2014. július 30., szerda

ORBÁN HATÁRONTÚLI SZEKÉRTOLÓI

Az adevarul.ro portálon megjelent egy poszt, Ne-am săturat de Ungaria címmel egy román politikus-blogger, Bogdan Diaconu írta, melyet aztán a kolozsvaros.ro portál magyarra fordított (http://kolozsvaros.ro/web/kolozsvaros/-/nacizmussal-vadoljak-magyarorszagot), és mint a román nacionalisták elpofátlanodásának szép példáját tárt az olvasók elé. 

A posztot eredeti helyén a szerző egyetlen képpel illusztrálta, de a kolozsvaros.ro gondoskodott arról, hogy olvasói ne maradjanak vizuális élmények nélkül, ezért további hét képpel turbózta fel az anyagot.
A képekkel – gondolom, a nemzetek békés együttélése jegyében – jól illusztrálta a román-magyar szembenállást, a Nagy Magyar Fájdalmat (Nem! Nem! Soha!) bemutatta a Kormányzó Úr Őfőméltóságát, aki majdnem olyan délcegen ül Stromfeldtől lopott lován, mint Semjén sekrestyés a pejkón.

Láthatunk az egyik képen harcos kiállású magyar fiatalokat is - reszkessetek szőröstalpúak -  meg  magyar zászlókkal fene tudja hová (feltehetőleg jelmezbálba) vonulászó elnyomottakat.
És ott látható maga az Antikrisztus is, móc kecskepásztorba oltott Ramboként, román nemzeti színekkel dekorálva, a kép alatt „Ilyen az igazi román hazafi. Ő az.  Bogdan Diaconu. Gyűlölködésből jeles.” aláírással - ha nő lennék, ez a koma nekem azért titokban tetszene.
Milyen jó, hogy nem vagyok nő, legalább nem kell összeveszni nemzeti énemnek  hormonális késztetéseimmel…

Ez utóbbi fordításra hívta fel a figyelmemet kedves ismerősöm, én meg – nem is sejtve, hogy ezzel élő parazsat gyűjtök a fejemre – megosztottam a facebook-profilomon, azzal a felvezetéssel, hogy „Nagyon rossz vége lehet ennek, a tűzzel játszunk.”
Másik kedves ismerősöm ezt osztotta tovább, és ez lehetett a hiba.
Előkerültek ugyanis olyan kedves magyarok, akik meghirdették, hogy nem azzal kell foglalkozni, amit a koma írt, hanem azzal, hogy ki írt, mert aki a magyarokról rosszat ír, az ab ovo nacionalista, le vele!
” Mármost, ha nekiállunk "árnyalni" a képet, mindenki minden igazságát figyelembe venni, az igazságokat patikamérlegen összehasonlítani, akkor a végén kapunk valami eredményt, esetleg jót is - de nincs pár ezer évünk erre. Mármint a mérlegelésre.” – írta az egyik kommentelő – mellesleg újságíró - aki még viszonylag kíméletes volt, mert a kolléganője lazán lehülyézett, mivel én nem ismerhetem az romániai helyzetet, merthogy nem élek ott.
Jól jártak, mert én bizony mérlegelnék, kerül, amibe kerül.

Ami igaz, igaz - nem élek ott, kalandvágyból az anyaországban élek, és valószínűleg román nacionalista lehetek, mert időnként szoktam csúnyákat írni a magyarokról, jelen esetben pedig mély empátiát érzek a román blogger iránt, aki megírta, hogy mit érez egy román, mikor a Vezér és Kancellár, vagy idióta fullajtárjai Romániában randalíroznak.
Ennek hangot is adtam, egyben javasoltam, hogy talán lehetne cáfolni is az állításokat, amivel vitapartnereim egyet is értettek, csak éppen tenni nem tették.
Ők bizonyára rettenetesen nagy hazafinak érzik magukat, ellentétben velem, aki természetesen nem érdemlem meg ezt  minősítést, mert az apám nem a Retyezáton szemelgette a szamócát brummogva, nyáron is bundában, mígbezzeg…

Meg hogy én nem értem az erdélyi kérdést, meg úgy egyébként is.
Tudomásul kellene végre venni: erdélyi kérdés nincs.
Valaha lehetett, de a mai világban ez műbalhé.
Ami van, az az Európai Unió, meg Románia, benne egymilliónyi magyarral, akik akármikor jöhetnek az anyaországba, vagy Európában bárhova dolgozni, tanulni, senki sem korlátozza őket kultúrájuk ápolásában, egyenlő feltételekkel vesznek részt a gazdasági életben, de mi szenvedni akarunk.
Ugyanannyi joguk van, mint nekem, csak kötelességük nincs, egy fikarcnyi sem.

Szeretjük sajnálni magunkat, harcolni olyan dolgokért, melyek a birtokunkban vannak, de ebben a formában nem kellenek, mert mi a traktort is kerekenként hordtuk haza a téeszből, ott rohadt szét a fél ország a különféle trágyadombok mellett, alkatrészenként.
Orbán kívánatos Magyarországa egy zárvány Európában, kívánatos Erdélye pedig zárvány Romániában, ahonnan egymillió magyar, mint Burkus az óljából acsarkodik tizenkilencmillió románra.
Az is elég érdekes lenne, ha a román miniszterelnök meglátogatná Magyarországot, majd hamiskás mosollyal meghirdetné: eljöhet még a mi időnk, akár még itt, Debrecenben is…

Azt is mondták, hogy nem kell vitatkozni, mert a szerző olyan, mint Vona, jóllehet nem olyan.
Akkor meg a pártja olyan, és ha az sem olyan, mint Vona pártja, akkor az tudjukmilyen párt, ugye…
De hogy ezek az emberek eltöprengenének azon, hogy mit érezhet egy román az immár huszonöt éve tartó erdélyi vándorcirkusz, vagy a vérpofátlan magyar állami vezetők láttán, az nem érdekel senkit, mint ahogy az igazság sem, melynek egyébként ők, és csakis ők a letéteményesei.

Kaptam egyébként Erdélyért is, merthogy automatikusan a magyar szóhasználatot alkalmaztam, mikor a Romániában élő magyarokról beszéltem, merthogy az újságírónő nem Erdélyben él hanem a Partiumban, amit nekem illett volna tudnom, gondolom a neves tollforgató helyileg világhírű.
Magyarországon a romániai magyart jobb esetben erdélyinek, rosszabb esetben románnak hívják, ezen semmit sem segít, ha cizellálgatjuk itt a dolgot.
De tőlem akár a Regátban is lakhat akármelyikük is, ettől még lehet véleményem Orbán Románia, sőt, nemzetiségi politikájáról is.

Ez az egész éppen olyan magyaros ügy, mint a többi.
Képtelenek vagyunk szembenézni a valósággal, se tolerancia, se empátia nincs bennünk, csak a nagy löttyös indulatok, a kivagyiság, a hőbörgés.
Az autonómia-törekvéseknek sincs értelmük, hiszen mi változik tőle?
Semmi - ugyanúgy minden negyedik polgár román lesz a Székelyföldön továbbra is, aztán évről évre több, mert az erdélyi magyar inkább pofázik, minthogy ütemesen dugna, így aztán szép lassan kinépesedik még onnan is, ahol többségben van.
Koszovó példája pedig intő jel lehetne, persze itt az albánok mellé álltunk – megájj, megájj, kutya Szerbia, ugye… - pedig a Székelyföld albánjai a románok, vitapartnerem partiumi városában minden magyarra már két román jut, szóval fel kellene kötni a fehérneműt, fel szexre, magyar!

