ORBÁN HATÁRONTÚLI SZEKÉRTOLÓI

Az adevarul.ro portálon megjelent egy poszt, Ne-am săturat de Ungaria címmel egy román politikus-blogger, Bogdan Diaconu írta, melyet aztán a kolozsvaros.ro portál magyarra fordított (http://kolozsvaros.ro/web/kolozsvaros/-/nacizmussal-vadoljak-magyarorszagot), és mint a román nacionalisták elpofátlanodásának szép példáját tárt az olvasók elé. 

A posztot eredeti helyén a szerző egyetlen képpel illusztrálta, de a kolozsvaros.ro gondoskodott arról, hogy olvasói ne maradjanak vizuális élmények nélkül, ezért további hét képpel turbózta fel az anyagot.
A képekkel – gondolom, a nemzetek békés együttélése jegyében – jól illusztrálta a román-magyar szembenállást, a Nagy Magyar Fájdalmat (Nem! Nem! Soha!) bemutatta a Kormányzó Úr Őfőméltóságát, aki majdnem olyan délcegen ül Stromfeldtől lopott lován, mint Semjén sekrestyés a pejkón.

Láthatunk az egyik képen harcos kiállású magyar fiatalokat is - reszkessetek szőröstalpúak -  meg  magyar zászlókkal fene tudja hová (feltehetőleg jelmezbálba) vonulászó elnyomottakat.
És ott látható maga az Antikrisztus is, móc kecskepásztorba oltott Ramboként, román nemzeti színekkel dekorálva, a kép alatt „Ilyen az igazi román hazafi. Ő az.  Bogdan Diaconu. Gyűlölködésből jeles.” aláírással - ha nő lennék, ez a koma nekem azért titokban tetszene.
Milyen jó, hogy nem vagyok nő, legalább nem kell összeveszni nemzeti énemnek  hormonális késztetéseimmel…

Ez utóbbi fordításra hívta fel a figyelmemet kedves ismerősöm, én meg – nem is sejtve, hogy ezzel élő parazsat gyűjtök a fejemre – megosztottam a facebook-profilomon, azzal a felvezetéssel, hogy „Nagyon rossz vége lehet ennek, a tűzzel játszunk.”
Másik kedves ismerősöm ezt osztotta tovább, és ez lehetett a hiba.
Előkerültek ugyanis olyan kedves magyarok, akik meghirdették, hogy nem azzal kell foglalkozni, amit a koma írt, hanem azzal, hogy ki írt, mert aki a magyarokról rosszat ír, az ab ovo nacionalista, le vele!
” Mármost, ha nekiállunk "árnyalni" a képet, mindenki minden igazságát figyelembe venni, az igazságokat patikamérlegen összehasonlítani, akkor a végén kapunk valami eredményt, esetleg jót is - de nincs pár ezer évünk erre. Mármint a mérlegelésre.” – írta az egyik kommentelő – mellesleg újságíró - aki még viszonylag kíméletes volt, mert a kolléganője lazán lehülyézett, mivel én nem ismerhetem az romániai helyzetet, merthogy nem élek ott.
Jól jártak, mert én bizony mérlegelnék, kerül, amibe kerül.

Ami igaz, igaz - nem élek ott, kalandvágyból az anyaországban élek, és valószínűleg román nacionalista lehetek, mert időnként szoktam csúnyákat írni a magyarokról, jelen esetben pedig mély empátiát érzek a román blogger iránt, aki megírta, hogy mit érez egy román, mikor a Vezér és Kancellár, vagy idióta fullajtárjai Romániában randalíroznak.
Ennek hangot is adtam, egyben javasoltam, hogy talán lehetne cáfolni is az állításokat, amivel vitapartnereim egyet is értettek, csak éppen tenni nem tették.
Ők bizonyára rettenetesen nagy hazafinak érzik magukat, ellentétben velem, aki természetesen nem érdemlem meg ezt  minősítést, mert az apám nem a Retyezáton szemelgette a szamócát brummogva, nyáron is bundában, mígbezzeg…

