ELSŐ AZ EGÉSZSÉG!

Akárhonnan is nézegetem, legjobb lesz mostanában egészségesnek maradni.

Ha meg nem tartozik valaki a havi négyszázezren felül keresők nem túl népes csapatába, akkor ezt az állapotot nem árt a továbbiakban is fenntartani, tekintettel az egészségügyi ellátás aktuális helyzetére és a várható változásokra.

Ami az akut probléma, az a rezidensek és a fiatal szakorvosok helyzete.

Szakorvos úgy lesz valakiből, ha az egyetem elvégzése után kórházi gyakorlatot szerez és specializálódik választott szakterületére.

A világ ma olyan irányba megy ugyanis, hogy az emberi test egyre kisebb szeletéről kell egyre nagyobb ismeretekkel rendelkeznie annak, aki magát szakorvosnak akarja tudni, mégha ez azzal is jár, hogy így néha kikerül a látótérből maga az ember, hiszen aki túl közel hajol vizsgálódása tárgyához, az esetenként elfelejti összességében szemlélni a beteget.

De az kétségtelen, hogy a tengernyi ismeretet, melyet korunk adhat az orvosnak, szinte lehetetlen a maga teljességében megtanulni, a mai technika használatát tökéletesen elsajátítani, annak hihetetlenül gyors fejlődését nyomon követni – gondoljunk csak a képalkotó eljárásokra, melyek többsége húsz évvel ezelőtt még ismeretlen volt.

Ma meg már a beteg is úgy emlegeti a PET-CT – t meg az MRI – t, mint régen a doktorbácsi spatuláját, és nem hisz többé a kinyújtott nyelv alapján felállított diagnózisban.

Szóval kell a szakorvos, és kell az utánpótláshoz a rezidens is, és kellene mindkettőnek tisztességes megélhetést biztosítani.

Ha nincs tisztességes megélhetés, akkor a szakorvos felkerekedik és elmegy világgá, csak kis batyujában a hamubasült pogácsa helyett a szaktudását viszi magával.

Ezért aztán rezidensek kellenek, akik majd néhány év múltán pótolni tudják majd a világgá ment szakorvosokat – vagy maguk is világgá mennek.

Ez a helyzet előbb-utóbb rányomja majd bélyegét az ellátás színvonalára is, hiszen a rezidensek a szakorvosoktól tanulnak, és ha azok közül a legjobbak máshol keresik a megélhetést, akkor a középszertől csak középszerű ismeretek továbbadására lehet számítani.

Még az a szerencse, hogy vannak az orvosok között mazochisták is, akik csendben húzzák az igát, de egyszer ők is besokallnak majd.

Amit ez a réteg kér, az nem irreális: piacképes tudásért piaci fizetést – már az ősember is kiemelten dotálta a törzsi varázslót, neki csináltak a mamutból herepörköltet, míg a nép rágcsálhatta a szívós oldalast…

Persze egy részüknek szerencséje lesz, hiszen a Vezér egy sunyi mozdulattal kettévágta az idáig egységes, szolidaritási alapon működő egészségügyi ellátást.

Azt mondják a dramaturgok, hogy ha egy színpadon a falra felakasztanak egy puskát, akkor annak el is kell sülnie a darab folyamán.

Orbán felakasztotta az ominózus puskát, ne legyen kétségünk, hogy nem véletlenül történt, az Éleseszű Vezető, ha a pénzéről volt szó, akkor roppant kreatív tud lenni.
Jelen esetben egy laza mellékmondattal a munkáltatók számára korlátlanul adó- és járulékmentessé tette a dolgozóikra kötött egészségbiztosítást.

Ezzel megszűnik az egységes ellátás, megszűnik ezzel párhuzamosan a járulékfizetések megszüntetve –átalakításával az egészségbiztosító biztosítási jellege.

Lesz a plebs számára egy redukált ellátás, melynek technikai színvonala várhatóan a Kádár korszak szintjén fog stabilizálódni, ami akkor persze korszerű volt, de közben azért eltelt majd negyed század, és valamicskét fejlődött a technika.

Mindenesetre a társadalmi többség számára a vizsgálat – kissé kisarkítva - várhatólag abból fog állni, hogy nyújtsa ki a nyelvét, - a fiatal nőknek ehhez meztelenre is kell vetkőzni persze – ez természetesen némileg rontani fogja az egészségügyi ellátás színvonalát.

A szerencsésebbje majd a magánbiztosítók szolgáltatásaiból szemezgethet.

Attól függően, hogy hol a helye a Lázár-skálán, fizeti majd egészségügyi kiegészítő biztosítását munkáltatója adó és járulékmentesen, tehát a közös zsebből – a legszegényebbek zsebéből is.

