KUKABÚVÁROK ÉS SZEMETEK

Hatósági rendelkezés elleni izgatás miatt elítélt a Pesti Központi Kerületi Bíróság pénteken egy szociális munkást, aki a józsefvárosi önkormányzat tiltó rendelete elleni márciusi tüntetésen arra biztatta társait, hogy a demonstráció részeként kukázzanak.

Ugyan a bíró értelmes emberként pontosan tudta, hogy miről van szó, és az ítélete is ennek megfelelő volt - kimondta a vádlott bűnösségét és három év próbára bocsátotta – de azért az ítélet az ítélet.

Az ítélet általában a társadalom rosszallásának kifejezése a vádlott által elkövetett cselekmény miatt, de ez esetben nagy biztonsággal lehet állítani, hogy a társadalom rosszallását a rendelet magalkotóival szemben lehet okkal feltételezni.

Emellett a kukázás, mint cselekmény is más megítélés alá esik egy hivatalosan bejelentett tüntetésen, mint a hétköznapi életben.

Olyan ez, mintha a színházi rendezőt elítélnék felbujtás miatt, mert a színészt apja meggyilkolására buzdította valamelyik Shakespeare-drámában.

Kezd ez az ország a bezárt Lipótmező kiterjesztett jogutódjává válni, azzal a kis differenciával, hogy a Lipótot nem az ápoltak irányították, itt pedig az ápoltak szemlátomást megszállták az ország irányításának stratégiai pontjait.

Tetszik nekem ez a hatósági rendelkezés elleni izgatás is, különösen, ha összevetem az elmúlt évek közismert eseményeivel.

Mondjuk a Kossuth tér megszállásával, a tér kiürítésére vonatkozó utasítás elleni izgatással, vagy a rendőrségi kordon elbontásakor tanúsított magatartással, - ha valami, hát az aztán a hatósági rendelkezés elleni izgatás iskolapéldája volt vegytisztán, méghozzá olyan elkövetőkkel, akik esküt tettek a Magyar Köztársaság társadalmi rendjének védelmére.

Elképesztő ez az arcátlanság, amivel az új undokok használják a jogot, visszaélve annak betűjével és sárba gyalázva annak szellemét, magas ívben téve a jogalkotó szándékára.

Súlyosítja a helyzetet, hogy akik ezt teszik, elvégezték a jogi egyetemet, némelyik még szakvizsgát is tett, tehát azt mondani, hogy bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják ők, hogy mit tesznek, minimálisan is tévedés.

Ezek az emberek pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit művelnek, csak éppen nem törődnek a következményeivel, hiszen nincsenek erkölcsi gátlásaik, politikai értelemben - és többen közülük klinikai értelemben is - pszichopaták.

Amúgy pedig empátia sincs bennük, egy falatnyi sem, hiszen maga a rendelkezés, melynek védelmében most a büntetőjog eszközét vélték megfelelőnek bevetni, az utóbbi húsz év egyik legaljasabb és legembertelenebb rendelete.

Mintha az életvitelszerű kukázás kedves hobby lenne, vagy mintha a kukabúvárnak hedonista élvezetet okozna, hogy a reggeli menüt vagy éppen az ebédrevaló pénzét büdös kukák mélyéről kell előbányásznia, elennie a nyüvek és patkányok elől az ezüsttálcán a kukába rejtett libasültet.

Bizonyára elcsodálkoznának a döntéshozók, ha egy helycserés kísérlet során kiderülne, hogy milyen hamar bele lehetne illeszkedni egymás szerepébe, hiszen egy éhezőnek a kuka lehet akár maga az életmentő kapszula is, míg a jólétet igen könnyű megszokni, mint tudjuk.

Téved az, aki azt gondolja, hogy a kukázás szimpla hajléktalan-probléma - azokért nem kár, hulljon a férgese, kevesebb a gond, ugye – de ez kislányos naiv tévedés.

A saját városomban láttam kulturáltan, tisztán öltözött hölgyet - és most emögött ne keressen senki semmiféle cinikus leszólást -  gumikesztyűben kukát vizsgálni, és be kell valljam, nem az jutott eszembe, hogy hobbiból csinálja.

Inkább az, hogy a sors valamilyen extrém csapása az, ha valaki idős korára ilyen helyzetbe jut.

Ez az egész ügy szép példája annak, hogy hogyan bánik a mai hatalom a szegényemberekkel, a nincstelenekkel, a kiskeresetűekkel, a Lázár-skála alsó szegmenseiben tanyázókkal, a semmitérőkkel.

Mióta kormányra kerültek, csak az ő sanyargatásukban, megalázásukban élik ki magukat, hiszen tudnivaló, hogy ezeknek a társadalmi csoportoknak a legalacsonyabb az érdekérvényesítő képessége, a legmagasabb a megalkuvásokra való készsége, szervezettségük nulla, ők a társadalom páriái.

