TRANSZMISSZIÓS SZÍJ

Sztálin alatt töltötték be ezt a szerepet a szakszervezetek, és még a halála után sem lehettek valódi érdekképviseleti szervezetek.

Szerepük a központi akarat továbbítására korlátozódott, a totális állam kiszolgálásának céljait szolgálta.

Persze a duma megvolt hozzá, minkásököl-vasököl meg a többi süketelés, de hol voltak már ezek a szervezetek a XX.. század elejének harcos szakszervezeteitől, a valódi munkás-szervezetektől, a hiteles munkás-érdekvédelemtől?

Hol volt Brutyó János akárcsak egy Marosántól is, akit a szakszervezet nevelt ki és tett alkalmassá a politikai feladatokra?

Aztán jött a rendszerváltozás és jött a lehetőség, hogy a komoly vagyonnal és akkor még komoly befolyással és taglétszámmal rendelkező ágazati szervezetek és a MSZOSZ – az akkor még monopolhelyzetben levő szakszervezeti szövetség - megmutathassa, hogy a pápa pöcsén és a férfiak csöcsén kívül nem a szakszervezet a harmadik teljesen felesleges dolog a világon, miután hirtelen dolguk támadt.

Nem éltek vele.

Ami azt illeti, a Kádár-rendszer virágkorában meglehetősen kevés követelni vagy védelmeznivalójuk akadt, hiszen a kétkezi munkás és az alkalmazott megkapott minden lehetséges támogatást, sőt, még azon túl is egy kicsit.

A szakszervezet elsősorban a munkásjóléti intézményekkel törődött, üdülést szervezett az ország megszámlálhatatlanul sok szakszervezeti és vállalti üdülőjében, segélyezte a rászoruló szakszervezeti tagokat, szervezte a szocialista brigádokat, mikuláscsomagot osztott a gyerekeknek, kórusokat és zenekarokat tartott fenn.

Volt is rá pénze meg ideje, hiszen minden gyár kapuján hosszú lista állt a betöltendő állásokról, és ha valaki kilépett a cégétől, az válogathatott az állások között, jóllehet a társadalom rosszallása kísérte a „vándormadarakat” míg a törzsgárdatagok kiemelt megbecsülést élveztek.

A rendszerváltás megzavarta a nyugodt pocsolyát, melyben a szakszervezeti vezérek dagonyáztak, de már akkor is kivárásra játszottak, és az egész rendszerváltás úgy zajlott le, hogy a szakszervezetek valahogy kimaradtak belőle.

Pedig hát lett volna dolguk, amikor éppen szétverték a szocialista nagyipart, a bányászatot, a feldolgozóipart, de akkor is – mint ma is – a legfontosabb az volt, hogy az állam szedje be a szakszervezetek helyett a tagdíjakat, mert ha beszedi, levonja a bérből, akkor onnantól kezdve teljesítmény sem kell, hiszen a dolgozó nem tudja, vagy csak nagyon körülményesen tudja megvonni az anyagi támogatást tőlük.

Igaz, hogy a tagság lemorzsolódott, de annyi még maradt, amennyi a szakszervezeti korifeusok eltartásához kellett.

Így aztán kialakult a modus vivendi – a mindenkori kormányok nemigen nyektették sem a régi, sem a hirtelen felindulásból megalakult új szakszervezeteket, cserébe azok is elvoltak, mint a befőtt, nemigen mozgolódtak, nemigen szervezkedtek, szinte hang nélkül lenyelték a Bokros-csomagot.

Csak a Gyurcsány-kormány idején ébredtek rá, hogy ők tulajdonképpen harcos érdekvédelmi szervezetek, ott jöttek rá, hogy vannak a nyomásgyakorlásnak különféle eszközei – be is tartottak a kormánynak, ahol csak tudtak.

Utána meg várták a jutalmat, némelyikük meg is kapta állami stallum formájában, esetleg pénzzel honorálva a buzgalmat.

Ma néhányan közülük ünnepélyesen aláírták azt a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodást, melyről reggel még azt sem tudták, hogy létezik.

Hogy ez milyen szánalmas dolog egy szakszervezeti szövetségtől, arra nincs is szó, és hogy milyen szánalmasak ezek a szakszervezeti vezetők, annak ritkaságértéke van.

