STADIONDÖMPING

Valaki megmondhatná már ennek az idiótának, hogy a futballt nem stadionok, hanem csapatok játsszák, a csapathoz meg játékosok kellenek, akik általában nem a stadionokban szedik fel az ehhez szükséges tudást, hanem iskolai pályákon, tornatermekben, strandon, grundon, libalegelőkön - szóval ott, ahol általában a gyerekek megfordulnak.
Ma már a libalegelőn sincs foci, viszont a libák is tehetségesebben terelgetik a labdát, mint korunk profi magyar labdarúgói…
Na persze, az istenadta tehetség sem hátrány, meg a természetes kiválasztódás sem, ami az én gyerekkoromban (Sándor-Göröcs-Albert-Tichy-Fenyvesi) még úgy ment, hogy aki legjobban játszott, az választhatott a többiek közül csapattársakat, akinek meg sok volt a pénze, az nem futballakadémista lett, hanem megengedtük neki, hogy hozza a labdáját és ha szépen nézte a játékot, akkor beállhatott tíz percre.
Ez a tíz perc sem volt kellemes, mert ilyenkor kapott a delikvens három hosszú labdát meg egy köténycselt, ettől aztán azonnal belátta, hogy vannak nála jobbak is és a továbbiakban maga is megéretéssel fogadta, mikor lecserélték, szinte megkönnyebbült.
Hej, de szép is lenne, ha a politikusokkal is el lehetne ezt játszani, milyen jól mutatna Mesterházy, amint a meccs végén a hóna alá kapja a lasztit, vagy Botka kapufának…
Mindenesetre a Gyagya már megint stadiont épít, hogy nőne köröm a csúnyájára, már megint milliárdokat szór ki azt ablakon, pedig ebben az országban ezer helye lenne a pénznek.
Sajnos, itt csak két helye van, az egyik az ő zsebe, a másik meg az emlékművei, melyekkel örök emléket akar állítani annak a csak Szent Istvánhoz, vagy IV. Bélához hasonlítható történelmi személyiségnek, akit reggelente a tükörben lát.
Rendezettebb demokráciákban az olyan miniszterelnököt, aki a gatyából kilógó seggű népének kenyér helyett stadionokat akar adni, már régen kötelezték volna, hogy vegyen részt egy olyan speciális vizsgálaton, melynek végén komoly nemzetközi hírnévnek örvendő pszichiáterek nyilatkoznak arról, hogy alkalmas-e feladata ellátására, vagy jobban jár az ország, ha vesz neki egy zsák legót meg egy gumilabdát.
Most éppen huszonegymilliárdért építene-bővítene huszonhat stadiont, véleményem szerint két okból: az egyik ok a pénz, mert ebből a huszonegy milliárdból jutna bőven neki is, - aki azt gondolja, hogy Simicska puszira kapja a Közgépnek a megrendeléseket, az nyugodtan hihet a gólyamesében is.
A másik ok az lehet, hogy ha a hálátlan népnek menet közben megjönne az esze, és esetleg elhajtaná őt a francba, akkor is maradjon utána emlékmű.
A szobor nem jó, ez nem is oly régen nyilvánvalóan be is bizonyosodott, mert még ha hungarocell helyett acélból való volna is (sztálin, így hívják, ugye az acélból készültet a Putyin-dülőben…), akkor is ledönthető lenne, de egy stadiont ledönteni azért már nehézkes, bár nem kivitelezhetetlen.
