AZ A FRÁNYA PÉNZ

Azt írja a Népszabadság, hogy az Európai Bizottság valószínűleg már a héten javasolni fogja a kohéziós alapok felfüggesztését, magyarán, az Uniós támogatások leállítását.

Márpedig, ha javasolja, akkor előbb-utóbb meg is lépi, aztán törhetik a fejüket az elemzők, hogy akkor most azért történik ez, mert Magyarország uniós elnöksége idején határozottabb szankciók bevezetésére irányuló döntést vitt keresztül a játékszabályok megszegőivel szemben, vagy pedig azért, mert lát egy sötét parasztot a politikai sakktáblán, amely úgy lépked, mintha ő lenne a király.

Mindenesetre akármire is jutnak a politológusok, az az egy biztos, hogy az unortodox gazdaságpolitikával az égvilágon semmire sem jutottunk, ami azt illeti, már a szánk széléig ér a massza, melyet magunk alá rondítani Vezérünk és hozzáértő csicskásai voltak oly kedvesek.

Bolond a mi Vezérünk, attól tartok.

Ezt a lépést csak a vak nem látta előre, hiszen azt mindenki tudta, hogy a nagy háborúskodásban Európa nem a páncélosait küldi majd Orbán és különösen tehetségtelen kormánya ellen, hanem csak elküldi neki a selyemzsinórt, mint hajdan a Padisah az engedetlen pasának, és megvárja a hírt, mely szerint érdemei elismerése nélkül hálás népe más, fontos feladattal bízta meg.

Ő lesz a Dummy az újonnan felépítésre kerülő Országos Ideg és Elmegyógyintézetben, végtére is abban nagy gyakorlata van, hogy hogyan kell egy nap tízszer nekimenni fejjel a falnak.

Egy olyan fejjel, mellyel egyébként jobban tenné, ha az üléssel próbálkozna, nem próbálná meg folyvást faltörő kosként alkalmazni.

Egyébként is ebben a történetben nem ő a birka, hanem a nép, amelyik még mindig tűri, hogy kísérletezgessen rajta és családján, hogy elvegye a nagymamáktól a nyugdíjat, a gyermekektől a továbbtanulás lehetőségét és nem vágja ki a Parlamentből őt és egész pereputtyát, mint a macskát, mosni.

Mellesleg mindenki megszívja ebben az országban, ha ez az egyébként az Unió történetében első esetben bekövetkező esemény minket talál meg – kivéve természetesen őt, a bandáját és a parlamenti mamelukokat.

Legalább annyit érezne meg, mint egy átlagos magyar család – de ő nem fog megérezni semmit abból a kárból, ami ostobasággal felturbózott hatalmi gőgje következtében hozott az országra, mert ő már megszedte magát – nem akárhogy.

Véleményem szerint a vagyona olyan, mint a jéghegy, - na, nem azért, mert olvadna, hanem azért, mert csak egytizede látszik, kilenctizede láthatatlan.

Száz oldalt írt ez a bánatos Barrosonak, ahelyett, hogy egyetlen mondatot írt volna: Elqrtam, nem kicsit, nagyon!

És fel sem kellett volna kelnie a számítógép elől annak, aki helyette veri a billentyűket, mert ugyanazzal a lendülettel írni kellett volna egy másik levelet is: Magyarok! Bocsánatot kérek, én a jót akartam, de elrontottam, - lemondok, viszem magammal a száműzetésbe a kuszatekintetűt is.

Álom, álom, édes álom.

Az nem, hogy menni fog, mert ez a mai bejelentés is egy százas szög politikai pályafutása koporsójába, de nem az utolsó.

Hamar el fog jönni az idő, amikor majd elkezdenek félni vazallusai, mert az élete mindenkinek kedves, és soha nem lehet tudni, hogy kit talál meg egy felbőszült tömeg, merthogy lassan vége lesz a békés tüntetéseknek, az is biztos.

Elsősorban azért, mert ez a jellemtelen gazember mindig a legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak rovására akarja megoldani a problémáit, márpedig az ő problémái elsősorban a pénzhez kapcsolódnak, azt kell elszedni a nyomorultaktól az utolsó petákig.

És senki ne higgye, hogy nem tudja, mit csinál – a szociopatákra éppen az a jellemző, hogy pontosan tudják, mit művelnek, de nincsenek érzelmeik, nem törődnek tetteik másokat érintő következményeivel.

