PLATFORM

Időnk van, - rengeteg.

Vagy nincs?

Ma nem döntött a Szocialista Párt választmánya a Demokratikus Koalíció Platform bejegyzéséről.
Adtak maguknak két hónap haladékot, szerintem abban reménykedve, hogy addig valami majdcsak történik.
Úgy vannak a kérdéssel, mint Naszreddin Hodzsa a szamár nyelvtanításával: ki időt nyer – életet nyer.
Vagy a rettegett új platform tagjai mennek világgá, vagy Gyurcsányt sitteli le a Gonosz Törpe - megoldódnak majd szépen a problémák maguktól.
Azt felejtik csak el, hogy az eredeti történetben szerepel egy olyan opció is, hogy menet közben elpatkolhat az emír is, ami jelen esetben a mai pártvezetőség ellehetetlenülését jelentené.
Viszont piszkosul tanulékony ez a választmány - elleste Viktortól a technikát.
Ha valamit megenged a törvény, ami nekünk nem tetszik, akkor meg kell farigcsálni gondosan azt a törvényt a mi képünkre és hasonlatosságunkra, oszt jónapot.
Jelen esetben meg fel kell állítani egy bizottságot (oh, szép régi idők, gyönyörű bizottságok, remek állásfoglalások, gyönyörű határozatok…), az majd megmondja, hogy melyik platform felel meg a majd a bizottság által kitalálandó kritériumoknak és akkor eldönti a kérdést, mint a gyerekek az oviban: alma játszik, körte nem…
Mit mondjak, - a bonmot szerint a teve tulajdonképpen ló, csak egy bizottság tervezte…
Emberben is van olyan, aki képtelen szembenézni egy számára kellemetlen vagy megoldhatatlannak tűnő gonddal, ezért aztán a szükséges döntések meghozatalát taszigálja maga előtt egészen addig, míg a kezdetben csak kis gond igazi létkérdéssé nem terebélyesedik.
Felmerül ilyenkor persze az a kérdés is, hogy az a pártvezetés, amelyik képtelen a feladatát ellátni, alkalmas e egyáltalán a párt vezetésére.
A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy a Gyurcsány-dilemmával nemigen tudnak mit kezdeni, ahogy mondani szokás – se lenyelni, se kiköpni nem tudják, csak rágcsálják-csócsálják nagy buzgalommal, és várják a csodát, amelyikről maguk is tudják, hogy nem fog bekövetkezni.
Dönteni kellene, - de hogyan?
Ha korrekt lenne ez a testület, akkor előszedné az alapszabályt, elolvasná, megnézné, hogy a bejegyzését kérő platform megfelel e az alapszabály kritériumainak, oszt ha igen, akkor bejegyezné ízibe-
De hát ez a választmány nem ilyen, ez most tanácstalankodik, mint elnyomott férj a karácsonyi bevásárlás forgatagában – melyik lenne a megfelelő sapkácska a kisunokának és miért nem jó az a rohadt karácsonyfa, amelyiket hetvenkettedszerre forgatott körbe az eladó a kissé üveges tekintetű oldalborda előtt…
Mondják azt, hogy ez a platform nem platform?
Maguk is tudják, hogy ez nemigen megy, hiszen itt a tagságot ezren felül vállalták párttagok és a pártoló tagságot háromezren felül szimpatizánsok, nevüket is adva egyetértésükhöz.
Emellett tudják azt is, hogy vannak olyan platformok is a pályán, melyek leginkább nyugdíjasklubhoz hasonlítanak – leülünk, melegszünk, kicsit dörmögünk oszt hazamegyünk.
Ezekkel összevetve egy olyan platform, amelyiknek határozott képe van az elérendő célról, a célhoz vezető útról és a cél eléréséhez alkalmas eszközökről, az maga a modern hatékonyság egy olyan pártban, mely még ma is a hajdani MSZMP már akkor is elavult eszközrendszerével dolgozik.
Vannak olyanok a pártvezetésben, akik úgy képzelik, hogy a mai pártelnökség a Politikai Bizottsággal analóg, a választmány a Központi Bizottságot képezi le, a Kongresszus meg szép, szimbolikus aktus, ahol állva tapsoljuk bölcs vezetőinket.
Ezeknek az embereknek is helye van persze a pártban, - nekik meg kellene alapítani a Bolsevik Platformot, némelyikük feje egyébként is olyan vörös néha a felháborodástól, hogy a szimpatizáns aggódva szemléli, - csak nem megüti a guta a mi kedvenc opponensünket?
Mert ha ő sem izgágáskodik, akkor aztán ott áll a párt csupasz fenékkel meg a terepszínű vezetőivel, akik úgy beleolvadnak a háttérbe, mint szürke szamár a ködbe…
Kedvelem Gyurcsányt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnám uszkve háromezer karakterben leírni azt, hogy mi nem tetszik abban, amit csinál, de ezek zöme technikai dolog lenne.
Például javasolnám neki, hogy vegye magát körbe sok okos, a gyakorlati szervezőmunkában jártas emberrel, mert az a szimpatizáns, akit nem foglalkoztatnak folyamatosan, hamar elveszíti a kedvét, pedig rengeteg értelmes feladatot tudnánk megoldani együtt.
Viktor ehhez nagyon értett, - az ő szimpatizánsai mást se csináltak, csak fel-alá vonulásztak a nyakukban vekkerrel, az összetartozást kifejező szimbólumokat lengetve vagy lóbálva, de mindahányan úgy érezhették, hogy tettek valamit az Ügyért, melyet Viktor testesített meg.
Erre az érzésre a mi oldalunkon is van igény, - jó érzés tartozni valahova, és még jobb, ha arra a társaságra büszkék is lehetünk, mert bátran vállalhatjuk azokat az értékeket, melyeket képvisel.
A szimpatizánsok bevonása a munkába remek ötlet volt, és azt hiszem, a sorrend is megfelelő – először ki kell nyitni a pártot a társadalom felé, aztán akciózni, akciózni, akciózni, szervezni, jelen lenni, megszólalni, ahol csak lehet, - akkor majd jönnek a csalódottak, a doktrinerségüket a LMP-re hagyott liberálisok, a tornacipőszagú jobboldalra finnyás konzervatívok.
És magyarázni kell a céljainkat, egyrészt komoly tanulmányokban, szakszerűen, másrészt meg a hétköznapi ember szintjén, aki nemigen ismeri a közgazdasági bikkfanyelvet.
Úgy, hogy Kati néni is értse, meg a Jóska karbantartó is - egyszerűen, szemléletesen.
És persze dönteni kell.
Akkor, mikor annak ideje van, mert a probléma az olyan jószág, amelyik álltóhelyben kezd el szaporodni, és könnyen betemetheti azt, aki túl sokat tökölődik…
Mire mindenki számára világossá válik, hogy ez a Viktor nevű kókler kártékony és hazug, addigra nekünk készen kell állnunk, és nem szabad abba a hitben ringatni magunkat, hogy önként fog elmenni a bánatba.
Van mit tenni.
És nincs idő.


:O)))


A bejegyzés itt is olvasható: http://kapcsolat.hu/blog/platform