Az ostoba, elvakult nacionalizmus nem csak a román nacionalisták sajátja, a mieink is alkotnak rendesen.
Ők ugyan azt képzelik magukról, hogy hazafiak, de valószínűleg ezt tartja magáról a poszt szerzője is, akinek jelen esetben még akkor is igaza lenne, ha Vonescu lenne a becsületes neve.
Sajnálom, hogy a vitát nem tudom belinkelni, a facebook-csoport, ahol a vita folyt titkos, mert véleményünk az van, vitatkozni is szeretünk, csak azt nem szeressük, ha ellentmondanak nekünk…
Pedig ez is egy olyan téma, amit ki kell beszélni, ha békességben akarunk élni szomszédainkkal és önmagunkkal.

Persze ha sajnáltat6juk magunkat, az se rossz.
Trianon után évekig vagonokban laktak a hazazsuppolt magyarok.
Nagynéném óvónő volt Erdélyben, a világháború végén azzal jött haza, ami rajta volt.
Azt mesélte, hogy még székelyföldön sem szerették az anyaországi magyarokat, a gőgjük, túlhajtott nacionalizmusuk miatt, és az első adandó alkalommal visszaütöttek.
Kár lenne ezt kiharcolni…

:O)))

2014. július 28., hétfő

ILLÚZIÓ

Most, hogy a Vezér végképp elpofátlanodott és ezzel párhuzamosan felerősödtek tünetei, a magyar értelmiség legjobbjai szokás szerint téves következtetéseket vontak le a helyzetből.
Azt találták ki, hogy ez az az időpont, mely legalkalmasabb a diktatúra megdöntésére, Orbán eltakarítására, hiszen ez az ember ketyeg, mint egy bomba gyújtószerkezete, és ezt ebben az országban mindenki látja.

Hát nem látja, nem képes látni, nem akarja látni, vagy, amit lát, az tetszik neki.
Egyetlen országban sincsenek az értelmesek többségben, és még közülük se mindenki tudatos politikai téren.
Rengeteg remek mérnök, orvos, tanár botorkál politikailag vakon a világban, nem is szólva a bolti eladókról, a CNC esztergályosokról, vízszerelőkről – hogy aztán a legelesettebbeket – függetlenül bőrük színétől – ne is említsük.
Ők azok, akik önfeledten tapsolnak a rezsicsökkentésnek, a közmunkának álcázott kényszermunkának, a huszonötezer forintos havi támogatásnak. 

Aki nem dolgozik, ne is egyék, hirdeti, mígcsak őt magát is el nem küldik biztosnak vélt munkahelyéről, ez képes kicsit árnyalni a világszemléletét.
Van aztán az a réteg, aki átlátja ennek a bolhacirkusznak, melyet itt társadalmi berendezkedésnek hívunk, a végtelen és határtalan cinizmusát, embertelenségét, próbál is a maga módján tenni ellene, de ha ötezer ember ötezer célt követve serénykedik, akkor az nem vezet sehova, abból nem lesz soha semmi.

Megbolondultak nálunk az emberek, illúziókba ringatják magukat, a rendszer megdöntéséről ábrándoznak, jóllehet annak egyetlen objektív vagy szubjektív feltétele sincs meg.
Hogy úgy mondjam, nincs forradalmi helyzet.
Az uralkodó osztály még talál magának egy sor eltulajdonítható dolgot, a középrétegek még hálásak az alamizsnáért, az elnyomottak, a nincstelenek pedig már régen elveszítették illúzióikat, már el se tudnak képzelni egy olyan országot, melyben ők is valakik lehetnek, akiknek nem kell hálálkodni az odavetett csontért.
Az országnak megfelel ez az állapot, mert az országot ma a gazdagok jelentik, a többiek pedig éppen annyit érnek, amennyiük van.

Itt kérem, ma nem akar senki forradalmárkodni, a potenciális lázadók pofáját be lehet tömni egy marék nemzetiszínűre színezett krumplihéjjal, vagy meg lehet őket félemlíteni, mint az országot kicsiben leképező Felcsúton a kisemmizett juhász mellé állókat, akiknek a fejüket is el kell fordítani, ha találkoznak vele az utcán.
Elfordítják.

A szubjektív tényezőkkel is baj van, melyek megléte nélkül a rendszer megdöntésének reménye igencsak kicsi.
A nép tudati állapota olyan-amilyen, minden szart meg lehet vele etetni és zabálja is boldogan.
Pontosan tudja, hogy az ő nyomorult és kiszolgáltatott állapotának okai a cigányok és a zsidók, merthogy ő cseszett volna el valamikor valamit, olyan istenfia nincs.
Így aztán kiéli magát a cigányokon, mert ők még nála is gyengébbek és elesettebbek, pedig ez aztán nagy kunszt, a zsidóknak helyi szinten nem mer nekimenni, mert azoknak van érdekérvényesítő képességük, de azért sunyin röhög az Arkangyalon, melyet ugyan Gábrielnek hívnak, mégis Mihály idealizált ifjúkori képét viseli.

És palesztinozik vadul, mert hogy ez ma a zsidózás kifinomult formája..
Kedvem lenne az ő érvrendszerüket felhasználva ajánlani nekik, hogy költözzenek egy-két hónapra össze velük.
Tudom, három nap múlva kopogtatnának Lakatoséknál, politikai menedékjogot kérni…
Szinte vicces, de talán inkább szomorú, hogy mennyire nincs fogalmuk embereknek az őket körülvevő világról, csak élnek bele, mint birka a karámban, várva az újabb birkanyírást.

Az értelmiség se különb, még a legkiválóbbak is elképesztő dolgokat tudnak néha írni, nyilatkozni.
Az általam újságíró-istennőként tisztelt Ferenczi Krisztina minap azt mondta valamelyik rádióban, hogy Orbán állama nem maffia-állam - nem demokrácia, de nem is maffia még, hiszen vér még nem tapad a kezükhöz.
No, ezt egyrészt a fene tudja, ha csak a legutóbbi két halálesetet nézzük, nem tenném értük tűzbe a kezem, és akkor még a többi tisztázatlan halálesetről – Vancsik Zoltánról, az olajos ügyekben meggyilkolt rendőr alezredesről - nem is beszéltünk.
Csak az első gyilkosság nehéz, a többi már megy flottul, mint az ágybacsinálás – nem hinném, hogy Ferenczi Krisztinának illúziói lennének.
Talán az lenne a helyes fogalmazás, hogy rájuk bizonyítottan még nem tapad vér a kezükhöz…

Másik kedvenc újságírónőm, N. Kósa Judit „Vissza a kőkorba” című cikkében arról értekezik, hogy ugyanott tartunk, mint a hetvenes-nyolcvanas években - a felsőoktatás, amely elitista volt, az állam érdekét a közösség és az egyén érdeke elé helyező, a társadalmi mobilitást korlátozó oktatás volt, melynél ma annyiban jártunk jobban, hogy a mai oktatási rendszer hagy egy kiskaput a pénznek.
Ez természetesen nem korlátozza a társadalmi mobilitást, nem elitista.
Komolyan mondom, az embernek sírhatnékja támad, mert amit egyébként írt, az rendben is van, de minek ez a fehér farok, amelyik hitelteleníti az általa később leírtakat is?
1966-ban született, hozzávetőleg a rendszerváltáskor diplomázhatott, ismernie kellene, amiről ír, és számolnia azzal, hogy nem Kossuth Lajos koráról értekezik, élnek még, akik tudják az igazságot.
 igaz, sokan mára elfelejtették – ő is.
Az egész magyar értelmiség egy nagy tragédia, a szervilizmus és a konformizmus bűze lengi be az ütött-kopott elefántcsont-tornyokat, szánalmas.
A politikusokról most ne is essék szó, nincs nálam a gumikesztyűm, anélkül meg nem verem a billentyűket, ha róluk esik szó.

