CIVILEK, CIVILIZÁCIÓ, ÉLHETŐ ORSZÁG

Már megint sikerült egy négyszázfős tömegtüntetéssel megfélemlíteni az orbántot.
Most a civilek brillíroztak - hősi harcukat Gulyás Márton vezette.
Ha lett volna a DK vezetésében egy csepp humorérzék, Vadai Ági odasétál egy táblát lengetve, melyen az áll: A szabadság nem csak akkor van veszélyben, mikor a lóvé!
De nem volt, és talán ez jó is így, hiszen a mi civil aktivistáink alapvetően rendes emberek - Gulyás Mártont is beleértve - csak a gondolkodásuk zavaros kissé, de hát ne legyünk telhetetlenek.

Orbán nyája egyáltalán nem gondolkodik, hanem hisz és imád – ehhez képest egy magát civilnek tartó aktivista maga a megtestesült függetlenség, gondolatgazdagság, következetesség és burjánzó önzetlen öntudat.
Ezzel persze nem vonom kétségbe azt, hogy amit Orbánék a Norvég Alap kapcsán előadtak, az a trógerség minősített esete, de ha jól belegondolunk, voltak itt már nagyobb rablások is, csak azok javarészt az ország Nagykörúton túli részét érintették.

Ha már érzelmi húrokat pengetünk, akkor talán elég emlékeztetni a nyugdíjpénztárak legyilkolására, vagy a vörösiszap-károsultaktól ellopott pénzre, melyet a valódi civilek dobtak össze – az anyám a kis nyugdíjából meg a sógornőm, meg az ismerőseim, az ismerőseim ismerősei telefonálták meg adakozták össze a károsultaknak.
Ebből aztán épült egy bazinagy gát Kolontáron, hogy ha esetleg kiöntene a zagytározóból a csákánnyal is alig bontható vörösiszap, akkor ne veszélyeztesse a lakosságot, melyet addigra már régen kitelepítettek.
A kiöntés veszélye hozzávetőleg a Kheopsz piramis kiöntésével esett egy kockázati körbe, viszont a gáthoz az alapanyagot a Simicska-kuzinok kőbányájából szállították – nem ingyen -, merthogy kinek lenne kőbányájuk, ha nem nekik.

A maradék pénzzel meg soha, senki nem számolt el senkinek, jóllehet azt valódi civilek a saját pénztárcájuk terhére a károsult civileknek szánták, közvetlenül.
Anyám úrilányos jómodorát átmenetileg félretette és megfogadta, hogy a büdös életben soha, senkinek nem ad pénzt, csak, ha biztos lehet benne, hogy a kedvezményezett és közötte egy rohadt tolvaj politikus sincs.
Lehet, hogy tévedek, de ezek ellen nem hallottam szónokolni Gulyás Mártont és társait, de a többi ezer esetben sem, amikor éppenséggel ki lehetett volna állni azon civilek mellett, akiknek a gyereke éhezik, akit nem vesznek fel dolgozni a bőrük színe miatt, stb. stb. stb. …

Szóval nehéz dolog ez a civilesdi.
Nálam az a vízválasztó, hogy valaki ad vagy kap, vagy ha már kap, mire használja fel -  a céljáért, vagy abból él.
Nem szeretem azt sem, mikor a civilkedést szembeállítják a pártpolitikával, merthogy szerintem itt két különböző dologról van szó.
A párt, a pártpolitikus egy társadalmi modellt képvisel, míg a civil egy ügyet.
Úgy is mondhatnánk, hogy a civil együgyű, de persze nem az, csak éppen megnyilvánulásai során nem figyel a pártpreferenciákra, ha éppen kertészkedik, akkor a kertecskéjével, ha macskabarát, akkor a macskákkal, ha géprestaurálással foglalkozik, akkor a régi autókkal, hajókkal, repülőkkel foglalkozik, együtt a társaival, akikkel nem Orbán vagy Tóbiás imádata köti össze, hanem a közös érdeklődés és cél.

