Vezéreink valamilyen félreeső helyen a sebeiket nyalogatják, a választó meg áll, mint vőfély a lakodalomban, és tanácstalanul néz maga elé.
Kisvártatva megfogadja, hogy ő ezekre az idiótákra soha többé nem adja a szavazatát, mint ahogy ezt már megfogadta egyszer négy évvel ezelőtt is, hogy aztán négy év múlva ezt is elfelejtse, és töretlen hittel és dús reményekkel húzza be az ikszet valamelyik párt mellé.
Most éppen az a trendi, hogy azoknak adunk igazat, akik a bojkottot hirdették, pedighát ez a remek elképzelés olyan, mintha valaki önmegtartóztatással kívánna eljutni az orgazmusig.
Hát igen.
Nehéz a helyzet, mert a józan emberi ész azt követelné, hogy csendesen elemezgessük a választási vereség okait és ha sikerült megállapítani, hogy miért is verte cipóra bánatos pofánkat egy rossz lókupec, akkor találjunk már ki valamit, hogy legközelebb ez ne fordulhasson elő.
Itt már a bűnbakképzés nem segít, mert nincs bűn, hacsak az elhibázott politikai taktikát nem tekintjük bűnnek, ez viszont méltánytalan lenne.
Még azt sem lehet mondani, hogy nem dolgozta dögre magát a pártok vezetése - amit mégis sikerült megmenteni, az ennek is köszönhető - de ezzel aztán vége is a mentségek sorának, a többi már csak a pártok torzsalkodó vezetőinek rovására írható – de minek?
Menni kell előre, mert egyszer már elpazaroltunk négy évet, előtte kettőt pironkodtunk tulajdonképpen ok nélkül, személyesen szórtunk lócitromot becsületben megőszült fejünkre, önkiszolgáló üzemmódban becsültük le a teljesítményünket és bólogattunk ócska hazugságokhoz – több négy évet nem lehet elpazarolni.
Ellenben fel kell mérni egyszer tisztességesen a helyzetünket, szembenézni vele és el kell kezdeni dolgozni.
A kiindulásnak annak illene lenni, hogy legkésőbb négy év múlva – ha lesznek még választások egyáltalán – azokon nyerni kell.
A dolgok mai állása szerint a választási törvény remekül hozta a Fidesz elvárásait, ezeken alapvetően változtatni nem fog, mint ahogy az egykamarás parlament is valószínűleg marad.
Kivéve, ha Orbán át akarná alakítani a közjogi rendszert, és prezidenciális rendszert kívánna bevezetni, melyben az államfőt kormányzónak hívják, mert akkor az első éjszaka jogát elsősorban a pártok jelenlegi vezetőivel kapcsolatban kell neki felkínálni, hátha boldoggá teszi, ha Gyurcsányt boldoggá teheti.
Mindenesetre erre az eshetőségre is fel kell készülni, de a realitás inkább az, hogy marad minden a régiben.
Namármost éppen azon erőlködnek a pártok önsorsrontó vezetői, hogy elhitessék választóikkal, hogy a hiba az összefogásban volt, ez pedig nem igaz.
Ez olyan, mintha a libasült elmaradásának okaként azt neveznék meg, hogy együtt üldözték a libát, nem pedig az, hogy a szomszéd legény jól fejbevágta őket egy bunkósbottal és ő kapta el a libus nyakát.
Nem látok arra reális eshetőséget, hogy itt akármelyik jelenlegi demokratikus párt úgy meg tud erősödni a következő években, hogy egyedül is nyerni tudna, az viszont nyilvánvaló, hogy a jobboldalnak nevezett maffia érdekei a hatalomkoncentrációt követelik meg - és akkor még a lehetőséget a szélsőjobbal való összebútorozásra meg sem említettük.
Tehát a demokratikus oldal pártjai négy év múlva ugyanott fognak tartani, mint ahol a most elvesztett választások előtt tartottak, és ha a következő évek a torzsalkodásra mennek, akkor az eredmény is ugyanaz lesz.
