KÖZÉPOSZTÁLY? LÓSZART, MAMA!

Megvolt a nagy coming out, a Vezér odaállt az igen ízléstelen zászlóerdő elé, és miközben úgy csinált, mintha az országról beszélt volna, szemérmes pirulással, de lábával büszkén toppantva felvállalta identitását.

Mint mondá, „már úgyis kitudódott”: a kormány célja az, hogy Magyarországon egy olyan középosztály legyen a társadalom vezető csoportja, mely képes érdekegyesítésre lépni a visszakapaszkodni akarókkal, és azokkal a nyugdíjasokkal, akik munkával élték le az életüket.

Hát nem mondom, bátor tett volt, csak az a baj, hogy a szegények és a nyugdíjasok kontójára akarja a szent célt megvalósítani, arról nem szólva, hogy amit elvesz a szegényektől, az a gazdagoknál is köddé válik, mert feleszi az a remek gazdaságpolitika, melyet a mi Döngő Léptű Mikiegerünk folytat.

Az is egy érdekes kérdés, hogy ennek az álláspontnak „ki kellett tudódnia.”

Normális országokban választások előtt nem „zembereznek”, hanem megmondják nyíltan, hogy kinek az érdekeit kívánják felvállalni és a választó ennek tudtában adja voksát egyik, vagy másik pártra.

Szép hazánkban ezt nem így divatozott, ami azért baj, mert ha a sok ostoba paraszt és proli tudja, hogy ők a kanyarban sincsenek, akkor valószínűleg nem lettek volna annyira ostobák, hogy a saját elnyomorításukra szavazzanak.

Bár, ki tudja?

Egyébként is – kicsoda-micsoda ma Magyarországon a középosztály?

Ennek az országnak állandóan baja van ezzel a definícióval, talán csak a Kádár-korban voltunk vele békében, hiszen akkor a középosztályt a társadalom gerince jelentette, nem csak a lángossütő, de a paraszt is odatartozónak érezhette magát, mert jövedelmi viszonyai megengedhetővé tették a középosztályhoz illeszkedő életmódot.

A középosztályba az tartozik - saját definícióm szerint – akinek a puszta létfenntartáson túl futja megtakarításra, saját és hozzátartozói személyiségének fejlesztésére, gyermekei taníttatására, rekreációra és egészségének védelmére is, - ha még karitatív tevékenységre vagy a szegények támogatására is tud fordítani, az már csak plusz.

A Kádár-rendszerben volt kis magánvagyon, kulturális igény és lehetőség a művelődésre, színház, mozi, könyv – a gyerekeik tanulhattak, a családok emelkedhettek, némelyik kőbányász fiából még akár jogász is lehetett.

Később a középosztály tagjai elkezdték járni a világot, de még az is, akinek erre nem futotta, az is nyaralt évente - evett – ivott, jól élt – persze a magyar társadalom és gazdaság fejlettségi színvonalának megfelelően.

Ennek persze ára is volt, nevezetesen az, hogy a rendszer nem engedte a vagyonosodást, mert az nyilvánvaló volt, ha valaki milliárdokra tesz szert, azokat a milliárdokat valakiktől el kell venni.

Egyetlen liba van a tálon, azt lehet csak felszeletelni, ha valaki kitépi a két combját és befalja, akkor lesznek, akik éhen maradnak.

Persze ha ma megkérdeznénk valakit, hogy ő a középosztályba tartozik-e, akkor nagyon sok nincstelen kisember is verné a mellét két féltéglával, hogy igen, ő a középosztály tagja, közben meg dögre dolgozva magát napi megélhetési gondjait sem képes megoldani, a gyermeke tanulmányainak járulékos költségeire – lakhatás, tankönyv, étel, sör - meg végképp nem telik.

Igaz, az Éleseszű Vezető most éppen minden tanulnivágyót eladósodásra akar rábeszélni, hiszen a hitel remek megoldás egy pályakezdő fiatalnak, azon is keres az állam pár százalékot, meg a támogatás összegét, melyet éppen most elvont az oktatástól...

A családfő, mely húsz évvel ezelőtt még joggal érezhette magát a középosztály tagjának, már régen deklasszálódott, mert egyrészt a társadalom átstrukturálódott, másrészt meg a megújul társadalom rúgott rajta egyet –kettőt és ma éppen az a kérdés, melyik szinten tud megkapaszkodni az igencsak síkos lejtőn.

A Vezér álmában nem egy széles középosztályt lát, hanem egy szűk, de gazdaságilag erős csoportot, mely képes őt és az általa favorizált, kissé penészes ideológiát hatalmon tartani.

Kisbunkó álma az úgynevezett keresztény úri középosztály felélesztése, mert ez az a réteg, mely hajdan Horthy hatalmát is remekül kiszolgálta, bokacsattogtatással, hajbókolással, gátlástalan és határtalan  szervilizmussal.

Ez a középosztály szűk réteget jelent, ebből eleve kiesnek azok a kisegzisztenciák, akiket a mai állam nem preferál, és akiktől folyamatosan elvon a gazdagok javára.

