Világ röheje, de sokat látott ember lettem, elmondhatom, hogy sok mindent megértem, sok dolgot megértettem, még többet megemésztettem és néhányat megbántam.
A világ rengeteget változott körülöttem, ez talán legjobban a technika változásain mérhető le.
Ma mutatták a televízióban éppen, hogy húsz éves a mobiltelefonálás Magyarországon, - gyermekkoromban ez a lehetőség legfeljebb Verne regényeiben szerepelt, mint szép utópia, de lehet, tán még ott sem.Volt előtte hatlámpás rádiónk is, de az sajnos elég rozoga volt – apám tudott csak életet lehelni bele, míg aztán egy szilveszteri műsor közben elromlott, a csavarhúzó nem volt szigetelt nyelű, ez meg ahhoz vezetett, hogy a csavarhúzót apám belevágta a lámpák közé, elrendezve ezzel a néhai rádió sorsát örökre.
De volt a házban „kolhozdoboznak” becézett szerkezet is, - a mai kábeltelevíziók rádiós őse – Kossuth és Petőfi volt a kínálat.
A lemezjátszó karjába pedig acéltűt kellett beilleszteni és becsavarozni, csak évek múlva jött aztán a mikrobarázdás hanglemez.
Aztán szerencsénk volt, mert jóformán az első adásoktól kezdve nézhettük a Televíziót, - a szomszéd lakásban lakott a kísérleti adások főmérnöke, eleinte az ő szolgálati készlékén, aztán mikor megvehette azt, akkor eladta nekünk.
Adásnapokon a fél ház felvonult hozzánk székekkel, sámlikkal és a műsort mindig kommentálta is valamelyik öreglány – lehetett a matuzsálem tán még akár ötven éves is…
A készüléket megcsodálták a haverok is, - meg is dicsérték - nézd már! – mekkora varázsszeme van annak a rádiónak! - rikkantotta haverom, porrá rombolva ezzel tulajdonosi büszkeségemet.
Merthogy a rádiónak volt a hangolást segítő varázsszeme is, zölden és rejtélyesen világított, ha bekapcsoltuk…
Aztán az első számítógépet már idősebb korban láttam, először a Spektrumot, aztán a Commodore 64 -et, és vállalkozást is szerveztem az új technikával való ismerkedésre, - ZX 81-volt a géppark, és mindenki boldogan lövöldözte háromszögletű űrhajójából a képernyőn lefelé iparkodó ellenséges flottákat.
Eleinte mindenki programozást akart tanulni, szinte mindenki azt feltételezte, hogy neki kell a programot megírni, ha használni akarja a gépet.
A számítástechnika olyan volt, mint a korabeli Omega-koncert: a színpadon nagy füst, amiből rettenetes hangok szűrődtek ki.
Aztán a cégnél, amelyiknek vezetője voltam a bevezettük a számítógépes adatfeldolgozást, - aki akkor tanult DOS-ban dolgozni, az még ma is utálja a csicsás Windows képernyőket.
A gépek kapacitásának növekedése és a perifériák változása is viharos volt, - az első floppy-lemezek még valóban hajlékonyak voltak, de használtunk az oktatásban adatrögzítésre kazettás magnetofonokat is.
Aztán sorra és egyre gyorsabb ütemben tűntek fel a technikai újdonságok, rengeteg dolog kiment a divatból.
Ma már körömnyi szerkezeteken tároljuk az adatokat, és a fejlődés nem állt meg, sőt – egyre gyorsul…
Mikor gyerek voltam, a poros utcákon lovaskocsik közlekedtek, és amikor a bérház előtt megállt a haver faterja a vállalti Pobjedával, akkor összefutott az utca gyerekserege.
A szemetet nyitott lovas kordékkal szedték, három-négy volt egymás mögé kötve egy hajtó parancsnoksága alatt, aki vadul kolompolt.
