MAGYAR ALKONY

A demokrácia legfőbb hiányossága az, hogy azok, akikre rá lett bízva a hatalom gyakorlása, többnyire nem mernek élni vele, rettegve attól, hogy szép, elvont szabadság-eszményeik esetleg sérülhetnek.
Ennek következtében aztán a szélsőségesek elpofátlanodnak, fel-alá masíroznak, ott marconáznak a településeken, ijesztgetve a zsidókat és a cigányokat, valamint a nálunk tanuló, vagy éppen csak erre járó színesbőrű népességet, bizonyítva, hogy az emberi agy fejlődése roppant lassú és nehézkes folyamat.
Bizonyára van ebben jelentősége a földrajzi fekvésnek is, mert mintha a Lajtától nyugatra az emberi agy fejlődése némileg gyorsabb lenne, mindenesetre arrafelé képesek mai életük megkönnyítésére használni a múltat, míg mifelénk inkább csak hamisítani szeretik azt.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy melyik társaság az ostobább – azok, akik az országot már egyszer a szakadék mélyére lökték, kiirtva és kiirtatva a társadalom tíz százalékát, vagy azok, akik ismerik előbbiek embertelen céljait és módszereit, ismerik sztereotip baromságaikat, de mégsem élnek hatalmukkal, hagyják őket idétlenkedni.
Azt szokták mondani, hogy a történelem néha ismétli önmagát, de ami első alkalommal tragédia volt, az az ismétlésben komédia lesz.
Az csak a baj, hogy erre semmiféle garancia nincs, és a fenének sincs kedve megvárni napjaink kísérletének eredményét.
Merthogy folyik a kísérlet, folyik a próbálkozás az ismétlésre ezerrel, a történelmet kedvelő és abból tanulni is hajlandó ember meg csak néz ki a fejéből bután, elálmélkodva honfitársai feledékenységén.

Igen, elcsodálkozva azon, hogy a XXI. században még mindig hatnak ugyanazok a bornírt baromságok, m int egy évszázaddal ezelőtt, egyesek még ma is érvényesnek tekintik a nácizmus avítt jelszavait, ostoba elveit.
Száz évvel ezelőtt még lehetett mentséget találni a nép egyszerű gyermekének nácizmusára, még lehetett azt feltételezni, hogy szegény ostoba, nem tudta, hogy hová vezet az út, melyre akkor lépett, amikor beállt a nácik soraiba, de mára már ez a mentség sincs meg, hiszen megfizettük a tandíjat, a nemzet egytizede életével fizetett a megokosodásunkért.
Hát, vagy kevés volt az áldozat, vagy ez a nép nagyon buta, de nem úgy tűnik, hogy mélyen a lelkébe égett volna a fajelmélet tagadása, az ember és ember között fajelméleti alapon történő különbségtétel tilalma, vagy a revansizmus, a sovinizmus elutasítása.

Nálunk, a Nagy Magyar Cirkuszban persze a fő műsorszám nem az antiszemitizmus volt, ez csak a nacionalizmus-sovinizmus, a revansizmus elmaradhatatlan kísérőjelenségeként tündökölt, annak volt kötelező kelléke, mint szmokingnak a fekete nyakkendő, de – a korabeli bon-mot szerint – egy úrnak nem illett antiszemitábbnak lenni a szükségesnél.
Ez azért nem gátolta meg őket abban, hogy szó szerint kiirtsák a vidék magyar zsidóságát, miután már tudták, hogy – szintén az ő döntésük következményeképpen milyen sorsra jutottak a hazánkban élő, magyar állampolgárság nélküli zsidók tízezrei.
A nácizmus és a nyilasmozgalom a lumpenproletariátus köreiben örvendett népszerűségnek, és ilyen tekintetben a helyzet csak annyiban változott, hogy a mai urak inkább csak urizálnak, de származásukat, neveltetésüket és mentalitásukat tekintve echte viceházmesterek.

