TRANSZMISSZIÓS SZÍJ

Sztálin alatt töltötték be ezt a szerepet a szakszervezetek, és még a halála után sem lehettek valódi érdekképviseleti szervezetek.

Szerepük a központi akarat továbbítására korlátozódott, a totális állam kiszolgálásának céljait szolgálta.

Persze a duma megvolt hozzá, minkásököl-vasököl meg a többi süketelés, de hol voltak már ezek a szervezetek a XX.. század elejének harcos szakszervezeteitől, a valódi munkás-szervezetektől, a hiteles munkás-érdekvédelemtől?

Hol volt Brutyó János akárcsak egy Marosántól is, akit a szakszervezet nevelt ki és tett alkalmassá a politikai feladatokra?

Aztán jött a rendszerváltozás és jött a lehetőség, hogy a komoly vagyonnal és akkor még komoly befolyással és taglétszámmal rendelkező ágazati szervezetek és a MSZOSZ – az akkor még monopolhelyzetben levő szakszervezeti szövetség - megmutathassa, hogy a pápa pöcsén és a férfiak csöcsén kívül nem a szakszervezet a harmadik teljesen felesleges dolog a világon, miután hirtelen dolguk támadt.

Nem éltek vele.

Ami azt illeti, a Kádár-rendszer virágkorában meglehetősen kevés követelni vagy védelmeznivalójuk akadt, hiszen a kétkezi munkás és az alkalmazott megkapott minden lehetséges támogatást, sőt, még azon túl is egy kicsit.

A szakszervezet elsősorban a munkásjóléti intézményekkel törődött, üdülést szervezett az ország megszámlálhatatlanul sok szakszervezeti és vállalti üdülőjében, segélyezte a rászoruló szakszervezeti tagokat, szervezte a szocialista brigádokat, mikuláscsomagot osztott a gyerekeknek, kórusokat és zenekarokat tartott fenn.

Volt is rá pénze meg ideje, hiszen minden gyár kapuján hosszú lista állt a betöltendő állásokról, és ha valaki kilépett a cégétől, az válogathatott az állások között, jóllehet a társadalom rosszallása kísérte a „vándormadarakat” míg a törzsgárdatagok kiemelt megbecsülést élveztek.

A rendszerváltás megzavarta a nyugodt pocsolyát, melyben a szakszervezeti vezérek dagonyáztak, de már akkor is kivárásra játszottak, és az egész rendszerváltás úgy zajlott le, hogy a szakszervezetek valahogy kimaradtak belőle.

Pedig hát lett volna dolguk, amikor éppen szétverték a szocialista nagyipart, a bányászatot, a feldolgozóipart, de akkor is – mint ma is – a legfontosabb az volt, hogy az állam szedje be a szakszervezetek helyett a tagdíjakat, mert ha beszedi, levonja a bérből, akkor onnantól kezdve teljesítmény sem kell, hiszen a dolgozó nem tudja, vagy csak nagyon körülményesen tudja megvonni az anyagi támogatást tőlük.

Igaz, hogy a tagság lemorzsolódott, de annyi még maradt, amennyi a szakszervezeti korifeusok eltartásához kellett.

Így aztán kialakult a modus vivendi – a mindenkori kormányok nemigen nyektették sem a régi, sem a hirtelen felindulásból megalakult új szakszervezeteket, cserébe azok is elvoltak, mint a befőtt, nemigen mozgolódtak, nemigen szervezkedtek, szinte hang nélkül lenyelték a Bokros-csomagot.

Csak a Gyurcsány-kormány idején ébredtek rá, hogy ők tulajdonképpen harcos érdekvédelmi szervezetek, ott jöttek rá, hogy vannak a nyomásgyakorlásnak különféle eszközei – be is tartottak a kormánynak, ahol csak tudtak.

Utána meg várták a jutalmat, némelyikük meg is kapta állami stallum formájában, esetleg pénzzel honorálva a buzgalmat.

Ma néhányan közülük ünnepélyesen aláírták azt a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodást, melyről reggel még azt sem tudták, hogy létezik.

Hogy ez milyen szánalmas dolog egy szakszervezeti szövetségtől, arra nincs is szó, és hogy milyen szánalmasak ezek a szakszervezeti vezetők, annak ritkaságértéke van.

A szakszervezeti mozgalom életében ugyan nem példátlan, de eladták a tagságukat a saját pozíciójuk biztosítása érdekében.

Azt nyilatkozta a MSZOSZ elnöke, hogy mellébeszélés, hogy a munka törvénykönyvének egészéről állapodtak volna meg Koránt sincs teljes egyetértés, s más kérdés, hogy a kormány ezt kívánja kommunikálni, ami Pataky számára sem kellemes.

Kiemelte ugyanakkor, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha a szakszervezeti oldal – tehát a hat konföderáció – együttesen foglalhatott volna állást a tervezetről. Miután erre a kormányoldal nem biztosított lehetőséget, döntenie kellett: nem írnak alá semmit, és marad az eredeti tervezet, vagy megállapodnak, és akkor valamivel kevésbé rossz törvény születik. Pataky úgy látja, egy csapdahelyzetben vállalható kompromisszum született.

Én meg úgy látom, hogy egy nagy rakás szar született, ami a dolgozóknak keveset, a tisztségviselőknek annál többet nyújt.

Konkrétan arról van szó, hogy ezzel a megállapodással biztosították, ami a funkcionáriusoknak fontos.
A tegnap aláírt dokumentum szerint a munkáltató a szakszervezetek számára megfelelő helyiséget biztosít, s továbbra is beszedi a tagdíjakat.