Merthogy macskákat lopni a gazdáiktól és megmentettnek nyilvánítani őket, ez nem világnézeti vagy vallási kérdés, ezt éppúgy megteheti egy keresztény középosztálybeli úriasszony a Böszörményi útról, mint egy hasonló társadalmi helyzetben lévő zsidó hölgy a Rumbach Sebestyén utcából, szavazzanak bár bárkire is.
A civil nem kirekesztő, hanem befogadó, és civilként azzal foglalkozik, amit célként megjelölt magának.
Bélyeget gyűjt, hímezget, hajót restaurál, állatokat véd, esetleg szegényeket támogat, de ezt mind-mind a saját pénzéből teszi, mert ez az ő hobbija, gyíkja, szórakozása, elhivatottsága,  vagy nevezzük bárminek.

Ha elkezd pártpolitikai kérdésekben állást foglalni, akkor megszűnik civilnek lenni, ő is csak egy lesz abban a szánalmas állatseregletben, melyet magyar politikai életnek hívunk.
A Milla is akkor halt meg, amikor elkezdték párttámogatásra használni, mert a demokráciát százezrek szerették, de ez a százezer érzelem, mikor a pártok neve egyáltalán felmerült, már megoszlott a pártok között és a pártokat utálók között, és innentől kezdve nem sokat ért a szavazófülkékben.
Annak dacára sem, hogy sokáig próbáltak némelyek a Milla neve mögé húzódva a civil szerepében tetszelegni.
Sosem szerettem a fizetett forradalmárokat, most sem változott meg a véleményem róluk.

Természetesen, ha valaki pártpreferenciával rendelkezik, az nem baj, sőt, természetes állapot.
De az visszatetszést kelt, ha valaki, mint a Libaterelők Klubjának ügyvezetője pártpolitikai kérdésekbe üti az orrát – például meg akarja mondani, hogy a Démoni Koalíció kit indítson, vagy kit ne indítson Piskolton a polgármesteri székért, mert az szerepzavar.
Az a pártok meg a választók dolga, és ha valaki nem tetszik, majd nem szavaznak rá, oszt jónapot.
Egyébként is zavaros a társadalmi szereplők viselkedése, beleértve a vallási szervezeteket is, a Katolikus Püspöki Konferenciától a Hit Gyülekezetén keresztül a Mazsihiszig – egyik sem a dolgát végzi, amelyik meg azt végezné, azt államilag vegzálják, és még négyszáz embert sem visz tüntetni ellene senki - igaz, ott ételt osztanak, nem pénzt..
Némelyik közülük úgy harácsol, hogy ha a vallásalapító látná, korbáccsal verne végig rajtuk, némelyiket meg lehet venni kilóra, mint a libát, van meg, amelyik boldogan cseréli az eszmét a despotácska sameszaival, de felháborodottan elítéli azt, aki ugyanannál az asztalnál esetleg ugyanazon cél érdekében dolgozik, mint ők, csak éppen az asztal másik oldalán foglal helyet.
Az élet bonyolult, Schindler se mentett volna meg egyetlen zsidót sem, ha nem tárgyalt volna a hatalommal, és azért az, ami itt van, ma még nem a nácizmus.


A történelem sokszor úgy csinál, mintha ismételné önmagát, de aztán persze mégsem.
Párbeszédre szükség van, vagy pedig a merev elhatárolódásra, de aki egy asztalhoz ül a hatalommal, az utána ne próbáljon erkölcsi magaslatokra mászni, legfőképpen ne, ha személyi ellentétek is feszülnek a szereplők között.
De természetesen ez nem az én dolgom, különben is, szerintem az lenne az optimális, ha az egyházaknak nem lenne dolguk az állammal, eltartanák őket a híveik és a tisztelőik.


