ÖTSZÁZ BUSZ

Tarlós István szerint ennyi új járműre lenne szüksége a Fővárosnak a jövő évben, hogy eleget tudjon tenni feladatainak.

Eljött tehát az igazság pillanata, amikor fizetnünk kell az elmúlt húsz év válogatott baromságai közül azért, mely talán az egyik legfájdalmasabb azok számára, akik tisztelték és szerették a magyar ipart, annak hagyományait, elismerték teljesítményét és büszkék voltak rá.

A magyar járműiparról van szó, mely világszínvonalú teljesítményt nyújtott, a Ganz Mávag által gyártott motorvonatok világhírnévre tettek szert a maguk korában, a gyártási kultúra az 1920-as évektől kezdve töretlenül fejlődött, mégis, a nagymúltú gyár helyén ma kínai kereskedők árulják a rongyot, - veszel sokat olcsó!

Pedig ezek a szerelvények Argentínától - Egyiptomig bizonyították magas minőségüket és megbízhatóságukat, nem éppen a legideálisabb üzemeltetési körülmények között is.

A magyar vasút pedig ma szedett-vedett járműparkjával, lepusztult kocsijaival, elöregedett mozdonyparkjával próbálja átlag kétévente hasbaakasztani a nagyérdeműt, hogy a katasztrofális állapotban levő pályákon fel kívánja venni a versenyt a külföldi vasúttársaságokkal.

Vicc…

Ennél már csak az szomorúbb, ami a magyar közúti járműgyártással történt, és ezen belül is elsősorban az autóbuszgyártással.

Ha ránézek Széles Gábor busa fejére, elfog a düh, jóllehet tudom, hogy ő csak élt egy lehetőséggel, amikor asszisztált az Ikarusz szétcincálásához.

Az igazi bűnt a történelemtanárok és jogászok kormánya követte el, akik között tán egy sem volt, aki értett volna a gazdasághoz, olyan meg aztán végképp nem, aki át tudta volna gondolni, hogy mi lesz a következménye Európa egyik legnagyobb autóbuszgyára felszámolásának.

Ők csak odáig jutottak el aggyal, hogy tovariscsi konyec, aztán mikor valóban konyec lett, akkor ott álltak hülye pofával és politikai lózungokkal szórakoztatták a népet.

De a gyárak addigra már a felszámolás sorsára jutottak, hiszen ez volt addigra már mindenkinek az érdeke: a kormány bizonyította törekvését a kapitalizmus alapjainak lerakására, a vállatok vezető garnitúrája ezt látva nekiállt megsütögetni a saját kis pecsenyéjét, a dolgozó kussolt, hogy unkája maradjon (nem maradt…) a szakszervezeti vezetők számára meg az érdekvédelem egy vadonatúj és ismeretlen terep volt.

A nyugati tőkés meg általában a konkurenciától jött, megvette az előzőleg gondosan lepusztított gyárat, majd megszüntette a termelést és a menedzsmentet is világgá küldte, de előbb levezényeltette velük dolgozóik kirugdalását.

Pedig az Ikarusz abból is megélt volna, ha a volt Szovjetunió útjain futó irdatlan mennyiségű busz számára gondoskodik a szervizről és az alkatrészellátásról.

A gyártási kultúra azért nem veszett el teljesen, hiszen a mai napig léteznek Magyarországon kis buszgyártók, akiknek természetes célja betörni a magyar piacra, de ez valahogy, valami miatt soha nem sikerül.

Viszont veszünk nyugaton öregnek számító hamburgi villamosokat, lepukkant Volvo buszokat, aztán már egységes színezésre sem futja, mert képtelenek vagyunk megszervezni a gazdaságosnak mondható működtetést.