Az érdekképviseletek ötszáz munkavállalóig egy, ezerig kettő, kétezerig három, négyezerig négy, afelett pedig öt tisztségviselőt nevezhetnek meg, akik fokozott munkajogi védelemre jogosultak.

A munkaidő-kedvezmény mértéke is nő: minden két szervezett dolgozó után egy óra lesz, amelynek felhasználásáról a szakszervezet dönthet. Miután ezt az időt össze is vonhatják, körülbelül 350-400 tag után egy „függetlenített” tisztségviselő lehet.

A megállapodás része, hogy a túlmunka megváltásáról a feleknek kell megállapodniuk, vagyis: ha a dolgozó nem szabadidőt, hanem pénzt akar a túlóráért cserében, akkor azt ki kell fizetni neki.

„A felek kijelentik, hogy a törvényjavaslattal kapcsolatos szakmai vitát lezártnak tekintik”

A pofájukról meg ma estig még nem szakadt le a bőr.

Ha a libáknak ilyen szakszervezeteik lennének, fellendülne a magyar tepsi-ipar.

Orbán agresszivitása megint igazolta létjogosultságát, ő pontosan kikalkulálta, hogy ez a nagy rakás elkényelmesedett beszari nem fog neki gondot okozni, ha kicsit megmogyorózza őket és beígéri, hogy ki kell menniük a fűtetlen és szeles utcákra azok közé, akiknek az érdekeit állítólag védik.

Nohiszen…

Nem akarnak ezek kimenni a jólfűtött, kézilabdapálya-méretű irodáikból, nem akarnak ezek harcolni, tagdíjat szedni a bizalomért megharcolni, nem akarnak szervezkedni, konfliktusokat vállalni - nem erre szocializálódtak.

A korporatív állam kialakítása újabb mérföldkövéhez értünk, a transzmissziós szíj, amit megtévesztésül szakszervezetnek hívunk, megkezdheti áldásos munkáját.

Érdeklődéssel várom a baloldali pártok reakcióit.

És még nagyobb érdeklődéssel a többi szakszervezet reagálását, továbbá elvárnám Szima Judit kiszabadítását követelő akcióikat, hacsak nem akarják, hogy holnap Borsik János, Árok Körnél és Kónya Péter egy zárkában ultizzanak.

Mindenesetre a megállapodást aláíróknak is tudniuk kell, hogy Jimmy Hoffa óta egy szakszervezeti vezetőnek nem jelent jó kilátásokat, ha a maffiával szövetkezik…

:O)))

ÉRDEKEK

Mindig vannak a politikát nem zsigerből értelmező értelmiségi népségek között divatos vélekedések, melyeket aztán nagy fejcsóválások közepette elő lehet adni egymásnak, hogy hátbizony… - és itt következik az aktuális sztereotípia.

A mostani hátbizony az arról szól, hogy a nép teljességgel kiábrándult a politikai osztályból, és hátbizony, most majd ez a szolidaritás lesz a megváltás.

Hátbizony nem lesz az, mert más a szakszervezetek feladata és más a politikai pártoké.

A kettőt baromira nehéz lenne összeegyeztetni, főleg, ha mindegyik párt csatlakozni szeretne az új mozgalomhoz.

Az, hogy egy párt mennyire áll közel a szakszervezeti mozgalomhoz, az attól függ, hogy milyen társadalmi rétegek képviseletére szerveződött, milyen érdekeket iparkodik érvényre juttatni az állam működésében.

Nagy probléma az, hogy a magyar politikai kultúra nem áll azon a szinten, hogy a választópolgár ilyen alapon határozza meg viszonyát egy párthoz, nálunk a pártok választása egészen más szempontok alapján történik.

Itt egy párt leginkább egy vallási közösségre hasonlít, ahol némelyiknél a közösség élén egy próféta áll, aki meghatározza, hogy éppen aktuálisan merre fekszik Mekka, ennek utána a hívők a fejüket errefelé csapják a porba, miközben feneküket az ég felé meresztik – rúgj már bele Uram, hogy ekkora marhák vagyunk!

Ez a helyzet nemigen kedvez azoknak a politikusoknak, akik gondolkodnak is, merthogy ők azt képzelik, hogy mások sem csak a kalap tartására használják a fejüket, pedig –sajnos - igen sok esetben tévednek.

Szóval, olyanok-amilyenek, de az országnak mégiscsak szüksége van pártokra, és aki azt hiszi, hogy a Szolidaritás majd mindenkit képviselni fog, az ugyanabban a tévedésben leledzik, mint aki azt képzeli, hogy majd a Fidesz és a Fényességes lesz a megváltás.

Utoljára Noé bárkájában volt el békében egymás mellett a róka a libával, de ez még látványnak is annyira borzasztó volt, hogy Noé nem is bírta ki józanul.

Nem lenne persze baj, ha lenne egy erős szakszervezeti mozgalom és lennének tiszta profilú pártok, melyekről világosan tudni lehet, hogy kinek az érdekérvényesítését szolgálják.

Sokat segít azért e cél elérésében a Mi Védelmezőnk, hiszen igencsak retardáltnak kell annak lenni, aki még ma sem látja, hogy kik járnak állandóan jól a Fidesz kormányzása alatt, mely társadalmi csoportok a nyertesek és melyek a vesztesek.

Ha a Szocialista Párt a bérből-fizetésből élők, a valóban kisvállalkozók és a nyugdíjasok érdekeit képviseli majd, akkor a szakszervezetekkel való kapcsolata természetes módon megoldódik, a közös érdek összehozza az érintetteket.

