Kertész Ákost elgázosítani és elégetni ugyan kívánatos volna, de ezt kivitelezni a mai Európában átmenetileg még körülményes, ezért hát más módszereket kell keresni a kiiktatására.
Hát akkor próbáljuk meg erkölcsilg megsemmisíteni.
Egyszerű ügy ez, először kell egy jóízűt zsidózni, aztán erre építve a vádat bebizonyítani, hogy nem is magyar, márpedig egy idegent kitünteni, aki szidja a magyarságot, az több, mint hiba, az bűn!
Vegyük hát vissza tőle a Kossuth-díjat, és ha van neki, még a kisdobos-kitüntetését is, hiszen az ilyen ember nem méltó rá, hogy megbecsüljük!
Az akciót rendezzék el az írástudók egymásközt, mondjuk kezdeményezze azt az aranytollú Schmitt Pál, a kivizelezésben meg vegyen részt mindenki, aki arra jár, beleértve a kulturától csak úgy bűzlő Tarlóst meg a Jobbik írni-olvasni csak rovásírást tudó korifeusait.
Tulajdonképpen semmi meglepő nincs a dologban, hiszen a jobboldal gondolkodása meglehetősen egyvágányú, a gondolatai zömében arra futnak ki, hogy magyarember a lexebb a világon, és aki ezt nem hajlandó kritika nélkül elfogadni az egy tróger és cigány vagy zsidó.
Amúgy meg ez az egész ügy olyannyira lényegtelen, hogy csakis egy ilyen bornírt banda gondolhatja azt, hogy a lépésüknek önkielégítési értékén túl lesz valami más következménye is, hiszen a kitüntetés olyan, mint libán a masni, ha van, akkor szép, de ha nincs, akkor sem lesz attól az a libasült sem csúnyább, sem rosszabb ízű.
Művésznépséggel meg ilyesmit tenni egyébként is kockázatos, miniszterelnököcskék - diktátorocskák jönnek-mennek, de a művész értéke nem attól függ, hogy mit akasztanak a hasára.
Az író - ha már egyszer beleírta magát a magyar irodalomba - a magyar irodalom része marad, mert a művészi rang maradandó.
Már az is rettenetes szégyen volt, amit névrokonával, a Nobel-díjas íróval művelt a magyar jobboldal, de visszatekinthetünk akár Petőfi koráig is, és mindegyre csak azt látjuk, hogy azok az írók, költők, akik felelősséget éreztek a népért, sosem szüntek meg korbácsolni negatívumainkat - lásd a Pató Pálról szóló veretes sorokat.
A mindenkori korlátoltak meg tüzet fújtak minden lyukból, ami csal fellelhető volt rajtuk mikor Ady vagy József Attila egy-egy sorát elolvasták, hiszen szövegértelmezésre gyárilag - mondhatnám orbáni szófordulattal - genetikusan képtelenek, az elvont gondolkodás pedig olyan számukra, mint a szakértelem: bolsevista trükk.
Remekül kitűnt ez már az öszödi beszéd körül előadott haláltánc alkalmából is, most is erre számíthatunk.
Sajnos a korlátoltság nem jobboldali privilégium, vannak a baloldalon is sokan, akik képtelenek a túlzást írói eszköznek tekinteni, ők elvárnák, hogy az író, költő politikailag korrekt fogalmazással alkosson és ne használjon számukra emészthetetlen fogalmazásokat, továbbá a magyarságról, az országról csak szuperlatívuszokban illik megemlékezni, és le azzal, aki ilyeneket ír a magyarságról:
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Persze azért vannak, akiknél a kitüntetés indokoltsága percig sem kétséges, és hogy ne keltsek itt felesleges indulatokat honi versenyzők emlegetésével, hadd emlékeztessek arra, hogy Áldott Reménységünk a tongai királyt tüntette ki a minap.
Tonga egy pici, több szigetből álló ország polinéziában, amely Ausztráliától keletre, Új-Zélandtól északra fekvő szigetekből áll, lakossága alig haladja meg a százezer főt.
Királya, V. George Tupou, neki a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje polgári tagozat kitüntetést adományozta a Vezér és az ő gojóstola.
Beccszóra, a chilei cseresznye ehhez képest nudli - az ember nem is tud mást elképzelni, csak azt, hogy esetleg itt kíván birtokot vásárolni Tupou király magyar kollegája.
Ez az ország valóban nem a mosoly országa, ez az ország kész röhej.
Más: betiltotta a szakszervezetek tüntetését a rendőrség, szerintem próbálkozni kellene az Astoria-kereszteződéssel...
:O)))
