FÉLELEM

Az én nemzedékem, melyet némi beképzelt pofátlansággal Nagy Generációnak is szoktunk nevezni, roppant szerencsés volt, nem kellett háborút viselnie, elszenvednie sem katonaként, sem polgárként.
Pincébe is csak egyszer kellett húzódnunk, 1956-ban, de az is inkább csak elővigyázatossági intézkedés volt.
Gyerekek voltunk, még élveztük is a helyzetet, lestük a felnőttek furcsa viselkedését, a rádió körül ülő férfiak izgatott beszélgetését, a házi kenyérsütést, aztán a búcsúzó ismerősöket, akiket utána már soha nem láttunk, legfeljebb hír jött róluk Kanadából vagy Németországból.
De nem féltünk, és nm értettük a felnőttek félelmét sem. 

Talán csak akkor legyintett meg bennünket a félelem szele, mikor a szovjet harckocsik körülvették a háztömböt, ahol laktunk, és a harckocsi-lövegeket az ablakokra irányozták, időnként a tornyot is forgatva, a motorokat túráztatva – aztán elmentek és mindenki megkönnyebbült.

Aztán felnőttünk anélkül, hogy félni kellett volna, legfeljebb némelyik tanárunktól féltünk, aki igen gyakran osztotta a karót, de mástól nemigen.
Felnőttünk, munkába álltunk, a dolgokról véleményünk volt, melyet aztán természetünk függvényében elmondtunk vagy elhallgattunk, de nem féltünk, mert nem volt mitől.
Az ország olyan volt, mint egy nagy Hyde Park Corner, mindenki mondta a magáét, az izgágábbja bekalkulálta a kieső jutalmakat, az elmaradó kitüntetéseket, de nem félt.

Az élet egyre jobb és jobb, egyre szabadabb lett, igaz, hogy voltak tabuk, de - őszintén szólva - a népnek nemigen hiányzott az, hogy gusztustalanul zsidózhasson, cigányozhasson, hogy mások ablaka alatt vonulászva artikulálatlanul óbégasson, olyan hangzavart keltve, mint a legelőről hazafelé tartó libacsapat.
Így aztán nem félt a zsidó sem, a cigány sem, a sváb sem – sőt még Julcsa néni sem félt, mert egyszerűbb volt a boltban megvenni a tojást, mint ellopni a tyúkját, vagy leszüretelni más termését.

Nem volt tere az olyan idiótáknak, akik a liberálisokat szidták, igaz, hogy aki liberális volt, az nem is igen tudta magáról, hogy liberális, aki bement a Pártbizottságra és verte az asztalt, hogy némely főnökök ne higgyék, hogy mindent meg lehet tenni a melóssal, az se tudta magáról, hogy szociáldemokrata, csak felháborodott az igazságtalanságon.
Amikor jött a rendszerváltás, akkor azt hitte mindenki, hogy a folyamat folytatódik, mert onnantól kezdve majd a tabukat is ki lehet mondani, a főnökség lecsüngő alkatrészeit méginkább marokra lehet kapni és megcsavargatni, csak egy párnát kell venni, hogy amikor a kolbászból font kerítésre támaszkodunk, akkor a gyulai fel ne törje a könyökünket.

És még mindig nem kellett félni, mondta is mindenki gátlástalanul a magáét, előkerült a dadogós, akiből nem lehetett rádióbemondó, mert üldözték a komcsik, az ellenálló, aki egyszer jelentőségteljes hangsúllyal ráköszönt a folyosón a párttitkárra, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk Sószóró elvtárs?
Azt hitte mindenki, hogy akkor most megint egyre jobb és jobb lesz, a tanácselnök elment polgármesternek, a pártbizottság titkára gazdasági igazgatónak, és rövid vacillálás után még mindig nem félt senki.

Aztán kirúgtak néhány százezer embert, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy az utcán végigmentek és minden gyár, bánya, hivatal kapuján ott hirdették a táblák, hogy milyen beosztásba várnak munkaerőt.
Végigmentek az utcán először és nem találták a kiírást, hogy milyen állások üresek, végigmentek másodszor az utcán és már a gyárak tábláit sem találták.
Akkor már csak az ostobábbja gondolta azt, hogy szép az élet, ihaj, majd elleszek én a munkanélküli segélyen, hiszen Németországban is el van rajta a Klaus meg a Jürgen, akkor ellesz a Jóska is – és még mindig nem félt senki.