Mindenesetre nem bánnám, ha a civil szféra megerősödne, egyre több ember venné észre, hogy a politika kijátssza őket egymás ellen, és miközben két szegényember egymás torkát harapdálja, közben a politika magasabb szintjein barátságosan lepacsizzák azokat a dolgokat, melyek miatt a szegényember éhendöglik, hű párja meg a hátán viheti furnér-koporsóját a temetőárokba…


Persze a nácizmus, a rasszizmus más tészta, azokkal nincs párbeszéd, mert nincs miről beszélni, a férgeket nem kell győzködni, hanem el kell taposni.
Ha ezekben a kérdésekben egyetértésre tudna jutni a társadalom, már nagyot lépnénk előre, mert jelenleg csak helybenjárás folyik, ez pedig a lehető legoptimálisabb állapot az önkényuralom számára – a megosztott társadalom, melynek tagjai nem állnak szóba egymással, de vadul gyűlölködnek.
Akivel együtt kapáltál, macskáztál, főztél, arról nehezebben hiszed el, hogy a hazád és a te ellenséged, rájössz, hogy ő is ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint te,


Nyújtsd ki hát a kezed, hátha valaki megszorítja - a túloldalról akár…

:O))).

HATEZER ADAG ÉTEL

Ennyit osztott ki ma a Blaha Lujza téren a rászorulóknak a Krisna-tudatú Hívők Közössége, mely egyébként nem részesült abban a megtiszteltetésben, hogy az állam és az állampárt Éles Elméjű Vezetője egyházként ismerte volna el.

Kerestem híreket arról is, hogy a katolikus vagy a református egyház az ország minden templomában ételosztást szervezett volna a szegényeknek, vagy, hogy megnyitotta volna a fűtött templomokat a hajléktalanoknak legalább a szeretet ünnepének három napján, de valahogy nem találtam.

Máskor sem, de a Krisnásokkal nemegyszer találkoztam már ételosztás közben, persze az is lehet, hogy csak feltűnő öltözékük tette, hogy felfigyeltem rájuk.

Ami azt illeti, tőlem aztán oszthatná a forró levest Erdő Péter bíboros úr is a tökmagsipkában, legalább a legszegényebbek is észrevehetnék, hogy van katolikus egyház, nem csak az úri középosztály, melynek tagjai az éjféli misére járnak tömjénben fürödve könyörögni, hogy az Úr bocsássa meg nekik szociális érzékük hiányát, meg a nincstelenekkel szemben tanúsított mértéktelen közönyüket.

Persze többségüknek eszébe sem jut, hogy a Kisjézusnak legalább egy jászol jutott a temperált barlangban, ahol a tehenek töltötték be a radiátorok szerepét - igaz viszont, hogy némely hajléktalan lényegesen büdösebb a barmoknál.

Hatezer adag étel – és volt rá kereslet, hogy úgy mondjam, nem kellett magas színvonalú marketingmunkával felkelteni az igényt.

Ilyenkor mindig súlyos aggályaim támadnak a rendszerváltás célszerűsége tekintetében, merthogy ha belegondolunk, akkor is light diktatúrában éltünk meg ma is abban élünk, ellenben akkortájt az embereknek jutott ennivaló - karácsonykor meg főleg, - a háziasszonyok napokon keresztül fel voltak pakolva cekkerekkel, úgy totyogtak hazafelé, mint hízott liba a legelőről.

És megfagyni sem kellett, mert valahogy mindenkinek futotta tüzelőre.

Emellett a hegyoldalak faállományát sem kellett kivágni, mérhetetlen kárt okozva ezzel, ha a fa árán túl hozzászámítjuk a tarra vágott hegyoldalak miatt keletkező árvizek károkozásait, a fűtetlen lakásokban bekövetkező megbetegedések egészségügyi kiadásait.

Hogy arról az erkölcsi és anyagi kárról ne is beszéljünk, melyet a rengeteg nincstelen életének kilátástalansága miatt folytatott bűnöző életmódja okoz.

Lehet itt handabandázni egymillió új munkahely létrehozásáról, melyből eddig annyi sem valósult meg, hogy legalább a közmunka lenne jólszervezett és folyamatos, de csak piszkálgatja a Szeretett Vezető a témát bottal, mint kamionos a kiütéses széplányt a kamionparkolóban.