Meg kell csak nézni, ahogy nagyokat cuppantva harapdálják a valamilyen szempontból meghódítani kívánt hölgyek kezét, kacsótól-hónaljig, ahogy átlökik asszonyaikat különféle vak komondorokon, ahogy zord pofával ijesztgetnek negyvenkilós cigányasszonyokat, hogy aztán mikor egy-egy tökösebb cigánygyerek belever egyet a pofájukba, akkor lehazudva az égről a csillagokat is, siránkozzanak, meg panaszkodjanak.
Ha nem lennének agresszívek, talán még nevetségesnek is lehetne mondani őket, de sajnos ma azért már túl vagyunk azon a ponton, hogy idióták jelmezbáljaként kezeljük a problémát.
Nem egyszerre, nem hétfőről-keddre jutottunk idáig, apránként, lépésről-lépésre szoktattak hozzá jelenlétükhöz, ideológiájukhoz, létükhöz.
Először még tiltakoztak, ha valaki nyilasoknak nevezte őket, eleinte egyenruháik is még inkább csak Józsi pincért idézték a Töketlen Kakas névre hallgató vendéglőből – ma már erről szó sincs.

Militáns jellegük megjelenik egyenruháikban is, nem szólva a neten fellelhető képeikről, melyeken – egyelőre szakasz-erőben – géppisztolyokkal pózolnak.
Amikor rendezvényük van, a kakasok csupasz seggel menekülnek a magukat csendőröknek képzelő suttyók kelepdíszítő késztetései elől, ők meg ijesztő pofákat vágnak, és ehhez még csak erőlködniük sem kell, jobbak, mint egy halogén-tök, e kétségtelen…
A hatalom meg hagyja őket, hiszen szavazótábora és a szélsőjobb tábora összeér, részben át is fedi egymást.
A magukat radikálisnak aposztrofáló szélsőjobboldaliak és a futball-huligánok kigyúrt hordái együtt verték a rendőröket a 2006-os Orbán-puccs napjaiban, hogy aztán együtt dicsőüljenek meg, miközben a társadalom a rendőrség szétverése után mára szinte védtelen maradt.
Évek óta provokálják a társadalmat, provokálják a zsidókat, a cigányokat, és csak isteni szerencsének köszönhető, hogy még nem ravatalozták fel korunk magyar Horst Wesselét, akit aztán lehetne bőgve siratni és indokul használni az erőszakra.

Ezeknek az embereknek nem kell a demokrácia, ezek az emberek nem magyar-szakon, hanem erőszakon végeztek, ezeknek vezér kell, Vezér kell, és a mai helyzet nekik kedvez.
Van Vezér, aki az erő kultuszát hirdeti, mutat nekik ellenségképet, kellőképpen nacionalista is, csakúgy, mint ők, lenézi a demokratikus hülyéskedéseket, azokra csak akkor hivatkozik, ha körülötte szorul a hurok.
Igaz, a pedigréjével van egy kis baj, hiszen száz százalékos árjának nehezen mondható, de a Szent Cél érdekében apróbb engedményeket hajlandóak tenni.
Most új pártjuk alakult, hiszen dicső hazánkban hálistennek már akkorára duzzadt a csőcselék, hogy kétfelé osztva, akár két párt is futja belőle, úgyhogy lesz Magyar Hajnal is, amelyik a magyar és fehér azonosságtudat dolomitszilárd elvi alapján áll.
Támogatja a szabad fegyverviselést, kötelességének tartja, hogy küzdjön az elcsatolt magyar területek revíziójáért, ellensége a „gyarmatosító cionizmusnak”.
Hát úgy kellettek nekünk, mint üveges tótnak a hanyattesés, de Orbánnak ők a hab a tortán - már a szélsőjobb sem egységes, remek.

Mindenesetre már megfenyegette őket, hogy ha nem bírnak magukkal. majd kioszt pár pofont, mint Horthy, oszt jónapot.
Azóta eltelt pár év, pofon még nem csattant.
 Hogy Horthy pofozkodása hova vezetett, azt néhányan ismerjük, a többség meg – úgy tűnik - másként tudja.

Amelyik politikus ma tűri ezt a bandát, az támogatja is egyben.
Hogy a rendszerváltáskor megjövendölt legsötétebb prognózisaink beválnak, azt sem gondoltuk volna, de hogy népünk visszaigazolja Rákosit, aki a tízmillió fasiszta országát vizionálta, azt végképp nem hittük, pedig igencsak ütemesen lépkedünk arrafelé.
A fasizmus nem ott kezdődik, hogy személyesen lökjük be a koncentrációs tábor kapuján a másik magyart, a fasizmus ott kezdődik, hogy amikor ennek szükségességét valaki először hirdetni kezdi, akkor a társadalom nem védekezik ellene, mint egy gusztustalan járvány ellen.