Budapest már olyan, mint Havanna volt az amerikai embargó bevezetése után húsz évvel, csak nálunk nem kiöregedett Chryslerek, hanem matuzsálemi korú Ikaruszok füstölögnek az utakon

Jelenleg az Ikarus 260-as a legelterjedtebb típus a BKV-nál, több mint négyszáz van belőlük, futásteljesítményük viszont már az 1,5 millió kilométert is meghaladta. A csuklós változata, a 280-asok is 1,3 millió kilométert futottak, és a 415-ösök is meghaladták már átlagban az egymillió kilométert. Jelenleg a járműpark 66 százaléka (903 darab) selejtérett, 8 százalék (103 darab) túlfuttatott, és 26 százalék (361 darab) van rendben.

Természetesen a helyzetet nem lehet a jelenlegi kormány nyakába varrni, az ősbűnt valamikor a rendszerváltás táján követték el, de azóta sem volt képes egyetlen kormány sem felvállalni a járműipar felélesztését.

Anno a buszokat három helyen gyártották, Győrben, Szigetszentmiklóson és Mátyásföldön, a három gyár kooperációjának eredménye lett az Ikarusz végterméke, miközben mindhárom gazdasági egység egyéb termékkel is megjelent a piacon, a Rába a hátsó hidakkal, a Csepel Autó a világszínvonalú kormányművekkel, az Ikarusz meg a magasabb igényeket kielégítő modellekkel.

Autóbuszt gyártani ma is tudunk, és nagy a gyanúm, hogy a Rába részvényeinek állami felvásárlása valahol ezzel a szép szándékkal lesz összefüggésben.

Pedig van itt autóbuszgyártó, gyönyörű és jó járműveket gyártanak többen is, szóval nem ezen múlik a dolog, de itt semmi sem mehet normálisan, minden éppen olyan, mint a Vezér, aki most az egyébként prosperáló Rábába dönti a lóvét ellenben a még vergődő buszgyártók kezében már ott a rolóhúzó rúd.

Talán a Rába részvényeinek megvásárlására előirányzott tízmilliárd forint segítene rajtuk, mint ahogy segítne nekik abban is, hogy megjelenjenek a nemzetközi piacon.

Ötszáz busz nem kis mennyiség, és ha ehhez hozzáadjuk esetleg a Volán társaságok igényeit is, meg rátesszük a buszokra az Ikarusz logót, akkor egészen szép szám kerekedhet ki belőle, merthogy az ominózus ötszáz busz csak a tűzoltásra elegendő, meg vagy két évig folyamatos termelésre.

Két év alatt meg lehetne piacot találni, persze ehhez európai módon kellene politizálni és viselkedni mindenkinek.

Ha jól csinálnák, akkor a libák is buszon utaznának két pihenőhelyük között…

Persze nem fogják jól csinálni, mert ez Magyarország, itt a nagy hazafi által vezetett Debrecen Volvo buszokat vásárol, Szeged sem magyarokkal gyártatja a trolibuszt, a Combinók sem magyar kivitelben készülnek.

Pedig értünk hozzá.

Ezt tanúsítja az említett Ikaruszok másfélmillió kilométeres futásteljesítménye.

Állítólag Tarlós most az iparűzési adót szeretné fél százalékkal emelni ahhoz, hogy forrást teremtsen a buszok pótlásához.

Jó lenne, ha már társadalmilag fizetünk, legalább magyar munkahelyeket támogatnánk vele.

Majd meglátjuk…

:O))))

ÉRDEMES VOLT DEMOKRATÁNAK LENNI?

Eltelt néhány hét azóta, hogy egyértelművé vált, hogy a politikai ellenfél alakít kormányt.
Méghozzá egyedül, koalíciós kényszer nélkül, - már amennyiben a valóságos helyzetből indulunk ki és nem tekintjük a nyerteseket eleve választási pártkoalíciónak.
Mi is voltunk ilyen helyzetben, amikor Horn Gyula szocialista pártjának szavazótábora  több helyen  a liberális jelöltekre szavazott és a választások után 2/3-os többség birtokában koalícióra léptünk a szabaddemokratákkal.

