"Nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy lényegében áttörést
érhessünk el. Ez napok, legfeljebb hetek kérdése" - fogalmazott Orbán
Viktor magyar újságíróknak a találkozó után nyilatkozva. Az év eleje óta
megoldott kérdések ügye messze felülmúlja a még meg nem oldott ügyekét -
szögezte le.
Ez valóban korrekt bejelentés, csak az a nem mindegy, hogy a
napok száma harminc vagy hétszázhúsz, a hetek száma pedig négy vagy száznégy?
Szánalmas kissé ez a duma, hiszen akárhányszor
kilopakodik valamelyik unortodox reformközgazdászunk a határokon kívülre, beköszönve reménybeli tárgyalópartneréhez, az ajtón kilépve mindjárt ezt a
sztereotip szöveget nyomja.
Ezek a tárgyalások az alábbi sablon szerint folynak:
Hi!
Fellegi/Matolcsy vagyok Budapestről! Nem, nem Bukarest, Budapest!
Hogy teccik lenni?
Család, gyerekek, kutya?
Köszönöm, leszámítva a gerincem problémáit…
Hát akkor nem is tartom fel tovább!
Ezzel ajtón ki, majd nyilatkozat: "Nagyon közel
kerültünk ahhoz, hogy lényegében áttörést érhessünk el. Ez napok, legfeljebb
hetek kérdése" – utána taxi, repülőtér, gondterhelt ám bizakodó pofák
vágása…
Ez Orbán esetében annyiban változik, hogy ő a méltatlanul megbántott
szépasszony szerepét próbálja játszani, miközben partnerei egyértelműen jelzik,
hogy felismerték benne az utcasarki agresszív lotyót, akit tulajdonképpen egy
tányér bablevessel is ki lehet fizetni, ha valakinek van türelme és gusztusa
hozzá.
Míg haverja Brüsszelben parádézott, az idegrendszeri labilitásával
küzdő jobboldali Szűrösmátyás meglátogatta a reménybeli Újcorvinust, aholis a Nemzeti
Közszolgálati Egyetem tudományos diákköreként működő Ostrakon Hallgatói
Szervezet Közéleti körkép című sorozatának vendége volt.
Elmondta itt, - ha nem ismernénk, akár még a gyógyulás felé
vezető igen hosszú út első lépésének is értékelhetnénk – hogy véleménye szerint
a mögöttük hagyott időszak eredményei egyelőre szimbolikusak, a gazdasági
teljesítőképesség nem sokkal áll jobban, mint 2010-ben.
Szerintem: sőt...
A szimbolikus politizálás területén viszont "óriási
dolgokat alkottunk" - mondta, példaként említve, hogy az első
jogszabály-alkotási mozzanatok egyikeként elfogadták a nemzeti összetartozásról
szóló törvényi deklarációt, "a nemzetpolitika krédóját", amely azt
próbálja megfogalmazni, hogy a trianoni döntés után 90 évvel ideje lenne egy
olyan hozzáállás felé fordulni, miszerint "a 90 évből, ami ezt a tragédiát
követte, ebből erőt is lehet meríteni". "Talán ebből az erőből
táplálkozva kellene megpróbálni újra összeilleszteni a nemzet szétdarabolt
részeit" – fogalmazott a nol.hu szerint.
Azt nem említette, hogy a nemzet széttrancsírozásában éppen
nekik vannak múlhatatlan érdemeik és a nagy erőlködéseikből ezidáig csak bészarások realizálódtak.
Örülök nagyon, hogy a konkrét kenyér helyett szimbolát (fúvós hangszer, három részből kell összetekerni, Forrás: Rejtő Jenő) adtak az emberek kezébe, habár ezt a szimbolikus politizálást olcsóbban
is megúszhattuk volna.
Mondjuk, lopnak valahonnan egy fehér lovat és minden
hónap első hétfőjén azon lovagol be Vityka a Gellért szálló elé, ahol a bűnös város főpolgármestere földig
hajolva és bűntudatos pofával, díszmagyarban fogadja őt miközben Schmitt Plagi bá’ tárogatón játssza nekik a Székely Himnuszt…
Mindenesetre az tény, hogy az elmúlt két év legfeljebb – és ehhez
az enyémnél sokkal nagyobb rokonszenv kell – helybenjárásnak minősíthető, habár
szerintem a produkció inkább boldog gyermekkorom „háttalfutás” nevű játékára
emlékeztet, melynek során a versenyzők többsége nemes egyszerűséggel
fenékrepottyant a nagy iparkodásban.
Vityesz meg egyenesen arra a libára emlékeztet, amelyik
megpróbált rükvercben repülni és most éppen a föld felé tart
dugóhúzó-spirálban, most éppen a talaj fölött van öt méterrel, de még –
legalábbis azt gágogja - jól van.
Sajnos ez a kudarc nekik legfeljebb lelkileg fáj, míg az
ország lakossága számára valódi fizikai fájdalmakkal is, sok ember részére pedig egyenesen élet-halál kérdése.
Gondoljunk csak a szociális segélyek abnormális
csökkentésére, miközben a rendszer vezetői és vazallusai ezermilliárdokat lopnak blazírt pofával.
Ami meg a szimbolikus politizálást illeti, annak szép
példája a szoborcsere.
Károlyi szobrát restaurálni küldik, mint rendszerváltáskor a
Lenin szobrot a Műcsarnoktól, ezzel szinte egyidőben szobrot állítanak Tisza
Istvánnak, Ady szerint a vad, geszti bolondnak, a gyújtogató csóvás embernek,
úrnak, magyarnak egyként rongynak…
Húsz év alatt se mentünk valami sokra, a zemberek többsége vesztese lett a változásoknak, aki meg még idáig nem, azok majd most lesznek vesztesek.
Az utolsó két év feltette a koronát a rendszerváltás nagy művére.
Az ország vagyonát és a magánemberek nyugdíj-megtakarításait
gyakorlatilag szélbe szórtuk, miközben egyetlen területen sem tud ez a kormány
felmutatni semmit, ami jobb, rendezettebb vagy hatékonyabb lenne.
Adókat kivetni bármelyik eszement uralkodó tud, csak kevesen értik meg közülük Mária Terézia bölcsességét: etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk.
Mai napig visszafelé mutogat, csak azt felejti el, hogy a
nép nem teljesen hülye, és vissza tud emlékezni arra, hogy a közgazdasági
zsenik dúlása előtt azért gyarapodott az ország.
Autópályák, utak, hidak épültek, meg ipari parkok,
becsalogatandó a külföldi tőkét, mely ma még a környékünket is elkerüli.
Mi a nagy fülkeforradalom eredménye?
Nyomor, megalázott emberek, egyre agresszívabb ország,
melyet idomítani akarnak idióta urai.
Nemzetközi elszigeteltség, a kormány és az agresszív, de
ostoba kormányfő megaláztatásainak sora. Prosztóbronzon, Kacorkirály – úgy
látszik, ők kellenek a népnek, mert pont olyanok, mint Lajkó a Négycsöcsűből.
Boldogságunk szerint mindjárt jön az IMF megállapodás és
ezzel az aranykor.
Megoldják a gondot!
Hogy miért is jut eszembe a bölcsesség, hogy a házasság
megoldás az összes olyan gondra, melyek házasság nélkül létre se jöttek volna –
nem is értem.
Mindenesetre már csak napok, legfeljebb hetek, esetleg
hónapok vagy évek választanak el bennünket a megállapodástól…
:O)))