A szakszervezeti mozgalom életében ugyan nem példátlan, de eladták a tagságukat a saját pozíciójuk biztosítása érdekében.

Azt nyilatkozta a MSZOSZ elnöke, hogy mellébeszélés, hogy a munka törvénykönyvének egészéről állapodtak volna meg Koránt sincs teljes egyetértés, s más kérdés, hogy a kormány ezt kívánja kommunikálni, ami Pataky számára sem kellemes.

Kiemelte ugyanakkor, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha a szakszervezeti oldal – tehát a hat konföderáció – együttesen foglalhatott volna állást a tervezetről. Miután erre a kormányoldal nem biztosított lehetőséget, döntenie kellett: nem írnak alá semmit, és marad az eredeti tervezet, vagy megállapodnak, és akkor valamivel kevésbé rossz törvény születik. Pataky úgy látja, egy csapdahelyzetben vállalható kompromisszum született.

Én meg úgy látom, hogy egy nagy rakás szar született, ami a dolgozóknak keveset, a tisztségviselőknek annál többet nyújt.

Konkrétan arról van szó, hogy ezzel a megállapodással biztosították, ami a funkcionáriusoknak fontos.
A tegnap aláírt dokumentum szerint a munkáltató a szakszervezetek számára megfelelő helyiséget biztosít, s továbbra is beszedi a tagdíjakat.

Az érdekképviseletek ötszáz munkavállalóig egy, ezerig kettő, kétezerig három, négyezerig négy, afelett pedig öt tisztségviselőt nevezhetnek meg, akik fokozott munkajogi védelemre jogosultak.

A munkaidő-kedvezmény mértéke is nő: minden két szervezett dolgozó után egy óra lesz, amelynek felhasználásáról a szakszervezet dönthet. Miután ezt az időt össze is vonhatják, körülbelül 350-400 tag után egy „függetlenített” tisztségviselő lehet.

A megállapodás része, hogy a túlmunka megváltásáról a feleknek kell megállapodniuk, vagyis: ha a dolgozó nem szabadidőt, hanem pénzt akar a túlóráért cserében, akkor azt ki kell fizetni neki.

„A felek kijelentik, hogy a törvényjavaslattal kapcsolatos szakmai vitát lezártnak tekintik”

A pofájukról meg ma estig még nem szakadt le a bőr.

Ha a libáknak ilyen szakszervezeteik lennének, fellendülne a magyar tepsi-ipar.

Orbán agresszivitása megint igazolta létjogosultságát, ő pontosan kikalkulálta, hogy ez a nagy rakás elkényelmesedett beszari nem fog neki gondot okozni, ha kicsit megmogyorózza őket és beígéri, hogy ki kell menniük a fűtetlen és szeles utcákra azok közé, akiknek az érdekeit állítólag védik.

Nohiszen…

Nem akarnak ezek kimenni a jólfűtött, kézilabdapálya-méretű irodáikból, nem akarnak ezek harcolni, tagdíjat szedni a bizalomért megharcolni, nem akarnak szervezkedni, konfliktusokat vállalni - nem erre szocializálódtak.

A korporatív állam kialakítása újabb mérföldkövéhez értünk, a transzmissziós szíj, amit megtévesztésül szakszervezetnek hívunk, megkezdheti áldásos munkáját.

Érdeklődéssel várom a baloldali pártok reakcióit.

És még nagyobb érdeklődéssel a többi szakszervezet reagálását, továbbá elvárnám Szima Judit kiszabadítását követelő akcióikat, hacsak nem akarják, hogy holnap Borsik János, Árok Körnél és Kónya Péter egy zárkában ultizzanak.

Mindenesetre a megállapodást aláíróknak is tudniuk kell, hogy Jimmy Hoffa óta egy szakszervezeti vezetőnek nem jelent jó kilátásokat, ha a maffiával szövetkezik…

:O)))

SZAKSZERVEZETI EGYSÉG...

Kilóra vette meg a Mi Boldogságunk a mi pénztárcánkból a vasutas szakszervezeti vezért, mint a libát.

Régi munkabarátság ez, hiszen ő volt az, aki egyébként a szocialisták nyolc éves kormányzása alatt is a vezéri csettintésre működött, most meg bekasszírozta az árát múltnak és bő kétévnyi jövőnek.

