OLIMPIAI JÁTÉKOK - AZ ÉLETÜNKKEL

Nézzük először a tényeket.
Amelyik ország idáig olimpiát rendezett, az -  a leggazdagabbak kivételével - nem úszta meg a gazdasági katasztrófát.
Mi meg szegények vagyunk, mint a templomi segédegér, gyakorlatilag alamizsnából élünk, saját iparunk nincs, a mezőgazdságunk területalapú támogatást termel, az iskolák betanított munkásokat képeznek, az értelmiség meg majd Londonból vagy Antwerpenből nézi az olimpiát a pub-ból, ahol mosogatóként teljesíti ki önmagát.
Az olimpiák hozadéka legfeljebb az, hogy néhány hétre a rendező országra irányítja a figyelmet, természetesen a nemzetközi terrorszervezetek figyelmét is.
A rendező országra óriási felelősség hárul a versenyzők és a nézők biztonságának megteremtésében, sokkal nagyobb, mint amekkorának a magyar rendvédelmi szervezetek jelen állapotukban eleget tudnak tenni.
Nem kívánom lebecsülni a Rendőrség, a Katasztrófavédelem (miért is nem lehet már végre ezt a hülye elnevezést megváltoztatni?) és a TEK felkészültségét, de egy ilyen rendezvényen olyan helyzetek alakulhatnak ki, melyekhez nem elegendő két pát gumicsizmából egy újat alkotva a vízparton sétálni és térképként szabásmintákat tanulmányozni, mintha értene hozzá a Mindentudó.
Nem elég, sőt, nem is kívánatos kékre pingált éltes harcjárművekkel parádézni az utcán, és nem lehet annyit tökölődni sem, mint a körúti robbantó személyazonosságának megállapításával, hogy a legutóbbi baleset súlyos sérültjeinek azonosításáról ne is beszéljünk.


Aztán itt van a rendezvény-helyszínek utóhasznosításának kérdése is.
Ezek - méretüknél fogva - alkalmatlanok a hétköznapi használatra, fenntartásuk viszont vagyonokba kerülne.
Egy uszodánál még lehet hivatkozni arra, hogy úgy kell a létesítmény a sportág fenntartásához, mint libának a libaúsztató a falu szélén, de egy atlétikai stadion, egy gyeplabdapálya (olimpiai sportág?) és a többi létesítmény nem ötfilléres mulatság, mint ahogy a versenyek utáni fenntartásuk sem.
Az olimpia természetesen megdobogtatja a honfiszíveket, kiválóan alkalmas a nacionalista érzelmek táplálására, nem hiába rendezett Hitler is olimpiát, de ami a sport egészségnevelő hatását illeti, hát erre teljességgel alkalmatlan.
Az is igaz viszont, hogy az emberek már a görög városállamok ideje óta szerették elnézegetni mások erőlködését, Rómában a gladiátorokat, a középkorban a lovagi tornákat, mert választott hősükben magukat vélték felfedezni.
A falusi pocakos lakatos is azért támogatja bőszen a helyi futballcsapatot, mert úgy érzi, ha legyőzik Kiskunborzasztó csapatát, akkor a győztesek közé tartozik maga is.
Ebben az országban minden falusi budi mellé építenének egy stadiont, ha - mint a miniszterelnöknek - hatalmukban állna, más pénzét költeni.
A sport nálunk valami olyasmi, mintha a férjek gyerekcsinálás helyett a falu bikáit biztatnák ütemes tapssal feleségeik felvirágoztatására.
Most a csillagok szerencsés együttállásának vagyunk tanúi, a sportbuzi miniszterelnök és a bimbózó nacionalizmus frigyéből lassan megfogan az ország végső nyomora.

