CSODÁLKOZÁS

Lehet kérem itt mindenféle szép, hangzatos jelszavakkal operálni, de a jelszavaknak már mozgósító erejük sincs, annyira belecsömörlött a magyar társadalom a politikának nevezett pankrációba.

Az elszegényedés, a társadalom gazdasági és politikai szétszakadása megviseli a társadalmat, az egyszerű ember már csak a fejét fogja, ha azt hallja, hogy valakivel eladatták a cégét, melyet nem akart eladni, majd az aláírás után egy nappal meghalt.
Mint ahogy a volt pártvezető ügye sem értelmezhető a tíz éve munkanélküli géplakatos számára, aki csak nézi, mint a moziban az afrikai kígyómérget, a valódi hamis útleveleket, a zavaros pénzügyeknél is zavarosabb megnyilvánulásokat és a pártvezető hallgatását, akinél mélyebben már csak az ügyészség hallgat.

Elképed a gyűlölködésen is, mert ebben az országban évtizedeken át mi, magyarok laktunk.
Aztán egyik napról szinte a másikra kiderült, hogy aki addig magyarnak hívta magát, az mostantól zsidó, cigány, piréz vagy akármilyen más náció, akit gyűlölhetnek azok, akiknek ködös és a történelem homályába vesző az identitása itt a hadak útján, de az tuti biztos, ha ebek lennének, még B törzskönyvet sem kaphatnának
De nem ebek – ökrök...

Csodálkozik a cigány politikus, mert egy olyan országban, melyben állítólag valahol nyolcszázezer és egymillió között van a cigányok száma, pártjuk összesen kilencezer szavazatot kapott, csodálkozik a hat tagot számláló párt képviselője azon, hogy miért is kellene nekik besegíteni abba, hogy a demokratikus oldal egy frakció helyett kettővel, ne adj’ isten hárommal vegyen részt az új parlamentben.

A szocialisták kampányfőnöke ahelyett, hogy elbujdokolna és plasztikai műtétek sorával tenné magát örökre felismerhetetlenné, előkelő kívülállóként értékelgeti a kampányban végzett munkát azon a rendezvényen, melyen ott ül szervezőként és hallgatóként az a volt politikus, akinek oroszlánrésze volt a liberálisok eliminálásában és a koalíciós kormányzás sikertelenné tételében.
Ő nem csodálkozik, helyette főnixként feltámadva egy új liberális párt számára biztosítja már indulásból a reménytelenséget – régi, a kitartó munkát hírből sem ismerő harcostársával kéz a kézben.
Ők ketten együtt adják a garanciát, hogy ebben az országban soha többé ne lehessen liberalizmus, mert ahol ők megjelennek, ott kő kövön nem marad…

A zsidó közösség egyes vezetői nyilatkoznak, hogy a Szabadság téri emlékmű ügye nem zsidó ügy.
Hát igen - Auschwitz ügye sem zsidó ügy, meg a Kamenyec Poldoszki árkok ügye sem zsidó ügy, a Dunába lőtt emberek ügye sem zsidó ügy - babázzanak el vele azok, akik létrehozták, ásták, lőtték.
Ahhoz azért ragaszkodnak, hogy ha valaki azt mondja, hogy nem volt holokauszt, azt szankcionáljuk büntetőjogilag, de ha azt mondja el szoborba öntve, hogy holokauszt ugyan volt, de nincs közünk hozzá, akkor az kóser.

Hiszen csak bezártuk előttük az iskolák kapuit, elvettük a munkájukat, tönkretettük őket gazdaságilag, elraboltuk a vagyonukat, kiköltöztettük őket a lakásukból, nyilvántartásba vettük, összegyűjtöttük, vagonba vertük őket puskatussal - de egyébként nincs közünk az ügyhöz – mit kell ezen csodálkozni?

Ez azért csodálatos ország, mert itt mindenki csodálkozik.
A demokrata választó leginkább, aztán azt mondja, hogy kiiratkozik a politikából, mert az nem igazságos elosztása a szellemi javaknak, hogy a simlis trógerek csoportosulnak az egyik oldalon, a másikon meg az ostoba balekok tartanak fesztivált, míg az értelmes emberek eltűntek, mint a büdösség.
Arra sem hagynak időt, hogy a demokraták megpróbálják feldolgozni a csúfos vereséget, már egymásnak estek, és ez még csak a kezdet, jön az Európai Parlament választása.

