KARÁCSONY

A karácsony a szeretetről szól.
Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint.
Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban.

Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik megöleljék este, a karácsonyfa mellett, az egyre kevésbé érezhetően fenyőillatú szobában (Az orrunk romlik? Vagy talán már ezek a mai fenyőfák sem a régiek?), hanem azokról, akiknek nem öröm, hanem megpróbáltatás és fájdalom ez az este.
Mert a magány fáj, nagyon fáj.
Jobban tud fájni, mint amikor elvágja az ember a kezét, vagy beüti a kobakját, mert a magány a lelket marja, marcangolja, és nem használ ellene semmiféle fájdalomcsillapító.

Az még csak istenes, ha valaki azért szomorkodik, mert a gyereke elment a világ másik felébe a megélhetése után, mert róla jöhet hír, esetleg majd ő is megjöhet, ha a lehetőségei úgy hozzák, meg aztán a mai telekommunikációs lehetőségek, a skype, az olcsó telefon, az internet talán az Úr adománya azoknak, akiknek bánatán és fájdalmas sóvárgásán megesett a szíve.
Akiknek meg szeretné könnyíteni azt a szívszakító helyzetet, hogy karácsonykor nem tudják megölelgetni, megszorongatni kisunokáikat, nem örülhetnek a csillogó gyermekszemek, az esetlen kamaszok, a páváskodó bakfisok láttán.

De vannak sokan, akiknek sorsa úgy hozta, hogy teljesen egyedül maradtak, mert akiket szerettek, és akik őket szerették, azok már mind-mind egy égi nagy karácsonyfa körül állnak, remélhetőleg örök boldogságban.
Ők ennek a napnak a nagy vesztesei, hiszen minden ünnep egyúttal emlékezést is jelent - ez is.
Emlékezést a hajdani szép napokra, az elmúlt boldogságra, az elszállt fiatalságra – és emlékeztet a magányra, az egyedüllétre, a sokszor céltalannak és kilátástalannak érzett jövőre.
Nem lehet könnyű megélni, nem lehet könnyű túlélni…

Amikor gyerekek voltunk, egy nagy bérházban laktunk, ahol egy emelettel lejjebb lakott egy idős testvérpár, nyolcvan felett mindketten.
Az idősebbik testvér soha nem ment férjhez, ő hajdan a Meinl cég egyik üzletében dolgozott, akkor, amikor még nem volt mindegy, hogy hol dolgozik az ember, és amikor ezt a helyzetet úgy lehetett érzékeltetni, mintha a császár bárónői rangot adományozott volna neki.
A másik testvér férjnél volt, a férje iskolaigazgató volt akkor, amikor egy iskolaigazgató délben még hazajárt ebédelni meg sziesztázni, majd délután még kis időre visszament az iskolájába.
Boldog volt, de jött a háború, egyetlen fiuk odaveszett a Donkanyarnál, de erről semmi biztosat nem tudtak, és várták haza – hosszú éveken át.
Sokáig feltettek egy terítéket neki is, ha ebédidőben érne haza, ne kelljen a nagy boldogságban ezzel vesződni.

Amikor a férj meghalt, a két testvér együtt élt és a kistestvéremben megtalálták az unokájukat, aki rengeteget játszott náluk, ette a csak neki sütött süteményeket, engem meg evett az irigység, de hát nem volt mit tenni, ő lett a libling, én meg csak a libling testvére lehettem.
Anyámékkal is jóba lettek, és mivel valami extra szerencse folytán nekünk volt a környéken – de talán a kerületben is - először televíziónk, minden adásnapon meghívták őket a kísérleti adást nézni.
Úrilányok voltak, soha nem tolakodtak, kedvesen és mosolygósan örültek a lehetőségnek.

De a karácsony az más volt, mert karácsonykor ők is részesei lettek az ünnepnek.
Mikor a családhoz meghozta a Jézuska a karácsonyfát és az ajándékokat (apám volt az angyalka, ő csilingelt egy pohár és egy kanál segítségével - a kinyíló ajtó eltakarta őt az összes angyalszárnyaival egyetemben…) mikor kiörvendeztük magunkat és megettük a karácsonyi vacsorát, akkor megjelent a két vidám öreglány.
Hozták az elmaradhatatlan puncstortájukat (fenomenális volt) elültek egy órácskát, kivették a részüket az örömből, begyűjtötték az ajándékukat, a kóstolót a bejgliből, a rántott halból, aztán hazasétáltak.
Éveken keresztül így ment ez, és ha üldögél valamelyik felhőn a két testvér, hát üzenem nekik, hogy a mai eszemmel sokkal többre értékelném azt a puncstortát, amit akkor csak süteménynek néztem, de ma már tudom, hogy több volt annál, mert az volt az ő ünnepük, amikor ők is adhattak.