Meg hogy én nem értem az erdélyi kérdést, meg úgy egyébként is.
Tudomásul kellene végre venni: erdélyi kérdés nincs.
Valaha lehetett, de a mai világban ez műbalhé.
Ami van, az az Európai Unió, meg Románia, benne egymilliónyi magyarral, akik akármikor jöhetnek az anyaországba, vagy Európában bárhova dolgozni, tanulni, senki sem korlátozza őket kultúrájuk ápolásában, egyenlő feltételekkel vesznek részt a gazdasági életben, de mi szenvedni akarunk.
Ugyanannyi joguk van, mint nekem, csak kötelességük nincs, egy fikarcnyi sem.

Szeretjük sajnálni magunkat, harcolni olyan dolgokért, melyek a birtokunkban vannak, de ebben a formában nem kellenek, mert mi a traktort is kerekenként hordtuk haza a téeszből, ott rohadt szét a fél ország a különféle trágyadombok mellett, alkatrészenként.
Orbán kívánatos Magyarországa egy zárvány Európában, kívánatos Erdélye pedig zárvány Romániában, ahonnan egymillió magyar, mint Burkus az óljából acsarkodik tizenkilencmillió románra.
Az is elég érdekes lenne, ha a román miniszterelnök meglátogatná Magyarországot, majd hamiskás mosollyal meghirdetné: eljöhet még a mi időnk, akár még itt, Debrecenben is…

Azt is mondták, hogy nem kell vitatkozni, mert a szerző olyan, mint Vona, jóllehet nem olyan.
Akkor meg a pártja olyan, és ha az sem olyan, mint Vona pártja, akkor az tudjukmilyen párt, ugye…
De hogy ezek az emberek eltöprengenének azon, hogy mit érezhet egy román az immár huszonöt éve tartó erdélyi vándorcirkusz, vagy a vérpofátlan magyar állami vezetők láttán, az nem érdekel senkit, mint ahogy az igazság sem, melynek egyébként ők, és csakis ők a letéteményesei.

Kaptam egyébként Erdélyért is, merthogy automatikusan a magyar szóhasználatot alkalmaztam, mikor a Romániában élő magyarokról beszéltem, merthogy az újságírónő nem Erdélyben él hanem a Partiumban, amit nekem illett volna tudnom, gondolom a neves tollforgató helyileg világhírű.
Magyarországon a romániai magyart jobb esetben erdélyinek, rosszabb esetben románnak hívják, ezen semmit sem segít, ha cizellálgatjuk itt a dolgot.
De tőlem akár a Regátban is lakhat akármelyikük is, ettől még lehet véleményem Orbán Románia, sőt, nemzetiségi politikájáról is.

Ez az egész éppen olyan magyaros ügy, mint a többi.
Képtelenek vagyunk szembenézni a valósággal, se tolerancia, se empátia nincs bennünk, csak a nagy löttyös indulatok, a kivagyiság, a hőbörgés.
Az autonómia-törekvéseknek sincs értelmük, hiszen mi változik tőle?

Semmi - ugyanúgy minden negyedik polgár román lesz a Székelyföldön továbbra is, aztán évről évre több, mert az erdélyi magyar inkább pofázik, minthogy ütemesen dugna, így aztán szép lassan kinépesedik még onnan is, ahol többségben van.
Koszovó példája pedig intő jel lehetne, persze itt az albánok mellé álltunk – megájj, megájj, kutya Szerbia, ugye… - pedig a Székelyföld albánjai a románok, vitapartnerem partiumi városában minden magyarra már két román jut, szóval fel kellene kötni a fehérneműt, fel szexre, magyar!

Az ostoba, elvakult nacionalizmus nem csak a román nacionalisták sajátja, a mieink is alkotnak rendesen.