Na, itt aztán majd lehet csodálkozni, mert a pártok végre egymás ellen kampányolhatnak, azt szeretik nagyon, jobban, mint a Márton-napi libát..
Erre lesz majd szakértelem, pénz, elszántság, kreativitás, hiszen végre cseléd küzdhet a cseléddel, annak pedig van egy sajátos feelingje, olyan, mintha csokit falnának a résztvevők, tombol az endorfin.
Aztán majd mindenki jól keresztbe-kasul sértegeti egymást, Orbán meg röhöghet, mert ő pontosan ismeri népét, hiszen minden reggel találkozik vele borotválkozás közben.
Mert ne feledjük, Orbán is cseléd, csak ő a lopós típusú cseléd, aki rájár az ezüstkanalakra, de a mentalitás ugyanaz.

Majd az önkormányzati választások előtt három nappal valamelyik agyas rájön, hogy talán össze kellene fogni és együtt állítani esélyes jelölteket.
Egy nappal a választás előtt meg is állapodnak és akkor egy napig tombol majd a szerelem.
Sajnos, sok eredménye nem lesz, mert kétharmados törvény fogja biztosítani, hogy Jászfényszarun csak az választhat polgármestert, akinek papírja van arról, hogy családja száz éve Gyergyószentmiklóson él.

Az újabb vereség után majd megint csodálkozik mindenki, egyúttal Pető Iván és Magyar Bálint új liberális pártot alapít, mely azonnal elvi harcot hirdet a többi negyvenkét liberális párt ellen.
Gyurcsány felveszi vezetőségi tagnak Király B. Izabellát és elkészítteti Kádár negatív szobrát, Bajnai meg olyan édi kisfiúsan duzzog majd tovább.
Karácsony Gergely és Jávor Benedek remek írásokban magyarázzák a csodát, mely szerint lehet egyszerre kint is lenni, meg bent is lenni - lényeg, hogy tudjuk csóválni a kutyát.

Juhász füvész – köszönhetően a minőségi anyagnak -  a szárnyait sem lengeti, úgy lebeg az asztal felett, mint az egerészölyv - talán a Millát keresi.
A szocialisták is egy asztal körül ülnek és számolgatnak, hogy akkor hogy is jönnek ki az új felállásban, ehhez számológép helyett Puch Lacit alkalmazzák, aki egyébként százas szögekkel van odaszögezve a Jókai utcai pártszékház padlójához.

Itt már csak a választó nem csodálkozik semmin, kissé enerváltan előszedi Antall József emlékiratait és kikeresi azt a részt, melyben a szerző visszaemlékszik ötvenhatos elhatározására: „Most alámerülök, és kibekkelem őket!”
Azért neki jobb dolga volt.
Nem mindegy, hogy az Adrián, vagy a Fővárosi Csatornázási Műveknél búvár valaki…

:O)))

