Rácz Jenő, a Magyar Kórházszövetség elnöke ma interjút adott az ATV-nek, és ebben kifejtette álláspontját a kórházak kötelező adatszolgáltatása ügyében.
Merthogy - mint az interjúból is kiderült - a magyar kórházak negyven százaléka nem vesz részt a központi adatszolgáltatási rendszerben, gazdálkodásáról az egészségügy vezetése legfeljebb becsléseket készíthet, - úgy tudnak ezek a kórházak elkölteni adott esetben tízmilliárdokat állami költségvetési pénzekből, a mi adóforintjainkból, hogy senkinek nem számolnak el vele, viszont a többiekkel együtt ott állnak a sorban a többletforrások elosztásánál markukat tartva.Rácz Jenő meg bánatos tekintettel magyarázza Kálmán Olgának, hogy "a Kórházszövetség szerint 235 milliárd forintot kellene a rendszerre fordítani, ennyi kellene a jelenlegi struktúra fenntartásához, de világos, hogy ennyi pénz nincs. De őszig 40-50 milliárd forintra feltétlen szüksége van".
Hurrá.
Ezt hallgathatjuk évek óta az egészségügy vezetőitől, Éger Istvántól, az Orvoskamara elnökétől, meg Rácz Jenőtől is, aki mint egészségpolitikus vagy aktív kórházvezető az asztal minden oldalán és a tetején is ült már, éppencsak alatta nem ült még.
Minden egészségügyről folytatott beszélgetés így zajlik le - ha a jelenlegi strukturát fenn akarjuk tartani, akkor ennyi meg annyi milliárd forrást kell bevonnunk a rendszerbe.
Egyszer szeretném megérni, hogy valaki végre azt mondja - nem akarjuk a jelenlegi strukturát fenntartani, merthogy alacsony hatékonyságú, pazarló, nem felel meg a XXI. század követelményeinek, hogy az ország gazdasági lehetőségeiről ne is beszéljünk.
Pontosabban volt már ilyen kezdeményezés, a Gyurcsány-kormány belevágott a feladatba és el is mondta, hogy ez a rendszer jelenlegi formájában fenntarthatatlan, de abban a pillanatban a szakma példás sebességgel összezárt és közös erővel kinyírta a változást izomból keresztülverni akaró Molnár Lajost.
Utódjával, a jobboldali körökben nemes egyszerűséggel csak Mengelicának emlegetett és a politikusok által élő áldozatul odadobott szegény Horváth Ágnessel meg már fél kézzel elbántak a nagytekintélyű, de a gazdálkodáshoz általában tökanalfabéta professzorok.
Merthogy az egészségügy nálunk elsősorban politikai és érzelmi kérdés, és mindenki elvárja, hogy úgy üzemeljen, mint a mesebeli terülj-terülj asztalka.
Aki arra jár hadd csipegethessen belőle, a bulimiásak még akár hányásig is zabálhassanak a méregdrága fogásokból.
Tudvalévő ugyanis, hogy az egészségügyi ellátás jár, és ezt nem úgy értelmezi a magyar társadalom, hogy valamilyen pénzt érő szolgáltatást vesz igénybe befizetett járuléka ellenében, hanem fennkölt pofát vág és az ember egészséghez való elidegeníthetlen jogáról szónokol.
Az egészségügyi intézményekben az orvosok meg az adófizetők pénzéből finanszírozott magánrendeléseket folytatnak, a pofátlanság csúcsaként nem egy helyen szabott tarifákkal.
Emellett persze a beteg sem szerénykedik, sok esetben megrendeli a számára rokonszenves gyógyszert és a rengeteg pénzbe kerülő vizsgálatokat.
Akinek elég lenne egy mellkasi röntgen is, az kiharcolja magának a CT meg MRI vizsgálatot, az élelmes falusi öreglány meg beutaltatja magát némi zsebbe dugott hála ellenében egy-két hétre Visegrádra rehabilitálódni, - addig sem kell otthon főzni.
Van beteg, aki egy-egy hét szünetet közbeiktatva körbejárja az országot, Mátraházától Füreden keresztül Sopronig és mindenhol eltölt egy-két hetet, - van érzéke a magyarembernek az okossághoz...
Miután szorgos népünk a vizitdíj elleni harcban dicső győzelmet aratott és az egészségügyi reformot csírájában elfojtotta, elégedett képpel nézett körül.
Azok a szervezetek pedig, melyek egyébként olyan feleslegesek, - már bocsánat - mint p*nán a szőr, és amelyek legjobban ágáltak a változások ellen, most markukat nyujtogatják állami pénzekért meg az egészségügyi dolgozók zsebében turkálnak a költségvetésük szempontjából igen áldásos kötelező tagságot hirdetve.
Orbánék persze jó szokásukhoz híven fűt-fát ígértek, a kettő között meg százmilliárdokat a kórházaknak, csakhogy most éppen itten van a gebaß - nincs lóvé és nem is nagyon lesz, merthogy a Kósa-Szíjjártó féle nagy attrakció a magánzsebeket valószínűleg szépen kitömhette ugyan, (tényleg, miért is nem vizsgálja a PSZÁF a történtek kapcsán a forint körüli érdekes forgalomnövekedést?...) - de ami jött a réven, elment a vámon, mivel az állam álla felkopott kissé.
Márpedig úgy tünik, azt gondolni, hogy hülye ötleteket izomból le lehet nyomni az EU vagy az IMF torkán, gyermeteg elképzelés volt, és hát sajnos nem tünik gyorsan kipiszkálhatónak Simor sem a székéből, hogy legalább az inflációval lehetne egy kicsit játszani a beígért felvirágzás látszatának megteremtése érdekében.
És akkor még hátra a feketeleves, mert egyszer elfogynak az elfoglalandó stallumok, egy idő után nem nagyon izgat fel senkit a másodosztályú mozgó lábtörlők Gyurcsány elleni küzdelme - valamit érdemben is csinálni kell.
Azt hiszem, éppen most súgják bele a fenséges fülekbe, hogy mit - és igen csodálkoznék, ha az egészségügy átfogó reformja nem szerepelne a listán.
Márpedig akkor nehéz napok jönnek, hiszen azt kell majd eladni, amit egyszer már romlott és büdös árúnak nyilvánítottak, merthogy a szervezeteknek az a hülye tulajdonságuk van, hogy ha ésszerű éps szakszerű átszervezésről van szó, akkor bárki csinálja is a dolgot, ugyanaz jön ki eredménynek.
Mint a szovjet babakocsigyár esetében, ahonnan a kilopott alkatrészeket összerakva Ivánnak egyre csak harckocsik jöttek ki eredményként...
Hát itt lesz mit szerelgetni, aztán majd érdeklődve várjuk az eredményt...
:O)))