Akkor most ki is forradalmárkodjon?
Egyetlen lehetőség marad: a nyuggerek, őket már nehezebb megfélemlíteni, de sajnos, a járókerettel nem lehet elég nagyot verni a Mi Jövőnk Zálogának önelégült pofájára, emellett a kor egyeseknél agyzápulással is jár…
Szakszervezet nincs, a pártok paródiák, a politikusok nemhogy a társadalom, de még a saját érdekeiket sem ismerik fel, aki pedig budapesti Majdant vizionál, az nem ismeri a magyar néplélek rejtelmeit.

Építkezni kell, szervezni kell.
Ütőképes szervezetek kellenek és új politikusok, mert a mai harmadik vonalból feltörő harcosok bevetése csak kényszermegoldás, csak arra jó, hogy kiröhögtessük magunkat.
Szóval, kedves demokraták, ne ábrándozzunk, dolgozzunk, hogy ott legyünk minden koszos faluban – Felcsúton is – és az emberek hallgassanak a szavunkra.
Először talán egymással kellene összebarátkoznunk, az első lépés lehetne, hogy meghatározzuk, kik is vagyunk mi, ki van velünk, ki ellenünk, kiket kellene magunk mellé állítanunk, kikkel tudunk szövetséget kötni, kikkel nem.
Rugalmasan, de tiszta elvi alapokon állva, mert ha merevek leszünk, mint a fagyasztott liba lába, akkor nem sok esélyünk lesz a Mi Szégyenünk világgázavarására.

Türelmesnek kell lenni, nem kell kapkodni, mert minden kis kudarc az ő malmára hajtja a vizet.
Ábrándozni persze lehet, éjjel, egyéb elfoglaltság híján az ágyban, de nappal szigorúan szembe kell nézni a tényekkel, és dolgozni kell.

Következetesen, aprólékosan, kreatívan, szakszerűen.
A politika is tudomány.
Nem zenemű, nem improvizációk öt politikusra, szárnykürtre és harsonára, hanem megtervezett lépések, szakszerű és hatékony kommunikációk sorozata.

Jó lenne, ha vezető demokratáink elhinnék ezt végre…

:O)))

2014. július 26., szombat

HARMADIK HONALAPÍTÓ

Egyelőre még nem fizikailag, de ha kell, a Békemenet, a Magyar Gárda squadrái készen állnak a fizikai hatalomátvételre.
Jöhet a Marcia su Budapest -  habár nagy a valószínűsége, hogy – akárcsak Benito Mussolininak – Orbánnak sem lesz szüksége már a véres fizikai erőszakra.

A DucellinoTusványoson megalapvetette a XXI. század magyar fasizmusát, valószínűleg abból a meggondolásból, hogy visszaigazolja szeretett népe gyanúját, miszerint szalajt, mint a rigalánc.
Kifejtette, hogy vége van a liberális demokrácia korának, új idők új szelei fújnak, ami igaz is, csak az a baj, hogy az Orbán névre hallgató helyiérdekű hurrikán világméretekben egy lepke szellentésének sem felel meg, ellenben fertelmesen büdös.
A liberális demokráciáról meg csak annyit, hogy az éppen olyan, mint a szocialista demokrácia, ami éppúgy nincs, mint ahogy keresztény erkölcs sem volt soha.
Demokrácia vagy van, vagy nincs, erkölcs vagy van, vagy nincs - ha jelzőt ragasztunk hozzájuk, akkor csak az aktuális hiányosságokat akarjuk elleplezni vele.

Viszont lesz nemzeti állam, értsél alatta bármit is, ami nem demokratikus, merthogy az egyén és az állam viszonya is megváltozik – ahogy elnézegetem, a viszonyból iszony lesz.
Vége annak a szép világnak, amikor azt tehettél, amit akartál, ameddig csak a jogot, vagy mások jogos érdekeit nem sértetted – mostantól minden más lesz - a nemzeti állam majd megmondja, hogy mit is akarsz valójában.
Vége a bankok uralmának, vége annak, hogy korbáccsal verik a nép színe-virágát devizahitelt felvenni!
Munkaalapú új világ jön, kényszermunka-alapú, melyben majd a Nemzet Esze az új ország minden árokpartját kitakaríttatja, összeszedeti a szemetet, aki pedig nem elég szorgalmas, az mehet verőfényben petrezselymet gyomlálni – legközelebb majd szorgalmas lesz!

Nézzünk szembe a ténnyel: olyan autóbuszon ülünk tízmilliónyian, melyet egy manifeszt elmebeteg vezet, és tapsolják azok, akik szintén elmegyógyászati kezelésre szorulnak, esetleg egy trafikra fáj a foguk, habár az sem hozta meg a várt eredményt.

Ez a mi idiótánk meg eljátssza nekünk a harmadik honalapító szomorú szerepét, és láthatólag komolyan is gondolja a dolgot, ami viccnek még csak-csak elmenne.
Habár, amit művel, az olyan, mint amikor az öreg székely belevágja a kést a fia hátába:
- Idösapám, ez most vicc volt, vagy komoly?
- Ez komoly volt, fiam!
- No, csak azért, mert viccnek erős lett volna…

Szóval nem könnyű eset a MI Ideológiai Zsenink, aki nekiment a bankoknak, nekiment a liberalizmusnak, nekiment a civileknek, nekiment a magyar államnak és nemutolsó sorban nekiment a saját múltjának.
Mintha nem lett volna a rendszerváltás óta szereplője és alakítója a politikai életnek, ebből nyolc éven át a politika irányítója, mintha semmi köze nem lenne a kialakult helyzethez.
Pedig hej, de mennyire, hogy van…

Az a szöveg, hogy a világ az ő trónralépésével egyidejűleg megváltozott, rettenetesen gyenge.
A világ halad a maga útján rendületlenül, tesz magasról az ő kopaszodó fejére, meg a saját felhasználásra alkotott gyermeteg ideológiai próbálkozásaira.
A világnak nyolc év semmi, nem időtáv, hiszen még a Kondratyev-ciklus is hatvan év és állítólag van ennél hosszabb ciklikus változás is a fejlődésben.
Attól, hogy egy eszement alapvető változásokról hablatyol, még nem kell hinni neki, nem attól kel a nap, hogy a kiskakas kukorékol.