BUNKÓK

Beszóltak Szél Bernadettnek, a cselekmény elkövetésével gyanúsított Tasó képviselő méltatlankodik, mert az igaz ugyan, hogy volt már udvariatlan megnyilatkozása, de jelen esetben nem ő volt a tettes.
Tasó képviselő nem velejéig romlott ember, őt legalább zavarja a dolog és előélete tekintetében is életszerű magyarázatot tud adni, még úgy is tűnik, mintha megbánta volna elhamarkodott válaszát.
De az ominózus kijelentés, válaszként a képviselőnő szavaira, mely szerint „Önök először ütnek, aztán kérdeznek”, azért kétségkívül elhangzott: Csak téged!”
Ez - a rossz modoron túl - persze ismét egy politikailag vállalhatatlan kijelentés, mert hátrányos megkülönböztetést tartalmaz a többi női képviselővel szemben, akik közül a mazochisták méltán vehetik zokon ezt a kirekesztő mondatocskát.
Szél Bernadettre egyébként is rájár a rúd, merthogy ő volt a célpontja Illés Zoltánnak is, aki az ő személyét használta fel a szépség és az észbeli képességek közötti korreláció hiányának demonstrálására, miszerint a képviselőnő attól, hogy szép, még nem biztos, hogy okos is.
Ezen túl ellátta a hölgyet életvezetési tanácsokkal is, úgy védve a hivatalban levő miniszterelnököt, mint liba a fészkét, mint anya gyermekét, sőt, mint Júlia Rómeót, szerelemtől átfűtött hangon, de persze mi toleránsak vagyunk.
Amúgy mit várjon az ember egy egyszerű, szürke mezei Fideszestől, hiszen mint tudjuk, fejtől büdösödik a láb - Miniszterelnök Urunk sem egy kétlábon járó illemtankönyv.
Pedig ő aztán ad a jómodorra, bár abban nem vagyok biztos, hogy az általa abszolvált kézcsókok divatja elterjed az egész művelt világban, habár, hogy Magyarországon nem lesz kötelező – férfi elöljárókra is kiterjesztőleg – abban azért nem vagyok egészen biztos.
De abban igen, hogy az általa meghonosított, úgynevezett „magyar pucsítós”  a „csókolom a kezsit-lábát naccságosméltóságosassony” típusú kézcsók páratlan a világon, csak a nőkkel kell közelharcot vívnia, mert a cuppantások hallatán azt hiszik, le akarja rágni a karjukról a húst.
De bunkóskodni ő is tud, macsó ő is a javából, mint az a mulatós videójából kiderült  - most őszintén, hol van az öregecskedő feleségek emlegetése a sok kislány meghágásától, mellyel a Mi Büszkeségünk dicsekszik?
Sőt, az államelnök Úr sem megy a szomszédba kis pofátlan rossz modorért, hogy Házelnök Úrról ne is beszéljünk – hozzá képest a lópokróc selyemtakaró.
De erről már írtam, ezelőtt vagy három évvel, nem szeretném ismételni magam, meg aztán nem is nagyjainkat szeretném ekézni, habár nehéz lesz ezt elkerülni.
A társadalom elbunkósodása az, ami jobban ingerel, a lépten-nyomon tapasztalható össznépi tahóság.
Olvasom, valaki egy budapesti Tesco-ban megkérte az árufeltöltőt, hogy engedje át, mire az átengedte, de még hallótávolságban dörmögött egy jóízűt: de sürgős, zsidógyerek!
Még az sem biztos, hogy a méltatlankodás tárgya zsidó, és abban sem vagyok biztos, hogy az idióta delikvens antiszemita lenne, ő egyszerűen csak szitokszóként használta a zsidót, merthogy zsidózni jó, zsidózni szép, zsidózni divatos, sőt, a zsidózás levezeti a felhalmozódott frusztrációt, melyet a rohadt lisztes zacskók monoton pakolása vált ki a száműzött koronahercegből.