Ötmilliárd volt az ára annak, hogy a vasutasok nyugton maradjanak, ezt a pénzt három részletben fogja kifizetni a kormány – a nincsből.

Merthogy erre forrás sem az idei, sem a jövő évi költségvetésben egy büdös buznyák nincs, arra vegyünk bátran ciánkálit.

Meg arra is, hogy ezt a pénzt is nekünk kell kiizzadnunk, vagy adóemelés, vagy infláció formájában.

A követelés, melyet most teljesített a kormány, habár a szétosztásra kerülő pénz jogcíme „ösztönzés” lesz azon alapult, hogy amikor a MÁV CARGO privatizálásra került, akkor Gaskó munkásvezér megálmodta, hogy márpedig abból a pénzből a vasutasoknak is jár.

Járt a fenét, de ettől kezdve az a vasutas is Gaskó mellé állt, aki jól tudta, hogy mekkora marhaságot követel, hiszen ilyen alapon valamennyi privatizált magyar vállalat összes dolgozója tarthatná a markát az erőművek dolgozóitól kezdve az elkótyavetyélt és orbanizált állami gazdaságok dolgozóiig.

Olyan ez, mintha valaki eladná a lakását és a bejárónője kapni szeretne a vételárból – szerintem még a mentőket is ráhívnák az elmeháborodottra.

Persze Gaskó nem volt idióta, neki nem az esze, csak az erkölcsi érzéke hiányzik, ő 2008-ban, a MÁV CARGO eladásakor nem az éppen futó lóra tett, hanem a másikra, hiszen akkor már látni lehetett, hogy a szocialisták nemigen fogják folytatni a kormányzásukat, így hát a Fidesznek adta a kockacukrokat.

Hogy a háttérben politikai megállapodást kötött Orbánnal, az nem is képezheti vita tárgyát, hiszen attól kezdve lépten-nyomon betartott a kormánynak, volt itt szolidaritás az egészségügyi dolgozókkal, volt gördülő sztrájk, volt fenyegetőzés karácsonyi sztrájkkal, csak egy nem volt: békesség.

Nem is lenne ez túl nagy baj, ha a követelés jogos, az eszközök pedig tiszták lettek volna, de hát itt azért nem volt minden rendben, ez a történet szimplán a zsarolásról és a politikai mutyiról szól – az ország rovására.

Mert azt azért tegyük hozzá, hogy a MÁV nem az ország fénylő szerencsecsillaga, inkább talán az az ablak, melyen lapáttal szórják ki a pénzt a mindenkori kormányok, ezermilliárdokat döntve feneketlen gyomrába a siker legcsekélyebb esélye nélkül.

Ha nem kerülgetjük a forró kását, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy teljességgel feleslegesen tartunk fenn egy olyan szervezetet, mely képtelen a feladatát teljesíteni, szolgáltatása alacsony színvonalú, eszközparkja elavult, a vasúti pályák állapota kétségbeejtő.

Aki felszáll egy MÁV szerelvényre, az pontos képet láthat az ország állapotáról – egy lepukkant koszos tönkregrafittizett és feltépett bőrülésű, fűtetlen vagonban apatikus utasok néznek mereven maguk elé, a vagont körülállják a vasutasok és a hosszúnyelű kalapácsaikat lóbálva pénzt követelnek az utasoktól.

Mecsoda üzlet lenne kifizetni évente egymilliárdot, aztán vigye az egész hóbelevancot a kínai vagy a Deutsche Bundesbahn és végre működtesse az, aki ért hozzá.

Persze a Vezérnek megérte az üzlet, hiszen a vasutasok erős érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, esetleges sztrájkjuk kiterjed az egész országra, hihetetlen rossz hangulatot tud kelteni, ha nem jut el időben az utas a céljához.

Ilyet a mai gazdasági-politikai helyzetben nem lehet kockáztatni, mert azt még csak megkockáztatta volna Orbán, hogy megsüsse azt az aranyhalat, mely három kívánságát már teljesítette, de miután tudta kuncsaftjáról, hogy mennyire kártékony tud lenni, inkább kiegyezett vele.