Forradalmárkodni van esze, a nincstelenektől elvenni nincsenek gátlásai, ez az ember az ország szégyene.

Ahelyett, hogy az egészségügyet rendbetenné, az orvosok röghözkötésén fáradozik, nomeg most éppen a cukorbetegektől akarja elvetetni gyógyszereik ártámogatását,

Az illetékes államtitkár meg hűséges végrehajtója főnöke barom ötleteinek.

Egy cukorbetegnek diétáznia kell.

Ez még egy gazdag embernek sem könnyű, de egy alacsony jövedelműnek gyakorlatilag lehetetlen, ugyanis a diétához sonkát és drága, speciális kenyeret, lisztet, húsokat – legjobb talán a libahús - és halat kell venni, meg a drága cukorpótlókat.

Majd megnézném én, hogy mit tud egy cukorbeteg főzni magának a havi negyvenhétezerből, mert ha nem diétázik, és ezt két laboreredmény jelzi, akkor a szép tervek szerint elvész az inzulinhoz adott állami támogatás.

Ezt pedig – ne cifrázzuk – hívjuk annak – ami: gyilkosságnak.

Közben meg az egészségügyben már megint csak maszatolják a szart, mert érdemben hozzányúlni félnek, a rezidensekkel vívnak, míg azok meg nem vonják a vállukat és itt nem hagyják ezt a kócerájt, amit Magyarországnak hívunk mindközönségesen, és ami a hazájuk mellesleg.

Aki azt hiszi, hogy az Unió itt majd megáll és egy kis idő után megsimogatja Vikike buksi fejét, az téved.

Ez csak az első komolyabb figyelmeztetés, aztán jön majd a többi.

Nem irigylem magunkat, mire ezt a kétlábon járó történelmi kisiklást eltakarítjuk valahogy, beledöglik az ország.

:O)))

KUKABÚVÁROK ÉS SZEMETEK

Hatósági rendelkezés elleni izgatás miatt elítélt a Pesti Központi Kerületi Bíróság pénteken egy szociális munkást, aki a józsefvárosi önkormányzat tiltó rendelete elleni márciusi tüntetésen arra biztatta társait, hogy a demonstráció részeként kukázzanak.

Ugyan a bíró értelmes emberként pontosan tudta, hogy miről van szó, és az ítélete is ennek megfelelő volt - kimondta a vádlott bűnösségét és három év próbára bocsátotta – de azért az ítélet az ítélet.

Az ítélet általában a társadalom rosszallásának kifejezése a vádlott által elkövetett cselekmény miatt, de ez esetben nagy biztonsággal lehet állítani, hogy a társadalom rosszallását a rendelet magalkotóival szemben lehet okkal feltételezni.

Emellett a kukázás, mint cselekmény is más megítélés alá esik egy hivatalosan bejelentett tüntetésen, mint a hétköznapi életben.

Olyan ez, mintha a színházi rendezőt elítélnék felbujtás miatt, mert a színészt apja meggyilkolására buzdította valamelyik Shakespeare-drámában.

Kezd ez az ország a bezárt Lipótmező kiterjesztett jogutódjává válni, azzal a kis differenciával, hogy a Lipótot nem az ápoltak irányították, itt pedig az ápoltak szemlátomást megszállták az ország irányításának stratégiai pontjait.

Tetszik nekem ez a hatósági rendelkezés elleni izgatás is, különösen, ha összevetem az elmúlt évek közismert eseményeivel.

Mondjuk a Kossuth tér megszállásával, a tér kiürítésére vonatkozó utasítás elleni izgatással, vagy a rendőrségi kordon elbontásakor tanúsított magatartással, - ha valami, hát az aztán a hatósági rendelkezés elleni izgatás iskolapéldája volt vegytisztán, méghozzá olyan elkövetőkkel, akik esküt tettek a Magyar Köztársaság társadalmi rendjének védelmére.

Elképesztő ez az arcátlanság, amivel az új undokok használják a jogot, visszaélve annak betűjével és sárba gyalázva annak szellemét, magas ívben téve a jogalkotó szándékára.

Súlyosítja a helyzetet, hogy akik ezt teszik, elvégezték a jogi egyetemet, némelyik még szakvizsgát is tett, tehát azt mondani, hogy bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják ők, hogy mit tesznek, minimálisan is tévedés.

