A TILTAKOZÁS MÉLTÓ MÓDJA

A mi Beszari Boldogságunk éjnek idején, suttyomban odacsinálta a Szabadság térre a német megszállás áldozatainak emlékműveként csomagolt mosóport, melynek rendeltetése, hogy ő, mint korunk Ágnes asszonya új utat szabjon a történelemnek, legalább utólag, de mindenképpen visszamenőleg.

A mű randa, szimbolikája hazug, de még a hazugságot is sikerült giccsesre formálni – látszik rajta, hogy a Vezér személyesen szabta meg a művész feladatát, akkor jönnek elő a semmiből ilyen rémálmok, mint a Nemzeti Színház, a Felcsúti Stadion vagy ez a Deutsch Papagei.
Mások is tudnak szart álmodni, mint például a Művészetek Palotáját Demján, de ő legalább megpróbál korszerűnek látszani, és az általa inspirált és személyes iránymutatása mellett készült giccs is felettébb korszerűen csillog-villog a külvárosi éjben.
Vezérünk ízlésvilágára viszont visszavonhatatlanul rányomta bélyegét a szülei első velencei útjáról hozott világító, forgó és zenélő gondola.

Az emlékműről magáról már sok szó esett, a tiltakozás is folyamatos volt ellene, a felállítása ellen felhozott érvek többsége is helytálló és kikezdhetetlen.
A tiltakozás választott formája is elegáns volt, az Eleven Emlékmű visszaemlékezései megrendítőek, az aktivisták fáradhatatlanok.
Le a kalappal mindenki előtt, aki időt és energiát szánt arra, hogy megpróbálja a társadalom figyelmét erre a szégyenteljes szerecsenmosdatásra irányítani.

Mégis, a tiltakozás társadalmi visszhangja nem érte el azt a szintet, mely ma reggelre odahozott volna két-háromszázezer embert, akik aztán eldönthették volna az emlékművel együtt, sasostól-mindenestől a vitát.
A tiltakozás „lelke” volt az a két hölgy, akik közleményt tettek közzé, mely szerint a tojásdobálás nem volt méltó a tiltakozás méltóságához, ami annyiban igaz, hogy valóban, túl kevesen dobálták a tojást, ha többezren teszik, hatásosabb lett volna.
Hiába, jobbról ebben jobbak, emlékezzünk csak vissza Demszky beszédeire a Petőfi-szobornál, vagy 2006. október 23.-ra, amikor az Orbánpuccs szétverte a várost, jóllehet, ott aztán nem ért erkölcsi sérelem senkit.

Ez a pocakos diktátorocska az erő megszállottja, és ha nem érez magával szemben erőt, akkor elpofátlanodik.
Teljesen irreális arra várni, hogy majd felébred benne a demokrata, ez az ember nettó szociopata maffiózó, a tetejébe most dühös, mert ellopták a mobilját, benne a grazi klinika telefonszámaival – kínos…

Nagyobb baj az, hogy a társadalom hallgat, és nem lehet pontosan tudni, hogy miért.
Talán csak megtippelni lehet, de az eléggé kiábrándító eredményt hoz.
Úgy érzem, hogy a magyar társadalom még mindig éretlen a saját múltjával való szembenézésre, helyette mindenféle önfelmentő ötletekkel próbálkozik, Orbán meg ismeri a vidéki magyar mentalitását.

Úgy érzem, ezt az ügyet a táradalomban a zsidók belügyeként kezelik.
Nem közelítenek hozzá ellenségesen, de nem is mozdítja meg őket - az átlagmagyarnak remekül megfelel az, ha szégyenét ráfoghatja a nyuszira, a német megszállásra vagy Gyurcsányra.
Ezt az igényt igyekszik kielégíteni Orbán, aki ezek után még majd azt is elmondhatja, hogy lám, a hálátlan zsidók, akiket megmentett Horthy, akik elhunytjainak ő állított emléket, de ezeknek semmi sem elég.

Az egyszerű ember talán meg sem érti azt, hogy mekkora bűn gyilkos és áldozatának összemosása, csak azt látja, hogy ott az a szép szobor a turullal vagy mivel, oszt ezek a zsidók le akarják rombolni.
Nem kell azt gondolni, hogy a különféle pártok talpasai rosszindulatból mondják, amit mondanak, ők hiszik is sajnos azt a sok sületlenséget, amit beadagol nekik a médiamonopóliumra szert tett Orbán meg Vona, ebből kibillenteni őket nemigen lehet.
A magyar lovasnemzet, a zsidó gazdag, a cigány meg lop.

