Megadta magát az ATV, a nyilasok is
szerepelhetnek műsoraikban - Vona valószínűleg hálás lesz és a döntéshozó remek
beosztást kap majd a gettóban.
Ma kézhez kaptuk a partecédulát, melyben Mihancsik Zsófia visszanyúlt a nyomtatott és személytelenné vált gyászjelentés eredetéhez és szép levélben tájékoztatta olvasóit arról, hogy a Galamus-csoport elhunyt.
Szerettem a Galamus-csoportot és voltak – vannak (ki tudja meddig…) szerethető arcai az ATV-nek is.
Habár a csatorna már régebben megkezdte lassú, ám biztos végkimenetelű odasimulását Orbán szőrös seggéhez, de ne rójuk fel nekik – volt az a pénz, amiért Németh Sándor maradék kis haja korpás lett.
Sajnálom mindkettőt, és sajnálom a többi médiumot is, melyek óvatos manőverezését bánatos tekintettel már hosszabb ideje nyomon követhetjük.
Sajnálom a Klubrádiót, a drágajó Bolgár urat, aki vénségére lett kénytelen patikamérlegen mérlegelni, hogy mi is legyen a véleménye.
Sajnálom a nyomtatott sajtó zászlóshajóját és annak internetes változatát, mely olyan, mint a mesebeli lány, aki hozott is, meg nem is: úgy csinál, mint aki teret ad az interaktivitásnak, miközben sunyin behúzza a féket, technikai nehézségekre hivatkozva.
Sajnálom a Népszavát, mert ha élni akar, akkor kénytelen eltűrni a hatalom cinizmusát, mely úgy próbálja ellehetetleníteni, hogy látványos hirdetéseket tesz közzé attól a cégtől, mely a mai hatalom gátlástalan rablását szimbolizálja.
Ezek is csak pofáznak, üzenik ezzel, - de ki tudja, ennekutána kinek az érdekeit szolgálják, gondolhatja az olvasó, ha meglátja a féloldalnyi, hivalkodó Közgép-hirdetéseket.
Nem igaz, hogy ezt az újságnál nem ismerik fel, de ha választani kell az életbenmaradás és a megalkuvás között, hát nem ők az egyetlenek, akik az életbenmaradásra szavaznak.
Úgy érzem magam, mint a hajósinas a süllyedő hajón, aki a maga korlátozott ismereteivel megpróbálja felmérni a károkat.
Nehézkes dolog, mert amerre nézek, csak úgy dől be a víz a lékeken, a gépek állnak, nincs kapitány a hídon, akik pedig ott állnak, azok közül többen maguk is felelősek a kialakult helyzetért, és még ma sem látszanak felismerni azt, hogy nem az iránytűvel volt baj, hanem azzal, hogy elengedték a kormánykereket.
Elfelejtették olajozni a gépet és a végén már segítséget sem tudnak kérni senkitől, mert nincs rádió, és az utolsó ködkürtöket is otthagyják a beosztott matrózok.
És csak azért nem sajnálom Mihancsik Zsófiát is, mert az számára megalázó lehetne, és mert tudom, hogy neki a Galamus nem a megélhetést jelentette, hanem ügy volt.
Méghozzá jó ügy volt, a demokrácia ügye.
A csoport tagjai éveken át magyarázták olvasóiknak az őket körülvevő világot, sokan tőlük tudták meg, hogy azt a barna krémet, melyet meg szeretnének etetni velük, fogyasztás előtt meg kellene „illatolni” – ahogy a szaglást a borászok nevezik, hátha ettől az ócska boruk fogyaszthatóvá válik.
A csoport tagjai persze majd valahogy túlélik a dolgot, lesz, aki megköti a maga kompromisszumait a hatalommal, lesz, aki megpróbál partra úszni, legyen a világítótorony bármennyire távol is, és persze lesznek olyanok is, akiknek ez a döntés pályafutásuk végét jelenti, hiszen nem lesz média-felület, mely teret adna gondolataiknak.
