Megújítani? De hogyan? - kérdezi Gyurcsány.
Röpiratában megjelöli lemondásának okait a miniszterelnöki tisztségről, majd a pártelnökségről, - nevezetesen azt, hogy elfogyott mögüle a támogatás a frakcióban és a párt vezetésében.
Rendben van, a tényekkel nincs sok vitatkoznivaló, az elfogadható, hogy a miniszterelnöki tisztséget feladta, merthogy annak betöltése nem csak a szocialistákon, hanem az egyébként vérlázítóan agresszív és pimasz szabaddemokratákon is múlt, ezzel nemigen lehetett mit kezdeni.
Az SZDSZ szinte lubickolt az immár másodjára felkínált lehetőségben, hogy ismét miniszterelnököt buktathat, egzakt módon leképezve a felfuvalkodott békáról szóló mesét.
Viszont a pártelnöki tisztségről való lemondás komoly hibának tekinthető.
Bár az adott helyzetben a lehető legjobb megoldást jelentő Lendvai Ildikó került a pártelnöki székbe, de vele visszajött a párton belüli érdekcsoportok mutyizásának világa, egy olyan szisztéma, amelyik lehetetlenné tette a hatékony irányítást.
Lendvai Ildikó csak úgy merte vállalni a pártelnökséget, hogy triumvirátust alakított, de ennek munkája kifelé nem jelent meg sehogy sem, - a tagság és a szimpatizánsok mentek a saját fejük után a párt pedig folyamatosan defenzívában volt, a vezetés kamarillapolitikát folytatott. A kívülálló számára úgy tűnt, hogy a vezetésben a lemondás másnapján azonnal elkezdődött a pozicióharc a biztosra vett vereség utáni pozíciók birtoklásáért, eközben senki nem foglalkozott a kampány előkészítésével, a BKV és egyéb botrányok kommunikálásával - mint a birkák, úgy mentünk a vágóhídra.
Gyurcsány pártelnöki lemondásának egyébként is roppant rossz üzenete volt, - azt mondta a társadalomnak, hogy a Fidesznek igaza volt, amikor folyamatosan támadta, - lám, még a saját elvtársai sem tartják alkalmasnak pártjuk vezetésére, akkor valószínűleg igaz minden ellene felhozott vád.
Ha pártelnök marad, akkor megmaradhatott volna az önbecsülésünk, ha ügyesebb a kommunikációnk, akkor soha nem sikerülhet a nyakunkba varrni a korrupt párt cimkéjét, hiszen a vádak egy része magánjellegű sikkasztásokról szólt, - a BKV személyzeti vezetője mégcsak nem is nagyon köthető a Szocialista Párthoz, mégis sikerült ránk lőcsölni bűncselekményéért a felelősséget.
Gyurcsányt néhány ősbölény meghátrálásra késztette, de támogatottságának ismeretében szinte talány, hogy miért nem fordult közvetlenül a tagsághoz ha a párt vezetése nem sorakozott fel mögötte?
A kampány értékelése tökéletes, tán az egész röpirat legjobban sikerült része, - nincs mit hozzátenni vagy elvenni belőle.
Gyurcsány beszél 2006-os kísérletéről a párt modernizálására.
Azt írja, elővett kényes ügyeket, 1956-ot, Nagy Imrét, Bethlent, kezdeményezte az alapszabály módosítást is, és egyik kezdeményezése sem volt túlzottan sikeres.
Szerintem nem kell ezen csodálkozni.
2006-ban ugyanis nem ezek voltak sem a társadalom, sem a párt belső életének legfontosabb problémái, ezen kívül a felvezetett témák megközelítése sem volt szerencsés.
Nem szeretnék visszatérni Nagy Imre értékelésére, de nézzünk azért szembe a ténnyel: Nagy Imrét nemigen szerette ebben az országban senki, ki ezért, ki azért nem.
Egy bűnrossz politikust állítani ikonként egy olyan tagság elé, amelyiknek nincs túl pozitív véleménye 56-ról, majd szembeállítani egy olyan politikussal, aki minden felmérés és közvéleménykutatás szerint Szent István után a második legsikeresebb politikusa történelmünknek, majd a tagságot választás elé állítani közöttük - több mint bűn: hiba.
Bethlen István emlegetésekor meg mindenki csak nézett, mint borjú az új kapura, - már elnézést, de hogy kerül a csizma az asztalra?
Talán nem kellett volna a sok gond közepette még az ideológiai megújulást is szorgalmazni, taalán ráértünk volna ezzel a 2010-es győzelem után foglalkozni...
De megismétlem, - nem csak a tartalommal, hanem az időponttal is baj volt, - nem időszerű egy ellenség által erősen támadott várban konferenciát rendezni a vizigótok szerepéről történelmünkben, helyette talán meg kellett volna tanítani a várvédőket, hogy hogyan kell szurkot önteni a támadók fejére.