Szomorú ez, de nagyjából így van, még szomorúbb, hogy a demokratikus oldalnak nincs ellene hatékony gyógyszere, mert el van foglalva egymás rugdosásával, másrészt meg a magyar olyan igazodós fajta – nincs most kedvem Kanadába emigrálni…
Ami meg a módszertant illeti, nem hiszem, hogy száz harcos nőnek kellene felvennie a harcot a Fradi szurkolóival.
Márpedig ne legyen kétséges, hogy ha a szobor körüli cirkusz tovább folyik, akkor Orbán szabadon fogja engedni pitbulljait, mint tette a Fidesz szákháznál szervezett tüntetés idején is.

Más módszerek kellenének, nemzetközi nyomásgyakorlás, valódi tömegtüntetés, de ilyenre mostanában nem fog sor kerülni, mert baloldalinak lenni ma nem trendi, ma a civil a menő, kár, hogy rohamcsapatokkal való konfliktusból eddig még egyetlen civil erő sem jött ki jól.
A Szír-csoport tradícióinak felélesztése is megoldás lehetne, de attól tartok drágább lenne a leves, mint a hús, mert erre való hivatkozással még a maradék vékony kis máz is lekopna az Orbán-féle demokráciának nevezett sunyi diktatúráról.

A legnagyobb félelmem, hogy ez az ügy is Nagy Navarro Balázsék ügyének sorsára jut, akit rövid idő után mindenki magára hagyott, azok is, akiknek érdekeiért kiállt és kiáll ma is.
Szóval nem lehet hagyni, hogy ez az ügy elaludjon, de párhuzamosan ezzel el kell magyarázni sokszor és sokféleképpen, hogy miért káros a történelemnek olyan közelítése, mint amelyet ez az emlékmű szimbolizál.
Senki ne higgye, hogy a történelem – lényegét tekintve - nem ismételheti önmagát, dehogynem.

A magyar társadalom nem készült fel a demokráciára, ennek oka a nyomor is.
Akinek nem telik libára, annak a demokrácia semmit sem mond, ellenben remek vevőre találnak benne az olyan tanok, melyek arra bíztatják, hogy vegyük el a libát attól, akinek van – hát nem egy korszerű társadalomszervezési modell, ami azt illeti.
Most harcias nyilatkozatokat hallhatunk, hogy az ellenzék választási győzelme esetén ez a sas repülni fog, de ha a budai turulra gondolok, akkor ebben azért nem vagyok túlzottan biztos.
Túl sok szobornak kellene már helyet változtatni, túl sok újabb feszültséggel járna, márpedig ez egy fáradt, meghasonlott és apatikussá vált társadalom, legfeljebb azzal lehetne lázba hozni, ha telefonos szavazással lehetne eldönteni, hogy melyik szobor kerüljön lebontásra, aztán a bronz lenne a nyertes díja.

Türelmesnek kell lenni, a történelmünkkel való szembenézés igényének belülről kell fakadni, de ez nem holnap lesz, hiszen a jövővel és a múlttal való egyidejű szembenézésre jelenleg csak Matolcsy képes…
De azért ne adjuk fel…

:O)))

BIRODALMI LIBA

Elnézést kérek a libáktól…
Nincs nekünk szerencsénk ezekkel a Schmidtekkel, Schmittekkel, az egyik kártékony, a másik csaló, ami azt illeti, ha nemzetünk krémje ilyen, akkor igencsak szomorkodhatunk.

Most a panoptikum-igazgató jeleskedett, remek cikket rittyentett, melyben a maga teljes mélységében illette nyelvével Mihály király fenekét, és tudományos alátámasztását kívánta adni a német megszállás megünneplésére emelt emlékműnek.
Hurrá, kiadtunk párszázezer embert meggyilkolás céljára, megölettünk másik százezret Hitler érdekei miatt, de mi nem vagyunk felelősek, hiszen csak alvállalkozók voltunk a náci birodalmi politikában, úgy tűnt eleinte, jópénzért.

Szerzőnk kicsit fikázta a szocialistákat – ugyan nagy bajban volt, mert az tiszta volt előtte, hogy Orbánt dicsérni kell, de hogy aktuálisan kit kell szidni, mint a bokrot, a szocialisták viharos gyorsaságú válságkezelése miatt nem volt világos.
Ezért írásában reaktiválta Mesterházy Attilát, aki pedig már – mint a cowboy-filmekben a bánatos hős elmotorozott a lenyugvó nap felé, és most éppen az óceánt nézi szomorú tanácstalansággal, de hát a célnak végülis megfelel.