Velük könnyű ujjat húzni, habár kettétört óriásunk a hályogkovács magabiztosságával piszkálja már a középosztályt is, sőt, Lázár már elkezdte kóstolgatni a parasztságot is, belengetve nekik az adózás szép társadalmi kötelezettségét, hadd örüljön a rohatt kulák.

A jog az állam legfontosabb eszköze a társadalom érdekeinek érvényesítésében-

Lehet vele élni, lehet vele visszaélni is.

És lehet a táradalom érdekeit fényévnyi távolságban meghatározni a valóságos érdekektől.

Lehet a nyomor ellen tenni és lehet erről pofázni és közben növelni azt.

Lehet keresztény politikusról pofázva a mellet döngetni, közben meg elfelejteni a szegények segítésének kötelezettségét.

Jön a mínusz húsz, mikor a vadliba is belefagy a jégbe - a hajléktalan-ellátásra meg sem pénz, sem szándék, sem megoldás nemigen mutatkozik.

Csak egy éjszakára kellene ezeket az érzéketlen tuskókat kirakni a szabad ég alá, sokat hozna az erkölcseiken, az empátiás készségeiken a dolog.

Kár, hogy nem lehet kipróbálni…

:O)))

SZÖRP

Jó a szörp,

Szereti a törp

e!

Kissé lüke versecske volt ez gyermekkorunkban, kiskamaszként nagyokat röhögtünk rajta, - egy kamasz fiú mindenen nagyokat tudott akkor is röhögni és ez ma sincs másként.

A versikét túl komolyan azért nem vettük, nem soroltuk be a nemzet irodalmának gyöngyszemei közé, nem kerestünk benne eszmei mondanivalót, hiszen evidenciát írt le, a szörp valóban jó volt, mikor a krimóban a fater söröskorsója mellé nekünk is odatette a csapos a szódavízzel teli kriglit, és belebillentette féldecis pohárban kimért málnaszörpöt.

El lehetett nézegetni, ahogy szörp szétfoszlik a vízben, míg csak a csapos egy erre rendszeresített hosszú nyelű kanállal fel nem kafrintyolta az egészet, véget vetve a szörpmolekulák liberális mozgásának – míg csak egyszínű nem lett az egész korsó.

Ki a franc gondolta volna, hogy a mondóka második felének is jelentősége támad, de hát apám megmondta: ami még nem volt, az még mind lehet – így aztán az is bekövetkezhetett, hogy a versike második fele is értelmet kapott és ezzel az egész vers bevonult a magyar irodalom próféciai vonulatába.

A szörpöt valóban szereti a törp.

Olyannyira, hogy meg is akarja adóztatni a legfrissebb hírek szerint.

Szép terv ez, hiszen az első benyomás meghatározó voltát is cáfolja kétségtelen hasznossága mellett.

A felületes ember úgy első blikkre azt gondolja, hogy ezek a köcsögök már képtelenek abbahagyni a népnyúzást, de majd Gíró-Szász pártfüggetlen politológus és hivatásos igazlátó megmagyarázza, hogy téved.

Mielőtt ítéletet alkot, jobban tenné, ha letérdelne ég felé meresztené a seggét és Felcsút felé fordulva háromszor elmondaná, hogy Viktoru Akbar - hátha megvilágosodna!

Merthogy nem igaz az, hogy a szörpöket általában, hanem csak a kevés gyümölcsöt tartalmazó lekvárok és szörpök, de ezek adóztatása támogatja a helyes és egészséges táplálkozási szokásokat, illetve kedvez a magyar mezőgazdasági termékeknek, és segíti a helyi termelés és az élelmiszerbiztonság megerősítését.

Mondjuk ez így helyes is, hiszen a szegényember, aki idáig az olcsó szörpökben tobzódott és alacsony gyümölcstartalmú lekvárokra hajtott, tanulja meg, hogy az élet nem lekvárnyalogatás, ő nem azért van, hogy egyen, hanem azért, hogy adózzon!

Persze nem lenne ez Fidesz –kormány, ha ezzel párhuzamosan nem indított volna harcot a magas szénhidrát-tartalmú élelmiszerek fogyasztása ellen, tehát ha mondjuk lekváros buktát adnak gyilkos szándékkal gyermekeink kezébe, akkor az szankcionálandó, imígyen mozdítva elő a hazai gyümölcstermelés felvirágzását és az egészséges táplálkozás ügyét.

Praktikus is ez, hiszen annál egészségesebb kevés dolog van, mint amikor nem eszik az ember semmit, és mélységesen elítéljük azokat a politikusokat, akik feledve sportolói múltjukat gömbölyded pocakot eresztenek.