Negyedmilliót kell havonta keresnie annak, akit az állam adórendszerén keresztül támogat.

Kiesik a pedagógusok túlnyomó többsége, a kistisztviselők, a mikro és kényszervállalkozók zöme.

Szóval kevesen maradnak, akik középosztálybelinek vallhatják magukat.

Nos, az ő miniszterelnökük a Szeretett Vezér, meg azoké a nagyonhülyéké, akik jól tudnak lakni lózungokkal is, és elhiszik ezeket a primitív baromságokat (lásd: Az MSZP-s kormányok mindent eltüntettek, „ami sűrűbb a levegőnél”.) melyekkel van pofája a Mi Boldogságunknak az ország elé állni.

A mai beszéd leglényege ez volt: a támogatás, az ország a gazdagoké, te meg mulya, ha középosztály akarsz megint lenni (visszakapaszkodó, ugye, aki egyszer már leesett a szekérről…) vagy te nyugger, ha nem akarsz éhenveszni, akkor támogassad te is azt a remek gazdaság és szociálpolitikát, mely a te zsebedből teremti meg a majdan erőssé váló magyar középosztályt.

Ez az ember egy erkölcsi toprongy, aki elfelejtette, hogy a családja honnan kapaszkodott fel, ebben az emberszabásúban dekányi empátia sincs a szegények és elesettek iránt, ez az ember egy tróger, és ezt ma be is vallotta.

Talán fel kellene rá hívni az ország népének figyelmét, nehogy még azt gondolják, hogy az ő érdekükben folyik, ami folyik.

:O)))

VÍVMÁNYOK

Elkeserítő ez a szép új világ.

Ha visszagondolok a rendszerváltás szép illúzióira, elszorul a szívem – micsoda lelkesedéssel, micsoda várakozással szaladgált fel-alá a nép közéleti aktivitásban tobzódó része - mi lett a valóság a várakozásokkal szemben?

Ha akkor valaki elmeséli, hogy milyen lesz a világ 2012-ben, azt hiszem, hülyének nézik, de akkor nem divatozott szkepszissel fogadni a változásokat.

A damaszkuszi úton tolongtak azok, akik azt hitték, hogy tíz év MSZMP-tagságot tíz év jobboldali dumával meg némi zászlólengetéssel lehet kompenzálni, a gyanútlan ember meg csak nézett kifele a fejéből, hogy nicsak, kiket is lát hason csúszni a templomokban, ki szónokol, mint falusi forradalmár…

Azt azért nem lehet tagadni, hogy mindenkiben volt valamiféle várakozás, még a legvadabb komcsik is rezignáltan nézték, hogy hogyan bontja le néhányszáz tehetségtelen azt az élhető világot, melyben hittek és melyre többé-kevésbé büszkék is voltak: a felépült lakótelepekre, üzemekre, a vasárnapi húslevessel sorbakapcsolt hat rántottszeletre, meg a napi két üveg sörre a televízió előtt.

Meg a „vívmányokra”, melyekkel kapcsolatban Kádár mindig figyelmeztetett, hogy félteni kell ezeket és utána mindig hozzátette büszkén, hogy van mit félteni.

Hát volt.

De azért a kisember a magáénak érezte ezt a változást és várta a csodát, azt a társadalmat, melytől talán nem is tudta, hogy mit várhat – talán Lada helyett Opelt,

Az élet meg az osztályvezető-helyettesek forradalma eltakarította a szocializmust, és jött az új világ, sok szabadsággal és sok vívmánymaradékkal, melyekről az értelmesebbje tudta, hogy nem maradhatnak fenn.

Antall mondta a változásokkal elégedetlenkedőknek, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni, de ez csak egy cinikus bon-mot volt, mert ha lett volna valakinek annyi esze meg bátorsága, akkor visszaszól: tetszett volna Önnek, kedves Miniszterelnök Úr egy élhető kapitalizmust csinálni!

Nem csinált, aztán utána Horn sem csinált, a Tündökletes sem csinált, Medgyessy is inkább a jólétet növelte volna, pedig a feladat – a társadalom kapitalista pályára állítása egyre sürgetőbb lett, az átalakítás egyre fájdalmasabb, mert közben a nép egyre szegényebb lett, és a nincsből elvenni a választótól nem egy hétköznapi attrakció.

Merthogy a vívmány az vívmány, azt MI vívtuk ki, azt tőlünk elvenni nem lehet, merthogy az nekünk jár, mint ahogy járt apáinknak is.

Az ingyenes oktatás, az állampolgári jogon járó egészségügy, az agyba-főbe támogatott bölcsőde, óvoda, a szülési segély, a GYES, a GYED, a szakszervezeti segély, a táppénz, a nyaralás a vállalati vagy SZOT üdülőkben – csupa –csupa olyan dolog, melyeknek tulajdonképpen értéke sem volt – ez mind járt.