Ezek az emberek pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit művelnek, csak éppen nem törődnek a következményeivel, hiszen nincsenek erkölcsi gátlásaik, politikai értelemben - és többen közülük klinikai értelemben is - pszichopaták.

Amúgy pedig empátia sincs bennük, egy falatnyi sem, hiszen maga a rendelkezés, melynek védelmében most a büntetőjog eszközét vélték megfelelőnek bevetni, az utóbbi húsz év egyik legaljasabb és legembertelenebb rendelete.

Mintha az életvitelszerű kukázás kedves hobby lenne, vagy mintha a kukabúvárnak hedonista élvezetet okozna, hogy a reggeli menüt vagy éppen az ebédrevaló pénzét büdös kukák mélyéről kell előbányásznia, elennie a nyüvek és patkányok elől az ezüsttálcán a kukába rejtett libasültet.

Bizonyára elcsodálkoznának a döntéshozók, ha egy helycserés kísérlet során kiderülne, hogy milyen hamar bele lehetne illeszkedni egymás szerepébe, hiszen egy éhezőnek a kuka lehet akár maga az életmentő kapszula is, míg a jólétet igen könnyű megszokni, mint tudjuk.

Téved az, aki azt gondolja, hogy a kukázás szimpla hajléktalan-probléma - azokért nem kár, hulljon a férgese, kevesebb a gond, ugye – de ez kislányos naiv tévedés.

A saját városomban láttam kulturáltan, tisztán öltözött hölgyet - és most emögött ne keressen senki semmiféle cinikus leszólást -  gumikesztyűben kukát vizsgálni, és be kell valljam, nem az jutott eszembe, hogy hobbiból csinálja.

Inkább az, hogy a sors valamilyen extrém csapása az, ha valaki idős korára ilyen helyzetbe jut.

Ez az egész ügy szép példája annak, hogy hogyan bánik a mai hatalom a szegényemberekkel, a nincstelenekkel, a kiskeresetűekkel, a Lázár-skála alsó szegmenseiben tanyázókkal, a semmitérőkkel.

Mióta kormányra kerültek, csak az ő sanyargatásukban, megalázásukban élik ki magukat, hiszen tudnivaló, hogy ezeknek a társadalmi csoportoknak a legalacsonyabb az érdekérvényesítő képessége, a legmagasabb a megalkuvásokra való készsége, szervezettségük nulla, ők a társadalom páriái.

Velük könnyű ujjat húzni, habár kettétört óriásunk a hályogkovács magabiztosságával piszkálja már a középosztályt is, sőt, Lázár már elkezdte kóstolgatni a parasztságot is, belengetve nekik az adózás szép társadalmi kötelezettségét, hadd örüljön a rohatt kulák.

A jog az állam legfontosabb eszköze a társadalom érdekeinek érvényesítésében-

Lehet vele élni, lehet vele visszaélni is.

És lehet a táradalom érdekeit fényévnyi távolságban meghatározni a valóságos érdekektől.

Lehet a nyomor ellen tenni és lehet erről pofázni és közben növelni azt.

Lehet keresztény politikusról pofázva a mellet döngetni, közben meg elfelejteni a szegények segítésének kötelezettségét.

Jön a mínusz húsz, mikor a vadliba is belefagy a jégbe - a hajléktalan-ellátásra meg sem pénz, sem szándék, sem megoldás nemigen mutatkozik.

Csak egy éjszakára kellene ezeket az érzéketlen tuskókat kirakni a szabad ég alá, sokat hozna az erkölcseiken, az empátiás készségeiken a dolog.

Kár, hogy nem lehet kipróbálni…

:O)))

NYOMOR

Létezett egykor kapun belüli munkanélküliség, - ma nincs ilyen, hatékonyak vagyunk...

Mikor létezett a szocializmus, de nem működött, vagy legalábbis nem működött annyira, mit kívánatos lett volna, akkor az okosok állandóan azt hajtogatták, hogy a gondok oka a termelés alacsony hatékonysága, az pediglen leginkább a kapukon belüli munkanélküliségtől van.

A kor gazdasági szabályozórendszere ugyanis bizonyos túlfoglalkoztatottságot generált, a bérszabályozással arra késztették a munkáltatókat, hogy a szükségesnél több emberrel oldják meg a feladatokat.