Aztán lejárt a munkanélküli segély ideje, az utcákon megjelentek a szélsőséges hordák, a politikában mindenféle bosszúvágyó idióták.
Elkezdődött az olajszőkítés a privatizáció, halott egyenruhásokat találtak rendőrségi irodákban, halott embereket elhagyott kutakban, Julcsa néni libaólját – először életében – le kellett lakatolni, a füstölőkből kilopták a kolbászt, a munkanélküliek az utcákon ténferegtek, vagy a rendelőintézetekben üldögéltek, hátha valaki leszázalékolja őket, és szépen lassan elkezdtek félni.

De még csak egymástól, meg a jövőtől féltek, mert azt hitték, hogy azért még maradt biztos pont az életben - az állam, mely majd megvédi őket, ha nagy a baj.
Aztán kiderült, hogy már az államtól sincs biztonságban senki, mert már az állam is azoknak a kezében van, akiktől félni kell, hogy a libaólak fosztogatói jóságos apácák azokhoz a nagyüzemi rablókhoz képest, akik azt állam hatalmát bitorolva büntetlenül tehetnek meg mindent, beleértve politikai ellenfeleik megfélemlítését, bebörtönzését is.
És azok ellehetetlenítését, akik elképesztő és gátlástalan disznóságaikra fényt akarnak deríteni, mint például az oknyomozó újságíró munkáját, akire rendőrt küldtek Felcsúton.

Az utóbbi négy évben eldurvult a helyzet, merthogy most derült ki igazán, hogy ebben az országban szabadság van, itt szabad éhen dögleni, nem csak a szó átvitt értelmében, hanem a valóságban is.
Hogy itt olyasmi is megtörténhet, amire az elmúlt félszáz évben példa nem akadt, hogy gyerekek éheznek, télen dideregnek a fűtetlen szobákban, nyugdíjas öregek fagynak meg a lakásaikban és munkanélküli, társadalomból kiesett páriák az utcákon.
Hogy meghalt a jogállam, elvágta a torkát az országot kifosztó rablóbanda.
Mindenki annyit ér, amennyije van, mondta a kormányzati potentát szorgalmas harácsolása közepette, miközben a kormányfő is úgy lop, rabol, mint a gép.
És Magyarország megtanult félni.

Sunyít, lapít és kussol a magyar, nem osztja meg gondolatait sem a munkatársaival, sem a barátaival, hanem visszahúzódott a család csigaházába, ott veri dühös tehetetlenségében az asszonyt, gyereket, akik immáron tőle is félhetnek, és ettől neki kicsit jobb.
A Gárdista is örvendezik annak, ha látja a cigány porontyának szemében a rettegést, hiszen lám, ő nem egy munkanélküli, haszontalan társadalmi hulladék, nem egy senkiházi lumpen, hanem a Rend oszlopa, mégis valaki, még ha retteg is attól, hogy mi lesz, ha egy csendes nyári estén valaki a veséjébe vágja a kést.

A félelem rettenetes érzés, nyúlós, ragadós, undorító és ragályos, a félelem egyenes út a halálba.
De lehet tenni ellene, és a bátrak tesznek is.
Jóllehet a veszély, melytől félni kell, őket is fenyegeti, de legyőzve a félelmeit kiállnak az elveikért, egy élhető, nyugodt, biztonságot adó országért.
Persze nem mindenki Sárkányölő Szent György lovag, de nem is kell annak lenni.
Csak icipici időre kell legyőzni a félelmet, csak két tollvonásnyi időre, igen, ott a szavazófülkében.

Mert ez az első, amitől meg kell szabadítanunk az országot - a félelemtől, amely elveszi az emberi tartást, az önérzetet, az önbecsülést és alamizsnáért tülekedő csürhévé zülleszti a társadalmat.
Hát legyetek bátrak, csak arra a kis időre, melyet egyedül töltötök a szavazófülkében.

:O)))

FÉLELEM

Az elnyomatás rettenetes negyven évében – de legalábbis abból az utolsó harmincban - ez egy toleráns, békés ország volt.
Beszéltünk és beszélgettünk egymással, elnéztük egymás rigolyáit, a személyes kapcsolatainkban a politikának túl sok szerepe nem volt, leszámítva a természetes emberi reakcióinkat, mert az áremeléseket akkor sem szerettük – igaz, akkortájt még nyilván tudtuk tartani az árakat.
Ha valaki elkezdett volna olyan szövegekkel házalni - természetesen kommunistára hangszerelve - mint manapság Orbán vagy Vona, hogy a talpas ökrökről most szó se essék, - mindenki kiröhögte volna, Hofi nézőszáma az egekbe szökik.
A nyolcvanas évek derekán-végén Orbán korosztálya lett volna az első, aki a hasát fogva hempereg ezektől a nagy löttyös dumáktól, hiszen sokkal kisebb baromságokért is azonnal büntetett a nép, és akit egyszer kiröhögtek, az legközelebb meggondolta, hogy mit mond.