Gyulán voltunk a nyáron, egy hosszú hétvégére mentünk az öcsémmel és a sógornőmmel, megéheztünk és bementünk egy halászcsárdába a fürdő mellett.
Színvonalasnak tűnő hely, látszik hogy a tulaj ad a színvonalra,  szép kerthelyiség, kicsit már késő volt a klasszikus ebédidőhöz képest, ezért a feleségem megkérdezte: kaphatunk ebédet?
Két csálinger tisztította az evőeszközöket a bejáratnál, erre ahelyett, hogy egyikük a szakma szabályai szerint asztalhoz vezetett volna, a fejükkel intettek, mondván, hogy persze.
A sógornőmék pár lépéssel lemaradva követtek, hallották a kérdést, a választ, meg a pincér megjegyzését is: Még egy hülye kérdés?
Máshol ebédeltünk, és ellamentálgattunk a bunkóságon, meg, hogy miért megy pincérnek az, akit zavar a vendég?
Nagynéném elment valamit vásárolni, nyolcvan éven felül van, az eladó aranyoskámnak szólította, mire annak legnagyobb megdöbbenésére kapott egy kerek kis oktatást – nagynéném pedagógus volt aktív korában - arról, hogy „aranyoskám” a barátnője, míg az ő személyében a kedves vevőt tisztelheti, akinek az „asszonyom” megszólítás dukál.
Az eladó szerintem még most sem érti, hogy mi baja volt vele az öreglánynak, akivel egyébként kimondottan kedves akart lenni.
Lehet, csak az idő szépíti meg a dolgokat, és kétségkívül a rendszerváltás előtt is rengeteg volt a bunkó, de valahogy mostanában mintha megsokszorozódott volna a számuk.
Nem is szólva a közlekedésről, ahol aztán igazán tobzódnak az agresszivitásban, együttműködésről nem is hallottak, pedig ez lenne egy normális társadalom működésének alapja – nem csak az útakon.
Persze az a polgár, aki megtekinti a parlamentben Kövér házelnök úr ámokfutásait, az azt gondolhatja, hogy ez a kívánatos viselkedés - erőt kell mutatni, oszt akkor az van, amit én akarok – az együttműködést meg hagyjuk meg a gyengéknek.
Nem lenne ez baj, de a gyengék sem akarnak együttműködni, inkább ők is erősek szeretnének lenni, ha sikerül, ha nem.
Az első, akit Orbán eltávolított a még az első Orbán-kormány apparátusából, az Görög Ibolya volt, aki megtaníthatta volna őket viselkedni, de nem tartottak rá igényt.
Úgy vélhették, bunkóra nem kell matyómintát faragni…
Most lesz majd hitoktatás, meg lesz etika-oktatás, a diák sok fontos dolgot meg fog tanulni, beleértve a tízparancsolatot is, mely szerint „Tisztelt atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked”.
De azt senki sem fogja megtanítani neki, hogy hogyan kell udvariasnak lenni, hogyan kell különféle élethelyzetekben viselkedni, pedig fontos lenne, mert nem minden család rendelkezik e téren szilárd és több generáció alatt kikristályosodott mintákkal.
És ne csak a legnyomorultabb putrilakókra gondoljunk, a bunkó olyan, mint a dudva, ha nem nyesegetik, hamar felbukkan a társadalom bármely szegletében.
Pedig a viselkedési szabályok fontosak, mert megkönnyítik az egyén mozgását a társadalomban, keretet adnak az életének, magabiztossá teszik azt, aki ismeri a szabályait, egyszerűbbé teszik a hétköznapi életet, az emberek érintkezését.
Ahogy látom, a kulturált viselkedés itt még jódarabig kihívás lesz, a javából.
Addig pedig, ameddig ez a probléma meg nem oldódik, Szél Bernadett jobban teszi, ha paprikasprayt hord a táskájában és nem bocsátkozik vitába – fúj.
Abból majd tanul a bunkó.