A volt pártelnök szól néhány szót az MSZP vezetési problémáiról is, és olyannak festi le a vezetés egy részét, hogy a tag vagy szimpatizáns belebetegszik - hát ezek után menjek én esetleg egzisztenciám is kockáztatva?
Aztán leírja, ami nekem a Röpiratban talán legjobban tetszik: "Ha jobbak akarunk lenni, akkor meg kell teremteni a vezetés hatékony irányítási és ellenőrzési jogosítványait. Nem az a pártdemokrácia, hogy mindenki azt tesz, amit akar. A demokrácia az, hogy minden vélemény szabadon és garanciákkal védetten megküzdhet azért, hogy többségbe kerüljön, utána viszont nem demokrácia van, hanem fegyelem."
Hurrá emberek, Gyurcsány feltalálta a demokratikus centralimust.
Magam is voltam már így, amikor feltaláltam, hogy a villamosra tán jobb lenne gumikereket szerelni...
De persze jobb későn, mint soha, habár ahogy tapasztalom, nem lehet ennek az elvnek túl sok híve a pártvezetésben, Szili például megint büszke volt arra valamelyik reggeli műsorban,a hogy a mi pártunk olyan, mint az Anarchista Világtalálkozó, - mindenki arról és azt beszél amiről és amit, meg ahogy akar.
Közben a Fideszben meg aki nem lép egyszerre, nem kap rétest - soha többé.
A pártfinanszírozás a mai társadalom és pártpolitika rákfenéje, a korrupció melegágya, a magyar rendszerváltás szégyenfoltja.
Azt tudom, hogy Gyurcsány törekedett ennek megoldására, csakúgy, mint a képviselői javadalmazások rendbetételére, és azt is tudom, hogy ez a nyakig eladósodott Fidesznek nem volt érdeke.
Rendben van, - nem sikerült rendezni a problémákat.De akkor hol van az a kommunikációs haszon, amit ilyen esetben minden épeszű párt begyűjt, pellengérre állítva ellenlábasát?
Sehol, - emellett is úgy mentünk el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy korrupt rendszer fenntartása, megkockáztatva azt, hogy a zemberek azt hihetik, hogy csak színjáték volt az egész, mert mi is érdekeltek vagyunk a status quo fenntartásában.
A baloldali értelmiség értékelése brilliáns, mikor elolvasom, azonnal eszembe jut Mészáros Tamás...
A feladatok meghatározásával - a második pont kivételével egyet lehet érteni.
Ami az ominózus pontot illeti, tán nem kellene már megint azt lépnünk, amit ellenfeleink szinte előírnak.
Ahogy nincs öreg vagy fiatal zenész, csak jó vagy rossz zenész van, úgy a párt vezetőit sem az minősíti, hogy mi róluk ellenfeleink véleménye, - az minősít, hogy mi a mi véleményünk róluk.
Lehet tiszetsséggel veszíteni, lehet tanulni a hibákból és lehet dolgozni azért, hogy helyrehozzuk azt, amit elqrtunk, de nagyon.
Gyurcsány is megírta és mindahányunk számára nyilvánvaló, hogy nincs második vonalunk akik most előreléphetnének, - akkor ugyan miről beszél, amikor a jelenlegi szereplők visszalépéséről ír?
Persze van, akinek vissza kellene lépnie, mert konok akarnoksága és a funkciók szüntelen hajszolása, majd a bajban a sértett primadonna hálás szerepének eljátszása rengeteg kárt okozott mindahányunknak.
És vissza kell lépnie azoknak is, akiknek a pártfinanszírozás kétes ügyeihez közük volt, - csendben, de azonnal és következetesen, kivételek nélkül.
El kell kezdeni a pártépítést, az alapoktól kezdve, de mellette ki kell fejezni azt is, hogy a párt megbecsüli az elmúlt évtizedek becsületes és a baloldal mellett mindíg kiálló tagjait, szimpatizánsait, merthogy ez a párt továbbra is a hajdani gyalogosok pártja is.
És világos, egyszerűen fogalmazott és nem túl bő lére eresztett program kell, mely mellé oda tud állni a tizenhét évestől a hetvenkilenc évesig mindenki, a nyolcvanéveseket meg dédelgetni kell, merthogy ők a mi múltunk, és mint tudjuk, múlt nélkül nincs jövő.
Gyurcsány pedig majd eldönti, hogy mit vállal, ha eljön az ideje és felkérik valamilyen posztra, és biztos lehet benne, hogy a magyar baloldal mögé fog sorakozni, ha tanult az elmúlt nagyon nehéz időszakból.Én adnék még egy esélyt Gyurcsánynak.
:O)))