Ezért aztán el kellene kezdeni kidolgozni egy olyan pártközi együttműködés lehetőségét, mely elég laza ahhoz, hogy mindenki meg tudja benne őrizni az identitását, de mégis biztosítja az akcióegységet és a szavazatmaximalizálást, a közös cél - az antidemokratikus rendszer felszámolása - érdekében.
A magújuláshoz minden pártnak önmagának kellene meghatároznia feladatait, mert erre sablont húzni nem lehet.
Véleményem szerint a szocialistákra vár a legnehezebb feladat, nekik teljesen újjá kell építeniük a pártot, mintha egy megmaradt csavar köré akarnának újjáépíteni egy csatahajót.
Nem lenne szabad elkövetniük azt a hibát, hogy a múltat és a tradíciókat eltagadva valamiféle jellegtelen és modernnek gondolt elvekkel nyakonöntött pártot akarnának szervezni, mert az ugyan igaz, hogy a párt elődszervezeteinek történelmében vannak dicstelen részek is, de rengeteg a felvállalható elem, melyekre viszont bátran lehetne büszkének lenni.
A választók többek között azért fordultak el a szocialistáktól, mert a pártjuk is elfordult tőlük, eldobta a múltjukat, érezték a félelem és a bűntudat bűzét, jóllehet éppen ennyi erővel lehettek volna erőt mutató és büszke politikai szövetség is a dolgozó emberek – műkörmöstől-kazánkovácsig - érdekében.
Le kell vakarniuk magukról a korrupció stigmáját, ennek érdekében pedig el kell küldeni minden egyes vezetőt, Szekerestől-Bajáig, Puchtól-Boldvaiig, aki akár a legkisebb gyanúba is keveredett, ha igaz a gyanú, ha nem, mert ez a gyanú a baloldalt öli meg, nem őket.
A Demokratikus Koalíciónak meg végre illene kitalálnia a saját magát, és most, hogy az Együtt-PM gyengélkedni és a zöldmozgalmak felé tolódni látszik, talán vissza lehetne térni az eredeti elképzeléshez.
Otthont lehetne adni az összes demokratának, aki nem találja a számára megfelelő politikai formációt, az értelmes és realista liberálistól a keresztényszocialistáig.
Az Együtt-PM sincs túl jó állapotban, a tagszervezetek nemigen tudják, mit kezdjenek magukkal, a tetejében a Párbeszéd Magyarországért vezetői és szimpatizánsai igencsak hozzászoktak a gerilla létformához, a politikai fegyelem nem a legfőbb erősségük.
Márpedig az a harc, melyben a résztvevők nem fegyelmezettek, leginkább mészárlásba szokott torkollni, míg csak el nem fogy az utolsó harcos is.
Fodort meg el kell küldeni világgá, mert kártékony, - viheti mind az öt hívét is bátran magával.
A pártok elnökeinek meg már a választások éjszakáján fel kellett volna ajánlaniuk lemondásukat azzal, hogy az EP és az önkormányzati választásokat még becsülettel végigviszik, hacsak a pártok vezető testületei másként nem gondolják.
Fontos gesztus lett volna ez, a felelősségvállalás bizonyítéka, de ennek akkor lett volna ott a helye, ideje, mikor bejelentik a választási vereséget.
Úgy látszik, még a legjobbjaink sem jártak illemhelyre.
Kellene egy erős pártszövetség, jól kitalált névvel, logóval és nem utolsó sorban közös programmal, közös rendezvényekkel, erős és nem formális vezetőséggel, hogy a pártok vezetői a szervezetet ne felhasználni akarják, hanem a maguk elveit ezen a szervezeten keresztül érezhessék megvalósíthatónak.
Kellenek ifjúsági szervezetek, nyugdíjasklubok, kell televízió-csatorna, kell újság, rádió, és - hogy hazabeszéljek kicsit - sok-sok független blogger, akik nem hagyják a pártok vezetőit elkényelmesedni.
Vissza kell szerezni a választók bizalmát.
Célt és reményt kell adni, módszereket kell tanítani, ki kell lépni Budapestről, az élet ugyanis nem a Kiskörúton belül zajlik.
Lenne mit tenni – vajon értik azok, akiknek ezt szervezni kellene?
:O)))