Nem lesz mentségünk, ha itt még egyszer a történelemben nácizmus lesz – és nem lesz tovább Magyarország sem.
Sem demokratikus, sem náci - semmilyen sem lesz

:O)))

ELPAKSOLT LEHETŐSÉGEK

A magyar baloldal nevezetes arról, hogy ha nincs baja, hát csinál magának, ha az ellenfele beleesik egy politikai gödörbe, akkor gyorsan segít neki kimászni belőle, ahelyett, hogy a gödör szélén állva egy hólapáttal kupán veregetné, mikor talajszint fölé bukkan az az okos feje.

Egyébként is, már vagy ezer esetben felmerült bennem a gyanú, hogy a baloldal kommunikációs szakembereit a Fidesz delegálja, hiszen olyan sikeres akcióik voltak és vannak, hogy a Vezér megnyalhatja az össze ujját örömében, mikor bevetik a kommunikációs csodafegyvereiket.

Most például, egy szürke szombat délutánon, amikor a fél világ Orbán kormányának látványos és döngő pofáraeséséről és a Vezér teljes alkalmatlanságáról beszél, múlhatatlanul szükséges volt a szociknak kivágni a farbát, márminthogy ők aztán mától kezdve nem támogatják a paksi atomerőmű bővítését,

Mintha a munkagépek már felvonultak volna, mintha már a zsebünkben lenne a project finanszírozásához szükséges összeg, mintha ma ez aktuális lenne.

Nem az, de erről talán később.

Most csak kommunikációs szempontból vizsgáljuk a kérdést, nevezetesen, hogy amikor hosszú idő után a baloldal kezébe tudná kaparintani a közbeszéd tematizálását, akkor célszerű-e egy ügyibevaló gumicsontot dobni a Fidesz pitbulljai elé,.

Akik egyébként most éppen vért izzadva szenvednek, mert ekkora blamát megmagyarázni lehetetlen, új áldozatok tekintetében pedig olyan nyamvadtul állnak, hogy elő kellett kaparni a ládafiából már Juhász Ferencet.
Meg Fapál László ex-államtitkárt, akivel egyébként már próbálkoztak, de a látványos siker elmaradt.

Akivel ugyan semmire sem fognak menni, de arra talán jó lesz, hogy egy napra talán ne Orbán idiótaságáról meg az átlagpolgár - egyébként igen indokolt - félelmeiről szóljon a közbeszéd, hanem a jól bevált menetrend szerint egy szocialista politikust tudjanak meggyanúsítani korrupcióval, de legalább valami jó kis szaftos szabálytalansággal.

Ilyenkor egy valamire való kommunikációs szakember pontosan tudja, hogy a teendőket a kovácsmesterségből kell átemelni, nevezetesen addig üsd a témát, míg meleg, ne engedd ellenfeled kibújni a kommunikációs szorításból, újra és újra juttasd el üzeneted a választópolgárnak, vésd jól a fejébe, hogy az ellenfeled szakmailag, emberileg alkalmatlan.

Jelen esetben még talán azt is, hogy lépései megkérdőjelezik elmeállapota épségét, hogy mennyire kártékony az országra és az egyes emberekre, hogy mi lehet a következménye ennek a szerencsétlen lépésnek, hogy egyetlen okos ember sem támogathatja az Uniótól való eltávolodást.

Erről kell beszélnie minden egyes baloldali politikusnak, még ha az időjárásjelentésbe hívják is meg vendégként, egységesen, azonos kifejezéseket használva, mellőzve az egyéni brillírozásokat.

Erre itt van.

Paks.

Mikor az elvi döntést a szocialisták kormányzása alatt hozták tető alá, amitől rögvest alkalom is adódik arra, hogy a Fidesz egyébkén is gátlástalan kommunikátorai elkezdjék zengeni, hogy a szocialisták már megint összevissza beszélnek, az álláspontjaik az évszakokkal változnak, azt se tudják, mit akarnak.

Namármost ha eltekintünk attól, hogy a szocialisták besegítettek Orbánnak és érdemben vizsgáljuk a kérdést, akkor sem biztos, hogy ezt a kérdést most és ilyen formában kellett volna felvetni.

Egyrészt aki azt mondja, hogy meg tudja mondani, hogy milyen lesz az energetikai helyzet az esetleges bővítés üzembehelyezése idején, az hazudik.

Az viszont biztos, hogy a szénhidrogén-alapú energiatermelés egyre drágább lesz, a környezetszennyezési szempontokat figyelembevéve pedig a gáz vagy kőolajalapú áramtermelés kártékonysága sokszorosa az atomerőművek környezetszennyezésének.