Gaskónak meg nincsenek gátlásai, szerintem tavasszal újra fogja magát választatni, megmerülve kicsinyt a sikeres szakszervezeti vezér szerepében, tagsága meg boldogan fog szavazni rá, hiszen extra pénzekhez jutnak, és mint tudjuk, a pénz beszél, a kutya ugat.

Hogy közben ezzel a megállapodással cserbenhagyták a többi szakszervezetet és más ágazatok munkavállalóit – kit érdekel?

Gaskónak mostmár a Munka Törvénykönyve is kezd tetszeni, a vasutasok meg még nem tudják, hogy a belengetett személyenkénti százötvenezerrel szemben éves szinten húsz-harmincezerrel szúrják majd ki a szemüket, amit aztán majd szépen, ütemesen felzabál majd az infláció.

Gaskó a vasút népmesei okos lánya, hozott is meg nem is, adott is, meg nem is…

Kellene is minden vasutast ellátni árcédulákkal, mondjuk, a sapkajelvény alá lehetne ragasztani, vagy a homlokukra.

Szóval szakszervezeti egység nincs, a munkavállalói érdekképviselet vezetőinek egy része azon siránkozik, hogy esetleg megszűnik a függetlenített szakszervezeti tisztségviselői kényelmes állása, a munkavállaló meg áll, mint borjú az új kapu előtt és tanácstalanul várja, hogy történjen már végre valami, mert egyre nehezebben élnek és semmi kilátásuk nincs egy élhetőbb jövőre.

Hát majd meglátjuk, a háborúk sikeres hadvezérei is ritkán kerülnek ki a békeidők hadügyminiszterei közül, a helyzet majd kitermeli az új körülményekhez megfelelő szakszervezeti vezetőket, a nép meg lassan-lassan majdcsak rájön, hogy munkavállalói totemállatnak sokkal jobban megfelel a liba , mint a strucc…

:O)))

HUMAN RESOURCES

Kedves Asszonyom, ön felvételre jelentkezik a junior hygiene manager posztjára?

Hát nem is tudom, nekem a szomszédasszonyom szólt, hogy önök keresnek takarítónőt, de hát, ha arra a posztra nincs felvétel, akkor nem is rabolnám tovább az idejét…

Üljön csak vissza hölgyem, nem kell mindjárt megfutamodni az első kihívás hallatán!

Hogy hívják önt?

Az ismerőseimnek csak Magdika vagyok, de hivatalosan Kovács Gyulánénak hívnak…

Férjezett ezek szerint?

Ó nem, szegény férjem elhunyt egy balesetben…

Autó?

Nem, rajtakaptam a szomszédasszonnyal, és amikor rájuk törtem az ajtót, visszaadta lelkét teremtőjének szegény…

És mi volt ebben a baleset?

Hát a táskám, meg a szatyor a fagyasztott libával, amit hozzávágtam – akkor jöttem haza a tescoból, éppen leárazták a mirelit libát – szerencsére nem lett baja…

De hát azt mondta, hogy elhunyt!

A liba?

Hát persze, anélkül nehéz lett volna lefagyasztani, ezek télen is ott ülnek a jégen, oszt kutya bajuk.

Szép liba volt – öt kiló. Toll nélkül…

Akkor viszonylag korán egyedül maradt – hány éves is ön?

Harmincöt…

Optimális kor, már mindent tud, még semmit sem felejtett!

Hát akkor vágjunk bele a felvételi eljárásba, kérem, vegye le a blúzát és a bugyiját!

Na de uram!

Hölgyem, ne vitatkozzon, mi a Munka Törvénykönyvének szellemében járunk el, annak keretein belül alakítottuk ki felvételi eljárásunkat, nem tudunk eltekinteni egyetlen mozzanatától sem!

Kell az állás vagy nem?

Köll hát…

Nalátja - akkor blúz, bugyi, melltartó a székre és álljon meg előttem egyenesen!

Kicsit szégyenlős vagyok…

Nm baj, mi nem vagyunk szégyenlősek, ezt még az ellenségeink se állíthatják!

Látom, borotválja, - helyes, végtére is nem élünk a középkorban és balesetvédelmi szempontból is kedvező!

???

Férfi kollegák védelme, szőrvágás, miegymás.

Vargánya, galóca, csiperke?

Nem értem…

Hát arról érdeklődnék, hogy hüvelygombája van e?