Szomorú.
Ügyet elveszíteni kicsit olyan, mint elveszíteni a szülőnek gyermekét.
Mikor megszületik, a szülők nagy reményekkel nézegetik az aranyos babát, aztán gondosan nevelgetik, örülnek a sikereinek, anyagi áldozatokat hoznak érte, és amikor a békésnek tűnő mellékutcában elüti őt egy harckocsi, akkor a szívük beleszakad.
Ismerős az érzés, még a rendszerváltás tájáról, amikor rengeteg ember, aki nem pénzért, meg előmenetelért támogatta a rendszert, aki hitt abban, hogy nem szükségszerű, hogy ember embernek farkasa legyen, hirtelen ottmaradt elvesztett hitével, csalódásaival, szinte reménytelenül.
És bár természetesen talpraállt és lehet, hogy jobban is élt, mint azt megelőzően, mégis – a mai napig fájnak az elvesztett illúziók, és viszolyogva nézi a tülekedést olyan dolgokért, melyeket anno természetesnek vett.
Jó szerzői voltak a csoportnak, meggyőző, megnyerő, okos emberek, akikre mindig oda kellett figyelni, és akiket – éppen a csoport léte miatt – nem lehetett szem elől téveszteni, mert az érdeklődő ember nem a személyt, hanem a politikai- kulturális műhelyt kísérte figyelemmel.
A Galamus intézmény volt – hiányozni fog.
Nagyon csodálkoznék, ha lenne bármilyen hivatalos fórum, amelyik köszönetet mondana Mihancsik Zsófiának, akinek érvelését meg lehet érteni: „És ha már az írásnak nem látom értelmét, annak végképp nem, hogy továbbra is az egész életemet felfalja egy ilyen végső soron kudarcos kísérlet.”
A kísérlet egyébként szerény véleményem szerint nem volt kudarcos, ha valaki itt kudarcot vallott, hát az a demokratikus oldal politikusainak sora és a demokraták gazdasági holdudvara, mely végtelen korlátoltságában nem ismerte fel sem a média jelentőségét, sem azt, hogy pénzt csak egy pontig lehet pótolni szorgalommal, elkötelezettséggel és elhivatottsággal.
Hadd köszönjem meg hát én, mint a portál olvasója (hozzávetőleg, mint az ismeretlen katona…) talán a többi olvasó nevében is Mihancsik Zsófia munkáját, remélhetőleg olvashatjuk is még, és szerkesztőként is találkozhatunk majd vele, ha levonul egyszer végre a szennyes ár.
Adjunk hálát a sorsnak, mert megmaradt nekünk az internet szabadsága - ki tudja meddig.
Addig viszont a sokszáz, sokezer kommentelő, blogger, milliónyi vitatkozó és nyughatatlan ember csak kialakít valamiféle épkézláb véleményt, még ha nem is mindig helyesen.
De a nyilvánosságot már csak erőszakosan lehetne visszaszorítani, ennek sikere meg legalábbis kétséges.
Lehet, a hatalom pöffeszkedése hozza majd el a magyar internetes média virágkorát, a klasszikus újságírás meghaladását, a valódi interaktivitást – ki tudja?
Mindenesetre reménykedjünk, hiszen a véleményt ugyanúgy nem lehet belefojtani a társadalomba, mint libába a gágogást.
Írni kell, hiszen a klasszikus írástanítás sem azt mondja, hogy az újságíró ír, hanem azt, hogy az úr ír – és manapság már a hölgy is ír…
Új formákat kell találni, hiszen ma már az írás és a mozgókép összeházasításához egy okostelefon is elég, és nem igaz az, hogy csak Győzike handabandázására van igénye a társadalomnak.
Vannak még, akik szeretnek és tudnak is gondolkodni, akik szeretik érteni, hogy mi és miért folyik körülöttük.
És vannak gyerekeik, unokáik, akikért felelősek, és akik egyszer majd megkérdezhetik, hogy miért nem segítettek nekik megérteni az őket körülvevő világot.
