A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munkaerő-utánpótlás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: munkaerő-utánpótlás. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. november 3., csütörtök

FOCIMÁNIA

Hát persze, hogy kell még egy kis pénz a focira, nosza, kotorjunk még bele az adófizetők zsebébe!
Fene tudja, hogy is vagyok én a sporttal.
Pedig volt alkalmam tapasztalatot szerezni, mert a családban megfordult már élsportoló, meg van olyan tollforgató értelmiségi is, aki hétvégenként tornatermet bérel valamelyik gimnáziumban vagy nyáron kiballag a grundra és inaszakadtáig kiskapuzgat az ismerősökkel.
Bizonyára sportanalfabéta vagyok, de nekem azért az amatőrök sportja valahogy jobban tetszik.
Kétségtelen, hogy megdobbanhat a honfiszív, mikor kiderül, hogy a mi fiunk tiszteletére hangzik fel a magyar himnusz, merthogy ő tudott adott alkalommal egy gyufaskatulyát leggyorsabban végigtolni az orrával ezer méteren.
Tulajdonképpen olyan ez az egész élsport, mint a pornóipar, néhányan a legjobb adottságokkal rendelkezők közül csinálják, a többiek meg a képernyők előtt ülve bámulják őket, részben irigykedve, részben beleképzelve magukat a duzzadó izmú/egyebű sztár helyébe, elégedetten csapkodva térdüket a kiváló eredmény láttán.
Rengeteg pénz van a sportban, profi és amatör-szinten egyaránt.
Az élsportoló rengeteg pénzt emészt fel, gyakorlati haszna meg csak akkor van, ha valami olyan versenyen vesz részt, mely hasznot hajthat az országnak.
Kevés ilyen verseny van és kevés olyan magyar sportoló, aki beviszi a nézőt a stadionokba, gyakorlatilag országimázs szempontjából is közömbös, hogy a magyar élsportnak nevezett professzionális gárda van vagy nincs.
A tömegsport viszont roppant fontos lenne, hiszen a mozgás az egészséges életmód elengedhetetlen része, a felnövekvő generációk életének szerves része kellene, hogy legyen, persze ez is rengeteg pénzbe kerül.
Tulajdonképpen igen vicces lenne, ha a libák a kukoricát csak egy-két kiválasztottnak szórnák, aztán a földön totyogva megtapsolnák őket, mert az általuk bemutatott kötelékrepülés felülmúlja az amerikai Kék Angyalok teljesítményét is - baj lenne ott vándorláskor…
A sport nevelő hatásában viszont hiszek, rengeteg olyan dologra tanít, melynek az élet egyéb területein is hasznát lehet venni, csapatmunkára, önfegyelemre, rendszerességre és következetességre nevel, már ha a dolog erre van kihegyezve.
Azzal viszont igen nehéz egyetérteni, amit a kormány sporttámogatás címen művel.
Az adórendszer lehetővé teszi, hogy a nyereséges vállalkozások nyereségadójukból támogassák az úgynevezett látványsportokat, konkrétan a labdarúgó, kézilabda, kosárlabda, vízilabda vagy jégkorong-egyesületeket.
Ha ezeket támogatja a társasági adó alanya, akkor két szempontból is jól jár: egyfelől nem kell megnövelnie adózás előtti eredményét a nyújtott támogatás összegével – vagyis az elismert költségként jelenik meg -, másrészt adókedvezményt vehet igénybe a törvényben részletezett feltételek szerint.