Ma ez valahogy másként van, ma a politika hiénái kacarásznak, bele a képedbe, miközben telecsinálják az utcát, ma már a saját kertecskédet sem kímélik, és röhögnek a bánatos pofádon, melyet a szarkupacok láttán vágsz.
Röhögnek a szerencsétlen örök vesztesen, az értéktelen, érdemtelen senkin, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak, a kunszt pedig az, hogy elérik, hogy még tapsolj is hozzá.
Olyan ember vagy, akit kockázat nélkül ki lehet röhögni.

Az ember azt képzelné, hogy a társadalom reakciója egy ilyen helyzetre azonnali és markáns lesz, de aki ezt hiszi, az téved.
Ehelyett a társadalom tagjai magukra csukták az ajtót, és amikor kijönnek mégis, akkor hihetetlen agresszivitással készülnek önmaguk védelmére.
Itt már nincs eszmecsere, nincs beszélgetés, itt már csak készenlétben tartott bicskák és baseball-ütők vannak.
Nem jó ma Magyarországon magyarnak lenni, gyanítom, külföldinek lenni még rosszabb, egy rosszkedvű ország rosszkedvű népe között hülyeségek zsolozsmázását hallgatni szakmányban – nem egy örömteli időtöltés.

Ebben az országban ma már nem nagyon lehet társadalmi, baráti kapcsolatokat tartani, mindenki már csak a vele egy politikai hiten lévőkkel kommunikál, nehogy atrocitások érjék.
Hajdan az átkosban le tudtunk ülni egy asztal mellé, Jóskapista elmondta a véleményét, aztán a többiek vagy egyetértettek vele vagy nem, lehetett vitatkozni a napi politika girbe-gurba kanyarjairól, színházról, könyvről, rádióműsorról, de még akár a román falurombolásról vagy a nemzetiségek érdekében folytatott állami politikáról is, és vitatkoztunk is.
Ma vita sincsen, mert aki fél, az nem vitatkozik, nem beszélget, mert el van foglalva a félelmeivel.
Nem mondanám, hogy alaptalanul, mert lehet itt félteni a munkahelyet, a gyerekek karrierjét, az iskolai előmenetelt, a vállalkozónak megrendeléseit, ha zsidó vagy cigány vagy, és kicsit belehúzol, akkor akár a testi épséged, végsősoron az életedet is.
És ismét itt a régi, szép, középkori modell: eius regio, cuius religio – akié a föld, azé a vallás, és ez lefordítható munkahelyre is.

De lehet félteni magad akkor is, ha baloldali vagy, és mondjuk a buszon vagy a metrón baloldali lapot olvasol, hiszen semmi biztosítékod nincs arra, hogy valamelyik agyament fiatal vagy öreg a túloldalról nem köp le, nem ugat fennhangon, nem fenyegetőzik.
Elnézegeti az ember a mai jobboldali bátrakat, akik ott hadonásznak a járókereteikkel a baloldali rendezvények előtt, akik Gyurcsányt szokták biztosítani soha nem apadó szeretetükről és az ember elkezd röhögni – különösen kisebb városokban, vagy faluhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit.
Hol voltak ezek a hihetetlenül bátor emberek a Kádár-rendszerben?
Akkor miért nem voltak ilyen harcos kiállásúak?
Elárulom, ott éltek közöttünk, de akkor ők féltek.
Többségüknek erre semmi oka nem volt, hiszen Kádár még az ötvenes években meghirdette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, de ezt ők meg sem értették, el sem hitték, a rendszerváltás után meg a nagy dumáik mögött szégyellték beszari viselkedésüket és elkezdték kiköszörülni a hiúságukon esett csorbát.

Aztán voltak, akik joggal féltek, mert az kétségtelen, hogy az átkos Kádár- rendszer nem tűrte a nácizmust és nem tűrte a rasszizmust sem, nem számított bocsánatos bűnnek a holokauszt-tagadás, és az egyházak erőszakos nyomulását sem tolerálta a korabeli vicc szerint létező, de nem működő slampos szocializmus.