Miért fontos ez?

Csak nem képzeli, hogy olyan valakit alkalmazunk, aki munka helyett egész nap csak vakargatja!

Nincsen, hálistennek…

Aranyér, inkontinencia?

Inmicsoda?

Vizelet visszatartási problémák.

Hát azok nincsenek, de egy kis aranyér kizáró ok lenne?

Nem, azt plusz ponttal jutalmazzuk, nem képzeli, hogy olyan valakit alkalmazunk, aki egész nap a fenekén üldögélne legszívesebben!

Hát akkor bevallom, hogy az van, de kenegetem szorgalmasan, egy napot sem fogok mulasztani miatta…

Na, akkor most megfognám a melleit, - tartsa ide!

Erre mi szükség van?

Munkavédelmi szempontból aggályosak a túlméretezett mellek, a munkaruházatiban csak 75C méretig lehet kapni páncélbetétes melltartókat!

Miért kellene nekem páncélbetétes melltartó?

Védelem a kóbor mellfetisiszták ellen, - a legnagyobb gondosság esetén is átcsúszhatnak a szűrőn ilyen munkatársak!

Hát, a méret határeset, de ha még egy kicsit morzsolgathatom, akkor saját hatáskörben eltekintek a méret-problémáktól.

Akkor most ellenőrizném a G-pontját!

Nade uram!

Semmi nade, a kielégítetlen nő a munkájában is óhatatlanul hibázik, márpedig nekünk nem fogja egyetlen ügyetlen pasi se tönkretenni a cégünkről a világban kialakult pozitív képet!

Juj, ott érzékeny vagyok!

Akkor ez is rendben!

Akkor már csak a terhességi teszt van hátra, ott a sarokban a cég logójával ékesített bili, itt a tesztcsík – pisike, oszt belelógatjuk!

Na de ön néz, miközben pisilek?

Hölgyem, én itt már mind a háromszáz női munkavállalót láttam pisilni, gondolja, tud újat mutatni?

Hacsak bele nem izzadja a bilikébe…

Hát tessék, lógassa bele, amijét csak akarja!

De sprőd lett hölgyem, - én csak a munkámat végzem!

Na, hálistennek nem terhes!

Akkor megkapom az állást?

Sajnos nem, nincs rajta a Fidesz-szavazók Kubatov féle listáján, - de majd a következő választás után nézzen vissza!

:O)))

KUNTA KINTE TERV

A továbbiakban kevesebb szabadság jár, tette közhírré a kormány.

Az értesülés nem okozott nagy meglepetést, legfeljebb az, hogy nyíltan bevállalják, amit egy ideje már a bőrünkön érzünk.

Aztán kiderült, hogy gyanakodhattunk volna, hiszen olyan őszintén hangzott - ilyesmire meg már csak nem vetemedik az Ember, Aki Soha Nem Hazudott.

Ki is derült, dehogyis vallaná be ezt az elvi alapvetést a kormány tisztességesen, csak a Munka Törvénykönyvének tervezett változtatásait tette közzé.

Remek tervezet, már magában abból következtetni lehet a tartalmára, hogy évente 70-80 milliárdot tervez megtakarítani az állam a munkaerőpiaci reform néven szerepeltetett népnyúzás eredményeképpen.

Az alapszabadság ugyan marad, de a munkában töltött évek után járó pótszabadság időben másként lesz elosztva, - hogy úgy mondjam, le lesz lassítva az üteme.

Gyakorlatilag az eddigi 45 éves kor helyett 50 éves kortól lehet elérni a maximális tíz nap többletszabadágot.

A fiataloknak többet kell várni a szabadság többletnapokra, mint az idősebbeknek.

Ha a munkavállalónak szerencséje van, akkor mire eljut a maximális többletszabadságig, addigra el is patkol, viszont 45 éves kortól egy nappal több többletszabadság sem jár neki, gürcöljön az istenadta, oszt ne elégedetlenkedjen.

Viszont, hogy a szabadságát ne akarja tékozló módon felhasználni, személyesen összesen öt nappal fog rendelkezni, a többivel a gazdája rendelkezhet, aki egyébként akár vissza is rendelheti szabadságról.