Ne higgye senki, hogy ez amolyan komcsinosztalgia a Kádár-kor után, pontosan tudom, hogy az a kor elmúlt, újrateremteni nem lehet - nem is ez lenne a mai politikai osztály feladata.

Azt viszont elvárnám, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után kezdjenek el a társadalom végzetes és végleges kettészakítása ellen tenni is valamit, és ha azt gondolják (szerintem rosszul…) hogy a megoldás kulcsa az egyházak és a magánszemélyek karitatív akcióiban rejlik, akkor ne küldjenek ezzel ellentétes üzeneteket a társadalomnak.

Például ne vegyék el az egyházi besorolást attól a közösségtől, mely a mai egyházak közül szinte kivételképpen napi szinten foglalkozik karitatív tevékenységgel, és ne lopják el a magánemberek pénzeit, melyekkel egy katasztrófa áldozatait szándékoztak segíteni.

Ne kössön ki ez a pénz a miniszterelnök gazdasági érdekköréhez köthető vállalkozóknál teljesen felesleges és haszontalanságukban nevetséges műtárgyak építési költségeként feltüntetve, mert a szolidaritás érzését fel lehet kelteni, de az adakozástól egyszer s mindenkorra el lehet venni a kedvét annak, aki úgy érzi, hogy pofátlanul átverte az a kormány, melynek feddhetetlennek és patyolattisztának illene lennie ilyen ügyekben.

És amely ehelyett intézményesített hullarablással és a szegények fosztogatásával foglalkozik.

Aki beáll egy háromszáz méteres sorba egy tál meleg ételért, az nem jókedvéből teszi.

Hogy az állam még az ételosztás kulturált körülményeit se képes megteremteni, az már csak a kormány szegénységi bizonyítványa.

Szégyenkezzünk helyette.

Az ünnep egyébként szép volt, de elment, sajnos.

Holnap a család egy része már megy dolgozni, de van, aki a két ünnep között kicsit lazít és készül az év végére.

A kormány nem lazít, a kuszaszemű gazdasági és a túlképzett fejlesztési miniszter-asszony (amúgy Simicska magyar hangja) is az év végére készül.

Szerintem jobban járnának, ha a világ végére készülnének…

:O))))

MEGTÉRÉS

Néha elcsodálkozom a fiamon is, mikor valami számomra idegen dolgot művel – ugyan, honnan vehette a viselkedésmintát?

Persze az ember egész életében tanul, szervezett formában és tudatosan kevesebbet, a hétköznapi létben annál többet.

Elles a környezetétől viselkedésmintákat, elsajátít beszédstílust, rögzülnek az agyában különféle sztereotípiák, és mire eljut élete delére, addigra kialakul másoktól egyértelműen különböző személyisége, melynek összetevőiből aztán tán maga sem tudná kiválogatni, hogy mit honnan is hozott.

Így van ez a mi Szeretett Vezetőnk esetében is, akit azért – lássuk be – nagyfokú tudatosság, emellett végtelen és gátlástalan haszonelvűség jellemez általában, de most, csak a valláshoz való viszonyát tekintve is álmélkodhatunk, hogy milyen messzire lehet jutni a megtérés útján, ha az Úr azonnali jutalommal kecsegtet.

Az indulás, a szülői ház nemigen volt arról nevezetes, hogy hason csúszott volna a család a templomban, a protestáns vallások különben is visszafogottabbak e téren, mint szülőatyjuk, a katolicizmus, de a párttitkár apuka kommunista ifjúsági mozgalom emlőin nevelkedett gyermeke sem arról lehetett nevezetes, hogy a vallást aktívan gyakorolta volna.

Vélhetőleg a meccseken az Urat sem hálaimát rebegve szólongatta, inkább nagyon is világias tevékenységre buzdíthatta egy-egy kihagyott helyzet után.

Aztán jött a rendszerváltás, és feldobta őt.

Ezzel büntethette népünket az Úr örök elégedetlenségéért, hálátlanságáért, telhetetlen nagyravágyásáért, lustaságáért, hazudozásaiért, önmaga becsapásáért – s mondá: Nesztek bakker – nem kellett a jó?