Volt például az úgynevezett bérszínvonal-szabályozás, amely az egy főre eső bérátlagot tartotta szem előtt és az átlagbér színvonalának túllépését szankcionálta.

Ebből az következett, hogy amelyik munkáltató jól fizetett munkavállalót akart alkalmazni, akkor annak fel kellett venni mellé két alacsonybérű munkavállalót is, rendbe téve ezzel az átlagjövedelmet.
Persze meg volt ez cifrázva még bérbesorolásokkal, miegyebekkel, de ez most lényegtelen is, - a lényeg az, hogy a gazdaság imígyen rengeteg szakképzetlen embert alkalmazott - róluk mondták a kor közgazdászai, hogy ők a kapun belüli munkanélküliek, akik az adott vezető szándékai szerint végezhettek értelmes munkát vagy terelgették a szemetet a gyárudvar egyik sarkából a másikba, majd vissza.
Ők töltötték meg a vállalati munkásszállókat, igénybe vehették az üzemi étkeztetést, az utazási kedvezményeket, az üzem-egészségügyi szolgáltatásokat, ők voltak a hét végi fekete vonatok utasai.
A vállalatok vezetőinek egy része felesleges ballasztnak tekintette őket, és szinte senki nem úgy kezelte a problémát, mint a szociális gondok kezelésének részét, hanem mindenki tisztán racionális gazdasági szempontból szidalmazta vagy tűrte.
Aztán jött a rendszerváltás és a probléma szinte önmagától megoldódott, a szocialista nagyvállalatok összeroskadtak, kapuikat becsukták, jött a privatizáció, az új tulajdonost pedig minden inkább vezette, mint a szociális szempontok és ez a réteg lett az első, amelyiknek a kezéből elsőként csavarták ki a libacombot.
Persze ezzel egy ütemben megszűnt az üzemi étkezés, a munkásszálló, és egy idő után a munkanélküli segély is, és ezek az emberek visszahúzódtak a falvakba, ahonnan minden héten munkába indultak.
És onnantól kezdve – ameddig volt miből – legfeljebb a kocsmába indulhattak, hogy meghányják-vessék a többi szerencsétlennel a világ sorát és ott butítsák egymást valamiféle szebb jövőről szóló mesékkel, majd hazamentek, elverték az asszonyt, a gyereket és seggberúgták a kutyát.
Százezrek jártak így, százezrek, akikre ma vagy cigányproblémaként mutogatnak, vagy még úgy sem, hanem csak tudomásul veszik, hogy a szittyós Józsi összeöntögeti a korsók alján maradt sört és azt issza, mecsoda gusztustalanság…
Tulajdonképpen lehetne legyinteni is egyet, de azt hiszem, ez a helyzet nem csak egyéni sorsokat tett tönkre, hanem óriási rombolásokat végzett a társadalomban is – következményeit naponta nyögjük.
A nincstelenek egy része betyárnak állt – hogy jobboldali barátaink is pontosan értsék, miről van szó, - egyesek ezt a stratégiát választották a túléléshez. Eleinte csak loptak, de a társadalom eldurvulásával párhuzamosan ők is egyre durvábbak lette, sokszor bandákba szerveződtek és életvitelszerűen folytatják a bűnözést.
Az ő gyermekeik már ebbe a világba nőnek bele, és aki így kezdi az életét, azt visszavezetni a társadalomba már szinte lehetetlen.
Mások próbálnak kijönni a létminimum alatti segélyekből, keservesen próbálják nevelni a gyerekeiket, de ez reménytelen dolog, - így aztán amikor télre ott a hideg lakás és fáznak a gyerekei, még a legbecsületesebbje is baltát ragad és nincstelen társaival egy tél alatt letarol egy hegyoldalt.
Persze ez kockázatos dolog, mert elkaphatják és mehet a sittre, ahol majd kioktatják, hogy egyszerűbb felnyomni egy lakást, elhozni belőle az aranyat és azon venni tüzelőt, mint hóban-fagyban kilométereken át tolni a biciklire kötözött faágakat – nem lesz nehéz rábeszélni a szemléletváltásra.
Lehet néha alkalmi munkát is vállalni esetleg, de erre családot alapítani azért nem egy életbiztosítás.
A legnagyobb kár mégiscsak az, hogy generációk nőnek úgy fel, hogy nem látják apjukat-anyjukat munkába indulni, egyszerűen csak, mint mesét hallgatják azt, hogy egyszer régen munkából is meg lehetett élni, és a nagypapa minden hónapban fizetést kapott, meg hozott mikulásra csomagot a vállalati szakszervezettől, - csoki volt benne, meg szaloncukor…
A nyomorban terjednek a már elfeledett népbetegségek, a tüdőbajtól a szifiliszig, az egészségügy kiadásait melyek ebből következnek, még senki nem mérte.
Az oktatási rendszer képtelen ezt a problémát kezelni, hiszen ameddig a családfő dolgozott, addig egyúttal művelődött is, szedte magára ilyen-olyan mértékben az ismereteket, esetleg elküldték gépkezelői tanfolyamra, szakmunkásképzésre, - ma legfeljebb a francba küldik a gyerekét, ha hitelt kér a kocsmában.
Ettől aztán a gyerekek szókincse a bazze meg a húhaanyád közötti sávra korlátozódik, és amikor megkérdezi tőle a tanítónéni, hogy hozott e háromszög-vonalzót, akkor azt hiszi, hogy azt a szögesdobozban kell keresni, már ha van nekik egyáltalán olyan.
Nehezen lesz belőle iskolázott ember, kevés az esélye egy szakma elsajátítására és benne egyet tisztelhetünk csak: a nyomor bővített újratermelését.
Amikor elspekulál az ember, hogy végülis melyik modell drágább a társadalomnak, akkor nem kétséges az eredmény…
Orbán egymillió munkahelyről fantáziál, de a szép ábrándoknál többre mennénk, ha valaki végre kitalálna valamit ennek az óriási embertömegnek a foglalkoztatására, az se lenne baj, ha esetleg meg leehetne oldani egy feladatot gépekkel olcsóbban vagy szebben, vagy gyorsabban is, de ha őket munkába lehetne állítani, az többet javítana az ország állapotán, mint akárhány új aktatologatóról való gondoskodás.