Igaz, ezt mi nem hirdettük sosemvolt, világraszóló győzelemnek, nem hirdettük meg a második, az igazi  Nagy Októberi Szocialista Forradalmat és nem állítottuk, hogy  alkotmányozó felhatalmazást kaptunk a választóktól, hanem mint Szocialista Párt magával a koalícióval és mint koalíció az intézkedéseinkkel azonnali önkorlátozásba kezdtünk, - mégha ennek emlékét azóta el is mosta a feledés tengerének hullámverése.

Gesztusokat gyakoroltunk az ellenzék felé - négyötödre korlátoztuk az alkotmányozáshoz szükséges szavazatarányt - de kár, hogy nem illesztettük be az Alkotmányba... - valós számarányán túli bizottsági  képviseletet és tisztségeket biztosítottunk számukra. Megteremtettük a lehetőségét az ellenzék által javasolt  parlamenti vizsgálóbizottságok létrehozásának, az anyagi nehézségekkel küzdő ellenzéki médiát pedig Horn Gyula megsegítette, - ha úgy tetszik, a pufajkás megmentette a Magyar Nemzetet...

Már akkor is a költségvetési egyensúly volt a társadalom középponti problémája, ezen  - némi hezitálás után - vállalva a népszerűtlenséget és a választóknak a megszorításokkal kapcsolatos mindenkori ellenérzéseit - a szocialista kormány segített, a Bokros nevéhez fűződő intézkedés-csomag lehetővé tette, hogy a magyar gazdaság kiszámítható és fenntartható fejlődési pályára kerüljön.

Többé-kevésbé ez vezetett a választási vereséghez és a Fidesz győzelméhez, mely már akkor is világraszóló és sosemlátott volt, jóllehet létét egy ordas hazugság alapozta meg, nevezetesen a Kisgazdapárttal való koalíció lehetőségének tagadása.

Aztán jött az a négy év, amikor annyival volt jobb a helyzet a mainál, hogy nem tudtuk sírjunk e vagy röhögjünk az Orbán-Torgyán kormány ügyein, a chilei cseresznyétől kezdve a neminyerjükalegtöbbetig, a patakvértől az augusztus 20.-i tüzijátékon fellőtt fánkokig és ötágú vörös csillagokig.

Ma már nem kell azon vacillálnunk, hogy sírjunk vagy nevessünk, - nemigen van min nevetni.

Medgyessy aztán megverte Orbánt a választáson, mert a nép többsége kiütéseket kapott a látványpolitizálástól, a koronaúsztatástól, a "minden magyar kezébe zászlót" mozgalomtól, az Ezüsthajtól és a Happy Endtől.

Megsértődött népe hálátlanságán Orbán és elkezdődött a Fidesz nyolc éven keresztül tartó ámokfutása, hajtóvadászata a szocialista politikusokra és a demokratikus államrend ellen.

És elkezdődött az ígéretlicit, - sajnos ebbe mi is beszálltunk, - majd Medgyessy elkövette azt, amit odáig senki: betartotta a választási ígéreteit.

Tenger pénzt adott a közalkalmazottaknak, köztisztviselőkbnek, messze túl azon, mint amit a költségvetés teherbíróképessége indokolt és lehetővé tett volna, - bele is bukott, majd jött Gyurcsány, aki talpraállította a szavazótábort, jóllehet egyszerre kellett figyelnie a Fideszre, a koalíciós partnerre és saját pártjának potentátjaira, akik egyátalán nem fogadták örömmel berobbanását a politikába.

Aztán a szokásos menetrend  - ígéretlicit és választási győzelem, majd a csalódott ellenzék  kíméletlen - sok esetben a hazaárulás határáig eljutó - támadása a kormányzó koalíció és a demokratikus intézményrendszer ellen.