Azt kell észrevenni, hogy most, hogy már megteremtette a szinte totális diktatúrát, el kívánja fogadtatni azt hálás népével és az Unióval is.
Ezért taglalta, hogy a nemzeti államot meg lehet teremteni az Unió keretei között is, hiszem most, hogy elzárták a pénzcsapot, nem lehet erősebb hangokat hallatni.
Viszont, ha a nép elfogadja a harmadik honalapítás gyönyörű teóriáját, akkor szabad az út a Királyi Vár, de minimálisan is a Sándor-palota felé.
Ez a nemzeti állam pedig annyira jól hangzik, ezt skandálva akár békemenetelni is lehet…

Hogy ez az egész, úgy, ahogy van komplett fasiszta alapvetés, hogy a társadalmat hivatásrendi gittegyletekbe kényszerítik, hogy a vezérelv ma már teljesen elfogadott errefelé, az másodlagos.
Viszont nagy szarban leszünk, ha ez a hibbant Ducellino hadat üzen Etiópiának, mert Hende hadvezér sem sokkal okosabb, mint a gazdi.
Altiszteket avatott Veszprémben – a „tiszthelyettesek” megnevezés kommunista ármány volt – viszont Veszprém egy délceg lépés Jutas felé, melyet megemlíteni a remek történelmi érzékű hadvezér nem is volt rest.
A  jutasi altiszt olyan katonában, mint Hende hadügyminiszterben - vakfegyelmű, korlátolt, szervilis seggnyaló.

A Vezér azért ajándékot is adott fogyatkozó számú erdélyi híveinek, okot adott arra, hogy majd jól seggberúghassák őket a többségi nemzet gyanakvóbb tagjai.
Azt mondta, hogy most olyan idők vannak, amikor bármi megtörténhet, majd sejtelmes mosollyal közölte, akár eljöhet a mi időnk is.
Kósa Lalinak üzenem, kezdhet románul tanulni!

:O)))

2014. július 24., csütörtök

PANCSÓ KANCSÓ ÉS FŐPOLGÁRMESTER

Azt már hallottuk, hogy a szent cél a baloldal teljes megsemmisítése, de azt nyíltan még soha nem merte kimondani, hogy Budapest szétverése is a céljai között lenne.
Még azután sem, hogy 2006-ban már tett erre kísérletet - elég szép eredménnyel.
Azt azért lehetett tudni, hogy a falusi klottgatyás suttyó összes kisebbrendűségi érzésből fakadó bosszúvágyával szemléli a Bűnös Várost, ahol romkocsmák mélyén lakik a hétfejű liberálbolsevik sárkány, melynek ha lecsapják egy fejét, kettő nő helyette.
Így aztán nekilátott, hogy Budapestet lecserélje Felcsúttal.
Mint tudjuk, ha bármit nivellálunk, az általában lefelé szokott történni, ritka eset, hogy ez fordítva történjék, így hát az várható, hogy a főváros hamarosan eljut oda, hogy neki is lesz egy vedlett főutcája, lehet ez akár a Nagykörút is, meg egy reprezentatív stadionja, melyben akár vizilabdamérkőzéseket is lehet játszani, mint a felcsúti stadionban, melynek neve ezidáig Pancho Aréna volt.
Miután a legutóbbi nemzetközi mérkőzést, melyet a magyar fiatalok dicsőségesen elvesztettek, derékig vízben úszva játszották, ez úton javaslom a stadion átkeresztelését, legyen az új neve Pancsó Kancsó!
Budapest gyönyörű város, még ma is az.
Éppannyira nem számít neki, hogy itt-ott ütött-kopott, mint ahogy az sem, hogy a Vezér odacsinál ezt-azt legszebb tereire, éppúgy, mint ahogy a Floki kutya is odapiszkít az Körút mellékutcáinak járdáira.
Kikerüljük fintorogva ezt is, azt is.
Ha Budapestről beszélünk, akkor arra a településre gondolunk, mely három város, meg néhány falu egyesüléséből jött létre, nem egyetlen varázsintésre – ennek talán az lehetett az oka, hogy a hajdani megfontoltabb korok nem igényelték a vezéri lángelmét, elégedettek voltak a százkilencven évvel ezelőtt született „kockás báró”, Podmaniczky Frigyes szorgalmával és

felkészültségével, aki harminckét évig dolgozott a Fővárosi Közmunkák Tanácsában.
Ha kiegyezés korának városfejlesztéséről beszélünk, az ő munkájáról is beszélünk, az ő idejében készült el a főváros általános rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, a dunai rakpartok kiépítése, három Duna-híd, ő virágoztatta fel az Operaházat, a Nemzeti Színházat, de elnöke volt a hajléktalanok menhelye egyletének és az országos honvédegyletnek is.
De szép is lenne, ha Tarlós főpolgármester is elnöke lenne a hajléktalanok Menhely Egyletének, esetleg a Nyugdíjfosztottak Honvédegyletének, de én már egy Fővárosi Közmunkák Tanácsával is kiegyeznék.
Akkor a város egyesítése volt a feladat, ma a város szétszaggatása állítja kemény feladat elé a döntéshozókat.
A cél természetesen politikai: az erős Főváros komoly ellensúlyt képezhet a kormánnyal szemben, ez pedig a mai világban nemigen kívánatos, úgyhogy elindult a „Hogyan csináljunk egy metropolisból huszonhárom falut” munkacímű projekt, melynek végleges címe természetesen „Megvédtük Budapestet” lesz.
Így aztán a Főpolgármester nem Budapest első polgára lesz, hanem a huszonhárom torzsalkodó kiskirály prédája.
Ez természetesen nem városszervezési modell, hanem politikai akció, mely évtizedekre vetheti vissza egy nagyváros fejlődését, közvetve pedig az ország fejlődését is, hiszen a Főváros adja a magyar GDP negyven százalékát.
Emellett a főváros a vasúthálózat, úthálózat, telekommunikáció és a kultúra centruma.
Az ilyen gyermeteg próbálkozásokon, mint egyes minisztériumok vidékre költöztetése, csak röhögni lehet – ne is vegyük túl komolyan, tekintsük egy bomlott elme legfrissebb tünetének.
A probléma nem is a szándék, hanem az az apátia, mely belengi az egész magyar közéletet, köztük a magyar főváros jövőjének kérdését is.
Az mondjuk természetes, hogy a felcsúti kocsmában megértő bólogatás kíséri Budapest viviszekcióját, de az azért már mégiscsak érdekes, hogy Budapest népe, élén a máskor minden kivágott fáért hisztérikus rohamokat produkáló értelmiség milyen csendesen tűri, hogy magának a fővárosnak menjen neki ez a láncfűrészes gyilkos.
A magát demokratikusnak nevező oldal pedig alulmúlja önmagát.
Nem tanult semmit a parlamenti választások előtt tanúsított magatartásának gyászos eredményéből, most ugyanazt az előadást viszi színre, csak népszínműnek feldolgozva, ahol a szereplők egymás seggét rugdossák - száz nappal az előadás vége előtt.
Mert abban ne legyen kétség, hogy a jobboldali zombik egységesen fognak szavazni, ha a jelöltjükkel szemben öt demokrata, zöld meg civilnek nevezett kitudjaki áll, akkor sajnos ebből sem lesz énekes halott…
De még jelöltek sincsenek, a demokratikus oldal közös főpolgármester-jelöltje pedig egyelőre még az utópiák birodalmában él.
Ha valaki azt mondja, hogy nincs ebben céltudatosság, akkor az vak.
Ha elhiszi valaki, az meg ostoba.
A budapesti baloldali politikai elit olyan, mint a hármas metró járműparkja, legjobb lenne az egészet lecserélni, de hát már ehhez is későn vagyunk.
A libáknak is több eszük van, mikor nekiindulnak az útnak, egyikük az élre áll és vezeti a csapatot, de én még olyan unortodox libacsapatot nem láttam, amelynek élén öt vezérliba ötfelé repült volna.
Ennyit Budapestről, a többit majd már huszonhárom iciripiciri fatornyos kis faluról kell írni, huszonhárom iciripiciri maffiáról, huszonhárom iciripiciri kiskirályságról, melyek vagy vazallusai lesznek I. Miháj kirájnak - vagy nem lesznek…
Ha valaki meg tudná szervezni, hogy a kerületek többségének élére demokraták kerüljenek, abból akár még politikus is lehetne.
Meglátjuk…