A házat a viceházmester – a vici – takarította, mindennap felmosta a lépcsőházat és hetente kétszer összeszedte és levitte a szemetet, a házmester kapupénzt szedett.
Nem volt elektromos hűtőszekrény, viszont volt jeges, - a fűtést szénnel vagy fával oldottuk meg, - a szenesek is lovaskocsival közlekedtek és mérésnél általában jól átverték a népet.
Falun a pottyantós budi volt a divat, előkelőéknél a fürdőszobában a zománcozott kád mellett a meleg vizet fával fűtött fürdőhengerrel állította elő a tulajdonos, - de ez már azért a felső-középosztály szintje volt, akik kettőkor tálaltak ebédre, nem ám parasztosan, kolompszóra délben…
Láttam az utcákon ávós-járőrt sétálni, a József Attila utcából jöttek, láttam 1956-ban a Ferencvárosi pályaudvar kifosztását, a kilőtt vödörből kifolyt bor elvesztése okán előadott cifra káromkodásokat, láttam az orosz katonákat, akik odajöttek a kerítéshez barátkozni, de előtte nap este a tankokat is láttam, akik beálltak a háztömb köré ás a motorokat bőgetve forgatták a lövegtornyokat.
Láttam, amikor a házunkban lakó párttitkár spájzát kilőtték Ivánék, és azt is láttam, amikor a ház lakói összedobták neki az ennivalót, merthogy az utcán járni akkor nem volt életbiztosítás.
Nagypapa feljött faluról, aztán ottragadt, mert kiújultak a harcok, anyám tepsiben sütött kenyeret és mi, gyerekek a pincében játszottunk doktorosdit.
Rajzoltunk aztán nemzetiszínű zászlóval ékesített tankokat, Kossuth-címert, és később, mint jó tanuló lehettem úttörővasutas, lehettem táborban Csillebércen, - ott, hol a tölgyek őrzik a völgyet…”
Később Kisz-titkár lettem az osztályban, de leváltottak, mert osztálybulin Magdi néni kinyitotta a használaton kívüli vaskályha ajtaját, mikor kezdtünk gyanússá válni számára és a lábára estek az üres borosüvegek, ez pedig ideológiailag tűrhetetlennek bizonyult.
Aztán kis idő múltán közfelkiáltással visszaválasztottak, - már akkor sem álltam doktriner hírében, és ezt akceptálta az osztály.
A változások mindig igen gyorsan jöttek, egyik a másik után.
Ki gondolta volna 1952-ben, hogy az ütemes vastapssal ünnepelt Rákosinak négy évvel később a lábát nyakába szedve kell menekülnie az országból, ki hitte volna, ’56 novemberében, hogy Kádárt ’57. május elsején százezrek ünneplik?
Ki hitte volna 86-ban, hogy öt év múlva nem lesz MSZMP, mint ahogy azt sem hitte volna senki még egy évvel ezelőtt sem, hogy ez az ország a lopakodó diktatúra felé fog indulni.
Tulajdonképpen egyetlen politikusnak sikerült itt hosszabb távra berendezkedni, persze ő nem a nemzet megosztásán, hanem az ellenétek elsimításán fáradozott, - aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette és az elv a gyakorlatban is érvényesült…
Miért írtam ma erről?
Talán azért, hogy figyelmeztessem azokat, akik ma szertelen gőgjükben az örökkévalóságra terveznek berendezkedni, akik agresszióval, erőszakossággal akarják megoldani hatalomtechnikai problémáikat arra, hogy a világ gyorsan változik, és benne változunk mi is.
Aki ma ennek tapsol, az könnyen tapsolhat holnap másnak, aki ezt elfelejti az politikusként előre borítékolhatóan bukott ember.
Aki nem tanul a múltból, az könnyen beleeshet elődeink hibáiba.
Mindahányunknak jobb lenne, ha ezt sikerülne elkerülni…
:O)))