Így is kell ezt, hiszen azt a réteget, mely egyébként is meg tudja venni magas jövedelméből a többletszolgáltatást, még gazdagabbá kell tenni.

Az egészségügy jelen állapotában olyan, mint a tollafosztott liba szárny és lúdtalpak nélkül, már se repülni, se úszni nem tud, ellenben a libasereglet megtollasodott tagjai számára rendelkezésre áll a helikopter és a motoros jacht, meg ne erőltessék magukat.

Ezek személyzetét majd rendesen megfizetik, hiszen drága életek vannak a kezeik között…

Az egészségügyben ma a személyi feltételekkel és az alkalmazható gyógyító eljárásokkal kapcsolatban is súlyos gondok fekete fellegei vetik a Mi Reménységünk pilis fejére baljós árnyékukat, és már közel az a perc, mikor a műtéteket a kormány tagjainak kell személyesen elvégezni, vagy ott dögöljön meg  a páciens, ahol van.

Vajon melyik opció fog bekövetkezni?

Mindenesetre talán azt kellene elintézni a dúltlelkű rezidenseknek, hogy első körben a Kútvölgyiben és a Honvéd kórházban akadozzon a szakellátás, majd a kedves Mama akkor megmondaná a buta képviselőnek, hogy kinek az egészségével szórakozzon.

Akárhonnan szemléljük is ezt a helyzetet, elkeserítő, hogy a kormány ezen a területen is csak rombolni tud, és nagyon kilóg a lóláb a szándékok mibenléte felől.

Már az első Orbánjárás idején ott settenkedett a Nagyméltóságú Asszony  és a Család nagy barátja, a Kékessy-klán az egészségügyi privatizáció körül, nem lennék meglepve, ha az egészségbiztosítások új divatjának szabászai között ott csattogtatnák megint szorgos ollóikat.

A nép meg majd csak akkor döbben megint rá sanyarú helyzetére, mikor majd a Non-Hodgkin limfómáját kalmopyrinnel kezelik.

Még szerencse, hogy Egyetlen Mentsvárunk nem a honi egészségügy szolgáltatásait veszi igénybe, így még nem eszi meg a bögre fülét,  ki tudja, ha itthon kezelnék, ugye....

Egyelőre minket etet…

:O)))

KAMARA – VIHAR ELŐTT

Orbán híveként kezdte, aztán várta a hálát.

Személyesen és - talán - az általa képviselni vélt társadalmi csoportnak is – hiába.

Éger Istvánt újjáválasztotta a Magyar Orvosi Kamara küldöttközgyűlése, annak dacára, hogy a küldöttek egy részének mandátuma nem volt rendben, és egyéb érdekes dolgok is történtek a küldöttgyűlés körül.

Sokan javasolták, hogy a tisztújítást halasszák el, de a buzgó kamarai elnöknek esze ágában sem volt változtatni az általa eltervezetteken, arra hivatkozott, hogy neki törvényi előírás, hogy a rendezvényt december 31.-ig meg kell tartani.

Hát igen, csak az a pici hiba ne lenne a küldöttek 10 százalékának mandátuma körül.

Szilvási István (igen, „az” a Szilvási…) a MOK egykori alelnöke azt javasolta: módosítsák a napirendet, a tisztújítás helyett alakuljanak át választó közgyűléssé

Nem módosították.

A kamara egykori alelnöke a törvény betűjének megtartása és az új elnök legitimációjának megkérdőjelezhetetlensége érdekében arra kérte küldött-társait, hogy amíg jogerősen nem záródik le a felügyeleti eljárás, addig - legfeljebb három hónapra - bízzák meg a kamara vezetésével a mostani tisztségviselőket.

A jelenlévők nagy többsége ezt is elutasította, majd megválasztották Égert.

A választás során Égernek volt két hivatalos kihívója, akik nehezményezték, hogy a választás előtt nem tudták eljuttatni programjukat a küldöttekhez, mivel azt Éger magántulajdonként kezelte.

És akkor még szó sem esett Papp Magorról, akit ugyan jelöltek az elnöki posztra, de – láss csodát – a jelölése határidőn túl érkezett be a Kamarához.

Ő lett volna egyébként a legkeményebb kihívója Égernek, aki pontosan tudja, hogy a Kamara mit tett, de főleg, hogy mit nem tett Éger regnálása alatt.

Majd persze megegyezkednek az orvosok egymással, de attól tartok, hogy az operettek táncoskomikusaira hajzó küllemű Éger kitölti a következő ciklusát is, volt a választása sikere érdekében némi minisztériumi hátszél.