Mikor egy politikusunk azt merte mondani, hogy hazudtunk a választóknak, mert azt mondtuk nekik, hogy ezt nem lehet csinálni tovább, és elkezdte a kiadásokat kissé lefaragni, meg a költségvetést rendbetenni, és nagyon óvatos reformokat hirdetni, akkor Magyarországon kitört a világháború.

Mikor az egészségügyben hozzá akart nyúlni a struktúrához meg kért egy igen kis hozzájárulást a betegtől kezelése költségeihez, akkor mindenki megőrült és handabandázni kezdett, holott az utolsó percben voltunk.

Hogy a Fidesz volt olyan kedves és hihetetlen ostobasággal meggátolta a változást, azzal csak bizonyította, hogy az országért semmiféle felelősséget nem érez, csak a hatalom és saját zsebének degeszre tömése foglalkoztatja.

Az összes eddigi kormány – a 2006-os Gyurcsány-kormány előtt – felelős a kialakult helyzetért.

1989-90 táján egyszerűbb lett volna végrehajtani egy kapitalista változást, akkor ugyanis az embereknek még voltak tartalékaik, akkor talán az új tapasztalatok birtokában sok mindent jobban átgondoltak volna és nem adták volna áldásukat mindenféle eszementek hagymázos ötleteire.

Ma már az ország harmada nyomorog, gyermekek százezrei nem jutnak megfelelő élelemhez, emberek fagynak meg az utcákon, emberek lopni járnak, hogy élelmet tudjanak adni a gyermekeiknek – vagy csak, hogy legyen annyi pénzük, hogy naponta hülyére igyák magukat, - merthogy úgy szeretek részeg lenni, mert akkor nekem nem fáj semmi, - semmi, de semmise fáj…

Ezt az országot veri az Isten, mindig a nyakunkba akaszt egy idiótát, aki az egyébként is hegyekben álló gondjainkat hatalmas kreativitással fokozza.

Ha jól megnézzük az elmúlt évszázadot, alig néhány értelmes politikust találunk, a többség ostoba és szűklátókörű gengszter volt, olyan pedig, aki önzetlenül az országért dolgozott kettő-három, ha akadt, akinek a munkája meg sikeres volt, olyanból csak egyet lehet mutatni.

A feladat megmaradt, át kell alakítani az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjrendszert, ebből egy ciklusra egy is elég lenne.

De nem lehet, mert a Vezér kapkod, ő majd megteremti Magyarországot a saját képére és hasonlatosságára, és a siker máris mutatkozik – az ország pontosan olyan lesz, mint amilyen ő.

Idegbeteg, paranoiás, önző és erőszakos, pocsék stílussal és sunyi lopkodásokkal – ehhez képest Kádár rendszere maga volt a Paradicsom.

És a mi fasiszta mintákhoz vonzódó Vezérhez képest Kádár maga volt a felvilágosult abszolutizmus és Európa.

Nehéz évek várnak ránk, és hogy elnézegetem, ez az átalakítás, melybe belelökték az országot, nem lesz túl sikeres.

Azt már látni, hogy az egészségügyből kamionnal hordják ki a pénzt, hogy itt nemigen lesz érdemes betegnek lenni a következő években, az biztos.

Azt is látni, hogy a most kialakítandó oktatási rendszerbe a szegényember gyereke nemigen fog beférni, a diplomások közül az alsó középosztály gyermekei mehetnek majd tanítónak, mint a Horthy-rendszerben, ügyvéd meg abból lesz, akinek pénze van.

Azt is észleli, akinek van szeme, hogy a nagy átalakítás a magyar falut még szegényebbé teszi, pedig ami pusztítást ott a rendszerváltás okozott, az felér egy tatárdúlással.

Az államigazgatás átszervezése is sok eredménnyel fog járni - ezt a nagy tökfej Budapesttel rendelkező országot még inkább főváros-centrikussá teszi, hiszen a vidéki egyetemek-főiskolák ellehetetlenítése lefokozza a településeket.

Talán új vívmányokat kellene kiharcolni, hiszen ma már a középosztálynak is igencsak kell kapaszkodnia, ha a megélhetését és gyermekei jövőjét biztosítani akarja, talán ez az új vívmány egy szelet kenyér lesz?

Mindegy, az élet megy tovább, bár a libák kissé aggódva lesnek lefele, hátha az érzőszívű Semjén nem nyugszik és lövöldözni kezd rájuk, de azért mennek előre évezredes útjukon, költik a tojásaikat, felkészülnek a következő vándorlásra.

Ez adhat reményt nekünk is – a fejlődés némi cikk-cakkal, de megállíthatatlan, megállítására nem képes még a Mi Szent Galacsingörgetőnk sem, bármennyire is tudjuk, hogy le tudja nyomni akár még Chuck Norrist is.

Persze, ha kiderül, hogy halhatatlan, akkor más a helyzet.

Akkor jól rácsesztünk már megint - soha nem lesz itt emberarcú kapitalizmus!

:O))))