AKTIVISTASIMOGATÓ

Mottó: ” Csaxólok, hogy közben ám a terepen tízezernyi aktivista nyüzsög napi 16 órában, a lelkét kitéve, hogy a Fideszt legyőzze.
Csaxólok, hogy Ők nem a Puchlacik, meg a Szekeresimik ám, hanem olyan emberek, mint Ti vagy én.
Tudjátok, Ők nem korruptak, nem pénzért, hanem hitből kezdik nap mint nap újra a mókuskereket.”   JóVáros Blog
Nem mintha az idézett blog szerzőjének az általa leírt többi dologban ne lenne igaza, de ez a gondolata megérintett, mikor elolvastam.
Nem azért, mintha idáig nem becsültem volna sokra azokat, akik felvállalják a munka nehezét, akik hajlandók arcukat és a személyiségüket is beletenni abba a közdelembe, melynek első számú haszonélvezői az ősi recept szerint természetesen nem ők lesznek, akik az elmúlt négy évben is minden lehetséges alkalommal kiálltak elveik mellett.

A libát ők etetik-itatják, de a libacombot más fogja rágcsálni.
Ezzel nem törődnek, nekik elég, ha az általuk elképzelt társadalom felé tesz egy lépést az ország.
Ők voltak azok, akik sokszor még biztatást sem kaptak, akiktől mindig csak kértek és követeltek, akiket az elvégzett munkájukért kritizáltak - sokszor olyanok is, akik nem tettek keresztbe két gyufaszálat sem azért, hogy győzzünk, hogy minden tisztességes embernek jobb legyen ebben az országban.
Ők voltak azok, akik iparkodtak meggyőzni környezetüket az általuk képviselt elvek igazáról, ők tüntettek és gyűjtötték az aláírásokat a Szolidaritás zászlaja alatt, ők osztogatták az MSZP vörös szegfűjét, ők lelkesedtek Bajnaiért, és ők harcoltak Gyurcsány elfogadtatásáért akkor, amikor még azt is kevesen hitték, hogy a DK-ból valódi párt lesz valaha is.

Hittek benne, hogy tisztességes ügyet szolgálnak, és szolgálták is rendületlenül, pedig a hála ezen az oldalon sem politikai kategória.
Nekik nem jutott trafik, nem kaptak földbérletet, még kápók sem lehettek a közmunkás-csapatnál – mégis...
Sokszor ők voltak élő illusztrációi annak a magasztos, de nem túl jövedelmező erkölcsi elvnek, mely szerint az igaz ember akkor is hű marad a zászlóhoz, ha a rúdjával fejbevágják.
Hát, bizony, ebben a négy évben kijutott nekik rendesen, mert azért azt lássuk be, hogy ugyan az is fáj, mikor a politikai ellenféltől kapjuk a kupáncsapást, de az méginkább, mikor a sajátjaink vernek fejbe bennünket.

Terepszintről persze mást mutat a politika, mint a pártszékházak irodáiból, terepszinten itt mindenki ismer mindenkit.
A kínaiak szerint ez Magyarországon egyébként is általános igazság, amiben lehet is valami, mert itt az emberek az ellenfeleiket is ismerik, emlékeznek viselt dolgaikra, hangzatos lózungokat cáfoló tetteikre.
Mindenesetre nehéz azt az embert utálni, akivel hetente találkozunk az utcán, akivel

elbeszélgetünk, akivel ugyanúgy utáljuk Al Csutit (v. ö: Al Capone…), és akivel hasonlóak a napi problémáink, kezdve a megélhetéstől a közérzetig, a gyerek Londoni munkahelyéig.

Ők voltak azok, akik a háttérből kikényszerítették a demokratikus ellenzék együttműködését, mert azért egy előnyük kétségtelenül van az átlag-választóval szemben: a pártpolitikusok leginkább őket látják, őket hallják, ők tudják talán leghatékonyabban tolmácsolni a társadalom véleményét.
És ők a legérzékenyebbek a politika változásaira is, mert őket érdekli a politika és pontosan tudják, hogy mennyire hamis az az álláspont, mely szerint akkor teszi jól az állampolgár, ha nem foglalkozik a politikával, mert úgysincs befolyása rá.

Pedig van, éppen ilyenkor van, amikor a következő politikai elitet válogatja magának az ország, amikor eldönti, hogy kiket ültessen a nyakába, hiszen egy gyenge jellemű ember gyenge jellemű lesz politikusként is, akitől nem is várható más, csak saját érdekeinek képviselete.
Bátran állíthatom, hogy a személyek kiválasztásánál az aktivisták az első szűrő szerepét is betöltik, hiszen bárkiért azért nem mennek ki az utcára ázni-fázni, dideregni, bárki mellett nem fognak hitelesen és meggyőzően érvelni, bárkiért nem fogják a munkájukba belepakolni azt az emberi többletet, mely elengedhetetlen a győzelemhez.

Az aktivista úgy kell a pártoknak, mint egy falat kenyér, de a magyar politikai kultúrában még

mindig nem eléggé elismert, sokszor inkább csak a szükséges rossz, merthogy nem minden képviselőjelölt szeret személyesen felmászni egy létrára, szívesebben bízza ezeket a dolgokat másra, és ha szerencséje van, akkor talál is olyan embert, aki sokkal elegánsabban mászik, mint ő maga tenné.
Sokan közülük négy éve ott vannak minden rendezvényen, viszik a zászlót, a táblákat, berendezik a termet, hangosítanak, agitálnak az utcán, aláírásokat gyűjtenek, kenyeret kennek, pogácsát sütnek a saját spejzuk rovására, szervezik a rendezvények résztvevőit.
Sokukat már arcról fel lehet ismerni a különféle pártrendezvényeken, jelen vannak a facebookon, a különféle internetes fórumokon, ki-ki tehetsége szerint.
Ennek ellenére a véleményüket nem mindig kérik ki, még ritkábban veszik figyelembe, a pártok alkalmazottai és alpolitikusai néha kicsit fölényeskednek is velük, sokszor át is néznek rajtuk, esetleg kiutalva egy kincstári mosolyt - pedig gyakorlatilag ők minden párt gerince.
Ritkán kapnak jó szót, elismerést, pedig ők képességeik javát adják azokért a politikusokért és elvekért, akik mögött ott állnak.

A lelküket adják oda az elveikért, meggyőződésükért.
Így, a kampány hajrájában még nehezebb a dolguk, rengeteg a munka, esetenként provokációkat kell elviselniük, és hát emberekkel foglalkozni soha nem tartozott a könnyű feladatok közé.
Hát akkor most, március tizenötödike előtt emeljük meg kalapunkat előttük, köszönjük meg munkájukat, kérjük meg őket, hogy a választásokig hátralevő hetekben tartsanak ki rendületlenül és segítsék győzelemre a Kormányváltók táborát.
És ha győzünk, akkor a pártok vezetői, tagjai és szimpatizánsai ne felejtsék el kihangsúlyozni és elismerni az érdemeiket, mert aktivisták nélkül egy párt csak baráti kör, a győzelem minden esélye nélkül.
Kedves aktivisták, mi mindahányan, akik jobb országot szeretnénk, köszönjük a munkátokat!

:O)))