Schmidt Mária, ha a tükörbe néz, valószínűleg azt gondolja, hogy történészt lát, a fene tudja, hogy mi okozhatja ezt, de téved – ezt a lehetőséget ő már a Terror Háza elnevezésű panoptikummal eljátszotta.
Ő egy olyan asszony, aki sok ráérő idővel rendelkezik, ezért ott szambázik a történelemtudományok és a politika határmezsgyéjén, és aggódva figyeli Viktort, nehogy gondja támadjon gazdasági érdekeivel, lévén ő Magyarország harmadik leggazdagabb asszonya – egészségére.

Historia est magistra vitae – mondja a latin, a történelem az élet tanítómestere, ő ezt úgy értelmezi, hogy a történészre osztja ezt a szerepet, ami azért hiba, mert a történészek jelentős része olyan, mint ő is – személyes érdekei, hiúsága, adott esetben osztályelkötelezettsége alapvetően meghatározzák szemléletmódját, ami eleve kizárja a tárgyilagosságot.

Azt írja cikkében: „A történelem nem egyenlő az erkölccsel.
A történész feladata, hogy magyarázzon, értelmezzen, megértsen és megértessen.
A történész nem bíró, nem ügyész és nem is védőügyvéd.
A történész nem vetítheti rá a múltra kora ideológiai sémáit és nem szemlélheti a jelenkor érzékenységével a múlt történeteit.
Jól példázza ezt az az áldatlan és meddő „vita”, ami a Szabadság-téri, az 1944-es náci megszállás áldozataira emlékeztető emlékmű körül hónapok óta zajlik.” 

Bár sok mindenben igaza van, így abban is, hogy a történelem nem egyenlő az erkölccsel, de ezt nem is állította senki.
Ellenben a történelem szereplőnek vannak – vagy nincsenek – erkölcseik, márpedig ha cselekedeteiket a XXI. század történésze értékeli, akkor az összes megismerhető körülmény figyelembevételével kell ebben a kérdésben is állást foglalnia, nem pedig szerecsent mosdatnia - aktuálpolitikai okokból.
A jelenkor érzékenysége pedig éppen arra irányul, hogy tanuljunk a múltból – ha javasolhatom, ne Schmidt Máriától.

A vita az ominózus emlékmű körül nem áldatlan és nem meddő, hanem tisztázó és elmaradhatatlanul szükséges, mert az embereknek tudniuk kell, hogy kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok, hogy ebben az országban soha többé ne fordulhasson elő ahhoz hasonló tragédia, mint amit Horthy rablóháborúja és kurzusának antiszemitizmusa szabadított az országra.

Azt is írja: „ A helyszínválasztással sem kívánok foglalkozni, mert amit az USA nagykövetsége művelt Budapest egyik legszebb közterével, az minden határon túlment. A tér esztétikai minőségére való hivatkozás tehát több mint álságos.”
Pedig érdemes lenne a helyszínválasztásról is beszélni, hiszen híven tükrözi az Orbán-rendszer sunyiságát, alattomos, hazug természetét.
A tér egyik végén áll a szovjet hősi emlékmű, melyet a szélsőjobb fel akart volt robbantani, közepére nyalafintasági okokból odacsinálták Reagan elnök szocreál szobrát, a másik végére pedig – a szovjet emlékmű ellensúlyaként most felépítik a német megszállás szobrát, - megszállás-megszállás, ugye.
Pedig van azért némi különbség – a németeket nem hívta senki – még Horthy sem – az oroszoknak viszont Voronyezsig vittük a meghívót.

Emellett nem a tér esztétikai minősége volt a kérdés, hanem a tervezett emlékmű esztétikai minősége, és az üzenete, ha ezzel kapcsolatban beszélhetünk egyáltalán minőségről.

Azt állítja az Andrássy úti panoptikum tudós igazgatója, hogy  „a történelminek tűnő aggályok közös nevezője, hogy Magyarország a Harmadik Birodalom szövetségese volt, a nácik tehát valójában nem is szállták meg és foglalták el hazánkat.”
Hát bizony, nem egyszerű kérdés ez, hiszen a németek katonailag – egy puskalövés nélkül - valóban megszállták az országot.
De az államapparátus Horthystól-mindenestől a helyén maradt, a miniszterelnököt Horthy nevezte ki, a magyar fegyveres erőket és testületeket a magyar kormány irányította.
A németek részéről ez csak biztonsági intézkedés volt, nehogy Horthynak kedve kerekedjen kiugrani a háborúból, hiszen a németek tudtak Horthy bátortalan tapogatózásairól az angolszászok felé.
De ettől még Horthy maradt a kormányzó, döntési kompetenciáját csak áttételesen korlátozták a német csapatok, erre a legjobb példa a budapesti zsidóság deportálásának megakadályozása.