Természetesen itt is vigyázni kell az elhamarkodott ítéletekkel, hiszen nem biztos, hogy attól dagad, mert hülyére zabálja magát disznóságokkal az egészséges táplálkozás jegyében, lehet, csak lenyelte a focilabdát…

Hát nem is tudom, hogy hogyan lehetne politikailag korrekten leírni, hogy ez egy gusztustalan banda, majd ha eszembe jut, kijavítom ezt a mondatot.

Mert azért ahhoz pofa kell, hogy állandóan a legelesettebbeket találják meg, hogy a hajléktalanokon élvezkedjenek akkor, mikor az utcán hűlnek ki emberek, hogy az olcsó szörpből drágát csináljanak, hogy a szerencsétlen kisgyerek, akinek ez volt az életében a finomság, már ehhez se juthasson hozzá, miközben az iskolai menzán a sok idióta reformer, aki egyébként sült libát zabál vasárnap, fűvel eteti őket.

Nem szeretem azt a hatalmat, amelyik elveszítette az emberségét, amelyik a legelesettebbeken gyakorlatozik, amelyik ahelyett, hogy a dúsgazdagokat adóztatná a hajléktalanokat és munkanélkülieket csuklóztatja, amelyik elfelejtette, hogy honnan jött.

Gyűlölöm azt a hatalmat, amelyik szemrebbenés nélkül engedi, hogy szerencsétlen kisgyerekek éhezzenek, amelyik felszámolja a gyermekszegénység elleni alapítványt, amelyik legfőbb gondja a koldusok megregulázása.

Az ilyen hatalom ugathat nekem 2014-től bekövetkező felvirágzásról, meg felülmúlhatatlan versenyképességünkről, melynek elérése mindig a beszéd aktuális dátuma + öt év, ez a hatalom ocsmány és embertelen.

Nem az emberek hatalma.

De az emberek fogják világgá kergetni.  

:O)))

ÉDES ÉLET...

Cukormizéria van, a háziasszonyok vadásszák az olcsó cukrot és ijesztgetik egymást.

A nép álláspontja szerint lesz itt még rövidesen négyszáz forint is a cukor, ezért jobb bespájzolni belőle, - eláll az, nem romlik.

Persze ez az áremelkedés azért nem fogy megállni egymagában, húzza magával a cukrásztermékek és az egyéb édesipari termékek árát is, de nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy még a világhírű magyar bor árába is begyűrűzik majd, nem is szólva a valódi hungarikumról, az Orbán rézeleje elnevezésű házilag főzött pálinkáról…

Az ország cukorból importőrré vált, pedig valaha még exportra is futotta.

Egyetlen hazai cukorgyárunk - a kaposvári - a hazai szükségletnek csak a harmadát képes fedezni, hajdan pedig nem egy cukorgyár volt az országban.

Csak így kapásból cukorgyártás folyt a sárvári, a hatvani, az ercsi, a szolnoki, szerencsi gyárakban, és amellett, hogy ezek emberek százainak adtak munkát, még a mezőgazdaságnak is adtak feladatot, hiszen a cukorgyártás alapanyagát - a cukorrépát – is itthon termelte meg a magyar mezőgazdaság.

Hogy a magyar cukor mennyire volt versenyképes a világpiacon, azt nem tudom, de azt igen, hogy ha a járulékos hasznot is számítom, akkor bizonyára vastagon megérte volna legalább a hazai szükségletnek megfelelő kapacitást fenntartani.

A cukor a tetejében olyan termék, amelyet nemigen érintenek a konjunkturális hatások, legfeljebb szüret idején lódul meg a kereslet kissé, hogy a szőlősgazda tudja kicsit korrigálni a hiányzó napfényt és meleget, de a cukorfogyasztás akár nagy biztonsággal tervezhető is.

Sajnos itt sem az ésszerűség szempontjai érvényesültek, hanem rejtélyes egyéb szempontok, közösen szerencsétlenkedtek a hazai és az uniós hatóságok, addig-addig szabályozgattál a piacot, ameddig cukor helyett legfeljebb édes-bús tekintettel nézegethették az üres cukorsilókat.

Tulajdonképpen arra fizettünk rá, hogy az uniós ártámogatások felborogatják a piac értékítéletét, mesterséges árak alakulnak ki, és amikor az Unió csökkenti a termelők dotációját, akkor termelők sokasága hagy fel – jelen esetben a cukorrépa – termeléssel.

Biztosan van okos közgazdász, aki meg tudja ezt magyarázni, de erről mindig a régi vicc jut eszembe az egyszeri professzorról, aki csóválta a fejét, és maga elé mormogta: nem értem, nem értem…

Megkérdezte a kollegája, - mit nem értesz, megmagyarázzam?

