CSIPET KIS NOSZTALGIA

Hej, boldog ifjúság, mikor az emberfia még játékos volt, mint a rinocérosz, amikor még minden lányt gyönyörűvé tettek saját tomboló hormonjaink, de szép is voltál!
Gimnáziumban történt, másodikosok voltunk, remek osztály, nagy társasági élet, kóstolgattuk a felnőtt-létet, hajkurásztuk a lányokat, ők meg menekültek előlünk, miközben arról ábrándoztak, hogy valamelyik negyedikes üldözi őket...

Mindenesetre abban nagy volt az egység, hogy a tanórák a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak, és ezt mindahányan helytelennek minősítettük.
Természetesen az élet az órák alatt sem állt meg, egy-két vérszomjas kémia vagy matematikatanár tudta csak elérni, hogy viszonylagos nyugalomban maradjunk, a többiek életét viszont kissé megnehezítette intenzív magánéletünk, melynek során igen jól tudtuk érezni magunkat, főleg, ha környezetünkben a barátaink telepedtek meg.

Nem mindig úsztuk meg fegyelmezés nélkül, volt, amikor változatos és ötletes büntetésekkel zavarták magánéletünket a felháborodott tanerők.
Engem is elért a retorzió, kiemeltek, mint hangadót megszokott környzetemből, és másik padba ültettek, egy lány mellé, aki egyébként remek szinésznői képességeivel elérte, hogy azt gondolják róla, hogy decens úrilány, aki él-hal a tanulmányaiért.
Küllemre - ha legjobb a huszonnégyes - legalább huszonkettes volt, dús keblekkel felszerelkezve - ilyet írt nekem az orvos!
Hát viháncolni nem mertünk, de azért vad levelezést folytattunk az órák alatt, mígcsaknem a biológia tanárnő, - akinek pedig illett volna tisztában lennie életkorunk követelő parancsaival - be nem gyűjtötte a leveleket, melyek élén ott szerepelt aktuális zsengém, mely általában a nők, konkrétan pedig padtársam küllemét dícsérte, meglehetős részletességgel és szuperlatívuszokban, versben fogalmazva.
Hát, ez volt az az eset, mikor rosszkor voltam rossz helyen - ez aztán életem során még többször előfordult velem, de nem tanultam semmiből.
Abban az évben jelent meg ugyanis Weöres Sándor Antik ekloga című brilliáns költeménye, mely nagy vihart váltott ki, viták folytak arról, hogy a mű és szerzője belefér-e a szocialista kultúrába, de mindenesetre mindenki, aki túl volt az Ablak -Zsiráfon azon törte magát, hogy megszerezze a művet.
Sajnos, én el voltam foglalva padtársnőmmel, Zsuzsival és átmenetileg felfüggesztettem a művelődést, így ki is maradtam a jóból, de ez nem hatotta meg a tanári testületet, merthogy a versem továbbították az igazgatónőhöz, miután megállapították, hogy valószínűleg egy Weöres-epigon lehetek.
Merthogy biztosan az a vers inspirált, hogy egy erotikától (pornográfiától?) vadul csöpögő művel igyekezzem meghódítani Zsuzsit, aki életben Csisztu Zsuzsára hasonlított, jóllehet ő akkor még nem is élt...

Aztán az osztályfőnököm megvédett, hivatkozván elévülhetetlen érdemeimre, melyekre mint KISZ-titkár tettem szert, mely funkciót rövid megszakításokkal a középiskola alatt végig betöltöttem, mert amikor leváltottak, akkor megállt a közélet.
Nem is szólva arról, hogy vadul raccsoló osztályfőnököm szerint ezekben a periódusokban desthuktívvá váltam.
Zsuzsinál viszont ezzel népszerű lettem, mint sárgarépa az apácakolostorban, a tanári kar minden tagja vigyorgott rám a folyosón, mint a vadalma, a felsőbb osztályokba járó fiúk is elismerően veregették a vállam, szóval nagyon bejött ez az ügy, mindjárt érthetővé vált, hogy mit is jelent az írott szó hatalma.