Az a gondolatsor is megragadó, melyben Schmidt Mária azt fejtegeti, hogy „A háború már csak olyan: nem válogatja ki és kíméli meg az ártatlant, hogy csak a bűnöst pusztítsa el. Minden háborús emlékmű magában rejti ezt a kockázatot, a világ minden részén.
A Szabadság téren is ott magasodik a szovjet hősi emlékmű, mely azoknak a megszálló szovjet katonáknak állít emléket, akik több mint százezer magyar nőt becstelenítettek meg, kifosztották és terrorizálták az egész országot. Az ellen az emlékmű ellen persze nem szerveznek flash mobot a szelektív érzékenységűek.”

Ez ostobaság.
A Szabadság téri szovjet emlékmű nem „azoknak a megszálló szovjet katonáknak állít emléket, akik több mint százezer magyar nőt becstelenítettek meg, kifosztották és terrorizálták az egész országot”, hanem azoknak, akik életüket adták az ország felszabadításáért.
Hogy aztán az életbenmaradottak elkövettek bűncselekményeket is, az valóban a háború velejárója, de ez a százezernél több megbecstelenített magyar nő azért kislányos túlzás, a szovjet és a román csapatok létszáma kétszázezer főre tehető, és hát azért valakinek harcolni is kellett, ugye…

Amúgy pedig adjunk hálát az Istennek, hogy az Ukrajnában elkövetett bűneinkért nem irtottak ki bennünket mind egy szálig.

Az ellen az emlékmű ellen szervezzen az igazgató-asszony flashmobot, aztán nézzen körül bátran, milyen társaságba keveredett…

Az áldozatokról is sajátos véleménye van, úgy gondolja, hogy az áldozatot „nem az teszi áldozattá, hogy ártatlan.
Hanem az, hogy egy erősebb fél agresszióját szenvedi el.
A huszadik század bővelkedik tragédiákban, ahogy az azt megelőző korok is. Nem egyszer előfordult az is, hogy az áldozatok közül néhányan a későbbiek során tettesek lettek.
Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek.
Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát és az „áldozatiságot” ki akarják terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el.
Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a „tettesség” is öröklődik.”

Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek.
Áldozat az, akit úgy pusztítanak el, hogy sorsára nézve semmiféle választási lehetőséget nem hagynak neki, ilyen módon áldozat a zsidó munkaszolgálatos, a holokauszt áldozata, de áldozat a Makónál elesett huszonnégy éves nagybátyám is, akitől senki sem kérdezte, hogy akar-e az oroszok ellen harcolni, és ha esetleg nem akart volna, akkor nem aknától hal meg, hanem saját országa hatóságai által felkoncoltatik.

Mellesleg a Nagyasszony nagyon szofisztikált szalonzsidózása is undorító, de ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy még igaza sincsen.
Azoknak a zsidóknak, akik szót emeltek ez ellen a hitvány és ravaszkodó történelemhamisítás ellen, jónéhány hozzátartozója Auschwitz kéményein át távozott ebből a világból, és ha a ő az édesanyját áldozatnak tartja, akkor ugyan, engedje meg már, hogy mások is annak tarthassák tudatosan és előre eltervezetten elpusztított szüleiket, testvéreiket.

Senki nem mondja azt, hogy a mai generációk áldozatok, ők az áldozatok leszármazottai, akik nem szeretnének felmenőik sorsára jutni abban az országban, ahol a neonácik ott ülnek a parlamentben, a kormányzó párt pedig kiszolgálja őket – adott esetben éppen az ominózus emlékművel.
A felelősség pedig nem öröklődik, a felelősség a mai generációkat a mai tetteikért terheli, többek között az ilyen írásokért is, melyek a horthysta és nyilas bűnözőket egy emlékműbe szeretnék tuszkolni a meggyilkolt asszonyokkal, férfiakkal, gyerekekkel, a fronton kényszerből harcoló katonával.

Schmidt Mária kicsit azért aktuálpolitizál is, mikor odanyalint egyet Orbánnak, mondván, „a „keresztényellenessség”, és a „magyarellenessség” több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista begyökerezettségű magyar ballibek a „nemzetek meghaladását” hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek.
Az angyalábrázolás reflexszerűen indította be náluk azt a gyűlöletkampányt, amire hazánkban csak ez az ateista elkötelezettségű, szélsőségesen intoleráns, marxista csoport képes.”
Ha létezne, az arkangyal akkorát verne a bánatos maca seggére az ő lángpallosával, hogy sikítozva kérne bocsánatot ezért az eszetlen vagdalkozásért.