Milliárdokról van szó és ezek a milliárdok véleményem szerint nem oda mennek, ahova menniük kellene.
Egyrészt alapvetően hibás az adózás összekeverése a támogatásokkal, márpedig itt éppen ez történik.
Az klasszikus adózásnál az állampolgár vagy gazdálkodó szervezet adózik, majd az adóból támogatás is adható éppen, akár a sportnak is, de nem Józsi vállalkozó dönti el, hogy ő akkor most az adójából támogatja a helyi focicsapatot, és még jól is jár.
Ennél sokkal tisztességesebb egy normális pályázati rendszer, mely nem diszkriminál sportágak között, hanem felkarolja az értelmes kezdeményezéseket.
Mert ugyan ott a feltételek között (az Unió nyomására), hogy a támogatás a szabadidő és egyetemi sport, valamint az utánpótlás nevelésének céljait szolgálhatja, de tudjuk, hogy megy Magyarországon az ilyesmi.
Majd épül három műfüves edzőpálya meg lesz esti mérkőzésekre alkalmas világítóberendezés, meg minden fityfranc annak a csapatnak, mely olyan szerencsés helyen rúgja a labdát, ahol a vállalkozások prosperálnak, ahol meg döglődnek a vállalkozások, ott a gyerekeknek még a labda is luxus marad, majd úgy fociznak, ahogy mások léggitároznak.
Épül majd bizonyára fedett uszoda is, meg fedett jégpálya, ezzel aztán megint adunk a tömegsportnak.
Tág tere nyílik a mutyizásnak, a vazallusi rendszer is kiteljesedhet, majd kap a mi kutyánk kölyke kis eltapsolnivalót, miközben az ország nyakig ül abban, amit a Fidesz idecsinált.
Ezernél is több igény érkezett be labdarúgás támogatására, ez azt jelenti, hogy minden harmadik-negyedik település fel kívánja virágoztatni a ványadt magyar labdarúgást.
Nem kétséges, Alcsút ott lesz közöttük,  egy kis lóvét igazán el tud még nyelni a Vezér hobbyja, nincs az a rakott szekér, ami még egy-két szál szénát el ne bírna…
Aztán persze Csányi is tud tolni kis lóvét azoknak, akik a Szövetségben az ő szekerét tolják – a mocsár mindent elnyel.
Tulajdonképpen legjobban az bosszant, hogy lennének sokkal égetőbb feladatok, lehetne tenni gyermekéhség és gyermekszegénység ellen, a hajléktalanok téli elhelyezése érdekében, az egyetemi hallgatók színvonalas oktatásáért, a munkanélküliek és a rászorulók téli tüzelő - ellátásáért, de nekünk új focipályák kellenek.
Meg a Népstadion lebontása és új stadion vagy stadionok építése.
Hogy legyen honnan nézni a huszonkét kutyaütőt, meccsenként ötezer embernek – jobb esetben.
Amikor először voltak hatalmon, akkor még csak a stadion- beléptetőkapukra mentek milliárdok - jut eszembe, hol lehetnek azok?
Most még nagyobbat álmodunk.
Mert a foci a minden, és aki azt hiszi, hogy a másik négy sportág érdekelt itt valakit kormányzati szinten, az téved.
Mint ahogy az is, aki azt gondolná, hogy talán a kajak-kenu, vagy az asztalitenisz, esetleg a lövészet vagy a sakk érdekli őket.
Pedig mennyivel olcsóbb egy sakktábla egy focipályánál…
:O)))