Azért valaki kivihetné Akasztóra, egy kis kulturális programra, melynek fénypontja a stadion megtekintése lenne, melynek rekonstrukcióját elmulasztani kimondott bűn, hiszen a környék az ő leghívebb támogatóinak szülőföldje, a széleslátókörű magyar földműves évszázadok óta háborítatlan élőhelye, akiket még nem rontott meg ez a cintányéros cudar világ…
Hajdan Stadler is nyomot akart hagyni a világban, de csak romot hagyott, könnyen járhat ő is így.
Repkednek a milliárdok, hasít a gazdaság, mint mondta a Mi Reménységünk, ami csak azért vicces, mert nagyon tudtak poénkodni a Pannon Pumán – jelzem, jogosan – erre most hasítunk.
Hát nem mondom, van egy-két mutató, amire büszkék lehetünk, például arra a huszadik helyre, melyre a korrupciós rangsorban foglalunk el az Unió huszonnyolc országa között – figyelem, itt a huszonnyolcadik a legkorruptabb!
Szóval nem mi vagyunk még a legrosszabbak, de csak azért nem, mert az állam kikényszerített dotálása a bankok és egyéb gazdálkodó szervek tekintetében nem játszik, továbbá azt sem, mikor egy gazdálkodó szervezet azért ad az adójából a felcsúti stadion építésére, hogy az állami szervek – neadjisten az adóhatóságok - békén hagyják.
De ilyenre nem derülhet fény, hiszen mégiscsak hogy venné az ki magát, hogy a vezér hátsó udvarában épített stadionra a Lázár testvérek által juttatott nyereség kevesebb, mint a CBA által elsikkasztott ÁFA?
Lesz itt forrás dögivel, hiszen Vezérünk takarékos ember, aki nagy tehetséggel csoportosítja át a pénzeket az érdemtelenektől az arra érdemesek zsebébe, odafigyel az utolsó fillérre is, mot például megvonatta Nyers Rezsőtől a nyugdíjpótlékot, ettől majd felvirágzik a haza!
Hogy ennyire pitiáner, kicsinyes aljadékok intézhessék az ország ügyeit, ez bizony nagyon sajnálatos.
Nyers Rezső volt ugyanis a szocializmus idején az élhető társadalom egyik megteremtője, a reformok atyja, és nem lehetett arról sem hallani, hogy ő verte volna gumibottal laposra Orbán terhes édesanyjának, a párttitkár elvtárs egyébként szánnivaló és tisztességes feleségének a hasát, amitől aztán ilyen ocsmány féreg lett a kisded.
Hogy az ilyesmire ki adott ezeknek felhatalmazást, az rejtély, de hogy egy demokratikus választás nem, az biztos.
Mindenesetre, ha ez a nép – beleértve a lagymatag és langyos ellenzéket is - jövő tavasszal nem rendez nagytakarítást a politikában, akkor megérdemli a sorsát.
Itt a tél, a lelátókat is belepi a hó, bánatos lesz az az ezer ember, aki még a fociért jár focimeccsre ebben az országban, nem pedig az adrenalin, vagy a sportágból szakítható pénz miatt.
vagy aki a lelátón a szotyolát köpködve nem futballozó fiatalokat, hanem adható-vehető tenyészállatokat lát maga előtt, a sport tiszta eszméjének nagyobb dicsőségére.
Mindenesetre hasít az ország, melynek vezére maga a hasíték az ország tomporán.
Van minek örülnünk.