Kap aztán tőle mindenki, aki arra jár, a Tudományos Akadémiától kezdve Rényi Andrásig - anyázik, apázik, pártállamozik, Gyurcsányozik, miközben szót sem ejt arról, hogy ezt a bronzkupacot úgy csinálja oda Viktor a térre, hogy saját politikai érdekei miatt szembeköpi a magyar társadalmat. 

„ A tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban. Abban bíznak, ha szüntelenül a hetven évvel és a még régebben történtekről beszélnek, megúszhatják, hogy a fenti kérdésekre válaszolniuk kelljen.”
Ez igazán történészhez méltó szemléletmód, megszólalt belőle a szakma…
Nem minősíteném az igazgató asszonyt, mindössze az ország szégyenének tartom, hogy ezzel a mentalitással akármilyen kis szava is legyen történelmi kérdésekben.

A Holokauszt áldozataival, hozzátartozóikkal szemben tanúsított viselkedését meg undorítónak.

Igen, kellene két emlékmű is, mondjuk a Tisza szobor bronzából meg ebből a förmedvényből ki is jönne, ha valódi művész csinálná, aki tudja, hogy a remekműveket nem súlyra mérik és az alkotás nagysága nem a talapzat magasságától függ.
Kellene egy emlékmű a Holokauszt magyar áldozatainak és kellene vele szemben egy, a második világháborúban elesett magyar katonáknak.
Igen, katonáknak, ha úgy tetszik a frontharcosoknak.
Nem, nem a nyilas banditáknak, nem a megszálló alakulatoknak, nem a zsidókat vagonba tuszkoló csendőröknek.
A Parlament bejáratánál ez kellene, hogy fogadja a képviselőket, hadd lássák minden nap, hová vezet a szolgalelkűség, ha ostobasággal párosul.

Amúgy pedig jellemző a panoptikum igazgatójára, hogy azt írja: „Se szeri, se száma nem volt a kioktatásoknak, hogy milyen felesleges volt a hadüzenet a Szovjetunió részére a II. világháborúban, miért nem fogadtuk el Sztálin állítólagos békeajánlatait, stb.”
Sztálin ajánlata arra az esetre, ha Magyarország kimarad a háborúból – történelmi tény.
Ha elfogadjuk, lehet, ma nem kellene a székely autonómia ügyében feszengenünk.
Történész ilyen „állítólagos” dumát le nem ír, csak az ír ilyet, aki kinevezéssel lett történész.
Mert aki történész, az tiszteletben tartja a tényeket.

Elnézést, ha ez az írás kilóg egy poszt terjedelmi kereteiből, de a nyilas-náci alapvetéseket nagyon nem szeretem…

:O)))

A MI SASMADARUNK

Hát – csóválta meg bánatos fejét a Vezér – sok jövőnk már nincsen, úgy tűnik.
Amit lehetett, azt már elloptuk, a számlákat feltöltöttük, a vazallusokat kifizettük, már minden kommunikációs baromságot feltálaltunk, mégsincs könnyű helyzetünk.
Már hiába Gyurcsányozunk, semmi hatása nincs, legjobbjaink elhulltanak a csatatéren, Schiffer, a titkos csodafegyver ötletei is bedöglöttek, éppen most ment világgá tőle Osztolykán is – a fene tudja, merre tart a világ.Lehet, ezeknek a cigányoknak sem lesz elég a szavlejárt száraztészta, ha így folytatódik a dolog – telhetetlen fajta, nem vitás...
Mondd, hű szolgám – fordult bánatos tekintetű, mopszlikutya jellegű spindoktora felé – hogyan tovább, merre van az előre?
Mert az azért lássuk be, mégiscsak méltánytalan lenne, hogy most, amikor ilyen szépen összeraktuk ezt a paksi ügyet is, hagyni kellene, hogy esetleg mások belepiszkáljanak?
Arról nem is szólva, hogy ki tudja, nem kerül-e a hatalom közelébe valami genetikailag sérült demokrata, aki komolyan veszi a korrupció és az állami vagyon fosztogatása elleni harcot és nem csak taknyolgat vagy mutyizik, ki a franc szeretne pórázon sétálgatni?
Ez még akkor is kínos, ha bekalkuláljuk, hogy ha minden nap húszezresekkel fűtöm a kályhát, akkor is hosszabb ideig lesz nálam meleg, mint a paksi új blokkok reaktoraiban.
Ne kockáztassuk a jövőt!