A magyar társadalomban tízmillió érdek van, ezek között kell lavírozniuk a politikusoknak és a szakszervezeteknek is, érdekeket megjelenítve és ütköztetve, kompromisszumokat kínálva és elfogadva - vagy elutasítva.

A szocialistáknak ez a helyzet akár kedvezhet is, talán fogékonyabbá teszi őket a belső kompromisszumokra is, hiszen a mai tüntetésen világosan kiderülhetett számukra is, hogy mit vár tőlük a választó.

És az is kiderült, hogy vannak olyan érdekek, melyek felülírnak minden belső vitát - talán nem csak Gyurcsány vád alá helyezése esetében kellene ezt megtapasztalnunk.

Amikor a tüntetésen sorban felbukkannak Mesterházytól Kiss Péterig, Lendvai Ildikótól Kovács Lászlóig a szocialista politikusok, annak már magában mozgósító ereje van.

Le lehetne vonni a konzekvenciákat.

Persze azt azért nem kellene elhinni, hogy ezzel a mai kihallgatással véget is ért Gyurcsány vegzálása, vagy, hogy most hirtelen leszállnak Szilvásiról vagy kiengedik az évek óta előzetesben ülő szocialista politikusokat.

Nem, nem, soha – már, hogy stílszerűek legyünk

Lesz itt még újabb vádpont, újabb idézés, lesz bármi, csak ne arról kelljen beszélni, ami a valós gond. Arról, hogy a gazdaságpolitikát Viktor elkúrta.

Nem kicsit.

Nagyon.

Vannak már olyan vélemények, melyek szerint küszöbön áll egy újabb adóskockázati leminősítése az országnak, azt is felvetették már egyes elemzők, hogy megint szüksége lenne egy olyan biztonsági hitelkeret-szerződésre az IMF- el, mint amilyet Gyurcsány kötött és melynek segítségével ki tudtuk védeni a világgazdasági válság negatív következményeinek jelentős részét.

Persze erre nemigen számíthatunk, mint ahogy mostanában konyakos libamájpástétomra sem, de ha így folytatjuk, akkor még a kenyeret is a kukából fogja venni az ország legszegényebb harmada.

Orbán meg verheti a fejét a falba, bosszúvágya elhomályosította a tisztánlátását.

Nagy szívességet tett Gyurcsánynak, ő teremtette meg neki azt a médiafigyelmet, melyet egyébként elzártak volna előle.

Gyurcsány ma remekül viselkedett, minden diktatúraellenes demokrata büszke lehetett rá.

Orbán úgy belekeveredett ebbe az ügybe, mint macska a házicérnába.

Vajon, hogy fog ebből a helyzetből kikecmeregni?

Érdekes hónapok jönnek – magyarember tanulgatja a demokráciát…

:O)))

SZOLIDARITÁS

Megtartották a szakszervezetek tüntetésüket.

Szép utónyári időben, kellemes melegben gyűlt össze a szakszervezetek által mozgósított tagság meg a szimpatizánsok, sütött a nap, a hangulat jó volt.

A résztvevők mosolyogtak és csak néha hergelték bele magukat kormányellenes hangulatba, inkább csak a szónokok által megfogalmazott cáfolhatatlan igazságokat igazolták vissza, Bartus László igen elégedetlen lehet ezzel a tüntetéssel is.

Mondjuk, ebben igaza is van, hiszen a tüntetés inkább Orbán tevékenységének sokoldalú méltatását szolgálta, mint a kilátástalan düh kifejezését.

Szép tömeg gyűlt össze, sokan voltunk, többen, mint a bohóctüntetésen, de még mindig kevesen.

Szerintem optimista volt a helyszínválasztás és bár érezhető volt a szakszervezetek mozgósító hatása, de attól tartok, nekik még újra kell tanulniuk a szakmát.

Ez a rendezvény ennek lehet első, ígéretes lépcsője, mint ahogy szakszervezeti karrierek kezdete is, hiszen a két „húzóember”, Árok Kornél és Kónya Péter az utóbbi idők szakszervezeti sztárjai, tevékenységük és eddigi eredményeik alapján komoly politikai karrier lehetőségét hordozzák magukban.

Egymásközt szólva, nagyon itt volt az ideje új arcok feltűnésének a magyar szakszervezeti mozgalomban, hiszen annak állapota is a pártok mai állapotához hasonlított, és azt hiszem, ennél sértőbb dolgot most hirtelen nem is tudnék a szakszervezetek fejéhez vágni…

Természetesen a szakszervezetekben is ott vannak azok, akik a saját tapasztalataik ellenére is még mindig hisznek benne, hogy a parlamentáris diktatúrával egyezkedni lehet, nem is voltak ott a mai tüntetésen.

Sem Gaskó, sem Borsik nem volt jelen, de talán jobban is jártak, hiszen nevük körülírt említése nagyobb füttykoncertet váltott ki, mint Lázár értékskálájának felemlítése, pedighát…

Gaskóékat a többi szakszervezet tagsága árulóknak és egységbontóknak tartja, engem csak az lepett meg, hogy erre csak most döbbennek rá, holott ezek az emberek már régen lepaktáltak Orbánnal, aki nem is piszkálja a zsebüket, hiszen saját tapasztalatából tudja, hogy mekkora károkat tudnak okozni – még abból az időből, amikor ő inspirálta őket károkozásra.