Talán nem lenne baj, ha a mai rendszer sem tűrné, de ez illúzió, hiszen attól, hogy a mai viszonyok között nem mernek nyíltan náci ideológiát hirdetni, azért a mai rendszerre minden nehézség nélkül ráhúzhatók a fasizmus ismérvei.
Van Vezér, a finánctőke kezében van az ország, diktatúra is van, antiszemitizmus és rasszizmus is van, erő-kultusz és revansvágy, sovinizmus és szélsőséges nacionalizmus is van – mi kell még?
Persze a fejlődés nem áll meg, mert ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez egy fasiszta maffiaállam, melyben a nacionalista, soviniszta ideológia másodlagos, de azért persze jellemző is.
Ami a lényeg, az a maffia korlátlan és mindenre kiterjedő hatalma.

Hogy ehhez rendről, hazáról és a határontúliak boldogításáról hablatyolnak, annak csak annyi a haszna, hogy aki bizonyos távolságtartással szemléli a folyamatokat az elszomorodhat azon a kártékonyságon, rohadt cinizmuson, amellyel az emberek tiszta érzéseivel visszaélnek ezek a haszonelvű trógerek.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a Fidesz és a Jobbik szervezetileg két – sőt, mostmár három külön párt, ez csak formai dolog – a Jobbik azt énekli dúrban, amit a Fidesz mollban, ha csak éppen el nem téveszti a partitúrát.
Ha kissé rusztikus akarok lenni, akkor mondhatom, nyugodtan: mindegylófax, egy a célja itt mindegyiknek, a föníciaiak találmányának minél maradéktalanabb megszerzése.

Persze eljön az a pont, amikor az is félni kezd, aki téged félelemben tart, mert a lelke mélyén tudja mind, hogy ezt nem úszhatja meg szárazon, hát retteg és reménykedik, és egyre mélyebbre ássa a gödröt maga alatt.
El fog jönni az idő, mikor a normális társadalomnak elég lesz egyszerűen csak a fejükre lapátolni a földet, oszt jöhet a fejfa, meg a megkönnyebbült sóhaj.
Hogy a régi mondást idézzem: azt már tudjuk, mi lesz, csak még azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz.

De egy biztos: egy alkotóelemeire porlasztott társadalom tagjait könnyű félelemben tartani, ellenben ha összefogunk, akkor azért ez kezd körülményessé válni és egy ponton túl megváltoznak a viszonyok is.
Az kezd félni, aki meg akart félemlíteni.
A tanulságot vonja le mindenki maga, a különféle demokratikus pártok vezetőinek pedig segítsen a tagság…

:O)))

FORTÉLYOS FÉLELEM

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Hetvenöt évvel vetette ezt papírra József Attila, de akár tegnap is írhatta volna.

Másfél év alatt egy, ugyan slampos, fegyelmezetlen, rengeteg bajjal küszködő országból a félelem cseppnyi birodalma lettünk, hála a Mi Vezérünknek, akinek ezt köszönhetjük.

Mindahányan, pártállásra való tekintet nélkül.

Van, aki fél és van aki fél és dühös is - ők azok, akik a Fideszre szavaztak.

Ahogy a költő írta, retteg a szegénytől a gazdag, mert érzi a kiáltó társadalmi igazságtalanságot, a mára lassan elviselhetetlenné váló társadalmi különbségeket, érzi a felé áradó irigységgel vegyes gyűlöletet és bizalmatlanságot.Érzi azt, hogy úgy néz rá a szegénysorú állampolgár, mint aki egy más világban él, kizárva ezzel mindenféle párbeszéd lehetőségét.

Aki nálunk gazdag, az mind-mind összelopta magát, a vagyonát becsületes úton nem szerezhette, rohadt szemét tolvaj állat mind, egytől egyig.Gondja egy szál sem, viszont minden nap egy libamájas és egy kaviáros szendvicset csomagol neki az asszony.

A szegény viszont azért nem dolgozik, mert nem is akar dolgozni, lusta rohadt élősködő, gyereket meg a családi pótlékért csinál, ott ólálkodik a Bentley körül az ótvaros, koszos újságjával, ahelyett, hogy bérelne egy albérletet, fürödne minden nap meleg vízben, járna vasalt ruhában, akkor mindjárt könnyebben adna neki munkát valami csóringer kisvállalkozó.

És milyen gyűlölettel néz – el is kell intézni, hogy legyen hőkamera is a villa biztonsági rendszerében, mert amíg meg nem fagy az ilyen, addig veszélyes.

