Mikor fiatalok voltunk, még volt televízió.
Persze, akkor még a fű is zöldebb volt, meg az ég is kékebb,
azok pedig, akik megjelentek a képernyőn, csodaemberek, mintha egy más
bolygóról keveredtek volna közénk.
Régen volt.
Arról jutott ez eszembe, hogy olvasom: a XIII. kerületben
díszpolgári címet kapott három nagyon érdemes ember, Angyal Ádám, minden fiatal
gazdasági vezető hajdani példaképe – ma egyetemi tanár, már ha még megvan az
egyeteme, - Portisch Lajos, „a” sakkozó, aki a másik volt, akit sakkozásáért
csodáltunk, és akinek a neve a sakkozás szóról úgy ugrott be mindenkinek, mint
libáról a comb.
És Vitray.
Nem, nem Vitray Tamás, hanem „a” Vitray, az intézmény, aki
személyében együtt volt tanárunk, szórakoztatónk, műveltség terén példaképünk, a
két lábon járó szabálykönyv, a kvízmester, a szelíd humorú, segítőkész ember.
Ez persze azt is jelenti, hogy lehettek akár hibái is,
hiszen hibátlan ember tán egy, ha született ebben az országban, de most ne rontsuk
el vele a hangulatunkat.
Vitray a hibáit nemigen osztotta meg velünk, nézőkkel, mi
belőle csak a jót kaptuk.
A televízióval kapcsolatban ritka szerencsém volt, mert
hajdan, a kísérleti adások idején a velünk szemben levő lakásban lakott a
születendő új technikai csoda főmérnöke, aki az első készülékét – egy német
készüléket - nekünk adta el, mikor egy modernebb típusra cserélték neki.
Szép gép volt, amikor Kuki haverom először meglátta, vidáman
felrikkantott: mekkora varázsszem van ezen a rádión!
És ez a varázsszem valóban varázslatos volt, merthogy ugyan
addig is hallgattuk a rádiót – egészen másként, mint most tesszük, hiszen akkor
a rádiójátékoknak és a szórakoztató műsoroknak komoly közönsége volt, akik
körbeülve a készüléket hallgatták az adást – de ez valami egészen más volt, még
ha csak fekete-fehérben is, kicsi kis képernyőn is, de láthattuk is a történéseket.
Káprázatos élmény volt, ha a ma fiataljai meg szeretnék
érezni a differenciát, akkor egy olyan készüléket kell elképzelniük, mely
köréjük varázsolja – nem képernyőn - a tájat, a cselekményeket három dimenzióban,
résztvevővé avatva az eddigi nézőt.
Vagy a fene tudja mit, de hogy nem lesz képernyője, az
biztos és hogy távkapcsolója sem, az is tuti.
Jelzem, az első televízióknak nem is volt távkapcsolójuk,
potmétereket tekergettünk, mint a rádión és minden családban akadt valaki, aki
állandóan állítgatott a képen, hogy élesebbek legyenek a kontúrok.
Merthogy akkortájt a televíziónézés közösségi élmény is
volt, jöttek a szomszédok a székekkel, sámlikkal az adásnapon, merthogy az adás
nem volt mindennapos dolog, és még a fejlődés következő fázisában is volt egy nap,
melyet meghagytak a magánéletre, merthogy aznap nem volt adás.
Vitray innen kezdve kísért bennünket végig életünkön, rengeteg
szép emléket hagyva maga után, olyan műsorokat, melyekhez mérhető ma igen kevés
van, ha van egyáltalán.
Sportriporterként kezdte, még a hősi időkben, olyan
bravúrokkal, mint a műkorcsolya és jégtánc világversenyek színes közvetítésével
a fekete-fehér képernyőn.
Divattervezőket megszégyenítő módon tájékoztatta a nézőket a
versenyzők ruháiról, megjelölve a színárnyalatokat, rámutatva a ruha szabásának
különlegességeire, emellett még arra is volt ideje, hogy megtanítsa nekünk a
sportág szabálykönyvét – soha nem volt annyi híve a sportágnak Magyarországon,
mint amikor ő közvetítette - még az antiszemiták vágyálmai között is a dupla
leszúrt Rittberger szerepelt…
Aztán megújította a labdarúgás közvetítését is, amikor a
meccseken nem volt hajlandó felspannoltan ordítva hadarni, mint Szepesi a
rádióban, - aki ahhoz szokott, bánatos is volt, hogy amikor a nagy rádiósztár
felajzottan ordított, hörgött valahol az infarktus határmezsgyéjén, hogy „Jönnek
a cseszlovákok, jönnek a cseszlovákok!” akkor azt Vitray egy unott „Nicsak!” eldünnyögésével
elintézte.
Aztán azt sem volt hajlandó kimondani, hogy egy-null, nála
az egy-null az egy-nulla volt és az ádáz harcot ennek elismertetéséért végül is
ő nyerte,
Hozzászoktunk, megszerettük és egy idő után rohadtul
idegesített már mindenkit, ha a közvetítések alatt a riporter szószátyárkodott,
nem hagyta a nézőre az események értékelését meg az emocionális rohamokat.
Aztán azok a szórakoztató műsorok!
Aki látta, soha nem felejti őt Gina Lollobrigidával, Antal
Imrével.