:O)))


2014. július 23., szerda

SANGHAJBÓL CSÁRDÁST, PEKINGBŐL PULIT

Kínából importálunk paprikát, ez azért már valóban mindennek az alja.

Valaha azt hihettük – és talán joggal – hogy a mi földünkön termett gyümölcsnek, zöldségnek nincs párja, mert ízletesebb, zamatosabb, mint a világ összes többi gyümölcse, köszönhetően a kiváló termőhelyi adottságoknak, a víznek, a napsütésnek.
Erre az Úr, hogy büntessen minket rátartiságunkért, első lépcsőben idecseszett a fejünkhöz egy rohadt narancsot.
Ne taglaljuk most, hogy milyen, maradjunk annyiban, hogy a narancs még Izraelben  is 
(!!!) különb, mint itt, pedig ott minden gyümölcshöz jár egy javadalmazás lőszer is…

Nadehogy paprikát Kínából – ennél azért nincs lejjebb!
Mert azt senki sem vitathatja, hogy a kínaiak is tudnak paprikát termeszteni, ami egészen paprika-jellegű is, de hol van az a szegedi csípőshöz, vagy a kalocsai édesnemeshez?
Természetesen ez a helyzet nem máról holnapra állt elő, a züllésnek lépcsői vannak e tekintetben is.

Az első lépcső az volt, mikor az élelmes magyar paraszt beledarálta a disznóól tégláját a paprikába, hiszen jó paprika nélkül úgysincs jó kolbász, a téglával dúsított paprika meg nem jó paprika, így aztán röfit tartani is felesleges, majd hozunk be kalbászt Hongkongból.

A második lépcső az volt, mikor a ravasz magyar paraszt rájött, hogy azért nem megy jól a paprika, mert a tégla nem elég vörös, de megoldotta a problémát, hozatott be míniumot (barter, - ólom lefolyócső ki – mínium be…) Shenzenből.
Igaz, az első időkben gondot okozott, hogy a kedves vevő látszólag vértől habzó szájjal szidta a termelőt, de átmenetileg megállt a magyar paprika nimbuszának romlása.
Különös tekintettel arra, hogy a jogrend vadul védte a minőséget, tegnapelőtt született ítélet például az aflatoxinnal dúsított szegedi paprika ügyében, mellyel tíz évvel ezelőtt mérgezték a népet.
Az ominózus paprikaőrlemény semmiképpen sem jöhetett a Népi Kínából, valószínűleg tajvani gagyi lehetett, mint a Gucci karórák és társaik…

Az utolsó csapás a magyar paprikára az volt, mikor a takarékos magyar paraszt elhatározta, hogy megtanítja a paprikát a víz nélküli növekedésre, ami éppen akkora sikert aratott, mint amikor Gazsi meg akarta tanítani a lovát az étkezés elmellőzésére.
Már közel volt a siker, mikor a Rigó égnek rakta mind a négy patáját – és a paprikatermesztés sem járt másként.

Namármost a paprikatermesztés kicsiben maga a magyar mezőgazdaság, melyet a rendszerváltók oly sikeresen vertek szét, hogy ma már lélegeztetőgépen sem lehet tartani, körüllengi a bomlás édeskés illata.
Ami meg még nem ment tönkre, azon éppen most buzgólkodik az ország első mezőgazdásza, a Nagy Poliészter, vagy ki is, aki természetesen ehhez is ért – felkészül a gumipitypang.
A Vezér - von Haus aus is - echte magyar paraszt, a legszebb hagyományok ápolója, márpedig ő tudja, hogy az ápoló mennyire fontos, hiszen neki is van ápolója Grazban, aki ha kicsit is elhanyagolja a dolgát, mindjárt tűzheti is a nyelvét a füléhez, ziherejsztűvel. 

A magyar falu nyakig ül a szarban, leszámítva persze azt a néhány kulákot, akik majd a kínaiak bejövetele után kitelepítésre és átnevelésre kerülnek, de ma még boldogan basáskodnak földijeik felett.
Baloldali szemmel ez sem szép látvány, de ha legalább jól csinálnák a kulákoskodást – de erről nincs szó.
Hajdan, Rákosi korában a kulák értett a földhöz, esztergálta szorgalmasan, szerette, megadta neki mindazt, amire a földnek szüksége volt, hogy aztán az majd meghálálhassa neki.

A mai kuláknak nem földje van, hanem földalapja, merthogy arra jár a földalapú támogatás.
A földről való gondoskodás meg többnyire abban merül ki, hogy kimegy a kinevezett gazda a határba, szemöldöke fölé emeli műkörömreszeléstől kérges kezét, hogy a nap ne süssön a szemébe, gondterhelten körültekint, majd legyint: le van szarva.
Ez a trágyázás.
Ugyanez, ha a biogazdaság szétverése miatt háborgó emberekre tekint, fejtrágyázásnak minősülhet.

A mai magyar gazda nem bíbelődik öntözéssel, learatja a búzát, a rozsot, a szép termést hozó kombájnolható pipacsföldjét, majd tartja a tenyerét, melybe belepotyog az uniós pénz, aztán mindenki tapsol és örül.
Hajdan volt öntözés, ma nincs – igaz, egy korabeli öntözőberendezés alá ma beférne vagy tizenöt szerencsétlen földje is, de ettől nem kell tartani, a magyar paraszt képtelen az együttműködésre, huszonöt év alatt sem volt képes kiizzadni magából valami beszerzési vagy értékesítési szövetkezet-félét, merthogy az valamiféle komcsi furfang, emlékszünk jól.
Megmondta a Mama is, mikor megjött a nyugdíja, ami a vérzivataros téeszévek után jár neki, és amiből végre futotta egy kanna tablettásra, hogy azok voltak a szép idők, mikor a Főméltóságú Kormányzó Úr részére átadták a szalmából font címert az angyalokkal…

Magyar mezőgazdaság volt, de hogy lesz-e még – ki tudja?
Mindenesetre most szétverik még a maradék nagyüzemeket is, merthogy ezek a rohadtak gazdaságilag talpon maradtak, márpedig így nehézkes lesz elérni, hogy barátaink felvásárolhassák őket a szennyvízkezelőkben tárolt valutáért…

Magyarország élelmiszert importál, a faluban pedig ismét cselédek és zsellérek laknak.
Ha ilyen ütemben haladunk hátrafelé, még megérhetjük a jobbágyság újraélesztését – urbárium, kilenced, tized, robot az aktuális Mészáros Lőrincnek, vagy a Főméltóságú Kormányzóné Nagyasszonynak, füstadó, évi 1 icce vaj, 2 kappan, 12 tojás, miegymás.