A tömeg perifériáján kis csoportban feltűntek nyilasok is pólójukon az eredeti, Szálasi által használt logóval, a tüntetés után pedig a Jobbik szórólapozott, amit már a tüntetésen is megkíséreltek, de a szervezők világgá küldték őket.
Thürmer – úgy láttam – nem hozta ki a Központi Bizottságnak is tekinthető családját, újabb komcsi puccs a Viktorén kívül mostanában láthatólag nem fenyeget.

Aktivistáik fiatal srácok, tanulságos lenne a kérdéssel foglalkozni a baloldalon is, habár az is igaz, hogy találkozni lehetett DKP feliratú pólóval is.

A szónokok szónokoltak, némelyikük igen rokonszenvesen, Árok Kornélnak vannak adottságai a műfajhoz, a civileket képviselő szónok sem volt rossz, de persze ideológiailag kissé borzas a frizurájuk és a szokásos sztereotípiáktól sem igen tudnak szabadulni.

Elhangzott, hogy a pártok megosztották a társadalmat, szembefordították egymással a családtagokat, felrugdalták a barátságokat, a munkahelyeken az emberek félnek egymással beszélni, mert hátha a másik fideszes vagy szocialista.

Hát lehet, hogy fel kellene emelnem a Cavinton - adagomat, de én úgy emlékszem, mintha a társadalom megosztását nem a szocialisták erőltetgették volna, és ma sem ők teremtik meg a félelem légkörét a munkahelyeken, de persze én egy büdös hazug komcsi vagyok, nem olyan Igazmondó Csillagszemű Kanász vagy mi, mint a Mi Boldogságunk.

Aztán elhangzott az is, hogy csak mi – mármint a szakszervezetek – vagyunk, akik képviselni tudunk benneteket – mármint a választókat, ami azért – lássuk be – lányos túlzás, de a hangulatba vastagon belefért.

Aztán jött a nap fénypontja, Kónya Péter meghirdette a magyar Szolidaritás Mozgalom megalapítását, utalt a lengyel elődökre, transzparensbontás és ováció kísérte az aktust, magam pedig nem tudtam, hogy történelmi pillanat részese vagyok, vagy csak a magyar társadalom hatszázadik komoly, de reménytelen kísérletét látom egy normális társadalom megteremtésére.

Talán csak az árnyékolta be az ünnepség fényét, hogy a Radetzky – indulót lengyel indulónak említette, a szónok, holott a remekművet az 1848-as bécsi forradalmat leverő Radetzky marsall tiszteletére szerezte Johann Strauss, hogy az idősebb vagy a fiatalabb, az most hirtelen nem jut eszembe.

Mindenesetre a Szolidaritás Mozgalommal újabb szereplő jelent meg a politikai palettán, a baloldali pártoknak nem ártana összekapniuk magukat…

Gyurcsány, aki kint volt a tüntetésen ma éjjel valószínűleg boldog mosollyal fog álomra szenderülni, miután meghallgathatta egy valóban tekintélyes létszámú tömeg ordítását: Orbán takaroggy!

Ez persze nekem, mint parlagi baloldalinak is felettébb tetszett, de a nap fénypontja azért az volt, mikor a tömeget felszólították, hogy miután a Parlamentben nem foglalkoznak a nép problémáival, fordítsunk hátat az épületnek és egy perces néma tüntetéssel nyilvánítsunk véleményt.

Ez meg is történt, mindenki a fenekét mutatta a Tisztelt Háznak, (volt ott egy-két igen formás fenék is, mesélték a barátaim…) majd mintegy vezényszóra mindenki felemelte öklét, melyből a középső ujja meredt csak a ég felé, így kívánva Viktornak minden jót.

Aztán hazafelé menet megtekintettem a küldeményt, melyet valamelyik nyugdíjas adott fel az Ország Megmentőjének - egy remekbeszabott csirkelábat, megfosztva magát a hétvégi ünnepi ebédtől.

Én a libalábat jobban szeretem, különösen, ha a combjában folytatódik, de Viktor ne legyen telhetetlen, örüljön, hogy ezzel megúszta.

Egyelőre, de nem végleg.

Lesznek itt még esős, borús, rosszkedvű napok is, nem is olyan túl sokára.

:O)))

ÉRDEKTELENSÉG

Szétveri Orbán az érdekegyeztetés jelenlegi rendszerét is, mint annyi mást.

Megszünteti az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), a Gazdasági és Szociális Tanácsot (GSZT), valamint a Gazdasági Érdekegyeztető Fórumot (GEF).

Lesz helyettük más - az  új testületnek konzultációs, véleményező és javaslattevő joga lesz.

Elképzelhető, hogy az érdekegyeztetés rendszerén alakítani kell, de demokráciákban folyamatos érdekegyeztetésre szükség van, méghozzá olyanra, melyben egyenrangú partnerek vesznek részt.

Márpedig itt ezt számolják fel éppen, mivelhogy az utóbbi információ tartalmazza a lényeget – lehet pofázni, lehet okoskodni, de ez senkit nem kötelez semmire, a kormány korlátozások nélkül azt csinál, amit akar.

Újabb pofánverése ez a szakszervezeteknek, a munkavállalóknak, de a munkáltatók buksi fejét sem simogatta meg a Nép Atyja, - ha nem tévedek, akkor ők is szopóágra kerültek.

Lehet elgondolkodni a dolgok ilyetén fejleményén a szakszervezeti vezetőknek, a közelmúlt oly nagypofájú és fenemód harcos, habár kissé elhízott szakszervezeti vezéreinek, akik minden szíre-szóra képesek voltak megbénítani az országot.

