Amikor ránktört a rendszerváltás, akkor sem voltunk sokkal okosabbak, mint ma, akkor is hasba lehetett akasztani a magyart szép, matyómintás szólamokkal, aztán utána egy darabig csak fel-alá vonulászott a nép nemzetiszínű zászlókat lengetve és hülyeségeket óbégatott.
Tulajdonképpen Gorbacsov cseszte el a dolgot, mert imponált neki, hogy a Nyugat úgy viselkedett vele, mintha ő is egy lenne közülük, ezért aztán gyanútlanul beszopta a kenetes dumákat meg a szép ígéreteket és egy laza mozdulattal szétbarmolta a Szovjetuniót.Feladta a birodalom kelet-európai pozícióit és szabad kezet adott a Nyugatnak – vigyétek, oszt csináljatok vele, amit akartok.
Sokat töprengtem ezen, hogy szükségszerű volt-e ez a lépés vagy nem, de akárhonnan vizsgálgattam a dolgot, mindig ugyanoda jutottam: ha én a volt Szovjetunió polgára lettem volna, úgy utálnám Gorbacsovot, mint Fejenagy a kukoricagölödint.
Ha azt kérdezem magamtól, hogy jobb lett e a világ azóta, akkor határozott nemmel tudok csak felelni, hiszen a szétesett Szovjetunió utódállamainak túlnyomó többsége zűrzavaros politikai viszonyok között, despoták vagy kalandorok uralma alatt él.
Nem egy utódállamban felütötte fejét az iszlám radikalizmus, az emberek egyébként sem magas életszínvonala tovább romlott, ölik egymást és ölik a szomszéd országok polgárait, robbantgatnak, iskolákban és színházakban, metrón gyilkolásznak.
Oroszország pedig leginkább csak defenzívában van velük szemben, vagy ha reagál, akkor az a reakció brutális – persze azt is látni kell, hogy ezekkel az erőkkel szemben csak az erő nyelvén lehet beszélni.
Mellékhatásként pedig Amerika elpofátlanodott, miként Orbán a kétharmad után.
A Nyugat pedig egyetlen ígéretét sem tartotta be, Oroszország körül szorosabbra húzta a katonai gyűrűt, ígérete ellenére a NATO felvett tagjai sorába egy sor olyan államot, melyek Oroszország számára ebben a formában már komoly érdeksérelmet jelentenek, - magyarul, Gorbacsovból hülyét csináltak.
Ünneplik is most rendesen.
Magyarországon Gorbacsov döntésével egyúttal eldőlt, hogy befellegzett a szocializmusnak.
Meg is éledt azonnal az addig csendben lapuló, de a változásokban lehetőséget látó kispolgári középosztály és a változásokra vágyó reformkommunistáknak nevezett, zavaros ideológiát hirdető és a politikai előrelépésben reménykedő, hasonló mentalitású réteg - elkezdődött az osztályvezető-helyettesek forradalma.
Nagyon vicces volt ez az egész, mert az előadás olyan volt, mintha a maroknyi ellenzéki fújta volna a passzátszelet, közöttük feltűntek komoly pszichiátriai diagnózisokkal rendelkező zavarosfejűek, égőszemű alkoholisták, könyvtárak mélyéről elősunnyogó idealisták, nagypofájú – később magukat igencsak megszedő moralisták, revánsvágyó nyilasok.
És feltűntek azok a fiatalok is, akik halálmegvető bátorsággal vetették ki magukat a földszinti ablakon, hátuk mögött Stumpf kommunista belügyminiszter apósával.
Persze aztán jöttek a nagy követelések, jött Nagy Imre temetésén a bátor ifjú és követelte a szovjet csapatok kivonását akkor, mikor erről a döntés már régen megszületett.
És jött az MDF plakátja, hogy tovariscsi konyec, ami teljesen felesleges sértegetése volt az oroszoknak, akik nemegyszer kinyilvánították, hogy szeretnének a továbbiakban is baráti viszonyt ápolni Magyarországgal, és akik elegáns válaszplakátjukkal elérték, hogy a bőr éghetett a pofánkról – minden jót magyarok!