És a kormányfő személye ellen, verbális és sokszor fizikai támadásokkal megspékelve, egészen a Bajnai - kormány utolsó napjáig, a lehetrő leggusztustalanabb módon és eszközökkel.

Ezzel párhuzamosan folyt a költségvetési korrekció, amely annyira sikeres lett, hogy ma jobb adósnak vagyunk nyilvántartva, mint Görögország, Írország, Spanyolország vagy Portugália, és a magyar fizetőképességet robosztusnak aposztrofálják a mértékadó  elemzők.

Ehhez a nemzet számára életfontosságú programhoz egy percre sem kapott még hallgatólagos támogatást sem a magyar kormány, ellenzéke a "minél rosszabb, annál jobb" elvét követve az irtányítása alatt álló önkormányzatok segítségével tovább növelte az eladósodást, - hátha belebukik a kormány.

De nem ebbe bukott bele, - nem az ellenzék, hanem a szocialista párton belüli erők buktatták meg..

Ezek az évek még egy szentet is kihoztak volna a béketűrésből, de akármelyik kormány időszakát nézzük, akármelyik kormányfő személyes hozzáállását  értékeljük, egyet bizton leszögezhetünk: mindegyikük aggályosan betartotta a demokrácia játékszabályait.

Soha nem terjeszkedett túl felhatalmazásán, mindíg biztosította az ellenzék jogait, türelmesen elviselte a sok esetben példátlanul gusztustalan támadásokat és nem élt azokkal az eszközökkel sem, melyekkel bátran élhetett volna, és amelyekkel talán élnie is kellett volna.

Sokszor elgondolkodtam és bevallom, dühöngtem azon, hogy miért nem vág vissza keményebben a kormány vagy a kormányfő, miért nem vezetik el tettenérésből kifolyólag a kordonbontásban résztvevőket egy kis békés rabosításra, miért nem veretik rendőrökkel szanaszéjjel a Kossurth teret körbehugyozó csőcseléket, - ha megteszik, nincs a televízió-székház elleni támadás, - miért nem rugják ki azonnal az intézkedéseket lassító, azok hatékonyságát rontó vagy megsemmisítő, szabotáló minisztériumi tisztviselőket, miért nem tudják hatalmi szóval elérni, hogy az a rengeteg pénz, melyet az ország építésére lehetett fordítani még a választások előtt megjelenjen a szavazók előtt, miért nem tudták azonnali és kemény intézkedésekkel felszámolni a Magyar Gárdát, miért nem támadták meg a Jobbik bírósági bejegyzését, miért nincs rádiónk, miért nincs teelevíziónk és miért nincs egy valamirevaló internetes hírportálunk sem, mondjuk legalább az Index nem túl magas színvonalán?...

Miért nem lehetett beültetni a Legfőbb Ügyész székébe egy elkötelezett baloldalit, miért nem lehetett a Legfelsőbb Bíróság elnökének tisztségét  hasonlóképpen betölteni, miért, hogy csak az ellenoldal felé húzó ombudsmanok kerülhettek megválasztásra, és - bár ez nem a demokrácia, de a hülyeség iskolapéldája, - hogyan lehetett államelnök Sólyomból?

Bizonyára tisztességesebb volt a mai állapotoknál, hogy a kormányváltást a mi oldalunk nem megszállásnak tekintette, nem  - mint Pálffy a média tekintetében - tulajdonosváltásként kezelte, hanem komolyan vette a demokratikus játékszabályokat és rigorózusan betartotta annak szabályait, - de elnézegetve a mai folyamatokat, ugyan - megérte e?

Mert bizony itt viszonosságra számítani nem lehet, itt a portás szintjéig ember nem marad funkcióban, aki az előző kormány - majdnem azt írtam: rendszer - alatt töltötte be funkcióját, itt most leszámolás jön, a Fidesztől megszokott kíméletlen gátlástalansággal.