Kész esztétikai környezetszennyezés!

A munkás fél a főnökétől, hogy elveszíti az állását, a főnök fél a munkásától, mert ha csúszik a megrendelőtől az átutalás, és nem tud munkabért fizetni, akkor meglehet, pofán is verik, amilyen barmok ezek.

A politikusok is félnek, mert ha nincs frakciófegyelem – ez a szolgalelkűség leánykori neve – akkor hamar kipottyannak a jól fizető bizottsági helyekből, oda a karrier.

De fél a vezér is, talán ő fél legjobban, mert tudja, hogy már mindenkit magára haragított, de az állapotából adódólag nem szeret a tényekkel szembenézni, ezért olyanokkal veszi körül magát, akik érdekből vagy félelemből vevők az ócska dumájára.

Ez az oka annak, hogy „szűrik” a testületeket, mint ahogy legutóbb is, a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT) alakuló ülésén, ahova csak olyanok kerülhettek be, akik kifogástalanul tudnak a Vezér kottájából énekelni.

Pedig nem kellene félnie, mert a magyar néplélek akkor van optimális teljesítményre hangolva, ha fél, és ezt önként és dalolva teszi.

Fél a rendőr, mert nem tudja, hogy ha a szabályzat szerint jár el, akkor nem fogják-e másnap felelősségre vonni.

Fél a betörő, mert nem tudhatja, hogy nem fogja–e a rosszul kiképzett rendőr menekülés közben hátba lőni.

Fél a nyugdíjas, mert el akarják tőle venni az özvegyi nyugdíjat, fél a rokkant, mert tolókocsival kell majd szállítania a Népstadion romjait.

Fél a szocialista politikus, hogy melyik nap hurcolják meg és csukják börtönbe hónapokra koholt vádakkal, de él a Fidesz politikusa is, mert egyre inkább érzi, hogy eljön az a pillanat, amikor számon kérik rajta választói az általa hozott törvényeket.

Fél a bíró, mert a vádlottak megfenyegetik, mert inog a széke, és ha nem a hatalomnak tetsző ítéleteket hoz, akkor nem sokáig lesz bíró.

Fél az ügyész, aki elvtelenül kiszolgálta a hatalom extrém kívánságait, mert tudja, hogy felelősségre fogják vonni, és fél a vádlott, mert tudja, hogy az ügyész azzal vádolja meg, amit nem szégyell és mire bebizonyítja igazát, rárohad a műanyaglakat.

Félnek egymástól a munkahelyeken az emberek, mert egy elejtett megjegyzés az aktuális kurzusról vagy pártpreferenciájukról az állásukba kerülhet,

Félnek a zsidók, mert ők még nem felejtették el, hogy a Holokauszt éppen a Magyar Gárda receptje szerint randalírozgató macskajancsik félelemkeltő erődemonstrációival kezdődött, félnek a cigányok, mert fokossal és pitbullal fenyegetik őket, és félnek a magyar csorda tagjai, hiszen éppen attól lettek tagok, mert félnek mindentől, ami számukra szokatlan, ami más.

Félnek a homoszexuálisok a jobboldaltól, a melegfelvonulások ellen vitézkedők a saját látens homoszexualitásuktól, a betegek a ráktól, az orvosok attól, hogy rabszolgát akarnak csinálni belőlük.

Félnek a művészek, mert látják, hogy nem a művészi teljesítmény számít, hanem a pártirányultság, félnek az újságírók, mert ha nem azt írják, amire a hatalom igényt tart, akkor hamar az utcán találják magukat, legyenek bármilyen elismertek és sikeresek is.

De legjobban Orbán félhet, mert neki nincs út visszafelé, ő nem léphet vissza, nem tévedhet, neki nincs visszavonulási lehetősége és nincs egérútja.

Ha veszít – márpedig veszíteni fog – kiírta magát a politikából, örökre, pedig még annyi szép erdő és rét hever parlagon, jó lenne még utánanyúlni.

Azt mondta valaki - tán Bibó, - hogy a demokrata nem fél.

Tévedett, a demokrata sem agyatlan idióta, bizony félti a családját, a megélhetését, a kis összekuporgatott vagyonkáját, a kivívott kis szabadságát , emiatt fél bizony a nyílt és gátlástalan diktatúrától.

De sok demokrata együtt nem kell féljen, hiszen legyen bármilyen erős is az önkény, a sok lúd disznót győz.

Volt erre már néhány példa a történelmünkben.

Így lesz ez most is…

:O)))