Majd akkor most megkaphatjátok, ami érdemeitek szerint jár nektek – ezzel felkapta a libasültes tálat, egy baráti tarkónlegyintéssel útjára indította a szőröspofájú ifjú titánt, majd a Paradicsom sarkában leült a kígyóval, nektárt szürcsölve és sült libaszárnyat szopogatva jókat röhögnek a töketlenkedéseinken.

Közben pedig hősünk megvilágosodott.

Nem ment ez máról holnapra, meglehetősen hosszú volt az út a „csuhások térdere, imára” felrikkantástól - tiltakozásul az iskolai hittanoktatás ellen - a hittanoktatás órarendi tárggyá tételéig, de a Vezér nem egy tétova, teszetosza értelmiségi, hanem egy pragmatikus államférfi – igaz, azt az államot, melyben ő a férfi, nyugodtan el lehet siratni.

Természetesen tömjénfüstölőt lóbálva…

Mára már egy szent embert tisztelhetünk benne, aki egyformán otthon van a történelmi egyházak (kivéve a zsidó felekezetet, természetesen) hitéletében, de leginkább a katolikus egyház áll közel az ő szívéhez, bennük találva meg azt a megbízható és hasznos szövetségest, amely a hatalom eléréséhez és kézbentartásához számára értékes segítséget tud nyújtani.

Eleinte csak körmenetre járt, meg a Méltóságos Asszonyt küldte maga helyett a csatkai búcsúba, de aztán rájött, hogy kicsiben nem érdemes játszani és összebútorozott a katolikusokkal - ez a concubinatus mindkettejüknek igen gyümölcsözőnek bizonyult.

A katolikus egyháznak nem esett nehezére szövetkezni vele, hiszen évezredes hagyományai vannak mindenféle penetráns hatalmak kiszolgálásában, rutinos politikusok, mit nekik ez a kis mitugrász?

Ha ő az Úr eszköze, akkor vele kell együttműködni – mindenki olyan mitrával köszön, amilyen van neki, ugye.

Így aztán lepacsizták a boltot, Orbán megkapta a szószékek támogatását, a katolikusok meg beletelepedhettek a hatalomba, nem kell nekik azzal szórakozgatni, hogy manipulálják a hatalmat – ők lettek a hatalom maga.

A Fidesz Magyar Polgári Szövetségnek ők lettek az a kerekded része, mely a haladás iránti elkötelezettséget jelképezi, ezen lehet ülni, ugyanis.

Ha pedig valaki képet akar alkotni arról, hogy milyen is ez az alkatrész, nézze meg bátran Semjén Zsoltot, rá hasonlít leginkább.

Viszont remekül segíti a katolikus egyházat magasztos céljai megvalósításában, melyet a rendszerváltás óta tántoríthatatlan szorgalommal és elkötelezettséggel próbál elérni.

Ez a cél kettős: vagyon és hatalom.

A katolikus egyház ugyanis nem mennyei mannára építi hatalmát, hanem jó materialista módjára a vagyonra épít, melyet kétezer év alatt milliók vére és verejtéke árán halmozott fel annak az Istennek a nevében, aki ha törődne velük, az én nyomtatóm helyett beléjük vágott volna haragos villámaival.

A vagyont a rendszerváltáskor a jobboldali politikusok elkötelezettsége és a baloldali politikusok Rákosi miatt érzett bűntudata hozta meg nekik.

A hatalmat meg Orbán Viktor.

És még nincs vége, mert egy dolog a materiális hatalom, de most indult a harc második fele: harc a lelkek feletti hatalomért.

Pontosan tudják, hogy a gyermekek lelkéért kell a harcot folytatni, akiket ha sikerül idejében megfogni, akkor engedelmes nyája lesznek Szent Péter egyháznak, és akinek kétségei vannak a nyáj mibenlétét illetőleg, az nyugodjon meg – igen, birkákra gondolnak.

Ezért hát megindult a harc az állami oktatás felszámolásáért, az egyházi iskolák rendszerének kiépítéséért.

