Sikerül-e végre bíróság elé citálni azt a kommunista belügyminisztert, aki az 1956 utáni megtorlásokat irányította - ez itt a kérdés.
És ez ma az egyik legfontosabb feladat is, hiszen a 89 éves ember mikor megkérdezték tőle, hogy mit gondol a saját 1956-os szerepével kapcsolatban, akkor elmondta, hogy mit gondol, és ez a mai igendemokratikus világban - úgy tűnik - megbocsáthatatlan bűn.A tetejébe a gyanúsított nincs olyan árnyalt gondolkodással felvértezve, mint hajdani kollegái közül Pozsgay vagy Szűrös Mátyás, nem is próbál egyszerre egy lyukból hideget és meleget fújni egyszerre, mint mondjuk az egyébként általam a baloldal egyik kisiklott és elpocsékolt tehetségének tartott Berecz.
Biszku volt és maradt is az, aki egész életében volt: elkötelezett, merev és keményvonalas kommunista.
Tökös legény még ma is, nem tagadja meg a múltját, vállalja, amit tett és karakteres véleménye van a dolgok mai állásáról is, amit nem is nagyon titkol.Viszont van mögötte erkölcsi tőke, merthogy ő volt a nyilasuralom és a német megszállás alatt a fegyveres ellenállás egyik szervezője, és 1956-ban is ő szervezett fegyveres csoportokat a felfegyverzett felkelők elleni harcra.
57 márciusától lett belügyminiszter.
A Kádári konszolidáció megkezdődésével közvetlen állami szerepe véget ért és a KB titkáraként dolgozott, majd 1978-ban, miután nem értett egyet Kádár politikájával és ennek hangot is adott, ezért felmentették tisztségei alól, és nyugdíjazták.
Ő tudta azt, amit kevesen hittek el, hogy a kapitalisták mindent megtesznek a társadalmi rend megváltoztatása érdekében, és azt gondolta, hogy ennek meghiúsításáért semmilyen ár sem drága.
Tevékenységéről lehet mindenféle véleményt kialakítani, lehet démonizálni, lehet a korról és benne Biszku szerepéről mindenféle marhaságokkal traktálni a társadalmat, de most nem a kor és benne Biszku Béla tevékenységének értékelése van porondon, hanem a gondolat és szólásszabadság fogalmi körének újrarajzolása kezdődött meg.
Mondhatnám, hogy ez a kör a pont felé konvergál éppen...
A volt belügyminisztert a jobbikos Szilágyi György képviselő jelentette fel, mert egy interjúban kifejtette, hogy ő 56-ot nem tartja forradalomnak, hanem ellenforradalomnak gondolja, továbbá határozottan állította, hogy a bírósági ítéletek a bűncselekmények elkövetéséneek időpontjában hatályos jogszabályok szerint születtek, és tagadta, hogy azok meghozatalára neki befolyása lett volna.
Szilágyi György szerint Biszku szavai kimerítik a Büntető Törvénykönyv módosításában foglaltakat, amely szerint nem csak a nemzetiszocializmus, hanem a kommunizmus idején elkövetett bűntettek nyilvánosság előtti tagadása és kisebbítése is három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Szilágyi értelmezése szerint Biszku az interjúban tagadta, hogy bármilyen bűncselekmény történt volna az 1956 utáni években, ezért feljelentést írt, Hatala József országos rendőr-főkapitánynak címezve.
Szilágyi György természetesen jogi fogalmak tekintetében (is) kihívásokkal küzd, de hát ez a feljelentés nem is a jogról szól, hanem a bosszúért lihegő hajdani futballhuligán feltűnési viszketegsége.
Viszont az kétségtelen, hogy bár maga sem tudta, hogy mit tesz, komoly kihívás elé állította a vádhatóságot és a bíróságot, melyek ez ügyben hozott döntéseinek nagyon hosszú távú hatásai lehetnek.
Ez a történet a vélemény és szólásszabadságról szól, arról, hogy van e joga Magyarországon ma akárkinek is a történelmet szabadon értékelni és a véleményét szabadon kifejteni.
Merthogy a derék jobber azt is kitalálta, hogy a Parlamentnek kellene eldönteni, hogy mi volt és erre a feladatra minden párt delegáljon egy bizottságba történészt, aztán majd együtt megmondják a frankót.
Marhaság, - különösen, ha a pártok által favorizált, magukat történésznek tartó történelemigazgató udvari történészekre gondolunk…
Ami különösen zavar, hogy sehol sem hallom azoknak a hangját, akik húsz éven keresztül állandóan fennkölt pofával hirdették Voltaire liberális gondolatát: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” ...
Vagy ez csak akkor igaz, ha a mi seggünket rugdossák?
Egyáltalán, a saját táborom túlnyomó többsége ma olyan, mint aki odacsinált az asztal alá, és most fintorogva csóválja a fejét, és lamentál, hogy nincs párt, akire jó szívvel tudna szavazni, inkább el sem fog menni, - de ez csak kis kitérő.
Persze vannak itt alapdolgok a történelemmel meg a múlttal kapcsolatban, amelyeket tisztázni kellene, hogy az ilyen ostoba kóklerek, mint a magát politikusnak és ettől már okosnak is tartó képviselők ne etethessék a népet gátlástalanul ostoba, de hangzatos szövegekkel
Sajnos, ebben a társadalmi politikai légkörben még nem jött el ennek az ideje.
A törvény egyébként így fogalmaz: aki nagy nyilvánosság előtt a nemzetiszocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Népirtás Magyarországon az elmúlt században a Holocauston kívül nem volt, az emberiség ellenes bűncselekmények körét pedig pontosan meghatározza a törvény, már csak ezért is képtelenség ezek tagadásával vádolni Biszkut.
A jog nem olyan, mint a pattogatott kukorica, hogy belenyúlunk a stanicliba és ki-kikapunk egy-egy nekünk tetsző szemet, és aztán már csak ropogtatjuk, mint a papagáj: Gyurrrika vagyok, bosszút akarrrok!
Legalábbis remélem, mert abban azért nem vagyok teljeesen biztos, hogy Biszku megússza póráz nélkül, hiszen a rendőrség már meggyanúsította, ami tulajdonképpen az eljáró hatóság szakmai alkalmatlanságáról állít ki csúfos bizonyítványt és fertelmes kórképet társadalmi állapotainkról.
Soha nem szerettem Biszkut, mert szerintem Magyarország népének érdekeit az adott kor hazai és nemzetközi körülményei között Kádár jobban képviselte.
De ahhoz azért joga van, hogy 1956-ot ellenforradalomnak tartsa, és ahhoz is, hogy arra hivatkozzon, hogy az állam büntetőjogi igényét a megtorlások során is a hatályos törvényeknek megfelelően, bírósági eljárások keretében érvényesítette.
Mindenesetre az tény, hogy nem a körúti fákon lógtak a rendszerre fegyvert emelők, mint a szerencsétlen rendőrök, honvédtisztek vagy az ávós kiskatonák; akit elítéltek – nagyon kisszámú bűncselekménytől eltekintve – azokat a Magyar Népköztársaság bírósága ítélte el.Ha úgy tetszik, a Magyar Köztársaság jogelődjének bírósága, a nép nevében…
Hogy a büntetésre annak idején ki és mennyire szolgált rá, azon lehet persze vitatkozni, meg történészkedni, de egyet nem lehet: a tényeket letagadni…
És talán még ezekben a forradalmi időkben sem lehet számunkra közömbös a gondolat és szólásszabadság...
:O)))