Hol van ilyenkor Gaskó?

Hol van ilyenkor Borsik?

Mert Kerpen Gáborról a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDDSZ) volt elnökéről legalább tudjuk, hogy hol van, ő megfelelő stallumot kapott, mondhatnánk, megvették kilóra, mint a libát.

És azt is tudjuk, hogy legújabban nincs a helyén Kónya Péter, aki hosszú-hosszú évtizedek után az első valamirevaló szakszervezeti vezetőként tűnt fel munkásvezérekben szegény hazánk jelenleg éppen kissé felhős egén.

Pedig volna most dolguk rogyásig a szakszervezeteknek, akiknek ma még – és már nem sokáig - rengeteg törvényes lehetőségük van a nyomásgyakorlásra.

Olyan ok, amely miatt ezeket az eszközöket alkalmazniuk kellene, csőstül rendelkezésre áll.

Ahogy elnézegetem, ennek dacára éppen ahhoz asszisztálgatnak, hogy az eddigieknél is nagyobb majmot csináljanak belőlük, és már megint a piszkos kis egyéni alkuk ideje jön majd el.

Olyan alkuké, amikor a szakszervezeti vezetők a jólfűtött – hűtött iroda zavartalan használatáért és saját egzisztenciájuk fenntartása érdekében eladják tagságukat, feladják azok érdekeit, sőt, most még a fórumot is hozzácsapják saját kínálatukhoz, ahol esetleg érdemben tenni tudtak volna szót emelni valamiért.

Senkinek, egy darab kutyaguminak nézi őket Orbán, ők meg zavartan heherésznek, hogy jó vicc, jó vicc.

Most majd jönnek a szép idők.

Majd konzultálgatnak, mint liba a gazdasszonnyal, hogy melyik alkatrészéből készüljön a ludaskása, melyikből meg a töltött lúdnyak vagy a libasült párolt vöröskáposztával.

Remek lesz.

Mindig felháborított, amikor a falakra felfirkálva elolvastam egy-egy amatőr társadalomtudós véleményét nemzetünkről, miszerint BIRKA NÉP! – de mostanában hajlani kezdenék arra, hogy meg kellene vizsgálni a kissé érdes értékelés mögött rejlő társadalmi valóságot.

Merthogy azt még csak el lehet képzelni, hogy a szakszervezeti tagság önként ültet a nyakába megalkuvó csinovnyikokat munkásvezér gyanánt.

De azt azért már nehezen, hogy amikor egy szociopata egyeduralomra tör és ennek keretében és folyományaként a munkavállalók nyakára lépve mosolyog, ne zavarják világgá őket, ne válasszanak helyettük olyanokat, akik képesek a lelküket is odaadni azokért, akik a bizalmukat adták nekik.

Mert ilyen emberek nélkül soha nem lesz rend ebben az országban, ugyanis a munkavállalókat – már csak hogy meg ne sértsem őket azzal, hogy dolgozóként emlegetem őket – szervezni kell, merthogy ereje csak a szervezett munkásságnak van.

Márpedig erővel csak erőt lehet szembeállítani, minket pedig most éppen Törperőssel vert meg a sors, aki nem tud, csak az erő nyelvén beszélni és nem is ért meg mást, csak az erő nyelvét.

Az érdekegyeztetés rendszerének szétverése közvetlen támadás a demokratikus intézményrendszer maradéka ellen, lassan nem marad semmi a demokratikus államberendezkedésből.

A mai hatalom – úgy tűnik – azt az egyetlen társadalmi mintát próbálja követni, amelyet gyermekkorában megismert, és szocializmust akar építeni.

Az új, érdekegyeztetőnek csúfolt intézmény neve Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács lesz.

Aki kitalálja, hogy milyen szocializmust épít Orbán, azok között kisorsolom a Nemzeti Együttműködés nyilatkozatának egy példányát.

:O)))

HIBA...

Van néhány dolog, amit nem lenne szabad megtenni.

Nem lenne például szabad a szakszervezeteknek olyan tüntetéseket szervezni, melyen néhány száz fő vesz részt, kivéve, ha a egy kisváros kisüzemének elpofátlanodott tulajdonosa ellen kívánnak fellépni.

Ma nem ez történt, ma szakszervezeti konföderációk és a különböző ágazatokban működő tagszervezeteik tiltakoztak a tavasz óta zajló jogalkotási folyamat és kormányzati intézkedéssorozat - gyakorlatilag az ország és a társadalom szétverése ellen.

Párszázan.

Ha rosszmájúskodni szeretnék, akkor azt írnám, hogy sikerült utcára vinni a szakszervezetek alkalmazottait és megkérték őket, hogy hozzák el anyut is, hadd szaporodjon az a tömeg.