Hogy ez előre viszi majd a világot, kiváltképp az országot?

Nem hinném - inkább azt gondolom, hogy ez az út a múltba vezet, mint ahogy a társadalmat is éppen arrafelé vezeti a Vezér, aki az egyház szemében leginkább a vezérürü szerepét tölti be, Semjén meg valószínűleg a számadó szamarának hálás szerepét domborítja.

Meg kellene állítani ezt a folyamatot, legkésőbb akkor, mikor Törperős elveszíti a hatalmat, de akkor aztán azonnal és egyértelműen.

Magyarország ezer éven át apostoli királyság volt, ez azt jelentette, hogy a főkegyúri jogot – a püspökök kinevezésének jogát - a magyar állam gyakorolta, egészen a vatikáni szerződés megkötéséig, melyben erről a jogról Horn Gyula lemondott, az Úr sem tudja, milyen megfontolások alapján -  hiszen ismerhette a katolikusok háláját.

Érdekes, ez ellen egyetlen hazaffy sem tiltakozott, mint ahogy az internacionalista katolikus egyház magyar tagozatának külföldre juttatott pénzeszközei sem minősülnek „guruló dollároknak”.

Jóllehet igencsak elcsodálkozna mindenki, ha összevetnénk a kádárizmus Moszkvába gurult dollárjainak summáját a katolikusok Rómába gurult dollárjaival, és akkor még a bitangkasszákról és a különféle adókedvezményekről, állami fizetésekről szó sem esett.

Tisztelem a hívő embereket és időnként irigylem is őket.

De remélem, hogy nem az egyházukban, hanem Istenükben hisznek.

Remélem, nem csak ateista szemmel lehet észlelni ezeket az anomáliákat, hiszen egyházuk már leginkább csak rákos daganat a társadalom testén, a társadalom legégetőbb problémáitól menekül, mint ördög a semjénfüsttől, iskolákból is leginkább a problémamenteseket szereti, ahonnan aztán kihajigálja azokat a tanerőket, akik nem kedvelik anakronisztikus szertartásaikat, avítt jelmezeiket, képmutatásukat.

Lassan már csak a Szent Márton napi lúd alkalmas arra, hogy jó érzésekkel gondoljunk rá.

:O)))

 

VÁNDORCIRKUSZ...

Mint a jó tyúk, - minden napra egy tojás...
Kétségtelen, ehhez nagyon ért a Fidesz, Orbán terelgeti népét fel-le, ad nekik elfoglaltságot.
Mint hajdan a katonaságnál, - ha nem tevékenykedett a katona, akkor ráért hülyeségeken törni a fejét és mindenféle fegyelmezetlenségekkel tölteni az idejét, - ezért aztán kihordta, amit előzőleg behordott és felhordta, amit lehordott, viszont ezt futólépésben és többször megismételve tette, nehogy elfelejtse.

Orbán valószínűleg soha nem felejti el azokat a szép éveket, mikor angyalbőrben kísérte figyelemmel társai ideológiai fejlődését, és a módszerek is mély nyomokat hagyhattak fogékony lelkén, tovább csiszolva az otthonról hozott csend-rend-fegyelem szentháromságot, mely olyan számára, mint Torgyánnak az Isten-haza-család, - csak sokkal hatékonyabb...

A hét végén lesz az Úr mennybemenetelének ünnepsége a Parlament előtt.

Mint tudjuk, ez örömünnep lesz, mindenki vidulhat kedvére, lehet csápolni, lehet könnybelábadt szemekkel ütemesen ordítani a Vik-tor-vik-tort, a jó társaságban bátran lehet szidni a komcsikat és a közvetlen környezet gyors szemrevételezése után még némi cigányozás meg zsidózás is belefér, - a tér maga lesz a jobber boldogság, a megdicsőülés boldog fészke.

De nem addig a'!

Az élet nem habostorta mint tudjuk, és ez az ország nem a gyermeteg viháncolásra lett optimalizálva, a bú, a bánat, a könnyek és siralmak hazája ez a lángoktól ölelt kicsi kis ország, ez a maradék-paradicsom, hát akkor most merítkezzünk meg a fájdalomban - úgyis ez áll a magyar néplélekhez közel, - tartsunk Trianon-emlékünnepséget.