Tulajdonképpen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy oldódjon kicsit a magány, kis idő, kis figyelmesség, egy apró ajándék, egy kistányér bejgli, amit karácsonyeste becsengetve bead az ember az ajtón, meg egy mosoly, egy karácsonyi jókívánság, és máris elviselhetőbb lesz a magányos ember számára az ünnep.

A szerencsésebbje meg ünnepelje a saját tradíciója szerint azt, amit saját magának – mint liba a kukoricát a gazból - kiszemelgetett az ünnepből.
Ünnepelje a családot, a szeretetet, Krisztus születését - bármit, ami közelebb viszi szeretteihez és a másik emberhez.
És egyen–igyon jókat, mert ez is hozzátartozik az ünnephez, meg a tradíciók is.

Nekem például nincs karácsony, ha nincs az asztalon rántott ponty, krumplipürével és céklával, utána a bejglikkel (diós, a töltelékében baracklekvárral és mákos, a töltelékében reszelt almával…) de persze ez nem kötelező, másoknál más a menü - az sem lehet rossz.
A lényeg a tradíció, nekem az új év sem kezdődik el addig, míg nem játsszák el a Bécsi Filharmonikusok a Radetzky-indulót az újévi koncerten, csutkára tekert hangerővel.
A tradíció gazdaggá teszi az életet, úgyhogy csak bátran, lehet megteremteni a saját ünnepi szokásokat, melybe bele lehet építeni a saját és a partner családi hagyományait is, attól lesz az élet otthonos.

Meg a meleg fényű ünnepektől, a kis békességtől, megpihenéstől, melyet kívánok minden kedves olvasómnak, megköszönve azt az ajándékot, melyet egész évben kaptam tőletek azzal, hogy az életetekből néhány percet rám pazaroltatok, mikor elolvastátok a bejegyzéseimet.
Hadd kívánjak hát cserébe én is boldog, csendes, mosolygós Karácsonyt nektek, sok szeretettel.

:O)))

SZERETET ÉS MAGÁNY

Nincs szomorúbb, mint a karácsonyi magány.

Ezer és egy oka lehet annak, hogy valaki arra kényszerül, hogy egyedül töltse ezt az estét, ahelyett, hogy családjával ünnepelhetné ezt a talán legemberibb, legmelegebb keresztény ünnepet.

Ilyenkor a bánat még mélyebb, a magány még fájdalmasabb, mint az év többi napján, hiszen éles a kontraszt a vidám készülődés és a kényszerű egyedüllét között.

Gyermekkorom bérházában, ahol laktam, az emberek akarva-akaratlanul beleláttak szomszédjaik életébe, tudtuk azt is, hogy ki magányos, és hogy miért az.

Valahogy akkor még közelebb voltunk egymáshoz, a háztömb lakói nem zárkóztak úgy el, mint manapság divat.

Leginkább a korabeli faluhoz hasonlított az emberek egymáshoz való viszonya, köszöntünk egymásnak, számon tartottuk egymást.

Az idősebb asszonyok felkaroltak egy-egy gyereket, akik azután afféle unokapótlékként funkcionáltak, volt kire ráönteni a szeretetüket, volt kiről gondoskodniuk.

De a karácsony akkor is kilógott a sorból, hiszen ez az ünnep családoké volt, talán jobban is, mint ma.

Öcsém pótnagymamája egy emelettel lakott alattunk, özvegyen maradt, a fiát pedig elveszítette a háborúban, a Don-kanyarnál eltűnt.

Talán ez még szörnyűbb volt, mintha halálhírét hozta volna a postás, évtizedig várta a férjével együtt, hogy hátha egyszer csak beállít, évekig tettek fel neki is terítéket az ünnepi asztalra, de aztán a férje halála után valahogy elveszítette a reményt és beletörődött abba, hogy már soha nem kapja vissza a gyermekét.