A Főtanácsadó nem tétovázott – jelzem, azért a pénzért én sem tétováznék – összevonta szemöldökét s szólt: Akié a múlt – azé a jövő!
Tegyük magunkévá a múltat s ölünkbe hullik a jövő!
És ami a legfőbb, a dolog költséghatékony, párszázmillió ráfordítással ki tudjuk simogatni természetes szövetségesünk, mondhatnánk jobbszélünk képviselőinek lelki ráncait.

Meg talán az sem lenne baj, ha a már teljesen elszemtelenedett zsidókat is kissé helyreraknánk, nehogy azt higgyék, hogy az új holokauszt – emlékhely, a Józsefvárosi pályaudvar rámpái véletlenül épültek strapabíróra, valósághűre, nézegessék legalábbis gyanakodva, kis szorongás se ártana!

És építsünk emlékműveket, - itt egy Horthy–szobor, ott egy Tiszapista, és akkor még ott van a Szabadság tér ügye!
A Vezér arca felderült, újonnan megszerzett szavazók ezreit látta lelki szemei előtt, nyert választást, Gyurcsányt a Sándor-palota pincéjében, a falhoz láncolva, még hívei nyelve által jólkarbantartott ánusza is belebizsergett a gondolatba…
Így aztán most lesz emlékművünk, mégsem egy Tigris-tank, mint hírlett, sokkal méltóságteljesebb, szebb: a Birodalmi Sas lecsapni készül Gábriel arkangyalra, kinek kezéből már a Fidesz régebben kilopta az apostoli kettőskeresztet.

Az emlékmű szimbolikája egyértelmű: a Horthy-rendszert megtestesítő angyalt éppen meggyakni készül a sas, miként Emesét a turul, vagy Lédát a hatty, ezzel biztosítva a nemes és büszke magyar faj fennmaradását a vesztett háború után.
Az angyal – modellje állítólag Selmeczi Gabriella lesz – két karját a könyörgés ősi mozdulatával emeli Istene felé, kit a Birodalmi Sas testesít meg.
Eredetileg az emlékmű timpanonján – merthogy az is lesz neki - ülő Hitler szart volna az arkangyalra, de ezt az ideológusok egyelőre még korainak tartották,
Lesznek oszlopok is.
A tizenhárom fallikus szimbólum a kormánypárt vezérkarát jelképezi, akik aggodalmasan figyelik a nász beteljesülését.

Orbánék szerint kissé mások a hangsúlyok.
Mint az Origo írja Orbán nyílt levele szerint "hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy a közösség veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába". Azt is írta, hogy "alig hinném, hogy az áldozatok emléke felé tett főhajtás bármilyen magyarázatot igényel. Ez emberség és nem politikai nézetek vagy pártállás kérdése."

Ez persze értelmetlen baromság, sunyi szarmaszatolás, de hát a cél tulajdonképpen ez is lenne: áldozatoknak mutatni a tetteseket és egybemosni őket az általuk halálba hajszoltakkal.
Nem csak a zsidókkal, még mielőtt valaki tévedésbe esne, de a háború többi katonai és polgári áldozatával is, akik szintúgy annak a rendszernek voltak áldozatai, melynek vezetőjének ugyancsak a Szabadság téren van faragott képe a protestáns templomban, a reformátusok nagyobb dicsőségére.

Azt kellene ennek az emlékműnek bizonyítania, hogy Magyarország nem tettes volt saját állampolgárainak halálbaküldése során, hanem áldozat - a gaz nácik áldozata.
Meg azt, hogy leigázottak voltunk, mindenféle mozgástér nélkül, de tulajdonképpen nem is tudtunk semmiről, naivak és gyanútlanok voltunk.
Pedig nagy szívességet tett Szakály Sándor, a kurzus történésze, aki minap idegenrendészeti eljárásnak nyilvánította Kamenyec-Podolszkíj majd húszezer áldozatának legyilkolását, hiszen ennek kapcsán egyértelműen kiderült, hogy Horthy és emberei (?) tudtak a sorsukról, ennek utána rakták vagonba és adták át a németeknek a vidéki zsidóságot.

Kigondolói azt is szeretnék ezzel az emlékművel közölni a világgal, hogy a német megszállással Magyarország elveszített szuverenitását, amit majd csak az első szabadon választott országgyűlés megalakulásával nyert vissza.
Marhaság, ócska szerecsenmosdatás.
Horthy meg tudta akadályozni a pesti zsidóság deportálását, meg tudta volna akadályozni a vidéki zsidóságét is, de akkor még nem üzenték meg neki a nyugati hatalmak, hogy ha nem állítja meg a deportálásokat, akkor kötelet kap – ettől aztán hipp-hopp, vissza is tért a szuverenitás.