Mire is a professzor: - megmagyarázni én is tudom, de nem értem, nem értem...

nem értem például, hogy hogyan lehet olcsóbban adni a szállítási költséggel terhelt tejterméket a magyar terméknél, hogy éri meg a joghurt Magyarországra szállítása Franciaországból idáig, hűtőkamionokban, hogyan lehet olcsóbb a déligyümölcs, mint az alma, és így tovább...

Sajnos ezer ilyen dolog van az országban, kezdve a bezárt szénbányáktól az uránbányáig, az elkótyavetyélt magyar növényolajipartól a magyar gyümölcsösök elképesztő kipusztításáig, a szőlőültetvények kivágásáért és újratelepítéséig – tékozlás tékozlás hátán – gazdag ország vagyunk.

A rendszerváltással kapott egy hatalmas lehetőséget az ország, de akik ezt a lehetőséggel gazdálkodhattak, azok dilettáns és ostoba módon nagyobb károkat okoztak, mint a második világháború.

Olyanok voltak, mint a kisgyerek, aki beszabadult a cukrászdába, a tortákkal és a krémessel dobálóztak, a tejszínhabban hemperegtek és a kemencéket, gépeket eladták hulladékáron.

Mennyivel volt rosszabb a Budapesti Csokoládégyár, vagy akár a szerencsi, mint mai utódai?

Semmivel, legfeljebb az alapanyag volt silányabb, de a magyar munkás bebizonyította, hogy lehet ócska alapanyagból is elfogadható minőségű terméket előállítani, ma meg azt bizonyítják be éppen, hogy lehet minőségi alapanyagból is vackot gyártani.

Olyanok vagyunk mára, mint az elszegényedett dzsentri, nincs semmink a nagy hangunkon és az ostoba rongyrázásunkon kívül, kiszolgáltatva világpiacnak, tőkésnek, tőkének, és utolsó csapásként még idióta politikusainknak is.

Természetesen ezen a helyzeten már változtatni nem lehet, hát akkor új stratégiát kell kitalálnunk hajdani nagyságunk siratása helyett.

Be kell illeszkednünk Európába, meg kell keresnünk az ország méreteinek és adottságainak megfelelő helyünket, és pökhendi hepciáskodás helyett tanulnunk kell.

Technológiát, csomagolást, marketinget – ezer és ezer dolgot, és nem azon törni a fejünket, hogy mi miért nem megy, meg, hogy mi védtük Európát a török ellen ezelőtt ötszáz évvel.

Egyrészt ez utóbbi ma már kit érdekel, másrészt meg még nem is igaz, - mi soha nem voltunk bástya az európai sakktáblán, mi maximum parasztok voltunk, no meg Sárközi, a cigány.

Nincs már választásunk.

A mi mindenkori politikai osztályunk rövid időszakokat és néhány politikust leszámítva ócska, korrupt, tehetségtelen és kontraszelektált siserahad volt – ma is az.

Ha odaállnak a tükör elé és belenéznek, nincs az az aranykeretes, szép darab, amelyikből ember nézne vissza rájuk, tán ilyen alkalmakkor még az hozhatna valamit rajtuk, ha hirtelen felindulásból leköpnék a tükörképüket.

Még nem is olyan túl régen ez egy kulturált, nyugodt, jókedvű ország volt, most a társadalom gyomra görcsbe, keze ökölbe szorul, rokonok és barátok fordultak egymás ellen, egy beteg ember hatalmi mániája miatt.

Megy fel a liszt ára, megy fel a cukor ára, megy fel a benzin ára, de még ma is a legszegényebbek torkát szorongatják, a semmiből akarnak még és még pénzeket kisajtolni, hogy fussa kormányrepülőgépre, A8-as Audikra, plázára Szentendrétől-Mohácsig a Dunán.

Közben ábrándoznak a magyar Bajkál-Amúr Magisztrálról Szegedtől – Hódmezővásárhelyig, hogy aki eddig nem hitte volna, az most saját szemével lássa, hogy a baromság pártfüggetlen.

Hogy nekem személyesen fáj, hogy Botkából kontrást csináltak Lázár népi zenekarában, azt most felejtsük is el…

Valaki elmondhatná már végre ennek a sok bábnak a Parlamentben, hogy itt a kérdés már régen nem úgy merül fel, hogy libamájas rizottó lesz az előétel vagy kaviáros töltött tojás, itt a kérdés az, hogy a nyomor megmarad európai értelemben vett nyomornak, vagy sikerül leküzdenünk magunkat fekete-Afrika szintjére.

Mai uraink mohósága nem ismer határokat.

Ideje lenne, észbekapni, mert a Parlamenthez igen közel van a Duna.

A Duna jegén nem csak királyt választani lehet, hanem úszótanfolyamot is lehet venni, ha így folytatják…

Jobb lenne elkerülni.

:O)))