Át is vette a petíciójukat egy minisztériumi osztályvezető-helyettes, merthogy a minisztérium portásának más, fontosabb teendője akadt.
Szánalmas ügy, az ember már dühöngeni sem tud rajta, legfeljebb a fejét csóválja, hogy hova juttatták fizetett forradalmáraik a szakszervezeti mozgalmat, mi lett a munkavállalók érdekérvényesítésének szervezeteiből az alatt a húsz év alatt, amikor – hosszú idő után először – valóságos szükség lett volna az érdekvédelemre.
A mai tüntetés egyetlen dologra volt jó – alkalmat adott Orbán csicskásának, hogy elmondja: A kormány elkötelezett abban, hogy megvédje a nyugdíjakat, és a szombati szakszervezeti demonstrációról mindent elmond, hogy annak szervezői között vannak olyanok is, akik részt vesznek a nyugdíjakat "eltőzsdéző" magánpénztárak vezetésében"- írta a miniszterelnök szóvivője. "Sajnáljuk, hogy ezzel a hiteltelen akcióval sikerült megvezetniük néhány száz magyar munkavállalót"
Hogy ez a szerencsétlen olyanokat mond, amiért szerencsésebb országokban kényszer - gyógykezeltetnék, az egy dolog, a szomorú ebben viszont az, hogy joggal beszél néhány száz magyar munkavállalóról, hiszen a Tudományos Akadémia előtt valóban ennyien toporogtak és csúfoskodtak.
Amikor a francia kormány most felemelte a nyugdíj-korhatárt és a francia szakszervezetek utcára vitték a dolgozókat, akkor százezrek mentek az utcára és a hangjukhoz nem kellett erősítő, meghallotta mindenki, akit illet.
És bár a céljukat nem érték el, de legalább nem adtak módot arra, hogy lesajnálják őket és abban is biztos vagyok, hogy az állam irányítói mielőtt döntéseket hoznak, figyelembe veszik várható reakcióikat.
Nálunk meg a gonosz törpe sunyi mosollyal figyeli a tipródásukat, diktál nekik és eredményt hirdet, aztán röhögve figyeli, hogy kik tülekednek a gatyája hátsó felénél mindenáron megegyezésre készen.
A szakszervezeti vezetők meg totyorognak, mint liba a jégen, nem mernek lépni sem előre, sem hátra, és az a gyanúm, hogy okuk is van erre a viselkedésre.
Merthogy a rendszerváltáskor elgyengült a világ harmadik legfeleslegesebb dolga (mint tudjuk, ezek a pápa pöcse, a férfiak csöcse és a szakszervezet…) ez nem csoda, a társadalmi háttér kicsúszott a szervezetek amúgy is tanácstalan vezetői alól.
Az eredmény az lett, hogy amikor legjobban kellett volna, akkor ott álltak a munkavállalók egy szál magukban, védelem és segítség nélkül…
Megszűntek a szocialista nagyüzemek, a függetlenített vezetők főállásban rettegtek, egyikük a másikat múlta felül, hogy lemossa magáról a vörös festéket és átdizájnolja magát minimálisan is sárgává, miközben megkísérelte a lehetetlent: jobboldali munkavállalói érdekképviseletet működtetni.
Most aztán néznek ki a fejükből bánatosan és felrémlik előttük a mondás, miszerint a hála nem politikai kategória.
Akit akartak, már kifizettek, - például a pedagógusok lánglelkű vezérét átigazolták rablóból pandúrrá a sok jó szolgálat fejében, de a vasút vezérigazgatói székében például nem hallottam, hogy változást terveznének, vagy ha igen akkor sem fog a jelölt neve a tuskóra hasonlítani…
Pedig milyen szépen betartottak Gyurcsánynak, Bajnainak, mennyi remek kis akciót szerveztek, leállítva az ország vasúti közlekedését, hány remek nyilatkozatot tettek közzé a szocialista kormányok ellen, oszt tessék: itt állnak aranyélet helyett csupasz seggel és valamit tenniük kellene kétségtelenül, mivelhogy rettenetes nagy volt a pofájuk nyolc éven keresztül és ezt azért a tagságuk sem felejti.
Pedig arra nemigen számíthatnak, hogy a jelenlegi rezsimben partnert találnak, - legfeljebb arra számíthatnak, hogy a kétharmad majd hoz egy törvényt, hogy a szakszervezeteknek legfeljebb egyetértési joguk lehet, és aki nem ért egyet, az fizessen minimum húszmilliós bírságot…
A húsz év nem volt elég arra, hogy a megváltozott viszonyoknak megfelelően szervezzék meg magukat, hogy ott legyenek a társadalom minden pontján ahol munkavégzés folyik, legyen az műkörömreszelés vagy patakörmölés, bolti kiskereskedelem vagy egészségügy, oktatásügy vagy szállítás, ötcsillagos hotel vagy hajléktalanszálló, minisztérium vagy sufniüzem - mindenhol helye lenne ugyanis az érdekvédelemnek.
Ha megkérdezünk egy munkavállalót az Énvagyokafőnök Bt-ben, hogy ha már több a kettőnél, akkor ki fogja őt megvédeni, akkor előbb hangzik el a családi pitbull neve, mint akármelyik szakszervezeté.
Itt van a rengeteg kényszervállakozó olyan cégeknél, mint a Nationale Pirézland, akik csak azért vállalkozók, hogy a multinak olcsóbb legyen, cserébe meg éppenhogy csak nem bányásztat varjúnak öltöztetett munkavállalóival guanót gazdaságos mértékű (1 HUF/tonna) jutalékért…
Szóval, aki ezt a mai tüntetésecskét sikeresnek hazudja, az árt a magyar munkavállalóknak, az csak elfedi a problémát, amit azért jó lenne a mai bázison megoldani, mert egykettőre itt lesz a konkurencia – olyan fiatalok, akik nem kívánják tovább alakítani a pofozóbábú nem túl hálás szerepét és ingerük lesz majd visszaütni egyet-egyet.
A mai szakszervezeti vezetők helyében szembenéznék a helyzettel és elkezdenék vadul dolgozni, legyen ez bármennyire is szokatlan és fárasztó.
Így is rengeteg van a rovásukon…


:O))))

A HÁROM FELESLEGES DOLOG...