Amikor a Szovjetuniót megtámadtuk, akkor még érvényben volt Sztálin ajánlata, hogy amennyiben kimaradunk a háborúból, úgy annak befejezése után támogatni fogják területi igényeinket Erdélyre.
Jószándékuk bizonyításaképpen visszaadták az 1848-ban Világosnál zsákmányolt zászlókat.
Horthy elfelejtette megnézni a térképet…

Szóval, nemigen mondhatjuk el, hogy bűntelenek lennénk, és ezer emlékmű sem fogja elfedni az ostoba magyar politikát, a vesztett háborúért viselt felelősséget, az ukrajnai megszállás alatt elkövetett rémtetteinket, a magyar zsidóság halálbaküldésének szégyenét.
Ha már német megszállás, akkor talán arról is beszélhetne Orbán, hogy ha ez nemzeti tragédiánk, akkor hogyan hagyhatják a megszállás ellen harcoló Ságvári Endre emlékének meggyalázását, Pataki István és Pesti Barnabás emlékének elsorvasztását, hogyan tűrhetik el a nyilasok mozgolódását, az újjáéledő antiszemitizmust, rasszizmust.
Jövőnk csak akkor lesz, ha múltunk is lesz, és annak a múltnak tisztának és hitelesnek kell lenni, olyannak, amelyből tanulhatnak a minket követő nemzedékek.
   
Attól tartok, az emlékművön tollászkodó birodalmi sas szarik a fejünkre, az emlékmű meg csak a bajt csinálja.
Magyarország első számú történésze sztálini allűrökkel intézi az ország dolgait.
Jobb helyeken az ilyeneket párnás cellákban tárolják.

:O)))

KATONÁK EMLÉKE

Április 4-én két szervezet ismét felvetette, hogy el kellene távolítani a budapesti Szabadság térről a szovjet hősi emlékművet. A Jobbik és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség is arra kérte a fővárost, hogy kezdjen tárgyalásokat az emlékmű eltávolításáról – írja az Index hírportál.

Próbáltam szebben fogalmazni, de sehogysem sikerült – az igazság az, hogy nekem agyamra mennek ezek a hülyegyerekek.

Nemmellesleg elegem van a szobrok hurcolászásából és a jobboldal szoboreltávolításoknak álcázott könyvégetéseiből.

Bevallom, nem is nagyon értem ezeket az embereket, jóllehet a működésüket pontosan ismerem, annyira átlátszó és kiszámítható népek.

És annyira erkölcstelenek.

Lehet sok mindent mondani a Magyarországon létező szocializmusra, de azt állítani, hogy Kádár telerakta volna az országot ideológiai relikviákkal, az bizony leányos túlzás.

Szép példája ennek a nagytétényi Szoborpark, melyben a készlet igen karcsú, ami ott van, az is roppant vitatható, és még ezeket is alig tudták nagynehezen összeszedni.

Mert azt elfogadom, hogy nem kell a jobboldalt Münnich Ferenc szobrával - aki 1956 után, a megtorlások idején belügyminiszter volt – ingerelni, Münnich nem üldögél a jobboldal szíve csücskében, de például Steinmetz és Osztyapenkó kapitányokkal mi bajuk volt a szobrok eltávolítóinak, arra nehéz értelmes magyarázatot kapni.

Katonák voltak, akik egy veszélyes küldetésben életüket vesztették, egy olyan háborúban, melyet nem hazájuk kezdett.

Szobraik nemigen hordoztak politikai tartalmat, Budapest jellegzetes és a nép által elfogadott figurái voltak, helymeghatározó viszonyítási pontok.

„Majd, mikor Osztyapenkó lépést vált!” – mondta a korabeli szólásmondás, utalva a dolog lehetetlenségére, maga a szobor pedig találkozási és kiindulási pontja volt a balatoni nyári programoknak.

Itt kerestek maguknak szállítókat a fiatalok, mivel azokban a rettenetes években még százával akadtak autósok, akik felvették az út szélén várakozó stoposokat, mert nem kellett attól tartaniuk, hogy a hála jele egy késszúrás lesz a veséjükbe.

Hiába, a katonáknak menniük kellett, mert a magyar jobboldal még ma sem mer szembenézni velük és nem mer szembenézni azokkal az évekkel, azokkal a történelmi vétekkel sem, hogy egy rablóhadjárathoz csatlakoztunk önként és dalolva, megtámadva egy nemzetet, melynek katonái aztán visszaütöttek.