:O)))

ISTEN NEVÉBEN

Azt írja az Index, hogy új paktum készül a Vatikánnal, Semjén Zsolt már meg is állapodott a Szentszék külügyminiszterével az előkészítést végző delegációk felállításáról.

Az újraírás szinte biztosan több költségvetési juttatást hozhat a katolikus egyháznak.

Nem is tudom, hogy erre mit lehet mondani, az ember csak elképed azon a pofátlanságon, ahogy dicső kormányunk az ország ügyeit intézi.

Nehéz erről a problémáról írni is, mivel ha valaki rámutat az egyház-finanszírozás anomáliáira, arra egykettőre rásütik az egyházellenesség bélyegét, márpedig az csúnya dolog, hiszen embertársaink jelentős részének szüksége van valamiféle kapaszkodóra az élet dolgaiban, és sokuk számára ezt az egyház jelenti.

Nekem ugyan mindig furcsa volt kissé, hogy miért kell az Úr és teremtménye közé tolmács, de most nem ez a téma, fogadjuk el, hogy ez történelmileg így alakult ki, és aki magától nem tudja, hogy mit erkölcsös megtenni és mit nem, az a templomokba járhat csoportterápiára.

Ellenben a pénz, ugye.

Ha az ország valami remek helyzetben lenne, akkor nem is szólnék egy szót sem Isten méltatlan szolgáinak gyarapodása ellen, de ma valahogy úgy néz ki a dolog, hogy az ország döngő léptekkel masírozik a szakadék felé, gyermekek ezrei mennek iskolába és fekszenek le éhesen, emberek százezrei élnek gyakorlatban is az idióta gazdasági miniszter által emlegetett negyvenhétezer forintból, - nagy kár, hogy tapasztalatait elméleti munkássága révén szerezte.

Éppen ma hangzott el, kormányközeli szájból, hogy a Malév bukása újabb ezermilliárd forinttal terheli meg a költségvetést, emberek fagynak meg az utcán, a fűtetlen lakásokban, és akkor a magyar kormány kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettesének az a fő problémája, hogy a katolikus egyház bevétele csökkenni fog, mert a személyi jövedelemadó várható csökkenése miatt az adó terhére felajánlható egy százalékok összege kevesebb lesz, mint az elmúlt években volt.

Azt hiszem, most kapom majd az érvet, hogy az Egyház társadalmi feladatokat old meg, ezért hát rendkívül illetlen dolog szót emelni a költségvetési támogatás emelése ellen, csakhát az a baj, hogy az ilyen kiadásait az állam az utolsó petákig megtéríti, az egészségügyi kiadásokat az OEP finanszírozza, ha esketnek, temetnek az érdekeltek és hozzátartozóik állják a számlát, emellé kerülnek az adókból átengedett milliárdok.

Gondolom, csak elég arra, hogy így egészítsék li papjaik javadalmazását, meg az adómentes perselypénzt.

Nem akarok a papok reverendájának zsebében turkálni, de azt gondolom, hogy ha nem lehetett őket ott látni alamizsnálkodni, ahol például a krisnások kitettek magukért.

A hajléktalanok között sem látok sürgölődni egyetlen papot sem, a vörösiszap-katasztrófa idején sem mutatták meg, hogy egy ezeréves egyházban van annyi erkölcsi tartás, hogy valamilyen komolyabb összeggel beszálljanak a károk felszámolásába, vagy a bajbajutottaknak anyagi, de akárcsak lelki támogatást adjanak.

Azt sem látom, hogy ott lennének a cigánytelepeken, segítenék az elesetteket, de azt azért jól látni, hogy az elmúlt húsz évben csak a vagyonra lés a pénzre utaztak.

Lelkük rajtra, nekik kell elszámolniuk a főnökükkel, én mindössze azt gondolom, hogy amikor az országban a hivatásos talpnyalókon kívül mindenki összehúzza a nadrágszíját, akkor az egyház példamutató szolgáinak sem kellene kiengedni a gatyamadzagot, nyugodtan beszállhatnak ebbe az össznépi fogyókúrába.

Értem én Semjént, milyen remek lenne egy új vatikáni konkordátumon a Vezér aláírását látni Gyula aláírása helyett, ki kell még az emlékét is irtani, mert éjszakánként fel-felriadnak és nem kizárt, hogy azért, mert Horn Gyula emléke rátelepedik a mejjükre.

Mint márt írtam a minap, ha egy soványlibából valaki kitépi a libacombokat, akkor a többieknek kevesebb jut.  

Márpedig itt a libának úgy kellene kinézni, mint az AGIP-kutyának, hogy az összes, arra magát érdemesnek tartónak jusson comb, de hát a mi libánk gebeliba, két piszkafa combbal, nemigen jut abból már több, csak a mi kárunkra.

Semjén legfeljebb később lesz boldog, várja ki türelemmel, míg megboldogul.

Neki egyébként is szép az élet, már olyan kövér, mint egy apátplébános, úgyhogy most kicsit gyakorolhatja az empátia szép erényét.

Amúgy valóban nem lenne baj felülvizsgálni a vatikáni szerződést, mondjuk, el lehetne indulni afelé, hogy az egyházat tartsák el hívei, aki meg nem híve, annak a zsebében ne turkáljon az állam.

