Húsz év kevés volt ahhoz, hogy befejeződjön Magyarországon a vad kommunistázás, a jobboldal és sajnos a baloldalon is néhányan – főként a liberálisok- oly boldogan használják szitokszóként, mint a kisgyerek, akit felvilágosítottak óvodás társai, hogy van ám a kukinak más neve is, és hogy milyen jókat lehet nevetni a felnőtteken, mikor sápítoznak ismeretlen jelentésű szavak kimondása hallatán.
Ki is hát a kommunista ma Magyarországon?
Ha a szó eredeti jelentéséből indulunk ki, akkor kommunistának a klasszikus marxistákat nevezhetjük, akik egy olyan közösségi tulajdonon alapulón társadalom majdani létrejöttében hisznek, melyben az emberek képességeik szerint dolgoznak és a megtermelt javakból szükségleteik szerint részesednek.
Ez a paradicsomi állapot majd akkor következik be, amikor az ember tudatilag olyan fejlett lesz, hogy ha beszabadul egy ingyenáruházba, akkor is csak azt a két libacombot viszi majd haza, amire az esti vacsorához szüksége van.
Nem rohan haza a hóna alatt két libával, gyorsan elküldeni az asszonyt, a gyerekeket, a sógort meg nászuramat is, hogy ők is spájzoljanak be libából, merthogy ingyen van, és csak az a mienk, ami otthon van a hűtőben.
A klasszikusok megmondták, hogy a fejlődés bár feltartóztathatatlan, de minden dolgok közül leglassabban az emberi tudat fejlődik, ezért hát a kommunizmus hajnali beköszöntésére ne is várjunk. Attól tartok, még vagy kétezer év rámegy a dologra, és Marx még olyan sikerre sem nagyon számíthat, mint kollegája, bizonyos Jézus Krisztus, aki pedig nem csak jutalmat helyezett kilátásba a parttalan szeretet híveinek, de mindenféle rettenetes dolgokkal ijesztgette is őket.
Igaz viszont, hogy Marxot nem feszítették keresztre…
A kommunista fogalmát alapul véve és a tan dogma jellegét tagadva bizonyos hatodik Lenin továbbfejlesztette, és kifejtette, hogy a tőkés osztályt és szövetségeseit úgysem lehet a hatalom és vagyonuk békés átadására szelíd szóval rábírni, ezért hát ha szükséges – és szükséges, erőszakos úton kell elvenni tőlük a tulajdonukat és az így nyert közösségi tulajdon bázisán kell létrehozni a többség társadalmát.
Az ő társadalmi modelljét bolsevizmusnak hívjuk.
Lenin zseniális szervező volt, különösen a hatalom megragadásában jeleskedett, nem véletlen, hogy szerintem az Orbán által vélhetőleg elolvasott három könyv közül az egyik Lenin Sto gyeláty című műve – a másik kettő a Mosó Masa Mosodája és a Labdarúgás, lépésről lépésre.
Viszont a gazdaság megszervezése neki is gondot okozott, ezért Új Gazdaságpolitika címen visszacsempészett egy jó adaggal a régiből, mert hamar rájött, hogy az embereket a zászlólengetésnél sokkal jobban motiválja a gyarapodási vágy, a tulajdonlás öröme.
Aztán jött a polgárháború, jött a tőkésállamok intervenciója, akik siettek igazolni Lenin elméletét, majd jött Sztálin, aki beépítette a Kaukázus egyszerű szemléletét a munkásmozgalomba, és aki nem engedelmeskedett neki, azt minden fakszni nélkül eltette láb alól.
Meg még azokat is, akikről úgy gondolta, hogy esetleg majd nem fognak engedelmeskedni neki, meg még aki arra járt.
A munkásmozgalmat a katolikus egyház mintájára szervezte át, csak nála a katolicizmust az internacionalizmus szó helyettesítette, de ennek a vallásnak vitathatatlanul ő lett a pápája.
Az ő társadalmi modelljét sztálinizmusnak hívjuk, ez a nyers erőszakon alapult és a kétharmadra hivatkozva teremtett egyszemélyi diktatúrát.
Magyarországon a munkásmozgalom azzal a Táncsiccsal indult útjára, akit Petőfiék szabadítottak ki börtönéből, hogy aztán túl sokáig ne élvezze a szabadságot.