Megemlítették a fukushimai atomerőmű esetét, mely természetesen gerjeszt bizonyos félelmet, de azt azért tudnunk kell, hogy több olyan tényező együttes bekövetkeztéről volt szó, melyek egybeesésének matematikai valószínűsége szinte a nullával volt egyenlő.

Természetesen nem kizárt ilyen esemény bekövetkezte sem, mint ahogy az sem, hogy Mesterházyt hazafelé motoroztában agyontapossa egy elefánt, mindössze a valószínűsége kisebb, mint hogy Orbán és Mesterházy összevesznek Puch Lászlóval azon, hogy ki mondja az ünnepi köszöntőt Gyurcsány miniszterelnöki beiktatásán.

Szóval ez egy eladható kijelentés ugyan, de azért inkább a zöld populizmus gyöngyszemeit szaporítja, mint a valós veszélyt ábrázolja.

Aztán, ugye, talán nem kellene mindjárt megvonni a támogatást, esetleg lehetne újabb megfontolásra ajánlani, netán-tán felvetni egy majdani népszavazás szükségességét.

Ez helyén is lenne, de nem éppen most, amikor az ellen éppen rogyadozik, a potenciális szövetséges meg sikítófrászt kap már a gondolatától is, hogy a szocik zöldebbek akarnak lenni náluk, akiknek tulajdonképpen a zöldségek legitimálják a létüket.

Ha valakivel együttműködésre törekszem, akkor nem keltem azt a látszatot, hogy ki akarom húzni a talpa alól az ideológiai alapot, hanem odafigyelek az érzékenységére.

Egyébként is, a szociktól az ember nem a kihajított macskák, a bálnák, és a téli szállásra vonuló vadlibák védelmét várja, hanem társadalmi érzékenységet, szolidaritást az elesettekkel, a szegényekkel, ebben kellene jeleskedni, nem pedig a bánáti bazsarózsa védelmében.

Ezekre a feladatokra van jelentkező bőven, mert a liba sajnos messze van, nehéz megsimogatni, a bánáti bazsarózsa nem beszél vissza, mígellenben a hajléktalanok jelentős része részeg és büdös, a nincstelenek lopnak és fákat vágnak ki a hegyoldalban, a munkanélküliek, rokkantak  panaszkodni sem mernek, azt sem lehet felderíteni, hogy hol és hogyan élnek.

Velük nehezebb, mint ahogy az átlag munkavállalóval is, akiket ma meg kellene győzni, hogy érdemesebb a jogaikért harcolni, mint jogfosztottan éhen veszni.

Strapás ügy, Fukushimáról és Csernobilról általában beszélni egyszerűbb, de ennyi erővel a krokodilok veszélyességéről is lehetne értekezni.

Szóval, mint ezt a nők kezeléséről szóló kézikönyv is írja, mindennek megvan a megfelelő helye és ideje, sem előbb, sem később nem érdemes szóbahozni bizonyos ötleteket, mert csak problémák származnak belőle.

Szóval nem kell minden jónak tűnő lapot azonnal megjátszani, a politika – többek között – a türelemről és az ütemérzékről, a szervezettségről és az előkészítettségről is szól, nem csak úgy durrbeleaközepibe, ahogy eszünkbe jut…

:O)))

SPORTTÁMOGATÁS A PÉNZÜNKBŐL

Habár annak idején nem nyúltápon nőttem fel és magam is belekóstoltam boldog úrfikoromban egy-két sportágba, de soha nem kedveltem azt a közeget, amely a magyar versenysportot jellemezte.

Pedig a család dúsan el van látva sportolókkal, sportban sikeres emberekkel, mégsem voltam soha a teljesítménysportok kritikátlan híve, nem tartottam túl sokra azt, ha például magyar versenyző az, aki a világon leggyorsabban hajtja ötszáz méteren a libát, és nem borult a nemzeti gyász szívemre akkor sem, mikor a magyar lengőteke-válogatott elveszítette sorsdöntő mérkőzését a piréz válogatottal szemben.

Pedig nem voltam érzéketlen a sport iránt, unokáim sportolnak, én pedig a Ferencváros pályájának tövében voltam Honvéd-drukker és a csapat többszörös mártírja.

Mindig azt vallottam, hogy az élethez (és a lányokhoz) megfelelő kondíció kell, ezt pedig csak rendszeres edzésmunkával lehet sikeresen megszerezni.

De a versenysport taszított, lett légyen szó akár egyéni, akár csapatsportokról, a gladiátorképzést pedig egyenesen utáltam.

