GLAUZIUSZ BÁCSI ELTÉPTE A KOTTÁT

Elballagtak a középiskolák végzősei

Rokonságuk, szüleik, testvéreik ott álltak szeretettel és örömmel mosolyogva az iskola folyosóin, virágcsokorral várva őket, amint a sok évszázados tradíció szerint énekelve ballagtak körbe az iskolán, utoljára még emlékezetükbe vésve a hangulatot, az osztálytermek képét, az iskola illatát, a gyermekkor utolsó állomását.

Mindenki boldog, hiszen felnőtt a gyerek, a gyerek is boldog, mert azt hiszi, hogy mostantól majd gyökeresen megváltozik a világ, innentől nem szól bele senki és semmi az életébe, melyet majd egyedül ő fog formálni, természetesen a saját szája íze szerint.

Optimisták és lelkesek, szépek, fiatalok, vidámak, jó nézni őket, csak az idősebbeknek szorul el kissé a szíve, mikor belegondolnak, hogy ugyan, mi válhat valóra ezeknek a gyerekeknek az álmaiból, terveiből?

Mi lesz a valóságos válasz a ma nevetve feltett kérdésre, hogy na ecsém, mi leszel, ha nagy leszel?

Nem egyszerű a válasz, hiszen a világ eléggé megváltozott körülöttünk, - mit mondjak, szebb nem lett, azt már nyilvánvaló.

Volt itt néhány szerencsés nemzedék, melynek kinyílott a világ, akik számára megadatott a társadalmi felemelkedés lehetősége, akik ki tudtak törni társadalmi helyzetük korlátai közül, ha ők is úgy akarták.

Ma azért nincs ez így egészen.

Holnap elkezdődnek az érettségi vizsgák, és mikor véget érnek, eldőlhet azok sorsa, akik tovább szeretnének tanulni.

Most először az elmúlt ötven évben úgy tűnik, hogy a jó szociális helyzet közvetlenül is megjelenik a felvételi követelmények között, hiszen a mai állam vezetői úgy döntöttek, hogy inkább a saját jövőjükbe fektetnek be, mint Magyarország jövőjébe, melyet egyébként oly könnybelábadt szemmel és zászlót lengetve szoktak emlegetni, miközben csökkentik a továbbtanulók támogatását.

Rossz nézni azt a vergődést, mely a most felnövekvő nemzedékek körül folyik - a reformoknak csúfolt szerencsétlenkedéseket, a jobb esetben koncepciótlan, rosszabb esetben a XIX. századot idéző elvek alapján megálmodott falansztereket, melyekben nem a gyermek nevelése, hanem az emberi erőforrás előállítása folyik, nyálas szenteskedéssel nyakonöntve.

Ez ma a magyar ifjúságpolitika, a Lázár-skála aljának folyamatos feltöltésével, mint távlati céllal a nemzet számára.

Az elmúlt húsz év sem volt az oktatásügy diadalmenete, hiszen a pártok versenyt folytattak, hogy ki tud több gyereket a felsőoktatásba tuszkolni, ennek következtében a valóságos társadalmi igények háttérbe szorultak, viszont megnőtt a műköröm-ruhatár szakot végzettek száma, akik csak négy évvel később csalódtak, mint azok, akiknek nem volt elég pontjuk a felvételhez.

Ma már a helyzet egyszerűbb.

Eleve vagy harmincezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba, miután a család felmérte saját lehetőségeit és megállapította, hogy fizetős helyekre esélye sem lesz pályázni, hiszen a teherbíró képesség határai éppen a havi kiadások túlélésénél húzódnak, a hitelfelvételektől pedig manapság úgy fél mindenki, mint a tűztől.

Lehet bizonygatni, hogy ez a hitel veszélytelen, de az állam mára teljesen elveszítette szavahihetőségét, a devizahitelek bedőlése és a magánnyugdíj-pénztárak állami einstandolása, a vörösiszap-adományok elsíbolása után egy kormányzati embernek azt sem hiszik el, amit kérdez.

A tetejébe egymás örökös lehazugozásával maradék reputációjukat is eljátszották, hiszen az egyszerű állampolgár nem arra vágyik, hogy egy kocsirakomány morális hulla igazgassa az életkörülményeit, hanem szeretne abban hinni, hogy az ő életét komoly, megfontolt, emberséges politikusok igazgatják a nemzet érdekével összehangoltan.

De hát az e vajon a nemzet érdeke, hogy ne lehessen ebben az országban jogász, orvos, csak a gazdagok gyereke?

Vagy az a nemzet érdeke, hogy ne létezzen ebben az országban társadalmi mobilitás?

Ezt egyszer már előadtuk, amikor a dzsentri megszállta a közigazgatást, az arisztokrácia az állam felső vezetését - róluk szóltak később az Arisztid - Tasziló viccek.

Tehetségüket két vesztett háború és milliók pusztulása minősítette, ma ők a példaképek nyomorból kivakarózott családokból származó politikusaink előtt.

Tisza István a példaképük, a gőgös gróf, aki a cipője talpát se törölte volna bele ősük ünneplő ruhájába sem, már ha lett volna két ruhájuk összesen.

A szegény ember gyereke pedig folytathatta apja foglalkozását, a társadalmi rétegek között sem volt nagyon átjárás, nem hogy a társadalmi osztályok között.

Megdermedt a társadalom, mint libazsír a hűtőben, ez pedig egy torz és igazságtalan világhoz vezetett.

Ma ezt a világot tervezik újjáépíteni, alulról felfelé építkezve, mert ma már a többedik nemzedék folytatja apái tevékenységét, nevezetesen a kocsmaajtó küszöbén ülve várja a segélyt.

Gyermekei számára is ez a sors marad, és a társadalmi rétegek megállíthatatlanul csúsznak lefelé, az alsó-középosztály a nyomorba, a középosztály helyzete is ingatag.

Így aztán eljutunk - nem is sokára - vezetőink és nemzeti tőkéseink által vágyott állapotba, melyben a szegénység olyan nagy, hogy aki élni akar, az boldogan dolgozik néhány fabatkáért 16 órát is naponta, mint Kínában.

Ami nekem személy szerint legjobban fáj, az, hogy olyan emberek rugdalják vissza az átlagembert a nyomorba, akiket azok az évek és az a társadalom taníttatott és emelt fel a nyomorból, melynek szidalmazásából élnek ma, pedighát egy-két dolgot azért el lehetett volna tanulni a nagy forradalmárkodás közben.

Volt egyszer egy Állami Áruház című film, abban énekelt Glauziusz bácsi, akit Feleki Kamill játszott egy optimista és később igen népszerűvé váló betétdalt, az volt a címe, hogy "Ember lesz az én kisunokám".

Tudatom mindenkivel – Glauziusz bácsi eltépte a kottát, a földre dobta, kis ideig páros lábbal ugrált rajta, majd kissé lihegve megállt és elgondolkodott.

Aztán felvette, leírta újra, csak a szövegben az „ember” szót kicserélte a szolga szóval.

Így már stimmelni fog…

:O)))