Ők ugyan azt képzelik magukról, hogy hazafiak, de valószínűleg ezt tartja magáról a poszt szerzője is, akinek jelen esetben még akkor is igaza lenne, ha Vonescu lenne a becsületes neve.
Sajnálom, hogy a vitát nem tudom belinkelni, a facebook-csoport, ahol a vita folyt titkos, mert véleményünk az van, vitatkozni is szeretünk, csak azt nem szeressük, ha ellentmondanak nekünk…
Pedig ez is egy olyan téma, amit ki kell beszélni, ha békességben akarunk élni szomszédainkkal és önmagunkkal.

Persze ha sajnáltat6juk magunkat, az se rossz.
Trianon után évekig vagonokban laktak a hazazsuppolt magyarok.
Nagynéném óvónő volt Erdélyben, a világháború végén azzal jött haza, ami rajta volt.
Azt mesélte, hogy még székelyföldön sem szerették az anyaországi magyarokat, a gőgjük, túlhajtott nacionalizmusuk miatt, és az első adandó alkalommal visszaütöttek.
Kár lenne ezt kiharcolni…

:O)))

ILONKA NÉNI

Ilonka nénit bekapta a politika mángorlója, örülhet annak, ha ezt a stresszt túléli.

Ilonka néni nyugdíjas pedagógus, aki Szlovákiában él, néhány év múlva száz éves lenne, és ha mégsem lesz annyi, akkor azt bizonnyal Orbán Viktornak köszönheti, aki ezzel is bizonyította, hogy az Úr csak kérhet és jelenthet nála.

Hiszen az Úr szemmel láthatólag száz éven felüli szép kort kívánt adni Ilonka néninek, akinek sem testi, sem szellemi problémái nem voltak, szépen, értelmesen mesélt a hajdani szép napokról, amikor tanítványai körében boldogan élt.

De a mai Szlovákiában élt, habár mikor született, akkor az a terület még Magyarország volt, majd a történelem kicsit eljátszadozott a népekkel és országhatárokkal, és ha kihúzza szegény januárig, akkor Magyarországon is fog meghalni - igaz, ez a Magyarország kicsit összement azóta, mint gatya a mosásban.

Ilonka nénit szép módszeresen megöli a politika, hiszen egy majd százéves asszony már nem olyan rugalmas, hogy lelki károsodás nélkül kibírja azt, hogy elvegyék az állampolgárságát egy olyan országban, melyben az állampolgárok ezreit ő tanította meg az írásra, olvasásra, köztük tán olyanokat is, akik a nacionalista buzgalomra nacionalista hisztériával válaszoltak.

 Nacionalisták mindenhol akadnak, a hülyeség nemzetfüggetlen állapot, és aki azt gondolja, hogy az adjonistenre nem hasonló fogadjisten lesz a válasz, az illúziókat kerget.

És azt szögezzük le azért bátran, hogy mi voltunk azok, akik előkotortuk már megint a nacionalista-soviniszta kártyát, a száz éves ostoba dumákat kultúrfölényről meg Kárpát –medencei hegemóniáról, mi erőltetgettük a kettős állampolgárság ügyét, jóllehet kettős állampolgár a Nagy Győzelem előtt is lehetett bárki, aki kérelmezte.

A magyar származás akkor is előnyt jelentett a befogadásnál, amúgy meg ha átjöttek a határon magyarjaink, akkor megkaptak mindent, amit magyar állampolgár megkaphatott, ehhez csak a magyarigazolványukra volt szükség.

Letelepedhettek, munkát vállalhattak, szóval élhették az európai polgár kevés korlátozással járó életét, merthogy menet közben beléptünk az Európai Unióba.

Tulajdonképpen a cél természetesen érthető volt, az egész attrakció arra a célra lett felépítve, hogy a jobboldal megszerezzen még párszázezer szavazatot és örök időkre biztosítsa a jobboldal politikai fölényét ebben az országban.

Eleinte ugyan tagadták, hogy szavazati jogot is kívánnak adni az újonnan lett magyar állampolgároknak, aztán a nyertes választás után ennek hamar vége lett.