Szilárd meggyőződésem volt, hogy a professzionális sport eltorzítja a jellemet, és attól a pillanattól kezdve, ahogy az első forint a fiatal zsebébe kerül, személyiségben visszafordíthatatlan rombolásokat visz végbe.

Igen erős jellemnek kell annak lenni, aki a professzionális sport közegében jellemes és művelt, sokoldalú emberré tud válni, aki a sportkarrier után zökkenőmentesen vissza tud illeszkedni a társadalomba, az ilyen emberek inkább kivételek, mint a sportélet jellemző példái.

A csapatsportokat kísérő szurkolótáborról pedig egyenesen lesújtó a véleményem, hiszen ami az országban szurkolás címen folyik, az maga is sport, az adrenalinfüggők heti randalírozása egy új sportág alapjait fekteti le, a tömeges ketrecharcét.

Az csak a baj, hogy a mérkőzés végén nem tartják őket továbbra is a ketrecben, hanem ráengedik őket a többségében azért pacifista és szelídlelkű társadalomra, ahol kis helyi terminátorokként terrorizálgatják lakókörnyezetüket, meg még aki arra jár…

Amikor egy fiatal bekerül a profi sport húsdarálójába, akkor nincs megállás: a teljesítményhez rengeteg edzésmunka kell, a rengeteg edzés mellett háttérbe szorul a tanulás, a művelődés, a magánélet, háttérbe szorul az ember, legfeljebb középszintű középpályás lesz belőle, aki az orrodat is tisztíccsa.

A fiatal elfelejt játszani, a játék átalakul permanens küzdelemmé, melyben tűzön-vízen át, bárhol, bármiben, bármi áron győzni kell, hiszen a topon kell maradni, mert a vereség egzisztenciális veszteséget is jelent egyúttal.

A személyiség nem lesz kiegyensúlyozott, a világ beszűkül, a csapattársak vagy klubtársak már nem barátok, hanem legyőzendő konkurencia, a világ pedig csak akörül forog, hogy mit mond Misibá, betesz-e a jövő héten a csapatba.

Ha egyéni sportágban nyomul a fiatal, akkor folyik a harc a századmásodpercekért, a centiméterekért, előfordulhatnak életében remek teljesítményfokozó vegyszerek, hiszen a mai világban a vegyészet csodákra képes.

Aztán – ha szerencséje van a fiatalnak – négy-öt jó éve lesz a pályán, utána meg jönnek a nyomában lihegő utódok és egyszerre ott találja magát a pályán kívül, ahol már nem érték az, hogy ő tudja legmesszebbre dobni a hamburgert, vagy hogy ő valaha a Kiskunbürgözd legjobb beállósa volt – ez ugyan jól jön a helyi kocsmában, de a munkáltatóknak letűnt legenda helyett inkább képzett munkaerő kell.

A kiöregedett vagy kikopott sportoló számára jönnek a boldogtalanság napjai, melyek általában számosabbak, mint a diadal napjai voltak.

Mindig ott van a szemem előtt a szomszéd település néhai élsportolója, aki ott boldogtalankodott és anekdotázott kis gumiszerelő-műhelyében a falra szerelt tabló alatt, melyen sportpályafutása impozáns relikviáit tette közszemlére.

Természetesen a média nem a boldogtalanokat mutogatja, hanem a kivételeket, akik voltak olyan eszesek és kitartók, hogy sikeres sportpályafutás után sikeres polgári karriert is tudtak építeni, akik a sport legjobb tulajdonságait tudták átmenteni civil foglalkozásukba – ők vannak kevesebben.

Az élsport bajnokokat és boldogtalan embereket nevel.

Annak kapcsán jutott a téma eszembe, hogy a kormány lehetővé tette, hogy a vállalkozások befizetendő nyereségadójuk terhére támogassák a látványsportokat, melyek közül első természetesen a labdarúgás, de hogy azért ne lógjon ki ennyire a lóláb, mellébiggyesztették még a kézilabdát, kosárlabdát, jégkorongot és a vízilabdát.

Ezzel azt a benyomást szándékoznak kelteni, hogy a magyar sportot innentől kezdve a vállalkozások támogatják, pedighát dehogy.

A látványsportoknak nevezett egyesületeket természetesen mi fogjuk támogatni az adónkból, hiszen, ami nem folyik be adóként, az tulajdonképpen kiadás.