Nálunk az orosz típusú kommunista elvek csak az I. világháború után nyertek teret, köszönhetően az Oroszországból hazatért és az orosz polgárháborúban a vörösök oldalán harcoló volt hadifoglyoknak, nameg a vesztett háborúnak.
A kommunisták nálunk akkor jutottak hatalomra, mikor a régi uralkodó osztályok sem gazdasági, sem katonai téren nem tudtak mit kezdeni a nemzetiségi kérdéssel, a katonai vereséggel, sem a lázongó és elégedetlen tömegekkel.
A hatalmuk négy hónapig tartott, ez elég volt arra, hogy a magyar jobboldal vele ijesztgesse a polgárokat, akiket kétségkívül kizökkentettek megszokott életvitelükből a korabeli fülkeforradalom negatívumai.
Aztán menetrendszerűen elveszítettük a következő háborúnkat is, és a győztes szovjet-orosz hatalom hozta magával Sztálin modelljét és helytartóját, Orbán modelljét.
Ez igen rossz hatással volt a magyar néplélekre, melyben a sztálini modell nemigen vert gyökeret, habár a vastaps nem maradt el.
Ennek ellenére errefelé leginkább a szociáldemokrácia volt a favorit, ezt övezte általános elfogadottság, és bár Kádár, mint reálpolitikus soha nem ment nyíltan szembe a szuperhatalommal, de sokat elmond róla, hogy a Kommunista Internacionálé feloszlatása után azonnal feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját és helyette megalapította a Békepártot.
56 után se Kommunista Pártot hozott létre, hanem a Magyar Szocialista Munkáspártot, mely célul a szocializmus – a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalom – felépítését tűzte célul, ahol a javakból mindenki a társadalmi célokhoz való hozzájárulása alapján részesedik.
A kommunizmust soha nem emlegette rövidtávú célként és úgy társadalma, mint pártja lépésről-lépésre haladt a szociáldemokrácia felé.
A párt maga pedig ezerféle nézet gyűjtőpártja volt, de egy biztos, sem bolsevikok, sem sztálinisták nagy számban nem voltak tagjai között.
Nem véletlen, hogy valamennyi mai párt - beleértve a Fideszt és a Jobbikot is - a hajdani MSZMP köpönyege alól bujt elő, és tagságuk nagy része is ezer szállal kötődik személyileg – ideológiailag hozzá.
Csakúgy, mint a liberálisok, akik szintúgy megjárták a kommunisztikus eszmék Canossáját, csak mára már ezt szeretik elfelejteni, mint ahogy a hajdani szocializmussal kötött kis kompromisszumaikat, a kisírt tanácsi lakásokat és a különféle kedvezményeiket is.
Magyarországon nincs ma a köznapi értelemben vett szélsőbalos kommunista párt, Thürmer családi vállalkozása paródia – különben is, szent meggyőződésem, hogy őt a rendszerváltáskor azért találták ki, hogy ne lehessen a Szocialista Pártot a balszélre szorítani, és legyen, aki az esetlegesen balról támadókat szép ütemesen felmorzsolja.
Vajnai Attila pártja, a Magyarországi Munkáspárt 2006 egy tisztességes marxista párt, amelyik semmiféle szélsőségnek vagy erőszaknak nem híve, az ő elveik bátran vállalhatók és minden demokrata számára tolerálhatók, hiszen a párt zömében idős tagjai is a társadalmi változásokat a fejlődéstől várják, és azért dolgoznak, hogy a kétkezi munkás ne legyen pária a saját országában.
Ki hát akkor ma a kommunista Magyarországon?
Aki hangosabban tudja ordítani a másikról?
Vagy akire irigyek vagyunk?
Vagy ez is csak olyan általános újszitokszó, mint a böszme?
Hemperegni tudnék a röhögéstől, mikor Gyurcsányt lekomcsizzák, vagy a Szocialista Pártra akarják ragasztani ezt a címkét.
Itt neonáci párt létezik a Parlamentben, de kommunista nem, és csak egyetlen pártot lehet a sztálinizmussal hírbe hozni.
Akik kitalálják melyiket, azok között kisorsolom Deutsch Tamás sajátkezűleg írt önéletrajzát.
És akkor most lehet komcsizni, mindenkinek jó egészséget hozzá!
:O)))