2010. június 21., hétfő

NEMZETHALÁL...

Tízmillió hétezren vagyunk.
Nem vagyok egy mai darab, de mióta az eszem tudom, azt hallom, hogy kihal a magyar, nyakunkon a nemzethalál és akkor erre tessék.
Még mindíg a bűvös lélektani számmal kezdődik Magyarország lakosainak száma - a tízmillióval.
Persze sok tényező játszik ebben közre a migrációtól kezdve a változó gyermekvállalási kedvig, - szociológusok, társadalomkutatók tömegeinek ad munkát a folyamatok feltérképezése és értékelése.
Mindenesetre laikusként örülök ennek az állapotnak, - talán hozhat ez jót is nekünk.
Világjelenség, hogy a gazdagabb országokban csökken a gyermekvállalási hajlandóság, ellentétben a szegény társadalmakkal, ahol a népessségszám sokszor a mértani haladványt meghaladóan növekszik, - nem véletlen, hogy a század listavezetőjének népesség tekintetében India ígérkezik.
Mint tudjuk, mi a világ leggazdagabbországainak felső tíz százalékában vagyunk, - ki hitte volna, - nemde?
(Mellesleg akinek van tizenhatmillió forintja a bankban, az benne van a Föld lakóinak leggazdagabb tíz százalékában, - ezt se gondolná senki...)
Természetesen nálunk is számolni kell bizonyos változásokkal, elsősorban azzal, hogy a legújabbkori nagy népvándorlás hozzánk is elér.
Megjelenhetnek a különféle népek bevándorlói, jöhetnek a szegényebb ázsiai országokból, afrikai államokból és hamarosan nálunk is előfordulhat, hogy magyar orvos helyett bangladeshi fogja vizsgálni a gyerekeinket, indiai fogorvos fogja kirángatni az erre ítélt fogakat, pakisztáni kereskedő árul majd a boltokban, hogy a kínaiakról most ne is essen szó. 
Hozzá kellene szoktatni a társadalmat ehhez a lehetőséghez még idejében, mert ha ezt akkor tesszük, amikor a jelenség már tömegessé válik, akkor már késő lesz és igen komoly problémákkal kell majd szembenéznünk.
A magyar lakossság nem nagyon kedveli az idegeneket, sokan lenézik és megpróbálják lekezelni őket, ez pedig a globalizálódó világban nemigen fog menni.
Leginkább azért nem, mert rá vagyunk szorulva a népességcsökkenés és a migrációs veszteségek okozta munkaerőkiesés pótlására, mivelhogy a kivándorlás egy idő után akár tömegessé is válhat és nem csak az orvosok, informatikusok  kereshetnek másfelé munkát maguknak, hanem a lakatosok és a kőművesek is, - a kieső munkaerőt márpedig pótolni kell.
Különösen egy a mienkhez hasonló elöregedő társaalomban és különösen akkor, ha önerőből képtelenek vagyunk a munkaerő bővített újratermelésére.
Márpedig képtelenek vagyunk, jóllehet a technológiát kedveljük, - e tekintetben úgy fiaink mint lányaink büszkén állják az összehasonlítást akár világviszonylatban is - de valahogy a gyermekszám növekedésében ez a hozzáértés nem tükröződik.
Két komolyabb hullám volt népesedés tekintetében, az egyik generáció  Rákosi egészségügyi miniszteréről, Ratkó Anna után kapta a nevét, - ők lettek a ratkó-gyerekek -  az 1953 körül születettek.
A gyermekszám-növekedést akkor az abortusz teljes tiltása és hihetetlenül szigorú büntetőjogi szankcionálása okozta, a másik nagy hullám meg a GYES bevezetéséhez kapcsolódik.
Természetesen ezeknek a korszakoknak volt áthúzódó hatása is, - mikor a ratkó-gyerekek és a gyes-gyerekek szülőkorba léptek, akkor is volt egy-egy kisebb emelkedés a született kisbabák számában.
Aztán azóta sehol semmi.
Változott az évek során persze a társadalom is, a régi szegényparaszti család átalakult, csökkent a nagycsaládosok száma, - van tán vagy húszezer család az országban, amelyben három vagy több gyereket nevelnek (ehhez képest igen hangos és politikailag szerintem túl aktív a Nagycsaládosok Egyesülete...) és azok között is a legszegényebbek igencsak felülreprezentáltak.
Kitolódott a nők szülésének időpontja is, - félszáz évvel ezelőtt még fiatalabb korban szültek a nők, - ma kevesen akarnak harminc alatt gyereket vállalni, harmincöt felett meg már könnyen előfordul, hogy hiába szeretnének babát, nem esnek teherbe...
Aztán van még egy munkaerő-pótlási tartalékunk, ez pedig a ma munkanélküli, nyomorban élő cigányfalvak népe.
Ők is benne vannak ugyanis a tízmillióban.
Ha az ő gyermekeiket sikerülne kiemelni a kilátástalanságból, kulturát és szakmát adni nekik, akkor az nagy nyeresége lenne az országnak, mert ha a mai folyamatok folytatódnak, akkor nem megoldást, hanem problémákat termelünk.
Olyan problémákat, melyek megoldása egy idő után meg fogja haladni a társadalom képességeit és lehetőségeit.
Ez persze rengeteg pénzbe és még több munkába kerülne, de bőven megérné, mert ezerszeresen megtérülne a befektetett pénz abban, hogy segélyezettek helyett a nemzet jövedelmét gyarapító munkaerőt "termelnénk", - nem szólva arról a rengeteg társadalmi feszültséről, amitől megszabadulnánk.
Arra már nemigen számíthatunk, hogy a környező országokban élő magyarok majd áttelepülnek hozzánk -  a határok nélküli Európában ragyogóan ellesznek szülőföldjükön is, és azt is meg merem kockáztatni, ahogy néhány generáción belül a nemzeti határok nem fognak többet jelenteni, mint egy megyehatár a mai térképen.
Mindenesetre a tény, hogy él még a nemzet s áll Buda még - örvendetes.
De azért nem lenne hátrányos rákészülni a jövőre egy cseppet.
Az Úr is megmondá: szaporodjatokés sokasodjatok! 
:O))))