És hungarikumok, melyek között is első a mi Nagyurunk, akinek párja a kerek világon sincs, kivéve Anikó asszonyt, de ő is eléggé elnyűtt már – nem egyszerű dolog a családi gazdaság két szorgos kezében tartása.


Szép jövő vár ránk, csak győzzük kivárni – addig meg együk a kínai paprikát, és nézegessük a pulit, mely kicsikét egy sárkányra hajaz, de hát adjunk időt a kínai tenyésztőnek, lesz ez még pulibb a pulinál…

:O)))

2014. július 22., kedd

KÁDÁR CIPŐFŰZŐJE

Olvasgatom az Élet és Irodalomban Bruck András érdekes és okos publicisztikáját (A keletnek megfelel), szeretem az olyan írásokat, melyek nem csak visszaböfögik az aktuális mantrát, de új gondolatokat is hoznak.
Ez az írás ilyen. 

Élvezem is az olvasását, míg csak oda nem érek a megállapításhoz: Itt van Orbán, a visszaállított kádárista rendszerével.
Nagyon ki tudok ezen akadni, mert egyszerűen el nem vagyok képes képzelni, hogy egyébként nagyon okos emberek hogyan tehetnek ilyen megállapításokat.
Gondolom, azt képzelik, hogy ezzel Orbán rendszerét sértik, de az igazság az, hogy Kádár rendszerét gyalázzák meg az ilyen megállapításokkal, aki igencsak kikérné – és joggal ki is kérhetné - magának, hogy egy lapon említsék egy szociopata maffiózóval.
Igaza is lenne.

Kezdjük talán azzal, hogy Kádár rendszere vállaltan diktatúra volt, a korabeli szóhasználattal a munkások, parasztok - ma munkavállalóknak, gazdáknak mondanánk őket, (a kisparaszt, a zsellér meg a cseléd átmenetileg még ciki), és a velük szövetséges értelmiség diktatúrája.
Bár személyhez kötődött – hálistennek Kádárhoz – nem személyi diktatúra volt, hanem a társadalom többségének diktatúrája.
Még akkor is, ha ez a többség akkor is apolitikus volt, ha akkor is csak a rántott libacomb érdekelte, még akkor is, ha a rendszer előnyeivel ugyan élt, de sokra nem becsülte azokat.

Orbán diktatúrája nem nyíltan vállalt, hanem sunyi diktatúra, mely azzal hülyíti az évek során inkább csak elbutult, mint okosodott népet, hogy az a rendszer, melyet képvisel, az demokrácia.
Hát lószart Mama, diktatúra ez a javából, sőt, diktatúrább Kádár társadalmánál is, mely legalább megkísérelte azt, hogy egy lyukból fújjon hideget és meleget, és megvalósítsa a kor fából vaskarikáját, a diktatúrán belüli demokráciát - a fogalom képtelenségéhez képest kiemelkedően jó eredménnyel.
Természetesen az Orbán féle diktatúra is osztálydiktatúra, a nagytőke diktatúrája, mely az ország lakosságának elenyésző részét képviseli, ám az ország vagyonának nagyon tekintélyes hányadát tudhatja magáénak.

Hivatalosan háromszáz főre teszik a számukat, de a valóságban talán kétszer annyian is lehetnek, hiszen nem minden vagyon jelenik meg a maga teljességében.
Hogy mindjárt kézenfekvő példát is említsek, az Orbán vagyon, mely mára feltehetően a legnagyobb Magyarországon, strómanok nevén, külföldön és névtelen értékpapírokban, részvényekben bújik el a nyilvánosság elől.

Orbánt ez a réteg juttatta hatalomra, ez a társaság tartotta lélegeztetőgépen a szocialisták regnálása alatt, ők pénzelték, és ők mozgattak a háttérből olyan politikai szálakat, melyek megakadályozták, hogy a Gyurcsány-típusú idealista népboldogítók sikeresek legyenek.
Elmentek egészen a puccskísérletig, és biztos vagyok benne, hogy csak a NATO fenyegető réme akadályozta meg őket egy kis vérontásban…
Persze, a technikák még nem voltak kifinomultak, a szereplők még lotyogtak, Orbán is kifejtette, hogy a nemzeti nagytőkés réteget kell preferálni, ha hatalomra akar kerülni.
Joggal nem szereti a multikat, azok kézbentarthatatlan népek, megbokrosodhatnak – lásd RTL-Klub - az pedig nem kívánatos.

Csányi is lebukott a politikába való közvetlen belekotnyeleskedésével, aki pedig keresztbe akart tenni nekik, az hamar a bíróság előtt találta magát, fülig bekenve szarral, melyet mire levakart magáról, már nem volt többé senki, mehetett MLM hálózatot szervezni és seggenfütyülő kínai gumikutyákat árulni.

A demokráciásdi remekül elfedte a pártokon átívelő összefonódásokat, érdekkapcsolatokat, melyeknek csak halványan felsejlő kontúrját mutatta meg a Simicska-Puch tengely, meg a hetven-harminc százalékos mutyi a beruházási összegek felosztása során, vagy Bajnai pénzügyminiszterének remek állása az OTP egyik érdekeltségénél.
Szóval bonyolultak itt a kapcsolatok kérem, és aki naivan azt kérdezi, hogy a szocialistákhoz közeli nagytőkések miért nem támogatják a baloldali médiát, ideje, hogy megtudják: a gazdasági összefonódás az oka. 

Hatszáz ember, kontra tízmillió – remek arány.
Kádár rendszerében ez az arány fordított volt, még ha a rendszer ellenfelei ezt vitatják is, bár meg kell jegyezzem, nagyon csendesen teszik, mert a valóság roppant nyilvánvaló.
A gazdag ma egyre gazdagabb, a szegény egyre szegényebb, a középosztály tíz körömmel kapaszkodik, hogy biztosítsa társadalmi státuszát, vagy legalább annak látszatának fenntartását, miközben látnia kell, az ő gyereke ebben a csodálatos új világban már csak csicskása lehet a leggazdagabbak gyerekeinek.

Falun a helyzet még durvább, és ha eszembe jut a rendszerváltás korának zöldbárózása, mikor a magyar falut felvirágoztató termelőszövetkezetek, állami gazdaságok vezetőit kellett eltenni az útból, hát nevetni vagy sírni támad kedvem.
Nem azért, mert akiknek a termelőszövetkezetek szétverése érdeke volt, ezt tették, hanem azért, mert a magyar paraszt annyira ostoba volt és ostoba ma is, hogy azokat isteníti, akik a huszonegyedik század hajnalán visszatuszkolták őt első kanyarban a ló segge mögé, hogy aztán úgy rántsák ki alóla a földet, mint cirkuszi bohóc alól a szőnyeget szokták.
Most ott ülnek a padlón és méltatlankodnak, hogy nem ők kapják a földbérletet, hanem az oligarchának nevezett bűnöző pereputtya, a műkörmös meg a tanítónéni.