Ha kirúgja, akkor Don Leonciónak nem kell megindokolnia, hogy mi is volt a baja a dolgozójával, viszont megszűntek az olyan úri huncutságok is, mint a védett kor, megszűnik a rendkívüli felmondás fogalma is.

Eddig ugyanis csak így lehetett megszabadulni a kismamáktól, a táppénzen lévőktől, a lombikprogramban részt vevő várandósoktól, most meg, ahogy a gazda úri kedve tartja.

Mondanom sem kell, hogy egy munkáltató számára csak nyűg a várandós kismama, és felesleges teher a nyugdíj előtt állók pátyolgatása is, hiszen a gondos gazda sem takarmányozza a lovát, ha már nehezen húzza a szekeret, eladja az olasznak, mehet a vágóhídra - az ember meg stadiont bontani csákánnyal.

Igaz, hogy a Vezér ezt másként ígérte, de neki is vannak gazdái, úgy látszik előbb jártatta a száját a kelleténél.

Kevesebb lesz a végkielégítés is, nem számít majd bele a prémium, és aki nyugdíjba megy, az nem számolhat az eddig járó három hónapos végkielégítéssel, csak ha 20-25 évet töltött az adott munkahelyen, egyébként kevesebbet fog kapni.

Csak a vak nem lája, hogy mennyire humánus ez a rezsim, a zemberek érdekei mindenekelőtt!

Hogy ki az ember, azt meg könnyű megállapítani a Lázár-mutató alapján.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a régi elvet követi a kormány, a létfeltételeit tekintve bizonytalanságban tartott ember könnyebben kezelhető, hiszen a libák is sebesebben rohannak félannyi kukoricáért is, ha kicsit koplaltatjuk őket, vagy megmutatjuk nekik a kést.

Aztán itt vannak a nyugdíj előtt állók is, akik ma éppen csak azt nem tudják, hogy hány éves korukban, milyen nyugdíjszámítási mód alapján mehetnek nyugdíjba, de azt már tudhatják, hogy végkielégítésük várhatólag kevesebb lesz, mint amire számítottak.

Aggódnak a negyven év munkaviszonnyal rendelkező nők is, akiket egyszer már elszédítettek a nyugdíjazásukra vonatkozó szép ígérettel, hogy aztán jól pofára essenek – igaz, a szavazataikat addigra már begyűjtötte a Nagy Igazmondó, aki elfelejtette a választás előtt kibontani az ígéret minden részletét.

Most felmerül a kérdés, hogy mikor is mond igazat?

Mikor a negyvenévnyi munkaviszonyt elérő nők nyugdíj - korkedvezményéről beszél, vagy amikor arról, hogy a nyugdíjkorhatár alatt senki nem mehet el nyugdíjba?

Esetleg lesz egy egyéni képviselői indítvány, hogy csak azokra vonatkozzon a jogszabály, akik a negyven évből ötvenet földalatti munkán töltöttek csillésként Komlón?

Hiába, Orbánnak első a zember, minden intézkedése arra irányul, hogy a szegényembert felemelje, az átlagmagyart segítse életszínvonalának fenntartásában, a nyugdíjasnak meg biztosítsa a végigdolgozott hosszú évek után a megérdemelt, gondtalan pihenést.

Franc bele, de ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy mit összeröhögött, mikor a kapitalista kizsákmányolásról és a tőkés társadalmi rend embertelenségéről olvasgatott, oszt tessék.

Talán a szocializmusnak nevezett állammonopolista kapitalizmus volt egyedül, amit jól csináltunk, mert a feudalizmusunk egy fabatkát sem ért, feudálkapitalizmusunk ócska és embertelen volt, ami meg most van, az trágyadomb.

Nem igaz, hogy nem lehetne ezt jobban csinálni, mindenesetre ezen kellene törni a fejünket és közben nem lenne szabad arról sem megfeledkezni, hogy a társadalmat naponta szembesítsük azokkal a tényekkel, melyek a munkavállaló és a kisvállalkozó teljes jogfosztottságához vezetnek.

Az ország olyan, mint egy vadliba, melynek minden nap levágják valamelyik tolla hegyét, - lassan már csak gyalogolni tud, lehet terelni fel-alá, levágni, a tollát fosztani, belerúgni – tetszés szerint.

Pedig valaha tudott szárnyalni is.

Mára talán már el is felejtette.

:O)))