Megvolt a nagy coming out, a Vezér odaállt az igen ízléstelen zászlóerdő elé, és miközben úgy csinált, mintha az országról beszélt volna, szemérmes pirulással, de lábával büszkén toppantva felvállalta identitását.
Mint mondá, „már úgyis kitudódott”: a kormány célja az, hogy Magyarországon egy olyan középosztály legyen a társadalom vezető csoportja, mely képes érdekegyesítésre lépni a visszakapaszkodni akarókkal, és azokkal a nyugdíjasokkal, akik munkával élték le az életüket.
Hát nem mondom, bátor tett volt, csak az a baj, hogy a szegények és a nyugdíjasok kontójára akarja a szent célt megvalósítani, arról nem szólva, hogy amit elvesz a szegényektől, az a gazdagoknál is köddé válik, mert feleszi az a remek gazdaságpolitika, melyet a mi Döngő Léptű Mikiegerünk folytat.
Az is egy érdekes kérdés, hogy ennek az álláspontnak „ki kellett tudódnia.”
Normális országokban választások előtt nem „zembereznek”, hanem megmondják nyíltan, hogy kinek az érdekeit kívánják felvállalni és a választó ennek tudtában adja voksát egyik, vagy másik pártra.
Szép hazánkban ezt nem így divatozott, ami azért baj, mert ha a sok ostoba paraszt és proli tudja, hogy ők a kanyarban sincsenek, akkor valószínűleg nem lettek volna annyira ostobák, hogy a saját elnyomorításukra szavazzanak.
Bár, ki tudja?
Egyébként is – kicsoda-micsoda ma Magyarországon a középosztály?
Ennek az országnak állandóan baja van ezzel a definícióval, talán csak a Kádár-korban voltunk vele békében, hiszen akkor a középosztályt a társadalom gerince jelentette, nem csak a lángossütő, de a paraszt is odatartozónak érezhette magát, mert jövedelmi viszonyai megengedhetővé tették a középosztályhoz illeszkedő életmódot.
A középosztályba az tartozik - saját definícióm szerint – akinek a puszta létfenntartáson túl futja megtakarításra, saját és hozzátartozói személyiségének fejlesztésére, gyermekei taníttatására, rekreációra és egészségének védelmére is, - ha még karitatív tevékenységre vagy a szegények támogatására is tud fordítani, az már csak plusz.
A Kádár-rendszerben volt kis magánvagyon, kulturális igény és lehetőség a művelődésre, színház, mozi, könyv – a gyerekeik tanulhattak, a családok emelkedhettek, némelyik kőbányász fiából még akár jogász is lehetett.
Később a középosztály tagjai elkezdték járni a világot, de még az is, akinek erre nem futotta, az is nyaralt évente - evett – ivott, jól élt – persze a magyar társadalom és gazdaság fejlettségi színvonalának megfelelően.
Ennek persze ára is volt, nevezetesen az, hogy a rendszer nem engedte a vagyonosodást, mert az nyilvánvaló volt, ha valaki milliárdokra tesz szert, azokat a milliárdokat valakiktől el kell venni.
Egyetlen liba van a tálon, azt lehet csak felszeletelni, ha valaki kitépi a két combját és befalja, akkor lesznek, akik éhen maradnak.
Persze ha ma megkérdeznénk valakit, hogy ő a középosztályba tartozik-e, akkor nagyon sok nincstelen kisember is verné a mellét két féltéglával, hogy igen, ő a középosztály tagja, közben meg dögre dolgozva magát napi megélhetési gondjait sem képes megoldani, a gyermeke tanulmányainak járulékos költségeire – lakhatás, tankönyv, étel, sör - meg végképp nem telik.
Igaz, az Éleseszű Vezető most éppen minden tanulnivágyót eladósodásra akar rábeszélni, hiszen a hitel remek megoldás egy pályakezdő fiatalnak, azon is keres az állam pár százalékot, meg a támogatás összegét, melyet éppen most elvont az oktatástól...
A családfő, mely húsz évvel ezelőtt még joggal érezhette magát a középosztály tagjának, már régen deklasszálódott, mert egyrészt a társadalom átstrukturálódott, másrészt meg a megújul társadalom rúgott rajta egyet –kettőt és ma éppen az a kérdés, melyik szinten tud megkapaszkodni az igencsak síkos lejtőn.
A Vezér álmában nem egy széles középosztályt lát, hanem egy szűk, de gazdaságilag erős csoportot, mely képes őt és az általa favorizált, kissé penészes ideológiát hatalmon tartani.
Kisbunkó álma az úgynevezett keresztény úri középosztály felélesztése, mert ez az a réteg, mely hajdan Horthy hatalmát is remekül kiszolgálta, bokacsattogtatással, hajbókolással, gátlástalan és határtalan szervilizmussal.
Ez a középosztály szűk réteget jelent, ebből eleve kiesnek azok a kisegzisztenciák, akiket a mai állam nem preferál, és akiktől folyamatosan elvon a gazdagok javára.
Negyedmilliót kell havonta keresnie annak, akit az állam adórendszerén keresztül támogat.
Kiesik a pedagógusok túlnyomó többsége, a kistisztviselők, a mikro és kényszervállalkozók zöme.
Szóval kevesen maradnak, akik középosztálybelinek vallhatják magukat.
Nos, az ő miniszterelnökük a Szeretett Vezér, meg azoké a nagyonhülyéké, akik jól tudnak lakni lózungokkal is, és elhiszik ezeket a primitív baromságokat (lásd: Az MSZP-s kormányok mindent eltüntettek, „ami sűrűbb a levegőnél”.) melyekkel van pofája a Mi Boldogságunknak az ország elé állni.
A mai beszéd leglényege ez volt: a támogatás, az ország a gazdagoké, te meg mulya, ha középosztály akarsz megint lenni (visszakapaszkodó, ugye, aki egyszer már leesett a szekérről…) vagy te nyugger, ha nem akarsz éhenveszni, akkor támogassad te is azt a remek gazdaság és szociálpolitikát, mely a te zsebedből teremti meg a majdan erőssé váló magyar középosztályt.
Ez az ember egy erkölcsi toprongy, aki elfelejtette, hogy a családja honnan kapaszkodott fel, ebben az emberszabásúban dekányi empátia sincs a szegények és elesettek iránt, ez az ember egy tróger, és ezt ma be is vallotta.
Talán fel kellene rá hívni az ország népének figyelmét, nehogy még azt gondolják, hogy az ő érdekükben folyik, ami folyik.
:O)))
