképpen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy oldódjon kicsit a magány, kis idő, kis figyelmesség, egy apró ajándék, egy kistányér bejgli, amit karácsonyeste becsengetve bead az ember az ajtón, meg egy mosoly, egy karácsonyi jókívánság, és máris elviselhetőbb lesz a magányos ember számára az ünnep.

A szerencsésebbje meg ünnepelje a saját tradíciója szerint azt, amit saját magának – mint liba a kukoricát a gazból - kiszemelgetett az ünnepből.
Ünnepelje a családot, a szeretetet, Krisztus születését - bármit, ami közelebb viszi szeretteihez és a másik emberhez.
És egyen–igyon jókat, mert ez is hozzátartozik az ünnephez, meg a tradíciók is.

Nekem például nincs karácsony, ha nincs az asztalon rántott ponty, krumplipürével és céklával, utána a bejglikkel (diós, a töltelékében baracklekvárral és mákos, a töltelékében reszelt almával…) de persze ez nem kötelező, másoknál más a menü - az sem lehet rossz.
A lényeg a tradíció, nekem az új év sem kezdődik el addig, míg nem játsszák el a Bécsi Filharmonikusok a Radetzky-indulót az újévi koncerten, csutkára tekert hangerővel.
A tradíció gazdaggá teszi az életet, úgyhogy csak bátran, lehet megteremteni a saját ünnepi szokásokat, melybe bele lehet építeni a saját és a partner családi hagyományait is, attól lesz az élet otthonos.

Meg a meleg fényű ünnepektől, a kis békességtől, megpihenéstől, melyet kívánok minden kedves olvasómnak, megköszönve azt az ajándékot, melyet egész évben kaptam tőletek azzal, hogy az életetekből néhány percet rám pazaroltatok, mikor elolvastátok a bejegyzéseimet.
Hadd kívánjak hát cserébe én is boldog, csendes, mosolygós Karácsonyt nektek, sok szeretettel.

:O)))

CSALÁD...

Don Vittorio nagyon vonzódik a család intézményéhez, aki nem hiszi, nézze csak meg, hogy milyen hatékony az Orbán Család…

No, nem a vérszerintire gondolok, hiszen azok vélhetőleg nem lehetnek túl hatékonyak, ha már a vörösiszappal borított területet hosszában – keresztben tele kellett rakni gátakkal, hogy egy kis lóvét lehessen pumpálni az ezek szerint nem eléggé jövedelmező bányaiparba.

A magyar neoviktoriánus kor ismét a társadalom központjába cibálja a családot, valamilyen idealisztikus kép alapján, mely a Vezérben vélhetőleg hajdani népmesei élményei alapján felködlött, s melyet szeretne ismét megélni, továbbá ezt a vágyát szeretné kiterjeszteni az egész mai magyar társadalomra.

Szép elképzelés - vélhetőleg remek családban nőhetett fel, leszámítva a közismert pofonokat.

Magam is nagy híve vagyok a családnak, habár a család nem mindig nagy hívem nekem, és attól tartok ezzel így lesz majd a Lánglelkű Vezér is, nem egyforma ugyanis mindenki, még itt, Magyarországon sem, nemhogy a világban.

Lehet próbálkozni ugyan, mint az egyszeri katona a krumplipucolásnál,  kis krumpli, nagy krumpli - egy a méret és mind kockára emlékeztet, de nem biztos, hogy ez tetszene a komcsik alatt elkanászodott magyarembernek.

A Vezér címerén egy páncélba öltözött vitéz tart pajzsot egy nyúl fölé, a sok kis nyuszika meg boldogan ugrándozik körülöttük.

Namármost a mai fiatal nők többsége nem akar két gyereknél többet szülni, azt sem húsz éves korában, oszt hiába is erőlködik a politika, alapvetően ezt a trendet megfordítani képtelen lesz, még ha személyesen a miniszterelnök is gyámkodik a családok felett, akkor sem.

A mai fiatal a Vezér által favorizált társadalmi osztályokban akkor akar gyereket vállalni, amikor úgy érzi, hogy azt megalapozottan teheti, mikor már van lakás, munkahely, viszonylag biztos egzisztencia.

Hiába ad Viktor adókedvezményeket a középosztálynak, hogy esténként szorgalmasan dolgozgassanak a népszaporulaton, ha másik intézkedésével létbizonytalanságban tart mindenkit.

Akinek a szomszéd szobában dolgozó kollegája vagy főnöke huszonöt év jól végzett munka után a déli ebédszünet után arra ér vissza az irodájához, hogy éppen a névtábláját csavarozzák le, annak este nemigen lesz kedve eleget tenni a preambulumnak, melyet az Úr írt a teremtés művéhez - nevezetesen, hogy sokasodjatok és szaporodjatok.