Megéri az olimpiarendezés pünkösdi királysága az árat, melyet fizetni kell érte?
Ki tudja?
A miniszterelnöknek bizonyára, hiszen a választásokon remekül lehet kommunikálni népünk újabb sikerét, a hat aranyérmet begyűjtő vidia-ladyt, aki a világon a legjobb tizenkét és fél méteres féllábonugrálásban.
De megéri-e a magyar állampolgárnak Alsógagyifalván, ahol nincs már posta, orvos, de még kocsma sem, ahol a gyerekek életkilátásai elkeserítőek?
Lehet, hogy neki is megéri, nemzeti érzelmektől duzzadva halni éhen - az emberek néha nagyon furcsák tudnak lenni...
A zsebcézárnak, aki lassan már belefullad a vagyonába természetesen minden pénzt megérne, hogy a Népstadion utódjában a nyitóünnepségen elmondhassa a kötelező mondatot - az olimpiai játékokat megnyitom - miközben valamelyik csatlósa a pulpitus alatt papírzsebkendővel itatgatja fel érzelmei túlcsordulását.


Tulajdonképpen nem nekünk kellene ezen polemizálni, hanem a pártoknak illene állást foglalniuk az ügyben, de a pártok hallgatnak, mint a bárányok.
Ők ugyanis tudják, hogy a versenysport nagyon népszerű a a választók körében.
A választó pontosan tudja, hogy 2:1 állásnál melyik csapat vezet, de azt soha el nem hiszi, hogy amit erre költenek, azt ő termelte ki, arca verítékével, hogy adjunk a pátosznak is.
Az a pénz van, azt az állam adja, ha kevés, majd nyomtat többet, papír van, fösték van, már csak jószándék kell.
A pártok ezért úgy félnek az állásfoglalástól, mint liba a tepsitől, vagy ha állást foglalnak, hát nem éppen szerencsésen teszik, mint legutóbb a DK is tette, mikor visszavonta saját kezdeményezését, mellyel a vidék lakosságát is megszólította, hogy foglaljon állást a kérdésben.
A jobboldal felhördült ezen, mondván, hogy a népszavazás a budapestieket érinti, erre a párt visszavonta internetes szavazását, ahelyett, hogy kihasználta volna a váratlanul felkínálkozó kommunikációs lehetőséget.
Merthogy az igaz, hogy a népszavazási kzdeményezés a budapestiekre vonatkozik, de az nem igaz, hogy csak őket érinti a probléma.
Sőt.
Ha valami nyereség mutatkozna az általáános veszteségen belül, annak a budapestiek lennének a haszonélvezői, ugyanis akkor kellene kezdeni valamit a gyalázatos állapotban levő utakkal, a füstölgő metróval, mely holnap tízbusznyi halottat produkálhat, a szedett-vedett tömegközlekedéssel.
Ennek pozitívumait a falvak, a vidék lakossága nemigen élvezhetné, viszont költségeit fizethetné.

Szóval, a probléma nem budapesti, ezért hát ha valamit, ezt a problémát népszavazással kellene eldönteni, nem Budapesten,  nem Felcsúton a konyhaasztal mellett, hanem országosan.
Merthogy a kocsmában is az rendelheti a zenét, aki a zenészt fizeti, és ebben az ügyben egyetlen pártnak, de a kormánynak sincs felhatalmazása.
A hatalom mit kockáztat?
Gyakorlatilag semmit, hiszen legfeljebb összeomlik a gazdaság, tönkremegy az ország, legalább olcsón lehet majd felvásárolni azt, ami tetszik a gáz és vízszerelőknek, meg megbízóiknak.
Pénzük lesz rá, a többi meg nem érdekes, aki hülye, haljon meg, mondja a népi bölcsesség.
Nem lenne baj kicsit felokosítani a népet, de hát úgy tűnik, akiknek ez lenne a feladatuk, azok sem értik a dolgukat, meg el is vannak foglalva egymás csesztetésével.
Hogy az országgal mi lesz?

Hát olyan még nem volt, hogy valahogy ne legyen, nem igaz?


:O)))