Az öcsém valami terápiaféle lehetett neki, szeretgette, etette, kényeztette, sütött neki süteményeket – mecsoda puncstortákat, milyen feledhetetlen sajtos stanglikat alkotott, ma is összefut a szájamban a nyál, ha eszembe jut.

Kilencvenen felüli testvérével éltek együtt, olvasgattak, rádiót hallgattak, zongorázott és a kistestvérem – akinek akkor még nem volt szakálla, és még nem mert ellentmondani a nőknek – kényeztették.

Amikor nálunk lement a hivatalos karácsonyi ünnepség, akkor felhívtuk őket, és nekik is elénekeltük a karácsonyi repertoárt, majd megkapták az ajándékaikat, cserébe mi meg megkaptuk a hihetetlenül finom tortát, melybe az idősebb testvér tette a lisztet, a tojást meg az egyéb hozzávalókat, míg öcsém pótnagyanyja tette bele az ízeket, ahogy mondta.

Talán így elviselhetőbb volt nekik az ünnep, volt hova készülődni, merthogy felöltöztek szépen ünneplőbe, ahogy illik, megadták a módját.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire egyedül érezhette magát, miután a testvére is meghalt, hogy milyen szörnyű is a korosodásból, az életkörülmények romlásából adódó kiszolgáltatottság.

Az én leszármazottaim a szembeszomszéd Karola nénit látogatták karácsonykor tradicionálisan egy kistányér bejglivel, ők meg kaptak kockacukrot, már nagy lovak voltak, még akkor is.

Aztán vannak ismerőseim, akik azért maradtak egyedül, mert a gyermekeik távol laknak, eltávolodtak egymástól, sokuknak még egy telefonhívás sem jut, hogy a hálás gyermek kellemes ünnepeket kívánjon.

Vannak olyan ismerőseim is, akik haragban vannak gyermekükkel vagy szüleikkel, mert valami súlyos igazságtalanság emléke nyomasztja őket, vagy a hirtelen, meggondolatlanul kimondott szó, melynek semmissé tétele a hiúságon ejtene csorbát.

Voltam már nem egy olyan temetésen, ahol az óbégatott legjobban, aki húsz éve nem beszélt anyjával vagy apjával és ott ébredt rá, hogy már késő korrigálni.

Pedig bármelyik karácsony jó lehet arra, hogy felülemelkedjünk hétköznapi, pitiáner kis sérelmeinken és közeledjünk azokhoz, akik már talán saját érdekeik védelmére is képtelenek, vagy belekeseredtek a magányba, a perifériás létbe.

Szerencsésebb családokban ilyenkor teljes a család, körülállják a fenyőfát, vagy meggyújtják a soron következő gyertyát a menorán, aztán leüljenek az asztalhoz és elfogyasztják a családban tradicionális menüt.

Ez lehet bármi, lehet libasült vagy töltött pulyka, látke vagy rántott hal, esetleg mákosguba vagy akár töltött káposzta - mindegy is, a lényeg az, hogy ehhez az ünnephez kapcsolódjon.

Mert az ünnepnek hangulata kell, hogy legyen, az pedig csak akkor van, ha évente azonos módon ünneplünk, ha a generációk megőrzik és viszik tovább saját szokásaikat, összevegyítik társuk hasonló szokásaival, kialakítva azt sajátos, csak a saját családra jellemző szokásrendszert, mely aztán majd mindig eszébe jut majd gyermekeiknek, ha a karácsony szót bármikor, bárhol is meghallják.

Még nem késő felemelni a telefont és felhívni azokat, akiket szeretünk, akiknek el kellene mondanunk, hogy  Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánunk, vagy hogy Hág száméáh, - akiknek esetleg el kellene mondanunk, hogy nincs már bennünk harag és tegyük félre a hiúságot, hiszen az élet oly rövid és olyan jó, ha béke és szeretet van közöttünk.

Ezt kívánom minden kedves olvasómnak ma estére, és ha lakik a szomszédságban valaki, aki magányos, annak vigyetek át egy kistányéron pár szelet süteményt és kívánjatok neki kellemes ünnepeket.

Bearanyoznátok vele az estéjét…

:O)))

TÚL A BEJGLIN...

Meghozta a Jézuska a karácsonyfát, az angyalkák meg az ajándékokat cipelték.

A helyi szakállas angyalka csilingelt is, és a kicsi - két és fél éves - boldogan rohant és bámulta a csillagszórókat.