Jövő héten pénteken lesz megejtve a felemelő aktus, addig kell  türelmetlenül várnunk még arra, hogy a szomszédos országok közül amelyiket még nem haragítottunk magunkra, azzal most megtegyük.
Szép rendezvény lesz, - hétfőn szavaz az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényjavaslatról, majd pénteken - a parlamenti trianoni emlékülés után - a Szent István Bazilikában ökumenikus istentiszteletet lesz.

Maga az ülés délután fél ötkor kezdődik, köszöntőt mond Schmitt Pál, az Országgyűlés elnöke, majd ezt Sólyom László köztársasági elnök beszéde követi.
Ezután - hátha addigra valaki elfeledte volna, hogy mit szavazott meg hétfőn - a házelnök felolvassa a tanúságtételről szóló törvényt.
A tervek szerint az emlékülésen felszólal Német László nagybecskereki megyéspüspök is, az ünnepi ülés után a Bazilikában pedig a történelmi egyházak képviselői mondanak beszédet.
Úgy hiányzott nekünk ez a püspök, mint egy falat kenyér, mint ahogy a kollektív istentisztelet is, - a modern állam megteremtésének orbáni útján dicső mérföldkő ez, - örvendjünk felebarátaim!
Trianon persze tagadhatatlanul nehéz problémája a magyar társadalomnak - soha nem lett kibeszélve rendesen, és ahogy elnézegetem az előkészületeket, most sem lesz.
Kár, mert komoly, okos érvekkel talán el lehetne fogadtatni a magyar társadalommal, hogy ami nekünk tragédia volt, az a hajdani Magyarország területén élő nemzetiségeknek maga volt a szabadság és ősi igazságuk kivívása.
Valahogy el kellene juttatni a magyarok eszéhez, hogy a Trianon előtti Magyarország magyar nemzetiségű  lakosainak száma alacsonyabb volt, mint a különféle nemzetiségeké, és lehetne esetleg arról is beszélni, hogy a nemzet hajdani vezetése rengeteg hibát követett el, melyek oda vezettek, hogy az I. Világháború végére senkinek nem lett vonzó egy országban élni velünk.
Hajdan a helyzet más volt, - az élet nem nemzetállami keretekben szerveződött, nem az ország, hanem az uralkodó volt a szuverén, mindenki az ő alattvalója volt és a nemes lehetett oláh, tót vagy horvát, mind magyar nemes volt.
Mint ahogy a jobbágy, majd a zsellér is, de ettől még élhetett benne a vágy arra, hogy saját országában saját nyelvén dícsérhesse az Úrat, hogy költői legyek...
Természetesen ettől még Trianon egy vesztes háborút lezáró diktátum volt, ahol mi a vesztesek,  nemzetiségeink meg a győztesek oldalán találták magukat, és ez meg is jelent a háborút lezáró konkrét döntésekben.
Ami roppant méltánytalan, az az egy tömbben élő magyarok más államok fennhatósága alá helyezése volt, de a történelem - és benne a saját hibáink úgy hozták, hogy ennek korrekcióját egy másik vesztett háborúban való részvételünkkel lehetetlenné tettük.
Bármennyire fáj is a kialakult helyzet, nem lehet elvitatni a nemzetek önrendelkezési jogát.
Trianont jobboldali barátaink szeretik Károlyi és a komcsik nyakába varrni, jóllehet ők már csak a kárügyintézők voltak, az elszakadási  folyamatok már a XIX. században elkezdődtek.
Nemességünk, Kossuth, majd a milleniumi kor uralkodó osztályai folyamatosan rossz válaszokat adtak az egyre több problémát okozó nemzetiségi kérdésre, - Kossuth is csak bukása után próbált korrigálni, de akkor már késő volt.
A magyar gőg és a magyar szupremáciára való irreális törekvés még olyan korszerű törekvéseket is meghiúsított, mint I. Ferenc József konföderációs államának tervét, mely ha megvalósul, talán más utat szabhatott volna történelmünknek.