Mindössze az történik, hogy a támogatások mértékéről nem mi döntünk, mégcsak nem is a Parlament dönt a költségvetés elfogadásakor, hanem a bankelnök, akinek cége gennyesre keresi magát a svájci frankhitelesek nyomorán.

Még mielőtt befolyna a költségvetésbe az adóbevétel eldönti, hogy hány százmilliót ad az alcsuti labdarugó-akadémia fejlesztésébe, működtetéséhez, merthogy ugye ezt a törvény alapján bátran megteheti, neki meg egy fillérjébe sem kerül.

Tulajdonképpen, ha mi lennénk Szaúd-Arábia, nem is lenne semmi gond, gazdag ország oda teszi a pénzét, ahova akarja, de nálunk a költségvetésbe befolyó adóforintoknak ezer helye lenne, és nem biztos, hogy most éppen a Mi Reménységünk hobbijának finanszírozását kellene haladéktalanul megoldani akkor, mikor gyermekek tízezrei éheznek ebben az országban.

Ha az éhezőket lehetne egy ilyen megoldással támogatni, ezerszer tisztességesebb lenne a dolog, de akkor sem tetszene, mert szerintem egy ország számára az adófizetőktől elvett minden fillér szent dolog kell legyen.

Az így begyűjtött összegek elosztásáról csak az arra hivatott szerveknek illene rendelkezni, az adók felhasználását akkor sem szabadna gebinbe adni a magánszférának, ha jeles képviselője mellettünk köpködi bajsza alól a szotyolát a fehérvári tribünön.

Ez a kormány és holdudvara nem kormány, ez maga a maffia.

Ha a határon feltűnik Al Capone térden csúszva, ne csodálkozzunk, nem rabolni akar nálunk.

Jön a receptért Viktorhoz…

:O)))

BUGYIVIZIT

Sokáig mozdonyvezető szerettem volna lenni, aztán katona, de amikorra katona lettem, addigra már szívesebben lettem volna nőgyógyász, mert az még annál is jobb ötletnek tűnt, mint hajdani helyettesem örök álma - ő egy női mellekkel teli úszómedencébe szeretett volna beugrani és ott tempózni fel-alá.

Aztán egy kedves nőgyógyász ismerősömnek is megemlítettem, hogy mennyire irigy vagyok rá, mire sürgősen kiábrándított, merthogy elmondta – ez a foglalkozás a pénzen túl akkor lenne igazán vonzó, ha a nőgyógyász maga választhatná meg pácienseit…

De most végre – talán kissé az optimális pályaválasztási időponton túl – eldőlt a kérdés: önkormányzati tisztviselő akarok lenni Várbalog községben.

Ez a község arról nevezetes, hogy olyan feltételekhez kötötte a segélyezést, mint a kérelmező által lakott ingatlanban legalább fejenként hat négyzetméternyi lakóterület biztosítása, a lakószobák, a mosásra és a tisztálkodásra szolgáló vizes helyiségek rendeltetésszerű használata és rendszeres takarítása, az ingatlanban lakó összes személy rendszeres tisztálkodása, a személyi ruházat folyamatos tisztán tartása és tiszta helyen tárolása – tartalmazza az intézet közleménye.

A várbalogi rendelet ellenőrzési jogot ad az önkormányzat tisztviselőinek, így akár azt is megvizsgálhatják, hogy milyen állapotban tartja valaki a fiókban a fehérneműjét.

Eljött az én időm-
Ha a delikvens férfi, akkor megbírságolnám, mert büdös a lába, ha idősebb hölgy a vizsgálat alanya, akkor távoli szemrevételezéssel megállapítanám, hogy nem jár kozmetikushoz, ezért aztán csúnya világ és tetemes bírság jönne rá.

Viszont ha találnék egy hamvas fiatalkát, akkor aztán felülkerekedne bennem a pedáns tisztviselő és a humánus ember dialektikus elegye, és azonnal beható vizsgálatnak vetném alá, megtekinteném a fehérneműjét testen és levetett állapotban, aztán az általános higiéniai állapotát venném szemügyre, a melleit pedig személyesen emelném meg, hogy a testhajlatok higiéniájáról első kézből szerezzek benyomásokat.

Aztán bírságolnék, de lehetne velem beszélni, ugye…

Aztán még elvégeznék egy-két apró vizsgálatot, majd mikor végeztem, a környezettanulmány keretében szemrevételezném a palota egyetlen lakóhelyiségét, majd a libaólat is, ahol egyazon lendületből megtojóznám a libát is…

Az a vicc, hogy ez nem vicc.