:O)))

A STÍLUS...

A stílus maga az ember.

És amennyiben egy politikust még be lehet egyáltalán sorolni ebbe a kategóriába, úgy ezt a bölcsességet a politikusra is lehet alkalmazni.

Tulajdonképpen a hatalomgyakorlás módja az adott ember személyiségének lenyomata, jobban jellemzi ez őt, mint kötelező politikusi eszköztárának bársonyos hangja, bársonyos hangon előadott hazafias szövegei, politikai szándékainak elszónoklása és az öreg nénik kísérgetése oda-vissza a zebrákon.

Persze sokat lendíthet a politikus imidzsén, ha valakit egész stáb készít fel arra, hogy hogyan legyen embernek látszó tárgy a hétköznapi életben, sokat hozhatnak rajta a logopédusok, segíthetne valamennyit Görög Ibolya, ha még igényt tartanának a szakértelmére - de nem, ma az illem is forradalmi, töröljük hát bele orrunkat a terítőbe és szellentsünk az asztalnál vígan!

De a felvett viselkedés csak a felszín, annak nem kellene bedőlni.

A lényeg a tettekben lakozik.
Nem mondanám azt, hogy a politikus eleve rosszat akarna a népnek, hiszen lehetnek neki is jobb napjai, és azt sem gondolom, hogy ne akarná minden politikus a hatalmat, hiszen csak ennek birtokában tudja megvalósítani álmát az ország felvirágoztatásáról, márpedig ezért ment politikusnak.
És ez független attól, hogy amikor ténylegesen hatalomhoz jut, akkor a felvirágoztatás eredménye büdöske lesz vagy szegfű, - ez sok tényezőn és nem csak a politikuson múlik.
Vannak aztán emberek, akik belebódulnak a hatalomba és betegek lesznek tőle.
Eleinte vannak ugyan országjobbító szándékaik, de aztán beleszeretnek a feelingbe: én ezt is megcsinálhatom, meg azt is megcsinálhatom, hiszen én már nem a Hatalom szolgája vagyok, hanem én vagyok maga a Hatalom!
És akkor aztán nem mi nyerjük a legtöbbet, horvátországi nyaralásunkról a Honvédség repülőgépe hoz haza minket családostul, veszünk – esetleg vetetünk - magunknak díszdoktori címet, átvételéhez magánrepülőgéppel utazunk állampénzen, és ha felülünk a vonatra, akkor a mozdony felett harci helikopter köröz, az utasokat pedig beterelik a peronról, mikor a szerelvény áthalad.
Merthogy minket akár meg is merényelhetnek, akkora fenenagy emberek vagyunk…
Az első időkben megbeszéli az ország dolgát politikustársaival formális és informális fórumokon, de egyre nehezebben lehet ellentmondani neki, és aki valamit számonkérne rajta, az röpül a hatalom közeléből azonnal.
Aztán a régi harcostársak is úgy járnak, mint hajdan Ernst Röhm, aki Adolfnak szólíthatta Hitlert, csak a kor lágyabb követelményeihez igazodva, - mehetnek a Fidesz-prominensek Gulagjára, Brüsszelbe, imígyen megporcukrozva a száműzetés keserű kenyerét.
És aztán már nincs senki, aki ellentmondhatna, ha pedig mégis, akkor igen könnyen megkaphatja a selyemzsinór ígéretét még a személyes jóbarát is, mégha a haja vége sáfrányos is a nagy elkötelezettségtől.
Ettől kezdve aztán jönnek a klónok, a sok kicsi politikusklón, mint a Matrjoska baba hasából az egyre kisebb Matrjoskák, akikkel már nincs sok dolog.
Legfeljebb közéjük kell csapni, mikor túl nagy lesz a tülekedés a felséges segg körül.
Néha nagyon kell röhögnöm, mikor a rádióban vagy a televízióban hallom valamelyiket, - van úgy, hogy kell néhány perc, mire rájövök, hogy nem maga a politikus beszél.
Ez persze amilyen nevetséges, annyira szánalmas is egyúttal - mindig emlékeztet arra, mikor Paskai bíboros állt a magyar katolikus egyház élén, - magára valamit is adó pap nem volt széles e honban, aki ne raccsolt volna…
Aztán persze a politikus egyre okosabb is lesz, már nincsenek kételyei, nincsenek skrupulusai sem, áttér kinyilatkoztató üzemmódra, és a vége felé már képmutatni sincs kedve, egyes szám első személyben hoz meg magas grémiumokat megillető döntéseket, amelyek tagjait aztán megalázza azzal, hogy tapsra fel kell emelni a kezüket, - egyelőre csak az egyiket…
Azt ugyan a mai napig nem értem, hogy igen magas állami tisztségeket betöltő, becsületben megőszült embereknek mi szüksége van a szervilizmusra, így hát leginkább szánakozva nézek főbírót, legfőbb ügyészt, tábornokot, diplomatát, akiknek a gerince helyére valahogy, menet közben egy sezlonrugó került.
És a klónok szorgalmasan követik a példaképet, ők is egyel okosabbak mindenkinél, ők sem tárgyalnak senkivel, tárgyalás helyett fenyegetőznek, kioktatnak és kinyilatkoztatnak, - az ember bottal se szívesen piszkálná meg némelyiket…
A politikus meg néz ki a fejéből agresszív önelégültséggel, már majdnem mindent felzabált,most még van egy választás és csúcson van.
Ahonnan már csak lefelé vezet az út, csak a haladás sebessége kérdéses.
Magyarországnak nincs szerencséje, összesen két európai formátumú politikust tudott felmutatni az utolsó húsz évben, és hát ugye, - similis simili gaudet – választottunk néhány szürkét és egy vérbunkót is, de ne panaszkodjunk, az élet harc, nem pedig libacomb párolt káposztával.
Megvívjuk...


:O))))