Tudnunk kell majd válaszolni nekik.
:O)))
Ma kézhez kaptuk a partecédulát, melyben Mihancsik Zsófia visszanyúlt a nyomtatott és személytelenné vált gyászjelentés eredetéhez és szép levélben tájékoztatta olvasóit arról, hogy a Galamus-csoport elhunyt.
Szerettem a Galamus-csoportot és voltak – vannak (ki tudja meddig…) szerethető arcai az ATV-nek is.
Habár a csatorna már régebben megkezdte lassú, ám biztos végkimenetelű odasimulását Orbán szőrös seggéhez, de ne rójuk fel nekik – volt az a pénz, amiért Németh Sándor maradék kis haja korpás lett.
Sajnálom mindkettőt, és sajnálom a többi médiumot is, melyek óvatos manőverezését bánatos tekintettel már hosszabb ideje nyomon követhetjük.
Sajnálom a Klubrádiót, a drágajó Bolgár urat, aki vénségére lett kénytelen patikamérlegen mérlegelni, hogy mi is legyen a véleménye.
Sajnálom a nyomtatott sajtó zászlóshajóját és annak internetes változatát, mely olyan, mint a mesebeli lány, aki hozott is, meg nem is: úgy csinál, mint aki teret ad az interaktivitásnak, miközben sunyin behúzza a féket, technikai nehézségekre hivatkozva.
Sajnálom a Népszavát, mert ha élni akar, akkor kénytelen eltűrni a hatalom cinizmusát, mely úgy próbálja ellehetetleníteni, hogy látványos hirdetéseket tesz közzé attól a cégtől, mely a mai hatalom gátlástalan rablását szimbolizálja.
Ezek is csak pofáznak, üzenik ezzel, - de ki tudja, ennekutána kinek az érdekeit szolgálják, gondolhatja az olvasó, ha meglátja a féloldalnyi, hivalkodó Közgép-hirdetéseket.
Nem igaz, hogy ezt az újságnál nem ismerik fel, de ha választani kell az életbenmaradás és a megalkuvás között, hát nem ők az egyetlenek, akik az életbenmaradásra szavaznak.
Úgy érzem magam, mint a hajósinas a süllyedő hajón, aki a maga korlátozott ismereteivel megpróbálja felmérni a károkat.
Nehézkes dolog, mert amerre nézek, csak úgy dől be a víz a lékeken, a gépek állnak, nincs kapitány a hídon, akik pedig ott állnak, azok közül többen maguk is felelősek a kialakult helyzetért, és még ma sem látszanak felismerni azt, hogy nem az iránytűvel volt baj, hanem azzal, hogy elengedték a kormánykereket.
Elfelejtették olajozni a gépet és a végén már segítséget sem tudnak kérni senkitől, mert nincs rádió, és az utolsó ködkürtöket is otthagyják a beosztott matrózok.
És csak azért nem sajnálom Mihancsik Zsófiát is, mert az számára megalázó lehetne, és mert tudom, hogy neki a Galamus nem a megélhetést jelentette, hanem ügy volt.
Méghozzá jó ügy volt, a demokrácia ügye.
A csoport tagjai éveken át magyarázták olvasóiknak az őket körülvevő világot, sokan tőlük tudták meg, hogy azt a barna krémet, melyet meg szeretnének etetni velük, fogyasztás előtt meg kellene „illatolni” – ahogy a szaglást a borászok nevezik, hátha ettől az ócska boruk fogyaszthatóvá válik.
A csoport tagjai persze majd valahogy túlélik a dolgot, lesz, aki megköti a maga kompromisszumait a hatalommal, lesz, aki megpróbál partra úszni, legyen a világítótorony bármennyire távol is, és persze lesznek olyanok is, akiknek ez a döntés pályafutásuk végét jelenti, hiszen nem lesz média-felület, mely teret adna gondolataiknak.
Szomorú.
Ügyet elveszíteni kicsit olyan, mint elveszíteni a szülőnek gyermekét.