Aztán jött az orosz államadósság problémája, amit sikerült megint kellő dölyfösséggel és nagy pofával kezelnünk, olyannyira, hogy az orosz tárgyalódelegáció össze is pakolt, mikor kiderült, hogy itt neki éppen erőművészekkel kellene tárgyalnia - Medgyessy lógó nyelvvel rohant utánuk Ferihegyre, bohócot csinálva az országból és nem mellesleg a magyar kormányból.
Aztán az orosz államadósság csendben eliminálódott, lett belőle magánvagyon itt-ott, és ahányszor a négyes metróról hallok, annyiszor önt el az epe, ha arra gondolok, hogy az oroszok az államadósság fejében felépítették volna nekünk – már régen üzemelne – csakhát akkor éppen nem volt sikk velük üzletelni.
Viszont elindult a privatizáció, és ez az amiért tulajdonképpen ez a blog megszületett, mert ma nagy divat hirdetni, hogy ki kótyavetyélte el az országot.
A privatizáció a nyolcvanas évek végén spontán privatizációval indult – a KGST piac felbomlásától nehéz helyzetbe került vállalatok menedzsmentje a társasági törvény adta lehetőségeket kihasználva a cégek működőképes részeit kicsippentette magának, a tartozásokat, behajthatatlan követeléseket meg ottfelejtették az anyacégben.
Meghirdették a dolgozói privatizációt, aztán különféle technikákkal a dolgozók valahogy kimaradtak a buliból, és a vezetők valahogy többségi tulajdonosok lettek.
Aztán elindult az államilag szervezett privatizáció is, kárpótlási jegyekkel lehetett vagyonokat szerezni, merthogy kárpótolni kellett itt mindenkit, akinek a vagyonát államosították anno, a kárpótlási jegyeket meg okosék összevásárolták fillérekért a kocsmákban meg Mariska néniktől, akik azt sem tudták, mit kezdjenek vele, - bezzeg a vevő az nagyonis tudta.
Így lett milliárdos az, aki közel volt a tűzhöz, megvoltak a megfelelő politikai kapcsolatai, és akivel a bankok is szóbaálltak.
Az a Széles Gábor , akinek a kocsija az MDF 001 rendszámot viselte, vagy éppen Orbán apukája, akinek a kőbánya dolgozói privatizálásához szükséges pénzt a Fidesznek juttatott állami vagyonból csippentette le a hálás utód, - jelzem a dolgozók közül mára már csak Orbán apukája maradt…
Has volna valakinek bátorsága hozzá, akkor megérne egy misét a Csányi-vagyon eredetének és növekedésének históriája is, beleértve a tavalyi 30%-os növekedést is – érdekes történetek ezek.
Kapolyi például azon gazdagodott meg, hogy ő nem szakította meg az oroszokkal a kapcsolatait és az energiahordozók importját intézgette magánszámlára és részben a megvásárolt orosz államadósság terhére.
És hát a korrupciós pénzek, ugye, merthogy a nyugati cégek is kivették a részüket a privatizációból, - persze legtöbbjük leginkább piacot vásárolt, így lett semmivé a magyar növényolajipar vagy a cukorgyártás.
Szóval, randa dolgok voltak ezek, de kapitalizmust kapitalisták nélkül csinálni meglehetősen furcsa lett volna, úgyhogy csodálkozni nincs nagyon okunk.
A nép meg tapsolt a változásokhoz, zabálta a nagy dumákat, már előre csámcsogott a beígért libacombokhoz, és mire észrevette magát, addigra az új tőkés-osztály már kiénekelte a szájából nemhogy a libacombot, de a sajtot is.
Nem kérdezett itt a néptől senki semmit, nem is árulta el neki senki, hogy mi vár rá, ma meg már késő.
Úgyhogy ha azt halljuk valakitől, hogy az ország vagyonának elkótyavetyéléséért ez vagy az a politikai erő felel – ne higgyünk a szép szólamoknak, a privatizáció a sáskajárás és az „aki kapja- marja” társasjáték dialektikus elegye volt, pártsemlegesen, de persze párthátszéllel sok esetben.
A meccset lejátszották, és aki ahol a lefújás pillanatában volt, leszármazottaival együtt ott is marad mostmár, örökre.
Felfelé szinte soha, lefelé viszont annál könnyebben vezet az út.
Az esélytelenek országa lettünk, és a végső betonfödémet éppen most önti ránk Orbán.
Megérdemeljük.
:O)))