Be kell valljam, én is boldogan bámulom a szikrák pattogását, az embert kellemes érzések töltik el közben, azokra gondol, akiket szeret és ezekk között nincs ott a Zorbánviktor...

És persze lesi a gyerekeket, akik már lassan felnőttek de ilyenkor kicsit visszafiatalodnak és a legkisebbet, aki még ámul a csodán, a csillogó-villogó gyönyörűségen - ilyenkor a lélek valóban kisimul és csendes öröm költözik a hétköznapok sok gondjának helyébe.

A karácsonyfa feldíszítése természetesen tudomány, nem lehet csak úgy nekirontani, mint liba a kukoricának, megontoltan meg kell tervezni azt és a kivitelezésnek is ehhez mérten gondosnak kell lenni.

Beláthatjuk, erre férfiember nem képes, vagy ha mégis nekiáll, akkor olyan lesz az a fa, mint egy szénaboglya, semmi esztétikum, semmi miniciózus gondosság, a szűk prakticizmus ordít a műből, porba gyalázva a művészi megjelenést.
Ehhez csak a nők értenek (de kár!) - ők már jóelőre eltervezik az adott év gazdasági és társadalmi körülményeihez illeszkedő fa magasságát, terjedelmét, típusát, a fa legmegfelelőbb helyét a lakásban.
Ennek során természetesen sem a lakás belmagassága, sem a delej legközelebbi elérési pontja nem kerül figyelembevételre, ezeket a teljességgel jelentéktelen dolgokat oldja meg az, akit tulajdonképpen az Úr a teremtéskor a nők kiszolgálására vagy az értük való háborúskodásra optimalizált.
Mikor aztán a fa helyére került, akkor kezdődik a felékesítés az előre megtervezett színvilágnak megfelelően, - elegánséknál egyszínben tartott a fa, visszafogott lilák és ezüstök uralják a zöld alapot, míg a népesség egyszerűbb tagjai a sokszínűséget és a toleranciát helyezik előtérbe, sok szép színes gombóc gyönyörű összevisszaságban veri vissza a sokszínű lámpácskák fényét, úgyhogy a fa kísértetiesen emlékeztet egy férfi által feldíszített fára.
Ámde ez csak a látszat.
Ha rákérdezel, akkor azonnal kiderül, hogy a mű a színek tudatos megválasztásával került kivitelezésre, és egyébként is, jajjteveneszójjbeleabbaamiheznemértesz...
Ellenben a karácsonyfa betalpalásához egy férfinak ab ovo értenie kell, csakúgy, mint a tavalyi karácsonyfáról leszedett, csakvéletlenaföldreejtett égősorok hibáinak felderítéséhez, melyre a művész azt a javaslatot teszi, hogy egyenként csavarjunk ki minden izzót, mert az úgy a praktikus.
Ha a nők vitték volna előre az emberi fejlődést, korunk műszaki kérdése az lenne, hogy hogyan lehetne a mammut farkára fogantyút szerelni a hazavonszolást elősegítendő...
Viszont a karácsonyi eledelek roppant fínomra sikerültek, tán attól, hogy jártunkban - keltünkben rövid iránymutatásokkal akadályoztuk meg az esetlegesen elkövetésre kerülő hibákat, és kreatív agyunk elmemorzsáival segítettük elő, hogy a karcsonyi háztatási aprómunka sikeres legyen.
Nem fényezni kívánnám magam, de egy nőnek soha nem jutna eszébe, hogy a ma kapható ócska prézlik helyett a hal panírozásához például sós krékerből darált prézlit használjon.
Az ilyen innovációhoz kétségkívül a férfi pazarlóan barázdált és vasban dús agya szükségeltetik, mert a vas mennyisége határozza meg a tájékozódási képességet, a nőknek meg ugye ilyenjük nincs.
Viszont ha az indítványunk a prézlire esetleg nem nyeri el a séf tetszését, akkor ne kelljen ottan tanácstalanul forgolódnunk, ha esetleg javaslatokat tesznek nekünk az uticélra,. melyet sebesen el kellene érnünk...
Jelen esetben egy legyintés kíséretében a javaslat elfogadásra került, és az eredmény fényesen igazolta a férfiész diadalát, - merem javasolni büszke macsók, hogy ti is rendeljétek el, akár a rántotthúsra is!
Szóval, ma már lazíthatunk, és ha ülünk  a televízió vagy a számítógép előtt, akkor nyugodtan tolhatjuk a fejünkbe azt a tíz-tizenkét sorbakapcsolt bejglit, jó lesz előételnek az ebédhez!
Amelyhez jó étvágyat kívánok mindenkinek, majd aztán lefogyasztjuk a hasunkat, - állítólag almaecetet kell kenni rá, vagy hogy is...
További jó ünneplést, ma sem politizálunk, mert még felbosszantjuk az Úrat és küld nekünk még egy példányt a Vezérből, - brrrrrrrrrrrr...