Mikor megszületik, a szülők nagy reményekkel nézegetik az aranyos babát, aztán gondosan nevelgetik, örülnek a sikereinek, anyagi áldozatokat hoznak érte, és amikor a békésnek tűnő mellékutcában elüti őt egy harckocsi, akkor a szívük beleszakad.
Ismerős az érzés, még a rendszerváltás tájáról, amikor rengeteg ember, aki nem pénzért, meg előmenetelért támogatta a rendszert, aki hitt abban, hogy nem szükségszerű, hogy ember embernek farkasa legyen, hirtelen ottmaradt elvesztett hitével, csalódásaival, szinte reménytelenül.
És bár természetesen talpraállt és lehet, hogy jobban is élt, mint azt megelőzően, mégis – a mai napig fájnak az elvesztett illúziók, és viszolyogva nézi a tülekedést olyan dolgokért, melyeket anno természetesnek vett.
Jó szerzői voltak a csoportnak, meggyőző, megnyerő, okos emberek, akikre mindig oda kellett figyelni, és akiket – éppen a csoport léte miatt – nem lehetett szem elől téveszteni, mert az érdeklődő ember nem a személyt, hanem a politikai- kulturális műhelyt kísérte figyelemmel.
A Galamus intézmény volt – hiányozni fog.
Nagyon csodálkoznék, ha lenne bármilyen hivatalos fórum, amelyik köszönetet mondana Mihancsik Zsófiának, akinek érvelését meg lehet érteni: „És ha már az írásnak nem látom értelmét, annak végképp nem, hogy továbbra is az egész életemet felfalja egy ilyen végső soron kudarcos kísérlet.”
A kísérlet egyébként szerény véleményem szerint nem volt kudarcos, ha valaki itt kudarcot vallott, hát az a demokratikus oldal politikusainak sora és a demokraták gazdasági holdudvara, mely végtelen korlátoltságában nem ismerte fel sem a média jelentőségét, sem azt, hogy pénzt csak egy pontig lehet pótolni szorgalommal, elkötelezettséggel és elhivatottsággal.
Hadd köszönjem meg hát én, mint a portál olvasója (hozzávetőleg, mint az ismeretlen katona…) talán a többi olvasó nevében is Mihancsik Zsófia munkáját, remélhetőleg olvashatjuk is még, és szerkesztőként is találkozhatunk majd vele, ha levonul egyszer végre a szennyes ár.
Adjunk hálát a sorsnak, mert megmaradt nekünk az internet szabadsága - ki tudja meddig.
Addig viszont a sokszáz, sokezer kommentelő, blogger, milliónyi vitatkozó és nyughatatlan ember csak kialakít valamiféle épkézláb véleményt, még ha nem is mindig helyesen.
De a nyilvánosságot már csak erőszakosan lehetne visszaszorítani, ennek sikere meg legalábbis kétséges.
Lehet, a hatalom pöffeszkedése hozza majd el a magyar internetes média virágkorát, a klasszikus újságírás meghaladását, a valódi interaktivitást – ki tudja?
Mindenesetre reménykedjünk, hiszen a véleményt ugyanúgy nem lehet belefojtani a társadalomba, mint libába a gágogást.
Írni kell, hiszen a klasszikus írástanítás sem azt mondja, hogy az újságíró ír, hanem azt, hogy az úr ír – és manapság már a hölgy is ír…
Új formákat kell találni, hiszen ma már az írás és a mozgókép összeházasításához egy okostelefon is elég, és nem igaz az, hogy csak Győzike handabandázására van igénye a társadalomnak.
Vannak még, akik szeretnek és tudnak is gondolkodni, akik szeretik érteni, hogy mi és miért folyik körülöttük.
És vannak gyerekeik, unokáik, akikért felelősek, és akik egyszer majd megkérdezhetik, hogy miért nem segítettek nekik megérteni az őket körülvevő világot.
Tudnunk kell majd válaszolni nekik.