A Tesco éppen a harmadik szakszervezeti vezetővel akar végezni.

Június elején az áruházlánc menedzsmentje megszüntette a Kereskedelmi Dolgozók  Független Szakszervezete elnökének és egyik tisztségviselőjének munkaviszonyát.

Most éppen Mislai Istvánt, a KDFSZ nemrég megválasztott alelnökét - aki egyben a Tesco Global Áruházak Zrt. munkaügyi vezetője - tiltották ki valamennyi telephelyükről.

Mislai István komoly szálka lehet a Tesco vezetésének körme alatt, mert mint munkaügyi vezető belelátott a cég munkáltatói tevékenységébe, és ez nem jó előjel egy olyan helyzetben, amikor a szakszervezet tizenegy kifogása van elbírálás alatt  és öt bírósági per van folyamatban a multi ellen.

A munkaügyi vezető, - aki egyébként jelenleg nem végzi ezt a munkáját, mivel mint szakszervezeti tisztségviselőnek a vonatkozó jogi szabályozás szerint teljes munkaidő-kedvezmény jár - egyébként azért lépett be a szakszervezetbe, mert felháborította a cég munkaügyi gyakorlata.

Idáig a dolog tiszta, ismert a módszer és nem az első eset Magyarországon, amikor egy nagyvállalat úgy gondolja, hogy rá nem vonatkopznak a magyar törvények, - emlékezzünk csak a Suzuki esetére.
Innen kezdődik az én értetlenségem.
A KDFSZ ugyanis a Liga Szakszervezetek tagszervezete.
A Liga elnöke pedig a harcos mozgalmár és az érdekvédelem apostola, Gaskó István.
Gaskó István, a Liga Szakszervezetek elnöke sajtótájékoztatón hangsúlyozta: fel kell számolni az anomáliákat, és a Liga támogatja ebben a KDFSZ-t.
Amikor az előző két szakszervezeti vezetőt rendkívüli felmondással kirugta a Tesco, akkor is vídiakemény volt a nyilatkozata - azt mennydörögte ugyanis harcos vasutasöklét rázva, hogy a Tesco jogellenesen járt el, amikor megszüntette a KDFSZ elnökének és egyik tisztségviselőjének munkaviszonyát.
Elképzelhető, hogy mennyire megszeppentek az áruházlánc vezetői, - szerintem még a kollektív harakiri gondolata is felmerült, csak a Tesco-gazdaságos kard hiányzott hozzá.
Hol van ilyenkor a szolidaritási sztrájkkal fenyegetés, hol marad a Liga-szakszervezetek mozgósítása, hol a bősz munkásvezér kérlelhetelensége?
Érdekes, de mostanában nemigen lehet hallani a gördülő sztrájkról em, sem a vasutasoknak fejenként fizetendő 250000,-forintról, de még Gaskóról sem, aki gondolom el van foglalva azzal, hogy örvendezzen a bezárt vasúti szárnyvonalak újranyitásán, - meg is látogathatná őket, hogy a mozdonyvezetőn és a jegyvizsgálón kívül legyen végre egy utas is a szerelvényen, habár szabadjegye miatt túl sok bevételt nem hozna a cégnek...
Tulajdonképpen ez a történet felfesti a magyar szakszervezeti mozgalom mi áldatlan állapotát, egy politikai prosti arcképével egyetemben.
A magyar szakszervezeti mozgalom története a múlt század első felében összeforrott a szociáldemokrácia történetével, de a majdani kommunista vezetők zöme is a szakszervezetek munkásotthonaiban, könytárait használva művelődött, képezte magát.
A Rákosi rendszer sajnos felszámolta a szakszervezeti mozgalom munkásmozgalmi jellegét és az elbürokratizálódott szervezet a sztálini modellnek megfelelően a párt transzmissziós szíjának szerepére kényszerült, elszürkült.
A bürokratikus állapot a Kádár-rendszerben is fennmaradt, jóllehet a kádári demokráciafelfogás jegyében a szakszervezet minden a dolgozókra vonatkozó kérdésben részese volt a döntések előkészítésének, képviselője ott ült a vállaltok vezetésének "üzemi négyszögében", és ha ezzel a lehetőséggel nem tudott élni, annak zömében személyi okai voltak.nem tudott élni.
A társadalomban túl sok respektje nem volt a szervezetnek, mivel nem jelent meg harcosan, nem szervezett sztrájkokat sem tüntetéseket, - a korabeli vicc szerint a világon három teljesen felesleges dolog volt: a férfak csöcse, a Pápa pöcse és a szakszervezet...
A befizetett tagdíjakból és az állam által biztosított finanszírozásból viszont üdülőket tartott fenn nagy számban, segélyezett ahol erre szükség volt és vállalt bizonyos kulturális feladatokat is.
Aztán jött a rendszerváltás, és a nagyüzemek megszüntével szétforgácsolódtak a régi szakszervezetek is, és létrejöttek újak, amelyek húsz éve keresik helyüket és szerepüket a magyar közéletben és társadalomban.
A társadalom tagjai pedig egyszerűen nem foglalkoznak velük, kivéve, ha általában valami eszement követelés érdekében vagy színtiszta politikai célzattal sztrájkot szerveznek, vagy megáll a vasút, mert Gaskó elégedetlen a világválság kellős közepén, a veszteségek milliárdjait termelő cége dolgozói részére kiszorított béremeléssel..
A szakszervezeti vezetők meg nem ismerik fel az ilyen erőfitogtató szituációkban rejlő lehetőségeket és sajnos nem ismeri fel a Szocialista Párt sem.
Ha mondjuk a szakszervezetekben dolgozó tagjain keresztül el tudná érni, hogy valamennyi nagy szakszervezet odaálljon a legázolt funkcionáriusok mögé, és mondjuk egy hétvégi bojkottot szervezzenek az áruházlánc ellen, akkor igen hamar megnövekedne a szakszervezetek ázsiója, a MSZP pedig be tudná tölteni azt a szerepet, melyet a kapitalista országokban a szociáldemokrata pártok a szakszervezeti mozgalomban általában betöltenek.
És legalább lenne feladat az aktivistáknak is, mert a feladat nélküli aktivista leginkább lemorzsolódó aktivistává válik, márpedig ellenzékben feladat annyi lenne, mint a tenger, csak ki kellene találni és ki kéne osztani.
Drukkolok Mislai Istvánnak, hogy mire őt is utolérné a rendkivüli felmondás, legyen végre egy baloldali erő, amelyik kiáll mellette.
Mindíg ábrándozó típus voltam...