:O))))

JÉZUSKA...

Súlyos gondban vagyok.

Arról szeretnék írni ugyanis, hogy mit tett ma a Mi Urunk a magyarember karácsonyfája alá.
Merthogy ma is teremtett vadul, a kormánypárti képviselők hónaljáról csepegett az izzadság, annyit kellett emelgetni a kezüket.
Kíváncsi lennék rá, hogy meddig lesznek erre a vad aktivitásra büszkék, és ők kezdik el előbb szégyellni magukat, vagy a gyerekeik őket.

A gondot az jelenti, hogy magyarember számára Orbán a Jézuska, de ő meg látnivaló, hogy úgy viselkedik, mint az Atyaúristen – minek nevezzelek?

Emellett valószínűleg turul képében megszállta a Szentlélek is, mondhatnánk beléköltözött a turul.

Háturul…
Azóta törvényalkot és olyan szorgalmas, mint rosszlány a kamionparkolóban: ha nem csinál meg naponta tízet, akkor boldogtalan.
De az is lehet, hogy csak fél a stricijeitől, akik kiverik belőle a pénzt, amit belefeccöltek, kamatostul.
Év vége felé aztán szinte törvénykezési hasmenése lesz, csak úgy potyogtatja a jogszabályokat, mint liba a névjegyeit a réten, egyik rendelkezése demokratább, mint a másik.
Itt van mindjárt a kormányhivatalok vezetőinek kinevezése, amelynek alkalmából azt mondta az új főispánoknak, hogy egy évük van arra, hogy rendet tegyenek, hogy minden ballaszttól megszabadítsák a magyar államiságot a közigazgatás középszintjén.
Ehhez szorosan kapcsolódik a törvénymódosítás, melynek értelmében nem csak az államigazgatásban, hanem a közigazgatásban is lehetőség lesz jövő évtől arra, hogy a munkáltató indoklás nélkül bocsássa el a munkavállalót; felmondási idő két hónap.
Hogy ehhez mit szól a zömében Fideszre szavazó ballaszt, azt még nem tudni, de azt azért sejteni, hogy a karácsonyfa alá tett csomagot nem fogják izgatott örömmel bontogatni.
Viszont Demeter Ervin is száműzve lett, Borsod-Abaúj-Zemplénben lesz főispán - nabazmegye, elkaptad derékban a politikust…
Újra három év lesz a Gyes, - ennek bizonyára lesz, aki örülni fog, viszont mellé munkaidő-korlátozás társul – ennek nem m mindenki fog örülni.
Viszont csökken a munkanélküliség, merthogy a gyesről visszatérő és kirúgott munkavállalók kettő helyett csak három év után jelennek meg a munkaerőpiacon, ez pedig a statisztikákban szépen mutat majd…
Odacsinálta a karácsonyfa alá Viktor a költségvetést is, miután kirabolta a népet, valószínűleg tartható költségvetést tudott produkálni, hacsak közben úgy, ahogy vagyunk, fejre nem állunk.
A piac ugyanis kezdi beárazni az Orbán-Matolcsy tandem baromságait, már minden hitelminősítőnél a bányászbéka fenekével vagyunk egy szinten, még egy leminősítés – amelyet egyébként kilátásba helyeztek – oszt becsukhatjuk a boltot.
A Fitch Ratings mai leminősítése után a forint bedőlt, - a hitelminősítő azzal indokolta a lépését,hogy a nyugdíjreform visszafordítása és a koherens középtávú költségvetési stratégia hiánya aláássa a közfinanszírozás hosszú távú fenntarthatóságába vetett bizalmat. Mint Ed Parker mondta, a nyugdíjreform visszafordítása "önmagában is sajnálatos váltás" a magyar gazdaságpolitikában. Parker szerint ugyanis Magyarország más EU-tagállamokkal összehasonlítva már jelentős előrehaladást ért el az idősödő társadalom problémájának kezelésében a tőkealapú nyugdíjpillér kiépítésével.
Na, ennek most vége, - Viktor eltapsolja hosszú évek munkájának eredményét és elégedetten dől hátra, - erős volt, mint Borsszem Jankó.