Jön a tél.

Ezen a télen is el fognak járni fát lopni azok, akiknek nem futja tüzelőre, a kapualjakban kint fekszenek és halnak a már az aluljárókból is kitiltott hajléktalanok, ott tanácstalanodnak majd az utcára tett családok és semmiféle előrehaladás nincs a legelesettebbek ügyében.

Mielőtt jobboldali barátaink nekilendülnének, tájékoztatnám őket, hogy nem akarom én ezt gügye vezérük nyakába varrni, nagyon- nagyon kevés történt ebben az ügyben a rendszerváltás óta, amire annyira büszkék vagyunk.
A szabadság annak érték, akinek van mit enni, - aki éhes, az eladja a szavazatát két kiló száraztésztáért vagy két üveg sörért, - neki az nem érték, hogy négyévente bedob egy ládába egy cédulát, amelyiken megjelölheti azt a pártot, amelyik majd állítólag rengeteg pénzt költ rá, de amelyikből ő soha nem lát egy kanyit sem…
Amikor a baloldal jövőjéről beszélgetünk, őket is meg kell látnunk…


:O)))


A bejegyzés itt is olvasható: http://kapcsolat.hu/blog/nyomor

NEM KUKORICÁZUNK...

Beindultak a gyorsított eljárások a bíróságokon, meg van mentve magyarember.


Az első hírek között szerepel, hogy háromnapi elzárásra ítéltek egy 63 éves kukoricatolvajt, aki háromezer forint értékű kukoricát lopott a határban.
Az elítélt elmondta, hogy gyakorlatilag terménylopásból él, és nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy megjósolhassuk, abból fog élni a negyedik naptól kezdődően továbbra is.

És ha visszaesőként majd becsukják három hónapra, akkor azzal nagy szívességet tesznek neki, merthogy megoldják az étkezését, nem kell a ruházata hiányosságai miatt szenvedni, melegben és baráti társaságban töltheti a telet.

Olvasgathat, televíziót nézhet, - azt a kis kényelmetlenséget, hogy este az ajtót rázárják, igazán ki lehet bírni…

Persze a föld gazdája örül, hogy most aztán jól megkapta a magáét az elvetemült bűnöző, de ha azt is gondolja emellé, hogy ennek az ítéletnek visszatartó ereje lesz, nem kell majd tartania bűnismétléstől és a koma ettől kezdve jó útra tér, akkor álomvilágban él.