A rendelet, mely erre feljogosítja az önkormányzati tisztviselőket, valóságosan létezik.

Úgy tűnik, hogy a határok eltűnésével együtt az emberi hülyeség is határtalanná ált Magyarországon.

Ennek csak egyik jele ez a rendelet, de van más is, nem egy – elég ha csak a MSZP kongresszusi előkészületei keretében kifejtett egyes magvas gondolatokra hivatkozunk.

Az Eötvös Károly Intézet – élve a már csak pár hónapig nyitva álló lehetőséggel – az Alkotmánybírósághoz fordult a rászorultsági alapon járó bérpótló juttatás feltételrendszerére vonatkozó szabályozás alkotmányellenességének megállapítása érdekében – tette közzé a távirati iroda.

Merthogy a jogszabály lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy megalázó segélyezési feltételeket állapítsanak meg, aztán az önkormányzati Leoncio a többit majd elrendezi.

Kolompár Izaura meg majd szenved, csak neki nem szervez senki sem gyűjtést, még ha a szemei mellett a tyúkszemére is megvakulna, akkor sem.

A fenti példából is nyilvánvaló, hogy mennyire átgondolt nálunk a törvényalkotás, milyen remek jogászi teljesítmények előtt nyitott utat a fülkeforradalom – jelzem a fülke méretét Várbalog község önkormányzata bűnös hanyagságot tanúsítva nem határozta meg.

Ez ma a színvonal és az emberi jogok állapota Magyarországon.

Engem külön felháborít a pofátlan álszentség, mellyel Várbalog urai a kérdést kezelik.

Merthogy ez kérem, egy koszos ország és a kosz nem csak az utcákon lelhető, hanem az emberek nagy részén is, álljanak munkaviszonyban, agy szoruljanak rá a köz támogatására.

Itt a napi fürdés egy nem túl vastag társadalmi réteg nevetséges hobbija, népünk zöme ettől idegenkedik, mondván a bőr értékes, ámbár kissé büdös védőrétegét ilyen brutálisan eltávolítani teljességgel felesleges, sőt káros.

Itt az emberek jelentős részének büdös a pofája, mert nem mosnak fogat, büdös a ruhája, mert ugyanabban a pulóverben vágja a lecsóhoz a hagymát, mint amiben dolgozni megy, fehérneműt hetente egyszer vált és még az ápolt budai úri dámák jelentős része is a sziszegőszappant preferálja a víz helyett…

Itt a nők egy részénél nem abból lehet megállapítani, hogy fordítva vette fel a bugyit, hogy hátul van a csipke, hanem abból, hogy kívül van a vonalkód.

Aztán a lakásokban is lenne mit bírságolni, merthogy tíz lakásból nyolcban, ha sikerül átvágni magad az előszobában lerugdalt büdös cipőhegyeken, akkor a további helyiségekben már csak a helyzet romlását lehet diagnosztizálni.

Nem a levegőbe beszélek, munkám jellegénél fogva volt lehetőségem lakások tucatjait belülről is megismerni, és az arány nem a tiszta lakások javára billent.

Persze a legegyszerűbb a legszegényebbeken rúgni egyet, elvonni az életet jelentő támogatását, hadd dögöljön éhen a pereputtyával együtt, nem kár érte, hiszen olyan alacsonyan áll a Lázár-skálán, hogy ennek felméréséhez már bányászati ismeretek kellenének…

Egy országot az is minősít, hogy hogyan bánik a szegényeivel.

A világ Lázár-skáláján – mint ország – lassan kicsit alacsonyabb szinten állunk, mint gatyavizitre kötelezett állampolgáraink.

Van ennél lejjebb?

:O))))

BÖLCSESSÉGFOG...

Orbán Viktor miniszterelnök a magyar gazdaság egyik fontos kitörési pontjának nevezte a fogászati turizmust egy csütörtöki szakmai konferencián a Pest megyei Herceghalmon.

Huhhhh!

Nagy kő esett le az érző honfi-szívről – megvan hát végre az a kitörési pont, mellyel magunk alá gyűrhetjük Európát, amelyben világhatalom lehetünk, hacsak a Nagy Tanító menet közben meg nem változtatja elképzeléseit.

Hazánk kétségtelenül alkalmas arra, hogy ellássa ezt a küldetést, fogorvosunk, mint a tenger, egy főre eső fogtechnikusaink száma meghaladja a világátlagot, jöjjön hát a gazdag sváb, tátsa nagyra azt a randa fogatlan száját, oszt mire hazamegy tőlünk annyi foga lesz, mint egy fogászatilag közepesen ellátott cápának – mehet haza zabálni a nagy jólétbe.