Kádár idejében a falu működött, a mezőgazdaság nettó költségvetési befizető volt - két ország volt ilyen a világon, a másik Új-Zéland.
Ma nincs mezőgazdaság, csak földalapú alamizsna, a falvak vergődnek, a lakosság nyomorog, a hegyoldalakból ellopják a fát – és nem csak a cigányok, hogy félreértés ne essék – a talajerózió miatt bekövetkező árvizek hullámain meg ott tutajozik a Nemzet Esze, a Haza Megmentője, a Mi Maffiózónk.

Jogállam?
Ugyan kérem, illúzió.
Kádár rendszere rigorózusan betartotta saját törvényeit, melyek nem egyéni képviselői indítványra születtek, hanem nagy többségükben minimálisan is az érintettekkel és a szakmai szervezetekkel való egyeztetések és konzultáció után.
A fontosabb törvényekről társadalmi vita folyt, és egyetlen esetre sem emlékszem, hogy Kádár törvényt módosíttatott volna azért, hogy személyes akaratát érvényre juttassa.
A törvények pedig a többség érdekeit képviselték, elejét vették a hatalmaskodásoknak, a dogoknak szabályozott rendje volt, elő sem fordulhatott volna, hogy Kádár Keresztelő Szent Jánosnak álcázott szobrát felállítsák Budapesten, Kádár személyes ízlésére szabva.
A felállítandó köztéri alkotásokat zsűrizték, a szoborparkban elhelyezett Kádár-kori alkotások mindegyike magasabb esztétikai értéket képvisel a jelenlegi remekműveknél.
Hogy ne is menjünk tovább a Szabadság térnél, ott van mindjárt Ronald Reagan szobra, amelyiknél sokkal különbet láthatunk Madame Tussaud panoptikumában, és a viasz is mennyivel olcsóbb, mint a bronz…

A közoktatás, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer mind-mind jobban működött.
És akkor még nem beszéltünk a társadalmi mobilitásról, melynek felszámolása javában folyik, építgetik a hivatásrendi kasztokat, ahonnan nem lesz kitörés az alsóbb néposztályok számára.

A személyek közötti differencia is óriási, és nem Orbán javára.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Kádár nem volt egy ócska, enyveskezű maffiózó, magának nem gyűjtögetett, mint ez a Hibbant Hörcsög, politikusként pedig komoly nemzetközi tekintélye volt – nem csak a szocialista táborban.
Szerette a nép, de nem voltak imádói, ő maga a személyi kultuszt gyűlölte, nem is engedett teret neki.


Orbán emberileg nulla, éppen olyan ő a nagytőkének, mint neki Farkas Flórián.
Ha tartanak is tőle, de lenézik mélységesen – joggal egyébként, habár mára már egy közülük ő is.
Politikusként az országra ezidáig csak szégyent hozott, a nép fele nyomorszinten él, gyermekek tízezrei éheznek.
Ha visszagondolok a hajdani úttörőtáborokra, melyekben a gyerekek százezrei tudtak nyáron szórakozni, a vállalati és szakszervezeti üdülőkre, ahol a családok együtt örülhettek a nyárnak, hát elkeseredek.


Azt mondják néhányan, hogy hát igen, de most négyévenként új vezetőket választhatsz.
Aki beleles a legutóbbi választás megszervezésébe, ezen csak mosolyogni tud, különben is, Orbán már nem sokáig lesz miniszterelnök, szerintem két év múlva már a Sándor-palotában fog ülni, mint kormányzó, vagy a Nemzet Mozdonyának Vezetője, vagy valami ilyesmi – hat vagy kilenc évre választva, háromszori újraválaszthatósággal, trónörökös Gáspár. Demokratikusan, természetesen.


Szóval – félreértés ne essék – nem akarok én semmiféle kádárista restaurációt, hiszen a világ megváltozott, nem élek illúziókban.
De azt állítom, hogy Kádár társadalma jobban szolgálta az átlagember érdekeit, mint a mai politikai berendezkedés.
Ezért is méltánytalan a hajdani pártfőtitkár összehasonlítása ezzel a maffiózóval.


A politikust az minősíti, hogy tud-e adekvát válaszokat adni kora kihívásaira, népe érdekében.
Kádár tudott, a rendelkezésére álló lehetőségekből kihozta a maximumot, emellett ő komolyan is gondolta a munkásosztály hatalmát, neki ez nem csak üres lózung volt.
Mai utódai a cipőfűzőjéig sem érnek fel.
Kádár adott ennek az országnak huszonöt boldog, békés, nyugodt évet, mai utódai szétverték a nemzetet, állandó harcban állnak - leginkább saját megbomlott elméjükkel.


Az a minimum, hogy ha a ma problémáiról írunk, ne mossuk össze a huszadik század – de talán az egész magyar történelem egyik legsikeresebb politikusának személyét a ma harácsoló, erőszakos és gátlástalan bűnözőinek ócska figuráival, mert méltánytalan.
Ha azon sopánkodunk, hogy a magyar nép nem képes szembenézni a múltjával, akkor 
talán elvárható lenne, hogy a magyar értelmiség nézzen szembe legalább a közelmúlttal. 
Bruck András írása – ettől eltekintve -  remek, ajánlom elolvasásra mindenkinek…

:O)))

2014. július 21., hétfő

A TILTAKOZÁS MÉLTÓ MÓDJA

A mi Beszari Boldogságunk éjnek idején, suttyomban odacsinálta a Szabadság térre a német megszállás áldozatainak emlékműveként csomagolt mosóport, melynek rendeltetése, hogy ő, mint korunk Ágnes asszonya új utat szabjon a történelemnek, legalább utólag, de mindenképpen visszamenőleg.

A mű randa, szimbolikája hazug, de még a hazugságot is sikerült giccsesre formálni – látszik rajta, hogy a Vezér személyesen szabta meg a művész feladatát, akkor jönnek elő a semmiből ilyen rémálmok, mint a Nemzeti Színház, a Felcsúti Stadion vagy ez a Deutsch Papagei.
Mások is tudnak szart álmodni, mint például a Művészetek Palotáját Demján, de ő legalább megpróbál korszerűnek látszani, és az általa inspirált és személyes iránymutatása mellett készült giccs is felettébb korszerűen csillog-villog a külvárosi éjben.
Vezérünk ízlésvilágára viszont visszavonhatatlanul rányomta bélyegét a szülei első velencei útjáról hozott világító, forgó és zenélő gondola.

Az emlékműről magáról már sok szó esett, a tiltakozás is folyamatos volt ellene, a felállítása ellen felhozott érvek többsége is helytálló és kikezdhetetlen.
A tiltakozás választott formája is elegáns volt, az Eleven Emlékmű visszaemlékezései megrendítőek, az aktivisták fáradhatatlanok.
Le a kalappal mindenki előtt, aki időt és energiát szánt arra, hogy megpróbálja a társadalom figyelmét erre a szégyenteljes szerecsenmosdatásra irányítani.