Jókedélyű, de soha nem ripacskodó műsorvezető volt,
beszélgetős műsoraiban sem ő volt a sztár, hanem beszélgetőpartnereit emelte
azzá, tulajdonképpen ő honosította meg a talk-show műfaját és mindjárt egy
elvárható szintet is rögzített benne – hej, de sokan nem ugorják meg mostanság.
A kvízműsorok királya is ő volt, sokat tanultunk tőle,
izgulva, szórakozva, többet tett az ismertetterjesztés ügyéért, mint a TITT – a
Tudományos Ismeretterjesztő Társaság.
Rengeteg fiatalt nevelt, neves televíziós személyiségek bújtak
ki a köpönyege alól, - még akkor is rengetegen maradnak, ha a kétharmadnyi
hálátlant egy legyintéssel elengedjük a számolásnál.
Rengetegen szerettek volna úgy nevet szerezni, hogy őt
támadták, de lepergett róla a rosszindulat, - legfeljebb leírta az illetőt egy
életre, de ebből mi soha nem tudtunk meg semmit, mert ő a televízióban
szerepelt, nem a magánéletben.
Humanista és széles látókörű ember, pedig már korán
megpróbálta az élet, hiszen még gyermek volt, miikor már meg kellett
tapasztalnia az emberekben lakó állatot, ez sok embert egy életre nyomorított
volna meg lelkileg.
Belőle humanistát és embert nevelt.
Próbálták politikailag támadni, de ez sem jött össze,
próbálták mellőzni, ezzel legfeljebb saját magukról állítottak ki szegénységi
bizonyítványt az elkövetők.
Olyan ez, mint amikor a család ifjai megpróbálják a
nagymamát a kamrában tárolni, mert ha ránéznek, mindig eszükbe jut saját
alkalmatlanságuk, kisszerűségük.
Vitray nemzeti kincs, úgy is illene bánni vele, nagy kár,
hogy ettől a kurzustól ez nemigen várható el.
Ellenben Angyalföld képviselőtestülete tisztességes
emberekből áll, akiket köszönet illet.
Mikor a múltról beszélünk, akkor könnyű Dugovics Tituszról
zengeni ódákat, de tudni kellene valamit kezdeni a velünk élő történelemmel is,
a Vitraykkal, Portisch Lajosokkal, Angyal Ádámokkal.
Nem kerül ez túl sokba, de az erkölcsi haszon óriási, mert
láthatják a fiatalok a követendő viselkedésmintát, ami igencsak rájuk fér ebben
a mai elembertelenedett világban.
Hát sok boldogságot Angyalföld díszpolgárainak, meg azoknak
is, akik odafigyeltek rájuk.
Talán még nem halt ki teljesen a tisztesség ebben az országban…
:O)))
PuPu!Nem tudom osztani a facebook-on írásaid,csak be másolva
VálaszTörlésKöszönet Angyalföldnek, a képviselőtestületnek, a polgármestenek. És persze örök hála e három egészen külünleges embernek.
VálaszTörlésA mai csontig történő benyalás után jöhet holnap a taposás.
VálaszTörlésCsatlakozom HM-hez, kiegészítem: Jól összeszarhatta magát gyerekkorában, ha még mindig nyalni kell a seggét. _Szerencse, hogy akad még rá jelentkező, mint pl. blogger.
VálaszTörlésHM-nek és 3 púp-nak küldök elgondolkodni valót!
VálaszTörlésAz a kor, melyről és akiről a BLOGGER ír, hamarosan történelem lesz /vagy már az is?/ és abban majd, úgy vélem, nem ti lesztek a mese főhősei!
Keves negyvenöt,
VálaszTörlésHM-nek és 3 púpnak (gondolom, az a bizonyos harmadik az, amit értelmes emberek esetében fejnek hívnak, amiben agyunk található) felesleges elgondolkodni valót küldeni. Akik így reagálnak e három, a saját szakmájában kiemelkedőt teljesítő személlyel kapcsolatban, azok a lényeget nem értik. Makoknák valami ostobaságot. Stílusuk ellen meg minden idegszálammal tiltakozom.
A két szerencsétlen bizonyítja a nagykönyvben írottakat: a saját maguk elleni gyűlöletet vetítik ki másokra.
Egyébként Vitray nem volt soha a kedvencem - de ettől még a teljesítményét elimerem. Sőt, elfogadom, hogy pl. Pupu ilyen elragadtatottan ír róla.
Portischról meg mit is tudhatna HM és az a bizonyos 3 púp?
1958-ban vettek szüleim televíziót. Munkácsy márkájut. Ez még a kísérleti adások ideje lehetett. Voltak rövid szünetek (kb fél órás)és hosszú szünetek, de soha nem lehetett tudni, mikor lesz vége. Mi gyerekek mégis ott ültünk a szünetjel idején is. Sok volt a színházi közvetítés, amit nagyon szerettem és a bábfilmek.Hát igen, Vitray korcsolyaközvetítéseit nem lehetett elfelejteni. Az év eseménye volt, amit alig vártunk.
VálaszTörlésPupu nem is értem! A jobboldalon tényleg mindenki defektes, és azt hiszi, hogy a jobboldaliság egyenlő az ordenáré mocskolódással?
VálaszTörlésRáadásul ez az állandó ánuszrózsa tisztogatási mániájuk! Brrr....