Mint ahogy álomvilágban élt az is, aki ezt a törvényt meghozta, merthogy a szociális és társadalmi anomáliák elleni küzdelemre nem megfelelő fegyver a büntetőjog.

Van egy eléggé széles réteg Magyarországon, akiket magára hagyott a társadalom a rendszerváltozáskor, akik 1990 óta nem dolgoztak sehol, akik azóta segélyekből tengődnek, akik, már ha akarnának, sem tudnának beilleszkedni a munka világába.

Ez az ember 43 éves korában még valószínűleg dolgozott, - meglehet éppen a helyi termelőszövetkezet növénytermesztési ágazatában, - szakértő kezekkel töri ma a kukoricát, merthogy az utolsó húsz évben nyugdíjalapja sem keletkezett, és ami pénzt kap, az a hideg vízre is kevés.
Nem egyszerű probléma ez, mert ha az állam ad neki annyi pénzt, amennyiből valóban meg is lehet élni, akkor az felháborítaná azokat, akik az utóbbi húsz évet is végigdolgozták, és ugyanannyit kapnának nyugdíjként, mint emberünk megélhetési támogatásként.
Igazuk is lenne, de ettől még a tény tény marad, - az önfenntartás ösztöne a génekbe van kódolva, és ha a kérdés úgy merül fel, hogy erkölcs vagy jóllakás, akkor senkinek ne legyen kétsége, hogy melyik opció lesz a nyertes.
És aki butaságokat kezdene beszélni, az tegyen ki az asztalra egy rúd kolbászt, meg kenyeret és fogja magát 0 kalóriás diétára, - úgy az ötödik nap táján a kolbász üres csomagolópapírja felett visszatérhetünk a kérdésre.
A nyomor felülírja az erkölcsöt.
Az állam egy napi fogvatartására 8350 forintot fordít, a három nap alatt többet fizet ki, mint a becsukdázott szerencsétlen havi segélye, és nyolcszorosát az okozott kárnak – a semmiért, merthogy ennek semmi haszna nincs, azt tekintsük axiómának.
Ennek csak pártpolitikai haszna van, - a két debil vetélkedőjén lehet vele pontokat nyerni, és nincs ember, aki ellene merne szólni az ilyen baromságoknak.
Azt mondta Orbán, hogy a Fidesz felkészült a kormányzásra.
Fel hát - olyan remek káderállományt szedett össze, akik ilyen okos törvényeket tudnak barkácsolni.
Meg akik olyanokat képesek nyilatkozni, mint Lóránt Zoltán, az Állami Számvevőszék főigazgatója szerdán egy budapesti sajtóbeszélgetésen.
Azon sopánkodott, hogy az állam úgynevezett üzleti vagy vállalkozói vagyona könyv szerinti értéken 12.900 milliárd forint, a szakértői becslések szerint viszont 42.800 milliárd forintot ér.
Ez az ember lehet az ÁSZ főigazgatója ma Magyarországon, - félelmetes.
Mindenki, aki akárcsak egy kicsit is konyít a gazdasághoz az tudja, hogy a könyv szerinti érték és a becsült piaci érték között óriási lehet a differencia.
Ha vettem egy ingatlant tizenöt évvel ezelőtt mondjuk hatmillióért – ez a könyv szerinti érték - akkor az ma, ha frekventált helyen van, vagy kiderül, hogy olaj van alatta, vagy akár csak az ingatlanárak kedvező alakulása miatt is - ma érhet akár hatvanmilliót is.
Ha értékbecslést kérek, akkor a szakértő legfeljebb rápillant a vételárra, de nem igazán érdekli, - inkább a környékbeli hasonló ingatlanok eladási ára iránt érdeklődik és az lesz számára mérvadó az ár kialakításánál.
Az ember, amikor ilyeneket hall vagy olvas, legszívesebben beülne egy lefüggönyözött szobába abban reménykedve, hogy amikor elhúzza a függönyöket, akkor már majd valami szépet fog látni.
Ez persze manapság csak akkor következhet be, ha mi magunk előre gondoskodunk a látványról, - mondjuk odaállítjuk a barátnőnket az ablak elé és gyönyörködhetünk benne.
Mert ha ezt nem tesszük, akkor csak Mihály király országában gyönyörködhetünk, az meg mostanában igen pocsék látvány tud lenni…


:O))))