LÉTÜNK LÁNCSZEMEI

Akiket nem is ismertünk, jobb esetben csak hallottunk róluk.
Az apai nagymama nagypapája, aki afféle rendes dzsentri módjára elkártyázta az elődei által összeragasztott birtokot, aztán - mintha csak egy Szabó Magda regényből lépett volna ki - nem bírván megbirkózni a szégyennel, hogy fizetéssel járó állást kell vállalnia - illemtudó módon fel is akasztotta magát.
Lánya - amikor saját kislányát kézenfogva kiment a határba kapálni mindig mutogatta a nagymamámnak: ez a föld is a mienk volt, az a föld is a mienk volt - a fél falu az övék volt, merthogy az elődök, akik nem kártyáztak, azok felettébb dolgos népek voltak.
Aztán apai nagyapám apja, akiben költői véna munkálkodott - verseket írt egy füzetbe Fényes István néven jegyezve azokat.
A versek az évek során eltűntek, csak a kétely maradt - lehet, hogy nagyanyám a világirodalom legszebb verseiből csinált fidibuszt az ostrom alatt a sparhelt begyújtásához?
Ki tudja?
Nagyapámra rendszeresen ráhozta a frászt, ugyanis náluk élt élete utolsó éveiben, és hiába invitálták ebédlőasztalhoz, mindig megvárta ameddig a többiek befejezik az ebédet, majd megkérdezte, hogy jut-e számára is kis maradék, ennek utána nagyapámék önfegyelmi gyakorlatokat tartottak, vagy éppen veszekedtek vele, de a költőóriást nem lehetett kibillenteni önmaga által kreált pozíciójából, maradt továbbra is szegény eltartott rokon.


Nagyapám életrevaló ember volt, dunai hajósként kezdte - abban az időben Budapest ellátásáról részben a kofahajók gondoskodtak, Mohácstól jártak - nagyapám idejében már csak Pestig, de ez igen vékony kenyér volt, így aztán, amikor elvette nagyanyámat, a szép Halasi Esztikét más munkát keresett, így lett altiszt a Városházán, konkrétan portás, a Központi Városháza I. számú portása.
Kinevezését saját magától kapta, mikor a főkapuhoz vezényelték, újévre nyomatott magának a házinyomdában üdvözlőkártyát ezzel a titulussal, ennek utána senki nem merte kétségbe vonni, hogy az összes többi ajtónálló alacsonyabb rangú, mint ő.
Családszerető ember volt, valamennyi testvérét - volt néhány - beszerezte valamilyen nyugdíjas állásba, így aztán nagy tekintélye is volt közöttük.
Ő is igen szorgalmas ember volt, így aztán amikor nyugdíjazták, volt hova mennie.
A falusi házban malacokat nevelt, nagyanyám baromfiudvara négyszáz négyszögöl volt, a ház körüli kertben gyönyörű gyümölcsöket hoztak a fák - az óriási és felettébb ízletes őszibarackokat máig nem felejtem.
Bort is készített, mert volt egy kis szőleje is a határban, a bor rettenetes volt, legalábbis apám szerint csak guggolva lehetett meginni, de hát nem lehet mindenki polihisztor, ugye...
Apám és nagynéném így aztán meglehetősen nyugodt körülmények között nőttek fel. Nagynénéméknek a Nagyvásártelepen volt zöldség-gyümölcs nagykereskedésük, aztán a Rákosi-érában államosították őket, elvették az raktárakat, a teherautót, de még a gyerekeknek hazavitt szőlőt is.
Ezzel együtt szerencséjük volt, mert nagynéném férjét az Andrássy út 60-ban a kihallgatása előtt a folyosón felismerte egy magas rangú ávós tiszt, akinek munkát és legalitást adott a Csepel Művekben, ahol a háború alatt tisztviselőként dolgozott.
Négy fiuk volt, az első kettő után szerettek volna egy kislányt, de egy fiú ikerpár sikerült.
A nagyobb fiúk közül egyikükből vadászpilóta lett, benne volt a tízes listában, akik közül aztán kikerült a magyar űrhajós...


Anyai nagymamám ősei derék sváb népek voltak, a történelem a Dunán sodorta idáig őket, Budajenőn telepítették le őket, ott építették- szépítették a falut, gazdálkodtak, a lányok meg Budára jártak szolgálni, míg férjhez nem mentek. Ropogósra vasalt viseletben szolgáltak - és tanultak, illemet, viselkedést, nagyanyámék még írni-olvasni is.
Őseiket tisztelték, sajnos a Biblia, melyben évszázadokra visszamenően vezették felmenőik születését, halálát eltűnt a háború alatt, aztán a család többségét kitelepítették, a család maradványainak egy része ma Stuttgart mellett él, sajnos kapcsolat már alig van.
Nem volt akkortájt sem dicsőség arrafelé magyar svábnak lenni, viszont rettenetesen keményen meg kellett dolgozni a megélhetésért.
Dédapám nyolcvanhat évesen kapta kezébe a harminc kilós batyut, utána csak ült a számára kijelölt lakhely ajtajában, nem túl sokáig...
Anyukám keresztanyjának nem kellett volna kitelepülni velük, de ő család nélkül élt itthon, és hát valakinek vigyáznia kellett az öregekre...
Nagyapám zabigyerek volt, anyukája egy zsidó családnál szolgált a Felvidéken, és hát megesett a baj, meg az anyukája is, ami akkoriban valóságos sorscsapás volt, nagyapám egész életében hurcolta a terhét.
A családot Nagymama vasszorgalma és kitartása tartotta össze. a legnehezebb időkben is.
Nagyapám ott vállalt munkát, ahol tudott, a négy gyerek mellett nem lehetett válogatni, dolgozott nyomdában, taxisofőrként a kék és a szürketaxinál is, volt darukötöző, volt hadifogoly, és volt internált is, mert szerencsétlenségére a honvédségi behívója a nyilaspuccs napjára szólt, de mire ezt tisztázhatta, eltelt darab idő, a család meg itthon egyik napról a másikra élt.
Egyik lány Erdélyből jött haza, ahol óvónő volt, és abban az időben ez nem volt túl népszerű az erdélyi román hatalomnak, a fiútestvér - a nagybátyám - elesett Makónál, a két kisebb lány, anyám és nagynéném és a Nagymama kötésből és horgolásból tartották fenn magukat - szóval nem volt valami fényes élet, de tették a dolgukat szorgalmasan.


Aztán a szüleim is, akikről olyan emlékem is van, hogy Anyukám sírva fakadt örömében, mikor az első valamirevaló bútort beállíthatták a szobába...
És akik taníttattak bennünket, zenére, külön-angolra akkor, mikor ez még nem volt általános divat.
Akik a világszemléletünket adták, melyben benne van nemzedékek tapasztalata és ítélete.
Akikről írtam - meg akikről nem is írtam, mert a terjedelem korlátozott - mind-mind a gyermekeik boldogságáért tették, amit tettek, merthogy ez van belekódolva az emberbe.
Rájuk emlékeztünk ma, meg azokra, akiket a sors hosszabb-rövidebb ideig mellénk sodort, és akik saját sorsuknak megfelelően ma is szép, vagy csak kedves emlékeinket jelentik, akik miatt olyan lett életünk - amilyen.
Társainkra, akiknek nincs is szükségük külön emléknapra, hiszen mindennapjainkba, minden lépésünkbe beleégtek és formálják életünket ma is, mégha ma már nincsenek is valamennyien velünk.


Nyugodjanak mindahányan békében!


:O)))