Hát, kíváncsi leszek, mi lesz ennek a vége, de nagy reményeim nincsenek.

Ha itt – mire megszületne az új konkordátum – összedőlne az ország, a romok alól akkor is kinyúlna egy puha kéz, ujján püspöki gyűrűvel, a kézben kalappal: adakozzatok!

:O)))

PÁLYÁZATOK

Kétmilliárd forint többletforrást biztosít átcsoportosítással gyermekek és fiatalok társadalmi integrációját segítő programok megvalósításra a Nemzeti Erőforrás Minisztérium.

Szép pénz ez, még mai is, mikor a forintot döngő léptekkel indította a kormány a dicsőséges emlékű hajdani pengő és millpengő szépen kitaposott útján az új értékálló nemzeti valuta, a fabatka felé (váltópénze a viki…).

Kétmilliárd forint egy már szépnek mondható öttalálatos lottónyeremény, ha megnyerném, nem lennék éppen boldogtalan, hatfogásos vacsorával ünnepelném, lenne előételnek libamájas rizottó, esetleg libamáj kecskesajttal és olajbogyóval, libaleves maceszgombóccal, sült libamáj almával és tokaji mártással, libasült aszaltszilvás vöröskáposztával, és desszertnek lúdláb torta.

Aki elrontja a gyomrát, az kaphatna utána konyak helyett libafröccsöt…

Mondjuk társadalmi méretekben sem kevés ez a pénz, különösen akkor, ha tudjuk, hogy ez nem a teljes pályázati összeg, hanem csak kiegészítése a hasonló célokra fordítható pályázati pénzeknek, - ebből a kiegészítésből harmincnyolc szervezetet kíván a minisztérium felvirágoztatni 20 - 80 millió forint közötti vissza nem térítendő támogatásokkal.

Belenéztem a pályázati kiírásba, vannak benne igen nemes és támogatandó célok, vannak benne bölcs megállapítások, valamiért mégsem tetszik nekem ez az egész.

Eszembe jutnak a rendszerváltást közvetlenül követő évek, amikor a különböző nyugati államok segítséget nyújtottak bimbódzó demokráciánknak, szemre igen tetszetős összegeket szavaztak meg támogatásként.

Az összegek felhasználásának feltételei azonban valahogy mindig úgy alakultak, hogy a végén ide utaztak mindenféle tojásfejű bürokraták és megtanították nekünk, hogy hogyan kell a wc-t lehúzni, meg, hogy a bankba lépve köszönni kell.

Értékes ismereteik átadása közben olyan szállodákban laktak, melyre otthon a büdös életbe nem futotta volna nekik, nagyon valakinek érezték magukat és ezt nagyon éreztették is a bennszülöttekkel, éppenhogy csak golyóstollat nem osztogattak nekünk.

Aztán hazautaztak a business-classon és otthon elégedetten mesélték, hogy mire tanították a bennszülötteket, meg viccesen idézték a kedves magyar kifejezéseket, mint a „meg az anyád tshipaja” és a „meg a húha aniad” és a kollegák tisztelettel nézték a vadak földjéről sértetlenül hazatért adrenalintúristát.

Valami ilyesmit érzek én ezekben a pályázatokban is, valahogy úgy jön le ez nekem, hogy az állam néhány költségvetési fillérrel meg akarja váltani a felelősségét a jövő nemzedékeiért, ki akarja adni gebinbe azt, ami elsőrendű és mindent megelőző feladata lenne: a fiatalok nevelését, felkészítését az életre.

Álságos dolog ez, hiszen köztudott, hogy a magyar gyerekek 5%-a nem fejezi be 16 éves koráig az általános iskola nyolc osztályát, ha most 14 éves korra szállítják le a tankötelezettség felső korhatárát, akkor ez a hányad még növekedni is fog.

Miközben itt pályázgatunk, addigra oda jutottunk, hogy az állami gondozottak lakóhelyei között volt már olyan családotthon, ahol élelemre sem futotta, a mélyszegénységben élő gyerekek szó szerint éheznek. Még ott is, ahol az iskolai érkeztetés megoldott, a hétvégeken az éhkoppot nyelik a gyerekek.