Ma beleolvastam a Kaláka című irodalmi folyóiratba, Radnóti eclogái közül van benne néhány (de nagy állat, aki Horthynak szobrot állít, az övét meg ledönti...) - eszembe jutott fiatalkori botlásom, és mivel már rettenetesen unom a magyar politikai vegyes pártállású élet ökreit, gondoltam, elmesélem nektek is, hogy min vigyorogtam itt magamban, mikor eszembe jutott.
Az Antik eklogát meg közzéteszem itt, szerintem nagyon szép, hangulatos vers, - mecsoda szakmai tudás, mecsoda ritmusérzék, mecsoda nő lehetett...
Jó szórakozást hozzá!

WEÖRES SÁNDOR: ANTIK EKLOGA

Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.

Azért tudtak ezek a nagy költők élni...

:O)))

NOSZTALGIA...

Így hatvan és Miskolc között néha visszagondol már az ember az elmúlt évekre.

Világ röheje, de sokat látott ember lettem, elmondhatom, hogy sok mindent megértem, sok dolgot megértettem, még többet megemésztettem és néhányat megbántam.
A világ rengeteget változott körülöttem, ez talán legjobban a technika változásain mérhető le.

Ma mutatták a televízióban éppen, hogy húsz éves a mobiltelefonálás Magyarországon, - gyermekkoromban ez a lehetőség legfeljebb Verne regényeiben szerepelt, mint szép utópia, de lehet, tán még ott sem.