Ez magában nem lenne baj, hiszen végtére is csak megegyezés kérdése, hogy egy kormányváltás esetén a pártok mit tekintenek politikai zsákmánynak, és megegyezést pótolhatnak akár precedensek is, - ilyen esetekben a nyertes és káderei bizton számíthatnak esetleges jövőbeni vereség esetén hasonló elbánásra, csakhogy itt a nagy készülődés arra irányul, hogy belátható időn belül ilyesmi ne következhessék be.

Ezért a nagy alkotmányozási buzgalom, ezért a francia minta emlegetése, ezért a választójogi törvény rapid átalakítása, ez a Szent Cél, melyet a Nagy Kormányos kitűzött emberei elé.

Akiket egyébként kivétel nélkül ő emelt fel és ő is ejthet el egy olyan párt élén, amelyikhez képest  Sztálin bolsevik pártja maga az Anarchista Liga...

A kudarcunk a demokrácia kudarca is egyúttal, ami persze nem példa nélküli a nemzetközi történelemben, de soha nem gondoltam volna, hogy nálunk fog megismétlődni a jelenség.

Mégis azt mondom, hogy mindannak dacára, ami a következő hónapokban-években ránk vár, érdemes volt demokrataként viselkedni, mert a nép ki fog józanodni és lehányja magáról ezt a vásári jelmezt, a pitykés lajbit, az árvalányhajtollas kalapot és Európa felé fog fordulni, - akkor pedig szüksége lesz demokratákra.

Azon kell dolgoznunk, hogy amikor elérkezik ez a perc, akkor mi készen álljunk.

*

Megnéztem Gyurcsány beszélgetését Kálmán Olgával.

Érdekes, ambivalens érzések kavarogtak bennem, amikor meghallgattam, hogy belátható időn belül nem kíván funkciót vállalni, vezető tisztséget betölteni.
Aztán amikor elmondta, hogy a szoicialista párt ma nagyon gyenge felkészült és az átalakítás levezénylésére alkalmas emberekben, akkor az jutott eszembe, hogy talán mégsem az előrelépés legjobb módja, ha az viszont, aki erre alkalmas háttérben marad.
Amit mondott arról, hogy nincs benne az a tettvágy és lelkesedés, mint ami akkor volt, mikor az országért dolgozhatott - ez emberileg tökéletesen érthető, de a profit az különbözteti meg az amatőrtől, hogy akkor is tud kiváló szinten produkálni, amikor nincs éppen ambiciói csúcsán.
Nagyon szép dolog, hogy felfestette egy baloldalért tevékenykedő, ideológiai munkát végző és tudományos műhelyt szervező politikus képét, de Berija ellen ennek a pártnak nem egy Szuszlov kell, itt most egy vezető hiányzik, akinél lehet Mesterházy ambíciózusabb, de ide profi kell.
Amikor Orbánról beszélt, azt majdnem megkönnyeztem, - talán ezt a parttalan emberszeretetet is illene már keretek közé szorítania, - az ember nee szeresse a gyilkosát, - mert abban biztos lehet, hogy néhányszáz ével ezelőtt nem úszta volna meg karaktergyilkossággal.
Még csak azt se mondom, hogy Orbánt kell gyűlölnie, - gyűlölje az általa képviselt elvtelenséget, kártékonyságot és haladásellenességet, egyébként meg tájékozódhatna, hogy hova temették azokat, akik ellenségeiket kenyérrel dobták vissza.
Az átlag szimpatizáns nem tud mit kezdeni ezzel a beszélgetéssel, csak még jobban elkeseredik és azon töri a fejét, hogy ha nem ő, akkor ki lenne képes kirángatni ezt a pártot a válságból.
És kicsit becsapva és cserbenhagyva érzi magát, vagy önvédelemből nem hiszi, amit Gyurcsány mondott...
Szóval azt mondanám, várjuk meg a kongresszust, - kíváncsi vagyok, mit mond majd harcostársainak és ellenfeleinek, és mit mond nekünk...

:O)))