Ma már ott tartunk, hogy örülhetünk, ha nem kell szavazati jogunk felét leadni a határainkon túl élő magyaroknak, hadd döntsék el ők, hogy kit kívánunk mi annak az országnak az élére, melyet mi építettünk és ma is mi építünk, és mi szponzoráljuk idióta képviselőink nemzetpolitikai lázálmait is sajnos…

Hogy beválik-e Vezérünk gyönyörű víziója arról, hogy a világpolitika majd úgy alakul, hogy Nagymagyarország feltámad és a gyorsnaszád ismét három tenger vizét hasíthatja – ki tudja?

Ki hitte volna, hogy a Szovjetunió szétesik?

Ki gondolt volna határainkon egy testvérgyilkos délszláv háborúra?

Ki gondolta volna, hogy belpolitikai megfontolások oltárán nulla nyereségért – sőt, veszteségért -odadobunk majd kétmillió magyart túsznak a kisantant nacionalistáinak?

Forszírozzuk a sorozást?

Ezt egy szlovák nacionalista úgy fordítja le házi használatra, hogy Szlovákia lerohanására készülünk, hiszen már a minap sem Ercsinél gyakorolták a pontonhíd-építést a magyar katonák, hanem a Duna szlovák szakaszán.

Mit nyertek ezzel a határontúli magyarok?

Gyakorlatilag Szerbia és Ukrajna magyarságán kívül semmit, mert a többiek már Uniós polgárok vagy holnap azok lesznek.

A Fidesz kasszírozott csak, mert ő gyűjtötte be azokat szavazókat, akiknek szívük van, de eszük nem sok.

De gondoljunk bele őszintén – mi mit gondoltunk volna, ha vasgárdista jelmezbe öltözött románok csapatostul megjelennek nálunk, mint a mi idiótáink Szlovákiában és elkezdenek koszorúzgatni alakzatban?

Az akció reakciót szül, és az akciózást most kétségkívül mi kezdtük.

A közelmúltban volt egy rövid időszak, amikor a nemzet felül tudott emelkedni saját korlátain, ez a Ceausescu - rezsim megdöntésekor fennálló ritka kegyelmi állapot volt, amikor barátként tekintettünk a szabadságukért harcoló románokra, de sajnos, ennek az állapotnak hamar vége szakadt. Jött Marosvásárhely és elsötétedett Sütő András szeme világa, aztán jött a délszláv háború, ahol elmérgesítettük a viszonyt a köztudottan nem túl könnyen felejtő szerbekkel, majd Szlovákiába látogatott Sólyom, előzetes diplomáciai egyeztetés nélkül, odalátogattak a szélsőjobboldaliak is, szóval most ott tartunk, ahol tartottunk a múlt század húszas éveiben, egy tapodtat sem haladtunk előre.

Szép dolog a demokrácia, de ez nem állatoknak való társadalmi berendezkedés, hanem embereknek, de embernek lenni nehézkes dolog, főleg, ha az ember szociopata.

Ha a politikusnak van felelősségérzete, akkor nem folytat olyan állami politikát, mely a polgárokat lehetetlen helyzetbe hozza, vagy olyan választásokra kényszeríti, melyek megviselik és feleslegesen terhelik az egyént.

A nacionalistákkal szemben én el tudom képzelni, hogy valaki hű és hasznos állampolgára legyen hazájának, emellett ne felejtse származását, őrizze kultúráját, ápolja tradícióit.

Csak akkor tudunk békében együtt élni szomszédainkkal, ha megpróbáljuk megérteni álláspontjukat, és empátiával közelítünk hozzájuk, mint testvéreinkhez, akikkel ezer esztendeje osztozunk a Kárpát – medencén.

Ilonka néni most Magyarországon van, vele jött Szlovákiában élő lánya is, biztos vagyok benne, hogy nyomorognia nem kell majd, tán még libamáj-pástétomot is ehet.

A kérdés lelki oldala természetesen nem ennyire egyszerű, joggal mondják, hogy nehéz az öreg fát átültetni.

De drukkoljunk neki, hátha most sikerül.

Azért jobb lett volna ettől a helyzettől megkímélni őt.

Meg talán saját magunkat is…

:O)))