Televízió nem volt, a rádió elektroncsövekkel, „lámpákkal” működött, - a mi tizenkétlámpás rádiónkkal elfogadhatóan lehetett hallgatni a Szabad Európát, azt ülte körül a bérház férfinépe 56-ban, abból hallgathattam 56-ban Nagy Imre szózatát: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” - mint kiderült, a kormány helye akkor már a Jugoszláv Követségen volt…
Volt előtte hatlámpás rádiónk is, de az sajnos elég rozoga volt – apám tudott csak életet lehelni bele, míg aztán egy szilveszteri műsor közben elromlott, a csavarhúzó nem volt szigetelt nyelű,  ez meg ahhoz vezetett, hogy a csavarhúzót apám belevágta a lámpák közé, elrendezve ezzel a néhai rádió sorsát örökre.
De volt a házban „kolhozdoboznak” becézett szerkezet is, - a mai kábeltelevíziók rádiós őse – Kossuth és Petőfi volt a kínálat.
A lemezjátszó karjába pedig acéltűt kellett beilleszteni és becsavarozni, csak évek múlva jött aztán a mikrobarázdás hanglemez.
Aztán szerencsénk volt, mert jóformán az első adásoktól kezdve nézhettük a Televíziót, - a szomszéd lakásban lakott a kísérleti adások főmérnöke, eleinte az ő szolgálati készlékén, aztán mikor megvehette azt, akkor eladta nekünk.
Adásnapokon a fél ház felvonult hozzánk székekkel, sámlikkal és a műsort mindig kommentálta is valamelyik öreglány – lehetett a matuzsálem tán még akár ötven éves is…
A készüléket megcsodálták a haverok is, - meg is dicsérték - nézd már! – mekkora varázsszeme van annak a rádiónak! - rikkantotta haverom, porrá rombolva ezzel tulajdonosi büszkeségemet.
Merthogy a rádiónak volt a hangolást segítő varázsszeme is, zölden és rejtélyesen világított, ha bekapcsoltuk…
Aztán az első számítógépet már idősebb korban láttam, először a Spektrumot, aztán a Commodore 64 -et, és vállalkozást is szerveztem az új technikával való ismerkedésre, - ZX 81-volt a géppark, és mindenki boldogan lövöldözte háromszögletű űrhajójából a képernyőn lefelé iparkodó ellenséges flottákat.
Eleinte mindenki programozást akart tanulni, szinte mindenki azt feltételezte, hogy neki kell a programot megírni, ha használni akarja a gépet.
A számítástechnika olyan volt, mint a korabeli Omega-koncert: a színpadon nagy füst, amiből rettenetes hangok szűrődtek ki.
Aztán a cégnél, amelyiknek vezetője voltam a bevezettük a számítógépes adatfeldolgozást, - aki akkor tanult DOS-ban dolgozni, az még ma is utálja a csicsás Windows képernyőket.
A gépek kapacitásának növekedése és a perifériák változása is viharos volt, - az első floppy-lemezek még valóban hajlékonyak voltak, de használtunk az oktatásban adatrögzítésre kazettás magnetofonokat is.
Aztán sorra és egyre gyorsabb ütemben tűntek fel a technikai újdonságok, rengeteg dolog kiment a divatból.
Ma már körömnyi szerkezeteken tároljuk az adatokat, és a fejlődés nem állt meg, sőt – egyre gyorsul…
Mikor gyerek voltam, a poros utcákon lovaskocsik közlekedtek, és amikor a bérház előtt megállt a haver faterja a vállalti Pobjedával, akkor összefutott az utca gyerekserege.
A szemetet nyitott lovas kordékkal szedték, három-négy volt egymás mögé kötve egy hajtó parancsnoksága alatt, aki vadul kolompolt.
A házat a viceházmester – a vici – takarította, mindennap felmosta a lépcsőházat és hetente kétszer összeszedte és levitte a szemetet, a házmester kapupénzt szedett.
Nem volt elektromos hűtőszekrény, viszont volt jeges, - a fűtést szénnel vagy fával oldottuk meg, - a szenesek is lovaskocsival közlekedtek és mérésnél általában jól átverték a népet.
Falun a pottyantós budi volt a divat, előkelőéknél a fürdőszobában a zománcozott kád mellett a meleg vizet fával fűtött fürdőhengerrel állította elő a tulajdonos, - de ez már azért a felső-középosztály szintje volt, akik kettőkor tálaltak ebédre, nem ám parasztosan, kolompszóra délben…
Láttam az utcákon ávós-járőrt sétálni, a József Attila utcából jöttek, láttam 1956-ban a Ferencvárosi pályaudvar kifosztását, a kilőtt vödörből kifolyt bor elvesztése okán előadott cifra káromkodásokat, láttam az orosz katonákat, akik odajöttek a kerítéshez barátkozni, de előtte nap este a tankokat is láttam, akik beálltak a háztömb köré ás a motorokat bőgetve forgatták a lövegtornyokat.
Láttam, amikor a házunkban lakó párttitkár spájzát kilőtték Ivánék, és azt is láttam, amikor a ház lakói összedobták neki az ennivalót, merthogy az utcán járni akkor nem volt életbiztosítás.
Nagypapa feljött faluról, aztán ottragadt, mert kiújultak a harcok, anyám tepsiben sütött kenyeret és mi, gyerekek a pincében játszottunk doktorosdit.
Rajzoltunk aztán nemzetiszínű zászlóval ékesített tankokat, Kossuth-címert, és később, mint jó tanuló lehettem úttörővasutas, lehettem táborban Csillebércen, - ott, hol a tölgyek őrzik a völgyet…”
Később Kisz-titkár lettem az osztályban, de leváltottak, mert osztálybulin Magdi néni kinyitotta a használaton kívüli vaskályha ajtaját, mikor kezdtünk gyanússá válni számára és a lábára estek az üres borosüvegek, ez pedig ideológiailag tűrhetetlennek bizonyult.
Aztán kis idő múltán közfelkiáltással visszaválasztottak, - már akkor sem álltam doktriner hírében, és ezt akceptálta az osztály.
A változások mindig igen gyorsan jöttek, egyik a másik után.
Ki gondolta volna 1952-ben, hogy az ütemes vastapssal ünnepelt Rákosinak négy évvel később a lábát nyakába szedve kell menekülnie az országból, ki hitte volna, ’56 novemberében, hogy Kádárt ’57. május elsején százezrek ünneplik?
Ki hitte volna 86-ban, hogy öt év múlva nem lesz MSZMP, mint ahogy azt sem hitte volna senki még egy évvel ezelőtt sem, hogy ez az ország a lopakodó diktatúra felé fog indulni.
Tulajdonképpen egyetlen politikusnak sikerült itt hosszabb távra berendezkedni, persze ő nem a nemzet megosztásán, hanem az ellenétek elsimításán fáradozott, - aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette és az elv a gyakorlatban is érvényesült…
Miért írtam ma erről?
Talán azért, hogy figyelmeztessem azokat, akik ma szertelen gőgjükben az örökkévalóságra terveznek berendezkedni, akik agresszióval, erőszakossággal akarják megoldani hatalomtechnikai problémáikat arra, hogy a világ gyorsan változik, és benne változunk mi is.
Aki ma ennek tapsol, az könnyen tapsolhat holnap másnak, aki ezt elfelejti az politikusként előre borítékolhatóan bukott ember.
Aki nem tanul a múltból, az könnyen beleeshet elődeink hibáiba.
Mindahányunknak jobb lenne, ha ezt sikerülne elkerülni…


:O)))