Közben meg gőzerővel készül a nemzeti ezmegaz, meg azon vitatkozgat a pedagógustársadalom krémje meg a habja, hogy két idegen nyelvből kell államvizsgáznia az általános iskolában a nebulónak vagy háromból, angolt meg tanuljon magánerőből, vagy legyen egyike a háromnak.

Mondjuk Csenyétén.

Bizonyára értékes célok érdekében pályázhatnak az önkormányzatok, egyházi intézmények, nonprofit társaságok, de attól tartok, hogy ez a pályázatosdi nem irányulhatna olyan feladatok megoldására, melyeket az államnak az állami intézményrendszer keretében el kell tudni látni, például nevelési tanácsadók működtetésével, vagy az iskolai oktatás – nevelés keretein belül.

Természetesen vannak olyan feladatok is, melyek felvállalása meghaladja az állam anyagi lehetőségeit, de akkor ezeket ne akarjuk megoldani kvázi-jótékonysági alapon, hanem vagy áldozzanak az egyházak, vagy áldozzanak az alapítványok, perselyezzenek, rendezzenek gyűjtéseket, bálokat, jótékonysági rendezvényeket.

Mégis vicces, hogy egy alapítvány az állami cicit szívja egész fennállása alatt, az pedig egyenesen nevetséges, hogy állami intézmények vagy önkormányzatok olyan feladatokra kalapoljanak pénzt, melyet ellátni kutya kötelességük lenne.

Aztán létezne fontossági sorrend is.

Mondjuk ebben a sorban az első, hogy a gyermekek éhezését megszüntessük, közvetlen ezután talán tenni kellene valamit az ellen is, hogy a gyerekek ne fagyjanak meg otthon és ne kelljen az apjuknak fát lopni járni, ha legalább egy fűtött helyiséget akar a düledező házban.

Aztán lehetne pénzt áldozni talán arra is, hogy a kis cigánypurdé a bölcsődében, óvodában megkapja a megfelelő felkészítést arra a világra, amelyiknek szokásrendszereihez alkalmazkodnia kell, ha életben akar maradni, megszerezze azt a szókincset és fogalomkészletet, mely alkalmassá teszi az általános iskola megkezdésére.

Ez nem cigányprobléma, tévedés ne essék, ez a probléma fennáll rengeteg nemcigány családban is, csak azokat nem vesszük észre, mert nem lógnak ki rasszjegyeikkel legalább a társadalomból, de hogy az ő gyerekeik sem mennek majd egyetemre, az hóttbiztos.

Akinek kevés a pénze, az ne szórja szanaszéjjel, hanem szépen sorban oldjon meg egy-egy feladatot.

Ha szanaszéjjel aprózza, akkor egyik problémát se tudja tisztességesen megoldani, csak maszatolás meg önigazolás lesz belőle.

A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldására is milliárdok mentek az évek során.

Építettünk nekik lakóházakat, melyeket az OTP tisztviselői, az önkormányzati ügyintézők és a hófehér vállalkozó lakhatatlannak épített fel – kutya sem ugatott utánuk, nem kiabálta senki, hogy tolvaj magyar, a pénzünk meg eltűnt értelmetlenül.

Adtunk pénzt a cigány vezetők kezébe, akik felkészületlenek voltak a gazdálkodásra meg nem tudtak ellenállni a nagy kísértésnek, így aztán eredmény nulla, legfeljebb elnöki kegyelem lett a dologból.

Adunk pénzt pályázatokra, ebből megélnek a pályázatírók meg az alapítványok alkalmazottai, aztán a pénz kreatív elkönyvelésével a dolog megoldódik, az egy Zuschlag csücsül, mint a túzok, a Suijjártó meg erkölcsi oktatásokat tart a népnek, immár nem pályázati pénzekből.

Szóval lehetne ezen elspekulálni: azt a keveset, ami rendelkezésünkre áll, ésszerűen használjuk-e fel?

A pályázatok nyerteseinek azért sikeres munkát kívánok…

:O)))