Nem lenne itt semmi gond, ha a Kamara nem lenne köztestület is egyben, melynek állásfoglalásai adott esetekben sokat nyomhatnak a latban.

Mindenesetre érdekes évek várnak rá, csakúgy, mint az egész egészségügyi ágazatra is.

Itt van – és ez a legkeményebb – a rezidensek ügye.

A szakorvos-iparitanulók nem a széküket vagy műtőasztalukat féltő idősebb orvosok konformizmusra hajló társasága, a rezidensek fiatalok, jólképzettek, a nyelvvizsgájukat sem lovari nyelvből szerezték.

Piacképes generáció, őket nemigen köti még vagyon, a státusz az országhoz, hazafiságuk is más természetű, mint apáiké.

Ők el tudják magukat képzelni jó magyarnak Angliában, az Egyesült Államokban vagy Kanadában is, emellett tudják azt, amit már a középkor vándorló iparoslegényei is tudtak, de amit az idősebb generációk már elfelejtettek, hogy a tapasztalatszerzés ideje az ifjúkor.

Mint ahogy az egzisztenciát is ilyenkor célszerű felépíteni.

Az egészségügy is piac és ezen a piacon mindennek értéke van – az orvosnak, a szakképzett egészségügyi személyzetnek is, és ha ezt itthon nem fizetjük meg, akkor bizony, rövidesen nagy baj lesz itt.

Nem hiszem, hogy ne lenne tanulságos a szlovák orvosok akciója, akik egységes fellépésükkel rákényszerítették kormányukat gondjaik valamiféle megoldására, jövő tavasszal nálunk sem lesz kizárt valami hasonló akció.

A rezidensek bérezése csak egyik eleme az egészségügyi dolgozók anyagi problémáinak, de önmagában csak ezt megoldani lehetetlen.

Már a nagy ötlet, az ösztöndíjszerű bérkiegészítés is feszültségforrás, hiszen az ösztöndíj a rezidens bérét így már a szakorvosi bérek alsó szintje fölé emeli, ez pedig már mégiscsak méltánytalan, tehát emelni kell azok bérét is, és így tovább – erre pedig nemigen lesz pénz.

Akkor viszont lesz össznépi világgámenetel.

Oda, ahol megbecsülik őket és ezt az adott ország fizetőeszközével, a jó munkakörülményekkel ki is fejezik.

Ami most történik az egészségügyben, azt talán állami zűrzavarnak lehetne minősíteni.

Folyik az egészségügyi intézmények államosítása, olyan orbánviktorosan, menet közben álmodva meg a következő lépést.

A hónap végével megszűnik az államosítandó intézmények vezetőinek megbízása, ha jól dolgoztak, ha nem, megy mind a levesbe.

Megszűnik az intézmények önálló gazdálkodása, jön a központi gazdálkodás és a központi irányítás.

Ha nincs szerencsénk, azt is a Vezér dönti el, hogy a műtőasztalra kerülve a vakbelünket veszik ki, vagy amputálják a fél lábunkat – de egy biztos, hogy a pénzek az ő kezébe kerülnek ezen a területen is, majd veszünk belőle Malév - részvényt vagy építünk belőle stadiont.

Ennek lesz persze hozadéka is, megszűnnek az eladósodott kórházak, legfeljebb a beteg az operációhoz behozza a kiskését, amellyel oly szépen tudta kikanyarítani nagypapája a libacombot anno.

Ha jó volt a libának, jó lesz az neki is.

Ha kevés a pénz – márpedig találkozott itt már valaki olyan hellyel, ahol ne lett volna kevés? - akkor majd elmaradnak a karbantartások, szép aránként lerohadnak az intézmények, elmennek az orvosok és felvirágzanak a temetkezési vállalkozások.

Attól tartok, jövőre már kellene tenni is érdemben valamit, ami a lakosságnak nemigen fog tetszeni.

És az átalakításokhoz is pénz kell, méghozzá nem is kevés.

A bizonytalanság pedig pusztít és az egészségügyben ma rengeteg a bizonytalanság, mindenki csak találgat, vár, vagy szervezi külföldi munkavállalását.

A helyzet vesztese pedig a beteg, aki ma beteg és ma szeretné a lehető legjobb ellátást, és akit nem vígasztal, hogy tíz éves távlatban mit ígérnek neki.

Éger pedig majd totyorog tovább, neki a helyzet megfelel, fizetés rendben van, tagdíjat rendezték, nem sikítottak az orvosok, mikor elvették a beleszólásukat a tagdíj mértékének megállapításába, a kamarai tagság kötelező – mi kellhetne még neki?

Csend, nyugalom és békesség.

Csak ez az izgága Magor ne lenne…

:O)))