Mikor elolvastam az erről szóló mai híradást, nem ért revelációként a felismerés, hiszen pontosan erre lehetett számítani, nem másra.
Azt is megjósolom, hogy ha a következő választás előtt a Demokratikus Koalíció a közvélemény-kutatások szerint nyolc százalékon áll majd, akkor a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazatokat tíz százalékban fogják megállapítani, ha pedig ez összejön, akkor természetesen csak a százhetven centiméter alatti jelöltek számítanak, merthogy a magyar mokány nép.
És ha Gyurcsány a szent cél nevében lefűrészeltetné a lábait, még akkor is hátra lenne a bajusznövesztés, melynek fazonjáról és hosszáról hosszadalmas bírósági eljárásban kellene dönteni.
Ezt a döntést egyébként össze lehetne vonni azzal a felségsértési eljárással, melyet azért indít majd a Fővezérség, mert a lefűrészelt lábú Gyurcsány meglepetten észlelné - letekintve a Vezér feje búbjára - hogy kopaszodik a Gigász, és ezen - politikailag nem teljesen korrekt módon - elröhögné magát – ez a fűrészelés előtti magasságából nem is volt látható.
Van ez így, van perspektíva, melyből a tetűt lehet látni, a fejet nem.
Az indoklás is tetszett nagyon, merthogy az a párt alapíthat frakciót, mely a választásokon elérte a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbértéket, márpedig a DK nem indult a választásokon, így aztán nem is lehet neki frakciója.
Nem úgy, mint például a kereszténydemokratáknak, amelyek éppen olyanok pártnak, mint a repülő víziló madárnak, és mégis.
Bevallom, nem mindig tetszik nekem az a csodavárás, mely Gyurcsányt és holdudvarának szűk prakticizmusban dúskáló tagjait jellemzi, néha olyan gyanúm támad, hogy a mértéktelen és határtalan optimizmus gyomorrontást tud okozni.
Sokszor arra gondolok, hogy ha olyan ellenféllel birkózunk, aki kihasználva a bíró legkisebb megingását vagy figyelmének pillanatnyi lankadását eddig is azonnal tökönrúgott, akkor most, amikor ő nevezi ki a bírót -átvitt és konkrét értelemben is – nemigen lehet számítani arra, hogy a fair play díjra fog hajtani.
Különösen akkor nem, ha már el is mondta ars poeticáját: az ellenfelet, ha mód nyílik rá, azonnal meg kell ölni.
Ha a középkorban élnénk, ez már be is következett volna, így viszont kell egy kicsikét még buzgólkodnia azon, hogy az országot visszavezesse a középkorba - eddig elért eredményei ígéretesek.
Emberileg nagyon rokonszenves az, hogy aki demokratikus társadalmat épít, az viselkedjen demokrata módjára, kezelje politikai ellenfélnek az övétől eltérő elveket vallókat, de semmiképpen ne tekintse őket ellenségnek.
Ne tételezzen fel senkiről eleve rosszindulatot, fontolja meg ellenfele érveit is, és kísérelje meg az együttműködést a közösen vállalható elképzelések megvalósítása érdekében.
No igen, de ez csak akkor megy, ha az ellenfél is hasonlóképpen viselkedik.
Amikor két gúnár vetélkedik – netán verekszik - a liba kegyeiért az egyenlő felek küzdelme.
Amikor egy ketrecharcos vetélkedik az elméleti fizikussal, akkor azért célszerűbb bátorságpróbára invitálni a derék harcost és felkérni, hogy a harc előtt rituálisan nyalja meg a ketrec folyékony nitrogénnel kezelt kilincsét.
Ha nem valami ilyesmi történik, akkor delikvensünket kékre-zöldre verik, és ha megéri a másnapot, már elégedett lehet.
Itt pedig ez a helyzet, a magyar társadalom egy ketrecharcost engedett össze egy filosszal, aki szorítósegédnek és edzőnek is énektanárokat és alanyi költőket választott maga mellé, és gondolom, folyamatosan csodálkozik, hogy milyen szerencsétlenségek érik lépten-nyomon.
Eleinte üdítő volt ez a jelenség, az ellenféllel szemben tanúsított úri nagyvonalúság, a barátságot sugalló gesztusok, a kínosan betartott politikai korrektség, hiszen a normális ember békességre vágyik.
De ha az ellenfél nem normális ember és nem erre, hanem korlátlan hatalomra vágyik, akkor nem biztos, hogy ez a megfelelő magatartás.
Lehet, célszerűbb a legkisebb támadásra is felkapni egy hólapátot és azzal úgy vágni pofán, hogy támolyogva töprenghessen egy darabig, megérte-e?
Vannak bizonyos körök, ahol a kulturált viselkedés a gyengeség jele.
A politikáról azt mondják, hogy a lehetséges művészete, de azt még sehol nem láttam leírva, hogy szépművészet lenne.
Fáj ezt leírni, de Gyurcsány is felelős abban, hogy a mi Törperősünk és maffiacsaládja idáig juthatott.
Például, ha 2006-ban bíróság elé állítják, mert a hatalom erőszakos megdöntésére szervezett összeesküvést, akkor a dolog nem jut idáig, és az ország gazdagabb lenne a hiányukkal.
Mikor hosszú tökölődés után a DKP kivált a Szocialista Pártból, ezt az egész ügymenetet borítékolni lehetett.
A folytatást is lehet, a választások előtti őrizetbe vétellel, kis sétával a pórázon, egészen a teljes vagyonvesztésig és a közügyektől való tízéves eltiltásig.
Nincs rá törvény?
Ha nincs, majd lesz - hát most is, nem csináltak a frakció ellen?
Egy miniszterelnökséget viselt politikus nem engedhetné meg magának a naivitás luxusát…
Mi lehet a kimozdulás?
Itt – megítélésem szerint – csak egy felé vezethet az út: vissza a szocialista párt felé.
Nem visszalépve, hanem megvizsgálni annak lehetőségét, hogy lehetséges e pártszövetséget létrehozva, egy frakcióvezető-helyettesi stallummal beérve, a választásokig hátralevő két évben normális megszólalási lehetőséghez jutni?
Lehet persze egyéni képviselőként is lehúzni a hátralevő időt, de úgy se infrastruktúra, se média-megjelenés, csak a szürke hétköznapok aprómunkája, kétes eredménnyel.
Persze ehhez fel kellene adni a büszkeséget, a szociknak a sértettséget, nem könnyű lecke.
Vajon meg tudják oldani tisztességesen?
:O)))