:O))))

NINCS MIT ÜNNEPELNI?...

Nem ünnepel ma a LIGA szakszervezet.

Nem javult a dolgozók helyzete, így szervezetük nem "sörvirslizik" a volt vagy leendő kormánnyal május elsején, a Munka ünnepén, állítják közleményükben.
Nem az első eset, hogy Gaskóék félrelértenek/félreértelmeznek valamit.

Ezt hol tudatosan, hol a fejükben lötyögő ideológiai zűrzavar miatt teszik, azt hiszem, hogy most ez utóbbi esetnek lehetünk tanúi, habár azért egy kis visszamutogatás is jóleshet nekik ősellenségükre, a szocialista kormányra.

Talán szögezzük le: május elseje nem az állam által biztosított jólét ünnepe, nem is az életkörülmények javulásának ünnepe, - ez a nap a munkásosztály szolidarításnak napja,  a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt hivatalos állami szabadnap, melyen a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat ünneplik azok, akik azokat kivívták.

Ha a LIGA úgy érzi, hogy ők semmit sem vívtak ki és nem is szándékoznak ilyet tenni, akkor persze jogos távolmaaradásuk az ünneptől, habár állítólag ma felépítették a munkavállalói terhek piramisát.
Lehet, jobban járunk, ha az év maradék 364 napján annak lebontásán fáradoztak volna az Orbánnak való csicskázás helyett.
Egyébként is szánalmas ma a szakszervezetek állapota, ennél még szépemlékű Brutyó elvtárs idejében is jobb volt a helyzet.
A pártállami időkben a szakszervezetek legalább részesei voltak a döntési folyamatoknak, a döntések előkészítésében törvény által biztosított szerepük volt, s habár vagy figyelembe vették a javaslataikat vagy nem, de legalább hallathatták a hangjukat.
Ugyan már akkor is az volt a nép véleménye, hogy a világon három teljesen felesleges dolog van: a férfiak csöcse, a pápa pöcse meg a szaxervezet, de a helyzet azóta csak romlott.
Szakszervezet ma ugyanis gyakorlatilag nincsMagyarországon.
Vannak szakszervezeti funkcionáriusok, vannak itt-ott, - főként a döglődő állami mammutoknál - tagok is, de markáns munkavállalói érdekképviselet a versenyszférában gyakorlatilag nincs.
Legfeljebb az olyan ripacsok neve ismert, mint Gaskó vagy az alig  néhány száz tagot képviselő, de jó érdekérvényesítő képességű szervezettel rendelkező Borsik.
Aki ezt nem hiszi el, az állítsa meg környezetében az első szembejövő tíz embert, és kérdezze meg tőle a legnagyobb magyar szakszervezeti tömörülés vezetőjének nevét, - csodálkoznék, ha tízből kettő kapásból rávágná Pataky Péter nevét.
Szégyen ez a szakszervezetekre  és szégyen az egész magyar baloldalra nézve.
A szakszervezet alapvetően baloldali műfaj, a szervezetek nemegyszer erősen kötődnek egy-egy baloldali párthoz, - Magyarország - úgy tünik - ebben is kivétel.
Nálunk jelenleg kétféle szakszervezet létezik: az egyik a jobboldal  milliós fizetésű vezetők által manipulált politikai segédcsapata, a másik típus meg a terepszínű szakszervezeti bürokraták megélhetését biztosító háttérintézmény.
Ha véletlen - üdítő kivételként - feltünik valaki, aki mondjuk egy multinál szeretne szakszervezeti munkát végezni, azt sebesen világgá zavarják, és ha valamire nem számíthat, akkor arra biztosan nem, hogy majd a szakszervezeti  szolidarítás pajzsot tart elé.
Tulajdonképpen ebbe a helyzetbe már beletörődött a társadalom, de azt gondolom, hogy ez azért így nem helyes.
Úgy vélem, hogy ma a szocialistáknak a szakszervezetekben markánsan jelen kellene lenniük és részt kellene venni a munkavállalói érdekekért vívott harc szervezésében, irányításában.
Persze nem könnyű a helyzet, mert a szakszervezetek a nagyüzemi munkásságra lettek optimalizálva, ma meg több a műköröm-építő mint a hídépítő munkás, de ha ez a helyzet, hát ehhez kell alkalmazkodni és a szocialistáknak ehhez kell ideológiai hátteret adni.
Aztán ha majd együttesen sikerül eredményeket elérni, akkor majd lehet talán együtt ünnepelni, - tán még a LIGA szakszervezettel együtt is...
:O)))