Sokasodjanak a te gyerekeid, gondolja magyarember tiszteletlenül Miniszterelnök Urunkról, gyalázatos módon bevonva Őfőméltósága felmenőjét is a családtervezés folyamatába, akit - legalábbis a kísérleti fázisban  - szívesen látna.

A családi adózás és a nyúlprémium remek találmánya mellett most úgy látszik, hogy mindannyiunk bánatára kútba esik a méhmagzatok, csecsemők, gyermekek természetes választójoga – nem is tudom, mi lesz velünk ezután.

Az ugyan kicsit hányadék dolog, hogy nem azért, merthogy ez az ötlet pont olyan idióta, mint aki képviseli, hanem azért, mert a cigányok itten még a végén kikefélnek bennünket az országból, mint az albánok a szerbeket Koszovóból.

És ez elhangozhat hivatalos fórumokon, némi szemérmes szemforgatással kísérve és egy vödör nyállal nyakonöntve, a rendes cigányokat emlegetve, ugye, akik elméletileg vannak, és akiket elméletileg szeretünk és van nekünk egy zsidó barátunk is, aki rendes zsidó… - és nem küldi el az anyjába senki ezt a majmot, aki idáig züllesztette ezt a húsz évvel ezelőtt még relatíve normálisan viselkedő társadalmat.

Orbán sok egyéb mellett abban is téved, hogy a magyar család olyan, mint amilyennek ő elképzeli.

Meg amit a paci himbál.

A mai magyar család ma már többségében két önálló ember közösen vállalt együttélése, sokszor külön lakással, külön kasszán, külön baráti körökkel, volt és leendő férjekkel és feleségekkel, és ha van is esküvő, akkor többnyire leginkább azért van, merthogy a lány szeretne egyszer beöltözni királykisasszonynak.

Az ifjú pár mögött többnyire ott állnak a gyerekeik az előző házasságokból meg a közös gyerek…

Valaki elárulhatná már a Vezérnek, hogy ebben az országban a 16 éves lányok jelentős része életvitelszerűen együtt él vegyes és elegyes pasikkal, és amikor  belebotlanak az olyan kenetes dumákba, mint amilyeneket a súgógépéről fel szokott olvasni az érte epedő ötvenöttől felfele tanítónéniknek, akkor csak vihognak, mint akit szexni visznek, vidáman…

A fejlettebb országokban még zordabb a helyzet, ott a tizennyolc éves gyereket kirakják az ajtó elé, mint Vilma a kardfogú tigrist, oszt élje az életét boldogan, ne szaggassa a szülők kötélidegeit tovább egy perccel sem.

Ez meg itten azt képzeli, hogy a család ma is olyan, mint a libáknál meg az elmaradottabb népeknél - elől megy a gúnár, mögötte totyog a tojó és utána libasorban a kislibák, - idilli kép, csak már régen nem igaz.

Ha valaki politikus, akkor azt a társadalom nem népnevelésre szerződtette, hanem a zavartalan élet biztosítását tűzte ki elé célul.

Egy jó kormányfő olyan, mint a jó futballbíró, észrevehetetlen a tevékenysége, és ezen nem azt értem, hogy a papagájkórus nem énekli el a kötelező dalokat, hanem azt, hogy felismeri a kor kihívásait és megfelelő válaszokat ad rá.

Nem, nem erősködik, nem akar huszárokkal háborúba menni, hanem igazodik a környező világ gazdasági, politikai és katonai valóságához, nem pedig színes kifestőkönyveket álmodik népének, matyómintákkal.

Egyébként baj van az Orbán Családban is, hosszú évek óta nem fordult elő, hogy a Don gondol valamit és utána mások mást gondolnak.

Márpedig most ez fordult elő.

A polgármesterek kissé idegenkednek attól, hogy az összes feladatuk abban merüljön ki, hogy eldöntsék, hova kell árvácskákat és hova Pistike-virágot ültetni, és úgy tűnik, a Donnak rugalmas elszakadást kell végrehajtania nagy ötletétől.

Ugyancsak szopóágra került az iskolák államosításának ügyében is, és ez roppant reménykeltő fejlemény – megjelentek az első hajszálrepedések, pedig az igazi érdekkonfliktusok még hátra vannak.

Olyasmi ez, mint amikor az oroszlánfalkában a legnagyobb dög elkezd vénülni, - a fiatalabbak kóstolgatják, be-bepróbálkoznak, eleinte hamar menekülőre fogva a dolgot, de ez nem tart örökké.

A kis kopaszodó oroszlánnak egyszer szembe kell néznie azzal, hogy megjelenik egy fiatal feketesörényű, aki esetleg megelégszik a fél vadászterülettel, meg a nőstények felével, a többit meg vigye isten hírével az Úr kihizlalt állata...

Nézegessük hát őket érdeklődéssel, én mindenesetre azt üzenem neki, hogy az lesz az áruló, aki nem a Vidinek drukkol…

:O))))