Azt is mondja Viktor, hogy a magyar állam azért támogatja az Európában jelenleg is piacvezető fogászati ágazat szakmai berkeiben kidolgozott fejlesztési programot, mert az évi 60 milliárd forint bevételt termelő ágazat a magyar gazdaság egyik fő kitörési pontja lehet, s számos új munkahelyet is teremt.
Ha meg nem, hát kisnyúl.

Gondolom, majd a munkanélküli cigányok állnak kapanyéllel a doktor mögött, és ha a a beteg nem tátja rendesen a száját, akkor ráhatnak egyet a feje búbjára.

Vagy a kirugdalt kormányfőtanácsosok fogják eltávolítani a fogköveket.

Az évi hatvanmilliárd forint mellé pillanatnyilag (szűkös idők, komcsik, talicska, Nokiás doboz stb…) sajnos csak 31 milliárd forintot tud betolni ez az árvalányhajas, sorsnak csapásaitól vert kis ország az ágazatba, de a későbbiekben azért majd még odatolunk valamennyit, hadd érezze az a turista, hogy itten aztán gondoskodva vagyon róla.

Igazán fontos ágazat lehet ez, ha már az évi hatvanmilliárdos árbevételt (Figyelem Nem nyereség -  árbevétel…) ilyen szépen kigömbölyítjük, ezzel is támogatva népünk elszegényedő fogászati iparosait, mert ha valaki, akkor a fogorvos mindig is a támogatandó rászorultak között szerepelt a listán.

Igaz, hogy a magyar lakosság leginkább arról nevezetes, hogy több füle van, mint foga – erről az előnyös tulajdonságáról a világ bármely részén fel lehet ismerni.

Az is igaz, hogy az utóbbi húsz évben a társadalom kétharmada részére a fogászati ellátás megfizethetetlenné vált, de nekünk Herr Kuckenmüller fogazatának és Dr. Fogvájó praxisának felvirágoztatása ezerszer többet ér holmi teljesen felesleges alkatrészeink karbantartásánál – rágni lassan úgysem lesz mit, pofázni meg fogatlanul is lehet, legfeljebb kicsit selypít a dolgozó.

Természetesen most, hogy felépítettük az ország háromezer libaúsztatójának helyén a modern wellness-fittness központokat, meg is kellene tölteni ezeket, - Viktor úgy döntött, hogy első lépcsőben fogorvosokkal tölti meg ezeket.

Jóllehet a liba sokkal jobb választás lenne, mivel kevesebbet fogyaszt százon és érdekérvényesítő képessége is gyengébb, mint egy fogorvosnak gyökérkezelés közben.

Mellesleg a magyar fogorvos meg fogtechnikus időnként kirohan nyugatra, merthogy ottan a kerítés anyaga (a kolbász) erőteljesen rongálja a fogazatot, és csak akkor jön haza, mikor rájön, hogy arrafelé dolgozni is kell, kitartóan, szorgalmasan.

És felelősséggel.

Ha ide beesik a sváb, elbuherálgat svarcban rajta, valamennyi vicceset tol az adóhivatalnak, többet a vérszívó technikusnak, de jut is, marad is, - oszt ki a franc fog ide visszaautókázni Thüringiából, ha kiesik a tömés?

Ha meg aranyból kell a telhetetlen dögnek az a híd, hát kiveszi Anyu füléből a fülbevalót, mindent a vevőért, te meg majd kapsz másikat Anyukám!

Vagy kettőt. ha nem fogod be a szád, első a biznic.

De ne legyünk kishitűek és próbáljuk meg ne elküldeni mindenféle meleg helyekre politikusainkat, mikor a hír közlésének napján a magyar televízió bemutatja az éhező magyar kisgyerekeket, a filléres gondokkal küzdő gyermekétkeztetést, legyünk belátóak.

Nagy a család, egy vagyon lenne a rendszeres fogászati karbantartás, és nem nélkülözhetjük a hálás fogorvosokat – ezeknek nem lenne egyébként sem elég a kitüntetés, mint a suszterunknak elég volt hajdan - pénzéhes társaság.

Aztán harminckét villogó fogunkat rávillantjuk a választóra, hadd lássa, hogy van mivel harapni – hát nem megéri azt a csóró harmincegy milliárdot?

:O))))