A svájci frank 221 forinton áll – tekintettel a hitelem törlesztőrészleteinek emelkedésére hadd kívánjak mindkét közgazdasági zseninek minden jót karácsonyra.
Leginkább egy-egy közepes méretű karácsonyfát heggyel előre a boldogabbik végükbe dugva, majd kisvártatva visszahúzva…
Orbánt persze nem zavarja semmi, - a Facebookon osztja az észt, tíz pontban foglalva össze, mire leszünk kötelezően büszkék az év végén.
Az első büszkeségünk, hogy a legnagyobb nemzeti egységet hoztuk létre Európában a parlamenti, majd az önkormányzati választáson.
Hát számolni nemigen tud, ezt eddig is tudtuk – most sem csalódtunk.
A második büszkeség, hogy a legnagyobb adócsökkentést hajtottuk végre az elmúlt húsz év történetében, - mondjuk ez nettó hazugság lévén, hogy leginkább adó-átrendezésről lehet beszélni, de hát, mint tudjuk, aki hazudik, az lop is, és ez visszafelé is igaz.
Bevezettük a gyermeknevelést támogató adózást, igaz, hogy a rávalót a legszegényebbektől vettük el rá, akik a karácsonyfát legfeljebb tüzelésre használják, de Orbán biztosan elégedett azzal a párszázezer többlettel havonta, amelyet a rendelkezés nyomán hazavisz, - biztosan dülleszti is a mellét Anikó asszony előtt…
Aztán dicsőség a bankadó is, jövőre valószínűleg más szektorok megsarcolására lehetünk büszkék.
Meg arra, hogy a büszkeségünk árát mi fogjuk megfizetni, nem a bankok, hazudozzon akármit is a Vezér…
Büszkének kell lennünk a kettős állampolgárságra is, ami ugyan idáig is létezett, de most még jobban létezik és akkor fog csak igazán létezni, ha a máshol adózó magyar állampolgárok döntik majd el, hogy ki költse el a mi adóforintjaikat, - már nem kell sokáig várni erre a büszkeségre sem.
Aztán büszkének kellene lennünk arra is, hogy a valaha volt legszigorúbb törvényt vezettük be a bűnözéssel szemben, így aztán a becsukott csokitolvaj gyerekeket a bűnözési kiképzés mellett vidáman farkalhatják friss húsra vágyó zárkatársaik, - hogy csuknák be Gazsikát csak egy hétre közéjük…
És büszkék kell legyünk a vörösiszap-katasztrófa kapcsán teremtett világméretű összefogásra is, csak az a baj, hogy a lóvé elszámolása hiányzik.
Ellenben elkészült és bizonyára kifizetésre is került a második gát is, mely másfél kilométer hosszú és semmi szükség nincs rá, de ez is dolomitból épült, ugye, - ha így folytatódik, lassan lenyomjuk a Kínai Nagy Falat…
Apropó, kinek a bányája a dolomitszállító?
Büszkének kell lennünk, hogy eltöröltük a felháborító végkielégítéseket, - majd átkeresztelik őket nemzeti munkaverseny-jutalomnak -  de a legnagyobb büszkeségünk, hogy szabadon főzhetünk pálinkát.
Na, aki ezt a vívmányt a kétmillió alkoholista országában kitalálta, azt bizonyára rongyba csavart pálinkáskenyérrel altatták már kora gyermekkorában, attól lett ilyen ostoba.
Mindegy, de legalább utazhatunk, merthogy a sztrájktörvény módosításával jól alávágtak a vasutasoknak is, - érdekes, most nincs se országos, se gördülősztrájk, most kuss van.
Ha én vasutas lennék, Gaskó úgy repülne a kényelmes székéből, mint a sasmadár, a többi vasúti szakszervezeti vezetővel együtt..
Szép karácsonyunk lesz, hegyekben áll a fa alatt, az ajándék.
Lassan mindenki megtalálja a maga kis csomagját, az ablakon boldogan kukucskál be Viktorka (a Jézuska új neve…) mögötte ott állnak az arkangyalok, a lángpallosú Csányi, meg a bülbülszavú Demján, oszt veregetik a vállát, - nekik ez a karácsony már boldog…


:O))))