Méghozzá keményen - a magyar megszállók által elkövetett bűnökért, felakasztott apáikért, asszonyaik-lányaik meggyalázásáért, az ikonokkal és ezüsttel hazahurcolkodó tisztek rablásaiért, a kifosztott templomokért szörnyű bosszút álltak – szemet szemért, fogat fogért.

Nem egy korszerű álláspont, de akinek megölik a gyermekét, nemigen talál ellene kifogást – és hát, háború volt.

A Szoborparkba száműzték a Vérmezőn álló Kun Béla szobrot, meg a Tanácsköztársasági Emlékművet, mely Berény Róbert világhírű plakátjának „megszobrása”, a vörös lepellel rohanó matróz, aki fegyverbe szólít mindenkit - a haza megmentésére.

Ezzel sem képes a magyar jobboldal szembenézni, mint ahogy azzal sem, hogy Horthy és tisztjei közben Szegeden lógázták a lábukat és Horthy csak a román csapatok nyomában mert Budapestre jönni a Stromfeldtől rekvirált lovon – jobboldali körökben már akkor is divat volt az einstand…

Szóval, a történelemi ismeretekkel mindig is bajban volt a jobboldal, de amit ezzel a szovjet hősi emlékművel művelnek, az maga a sötét ostobaság, a szokásos magyarkodó kivagyiság, az önértékelés teljes hiánya.

Magyarországon ez az egy köztéri emlékmű hirdeti a Magyarországon hősi halált halt százezernyi szovjet katona emlékét – talán nem túl sok, habár a jobboldal szerint éppen egyel több a kelleténél.

A jobboldal eddigi sikerein elszemtelenedett, miként Beríja, és ma azt szeretné elérni, hogy az emlékművet távolítsák el, mint ahogy Károlyi emlékművét is elhurcolták, bizonyítva ezzel is nagyságát, merthogy nem kiskaliberű ember az, akit három rendszer is üldöz…

A következő lépés a Trianoni Emlékmű visszaállítása lenne, kezdődne újra a nacionalista őrület, elfeledve azt, hogy a trianoni utódállamok lakossága maga döntött sorsáról.

És elfeledkezve arról, hogy az igazság diadalának tartották Koszovó kiválását Szerbiából, ugyancsak a nyugati szuronyok védelme alatt, jóllehet Koszovó ugyanaz Szerbiának, mint nekünk Erdély, és pontosan úgy jártak vele, mint mi Erdéllyel – a nemzetiség több gyereket csinált dicső eleinknél, így aztán kisebbségbe kerültünk.

Igazságtalanság legfeljebb az egy tömbben élő magyarság tekintetében ért bennünket.

Azt is elfelejti a jobboldal, hogy a trianoni szerződést Horthyék írták alá, sem Kun Béla, sem Károlyi nem volt jelen és egyikük sem adta áldását a szerződésre, - az aláírás szándékát Horthy hagyta jóvá.

Mint ahogy ő adta át a hatalmat Szálasinak is, sajátkezűleg írva alá az erről szóló döntést.

Szóval, a mai jobboldalhoz képest bármelyik liba egyetemi tanár és még csak plagizálnia sem kell az ügyhöz, - ha gágog kettőt, máris értelmesebben adja a világ tudtára mondanivalóját, mint jobboldali honfitársaink hangosabb fele.

Ami legjobban zavar engem ebben az egészben, az a katona meggyalázása.

A katonáé, akit belehajtottak egy véres háborúba, és aki ott halt meg Moszkva alatt, vagy Voronyezsnél, Kijevnél, vagy Makó alatt, mint az én nagybátyám, aki huszonnégy évesen esett el, anélkül, hogy tulajdonképpen még élt volna, szeretett volna, élvezhette volna a fiatalságát.

Ha a halott szovjet katonát gyalázzák, akkor őt, az elesett magyar katonát is gyalázzák taknyosorrú, ismerethiányos senkik.

Budapest nagy, a Szabadság tér is nagy, elfért rajta még Reagan is - nem hiszem, hogy ő többet tett volna Magyarországért, mint az itt elesett, és halálával a háború befejeztét is közelebb hozó katona, aki életét adta azért, hogy gyermekei, szülei, szerettei biztonságban élhessenek.

Közben a magyar Parlamentben a tiszaeszlári vérvádról értekezik egy újnyilas, aki ostoba, mint a sár és a történelemórákon valószínűleg a Gede fivérek valamelyik kiadványát olvasgatva lett ennyire jóltájékozott.

Meg lehetne pedig mutatni neki az Oktogonon fellógatott nyilasokat, vagy Szálasit a bitón, csak, hogy lássa az út végét, melyen elindult.

Elkeserítő ez az egész…

:O)))