A döntés persze rengeteg egyéni sérelemmel és tragédiával járt, ősi földjükről elűzött családok éltek évekig vagonokban a budapesti pályaudvarokon, vagyonok maradtak az utódállamok területén, emberek tízezrei váltak a szó szoros értelmében véve földönfutókká.
Természetesen ez nem múlik el nyomtalanul, és még az áldozatokat követő negyedik-ötödik generáció is mély sérelemként éli meg ősei sorsát.
Ez érthető is, de azzal nem sokat segítünk, ha rendszeresen feltépjük a begyógyulófélben levő sebeket és sót hintünk beléjük.
Többre mennénk, ha elfogadva a kialakult állapotokat tennénk a dolgunkat, hogy az utódállamokban élő honfitársaink büszkék lehessenek arra, hogy a sikeres és boldog magyar nemzethez tartoznak.
Mint ahogy büszkék voltak erre a gulyáskommunizmus korában, aholmi voltunk a vágyott jólét országa.
Gyermeteg elképzelés a területi revízió, - nem érdeke egy nagyhatalomnak sem, aki ezt próbálja sugallni a nemzetnek, az egy ócska kalandor.
Az Európai Unióba való belépésünkkel tulajdonképpen eltüntek a határok, mindenki szabadon használhatja nyelvét, kulturáját, ott élhet, dolgozhat, taanulhat ahol akar, - akkor most kellene tán újraalkotnunk a gyepürendszert?
A világ a globalizáció felé halad, amit értékelhetnek egyesek helytelennek, de ez a világot nemigen érdekli.
Viszont elemi érdekünk az egységes Európa, mert ez az optimális üzemméret ahhoz, hogy fel tudjuk venni a harcot a XXI. század kihívásaival.
Arról nem  beszélve, hogy aki úgy akar előremenni, hogy folyamatosan hátrafelé nézeget, az igen hamar pofára fog esni.
Márpedig ez az ország - ha ország akar maradni - még egy vereséget nem fog elbírni, - semmiféle erőszakos megoldásra nem vagyunk alkalmasak.
Sem gazdaságilag, sem katonailag, sem társadalmilag.
Most majd átsétálnak képviselőink a Bazilikába, - gondolom, ájtatos képpel ott fog vonulni közöttük Szili Katalin is, de nagyon remélem, hogy rajta kívül egy szocialista képviselő sem, mert nekünk világossá kellene tennünk, hogy bár a szomszéd országokban élő magyarokat nemzetünk természetes részének tekintjük, de nem kívánjuk Trianon revízióját, elfogadjuk a szomszédos népek jogát az önálló állami léthez és arra bíztatjuk ottani honfitársainkat, hogy megtartva kötődésüket nemzetükhöz az egységes Európában legyenek hű és lojális polgárai hazájuknak.
Ugyanazt várjuk tőlük, amit a hazánkban élő nemzetiségektől, akiket mellesleg nagyon megviselhetnek a nacionalista cirkuszok, melyeket frissen hatalomba került politikusaink pótcselekvésként szerveznek a tömegek szórakoztatására, - addig se jusson eszükbe azon gondolkodni, hogy a köztisztviselőket éppen most lökik vissza a múlt század harmincas éveinek szociális és egzisztenciális  biztonságának szintjére.
Az két nagy történelmi egyház pedig teszi, amit mindíg is tett, - a magyar katolikus egyház bigott konzervativizmusa és a mai református egyház szélsőjobboldalt támogató magatartása ma sem az ország érdekét szolgálja, - még híveik értdekét sem.
De ezt már megszoktuk.
Az a  kocsmapolititzálás, amit a jobboldal ma a nemzetközi kapcsolatok terén folytat igen veszélyes, jó lenne még időben leállni vele, - sajnos erre nem sok az esély.
Reménykedjünk, hogy mi  és a szomszéd államok területén élő másfélmillió túsz is megússza...
:O)))