Mégis, a tiltakozás társadalmi visszhangja nem érte el azt a szintet, mely ma reggelre odahozott volna két-háromszázezer embert, akik aztán eldönthették volna az emlékművel együtt, sasostól-mindenestől a vitát.
A tiltakozás „lelke” volt az a két hölgy, akik közleményt tettek közzé, mely szerint a tojásdobálás nem volt méltó a tiltakozás méltóságához, ami annyiban igaz, hogy valóban, túl kevesen dobálták a tojást, ha többezren teszik, hatásosabb lett volna.
Hiába, jobbról ebben jobbak, emlékezzünk csak vissza Demszky beszédeire a Petőfi-szobornál, vagy 2006. október 23.-ra, amikor az Orbánpuccs szétverte a várost, jóllehet, ott aztán nem ért erkölcsi sérelem senkit.

Ez a pocakos diktátorocska az erő megszállottja, és ha nem érez magával szemben erőt, akkor elpofátlanodik.
Teljesen irreális arra várni, hogy majd felébred benne a demokrata, ez az ember nettó szociopata maffiózó, a tetejébe most dühös, mert ellopták a mobilját, benne a grazi klinika telefonszámaival – kínos…

Nagyobb baj az, hogy a társadalom hallgat, és nem lehet pontosan tudni, hogy miért.
Talán csak megtippelni lehet, de az eléggé kiábrándító eredményt hoz.
Úgy érzem, hogy a magyar társadalom még mindig éretlen a saját múltjával való szembenézésre, helyette mindenféle önfelmentő ötletekkel próbálkozik, Orbán meg ismeri a vidéki magyar mentalitását.

Úgy érzem, ezt az ügyet a táradalomban a zsidók belügyeként kezelik.
Nem közelítenek hozzá ellenségesen, de nem is mozdítja meg őket - az átlagmagyarnak remekül megfelel az, ha szégyenét ráfoghatja a nyuszira, a német megszállásra vagy Gyurcsányra.
Ezt az igényt igyekszik kielégíteni Orbán, aki ezek után még majd azt is elmondhatja, hogy lám, a hálátlan zsidók, akiket megmentett Horthy, akik elhunytjainak ő állított emléket, de ezeknek semmi sem elég.

Az egyszerű ember talán meg sem érti azt, hogy mekkora bűn gyilkos és áldozatának összemosása, csak azt látja, hogy ott az a szép szobor a turullal vagy mivel, oszt ezek a zsidók le akarják rombolni.
Nem kell azt gondolni, hogy a különféle pártok talpasai rosszindulatból mondják, amit mondanak, ők hiszik is sajnos azt a sok sületlenséget, amit beadagol nekik a médiamonopóliumra szert tett Orbán meg Vona, ebből kibillenteni őket nemigen lehet.
A magyar lovasnemzet, a zsidó gazdag, a cigány meg lop.

Szomorú ez, de nagyjából így van, még szomorúbb, hogy a demokratikus oldalnak nincs ellene hatékony gyógyszere, mert el van foglalva egymás rugdosásával, másrészt meg a magyar olyan igazodós fajta – nincs most kedvem Kanadába emigrálni…
Ami meg a módszertant illeti, nem hiszem, hogy száz harcos nőnek kellene felvennie a harcot a Fradi szurkolóival.
Márpedig ne legyen kétséges, hogy ha a szobor körüli cirkusz tovább folyik, akkor Orbán szabadon fogja engedni pitbulljait, mint tette a Fidesz szákháznál szervezett tüntetés idején is.

Más módszerek kellenének, nemzetközi nyomásgyakorlás, valódi tömegtüntetés, de ilyenre mostanában nem fog sor kerülni, mert baloldalinak lenni ma nem trendi, ma a civil a menő, kár, hogy rohamcsapatokkal való konfliktusból eddig még egyetlen civil erő sem jött ki jól.
A Szír-csoport tradícióinak felélesztése is megoldás lehetne, de attól tartok drágább lenne a leves, mint a hús, mert erre való hivatkozással még a maradék vékony kis máz is lekopna az Orbán-féle demokráciának nevezett sunyi diktatúráról.

A legnagyobb félelmem, hogy ez az ügy is Nagy Navarro Balázsék ügyének sorsára jut, akit rövid idő után mindenki magára hagyott, azok is, akiknek érdekeiért kiállt és kiáll ma is.
Szóval nem lehet hagyni, hogy ez az ügy elaludjon, de párhuzamosan ezzel el kell magyarázni sokszor és sokféleképpen, hogy miért káros a történelemnek olyan közelítése, mint amelyet ez az emlékmű szimbolizál.
Senki ne higgye, hogy a történelem – lényegét tekintve - nem ismételheti önmagát, dehogynem.

A magyar társadalom nem készült fel a demokráciára, ennek oka a nyomor is.
Akinek nem telik libára, annak a demokrácia semmit sem mond, ellenben remek vevőre találnak benne az olyan tanok, melyek arra bíztatják, hogy vegyük el a libát attól, akinek van – hát nem egy korszerű társadalomszervezési modell, ami azt illeti.
Most harcias nyilatkozatokat hallhatunk, hogy az ellenzék választási győzelme esetén ez a sas repülni fog, de ha a budai turulra gondolok, akkor ebben azért nem vagyok túlzottan biztos.
Túl sok szobornak kellene már helyet változtatni, túl sok újabb feszültséggel járna, márpedig ez egy fáradt, meghasonlott és apatikussá vált társadalom, legfeljebb azzal lehetne lázba hozni, ha telefonos szavazással lehetne eldönteni, hogy melyik szobor kerüljön lebontásra, aztán a bronz lenne a nyertes díja.

Türelmesnek kell lenni, a történelmünkkel való szembenézés igényének belülről kell fakadni, de ez nem holnap lesz, hiszen a jövővel és a múlttal való egyidejű szembenézésre jelenleg csak Matolcsy képes…
De azért ne adjuk fel…

:O)))

2014. július 19., szombat

REKULTIVÁLT MSZP

Szombat este van, kilenc órakor a teraszon még mindig 29 fok a hőmérséklet. 
Ha valamit, hát az ilyen időjárást talán az Úr is pártmegújításra találta ki, de, hogy nem bloggerkedésre, az tutifix.
Mindenesetre a szocialisták éltek a remek lehetőséggel és megújították magukat, lett is délutánra dínom-dánom, fecerunt magnum áldomás, lett új pártelnök, elnökhelyettes, alelnök - három is, ahogy illik.


Úgy látszik, egy párt jelentőségének csökkenésével fordított arányban növekszik vezető tisztségviselőinek száma.
Ilyen tekintetben azért még van tartalék a szocialistákban, hiszen segédalelnököt és vice-alelnököket, továbbá pártsámánt és új pártpénztárost nem választottak, ami nagyon helyes is, hiszen mire is menne a világ, ha mindenhol új arcok fogadnák a betérő barátokat!
Benéz például Simicska, aki már például ezt a Velez gyereket is nehezen szokta meg, pedig róla tudhatta, hogy bármi baj van, akkor a háttérben ott áll a fiatal versenyző régi atyai barátja - hihetetlen rutinja van a pártpénzek terén, - ha most a pártpénztárnoki irodában új arcot találna, hát megnézhetnék magukat a szocik.


Merthogy a hatalom kérdése párton belül is a régi recept szerint megy, akinél a pénz, annál van a hatalom is, márpedig ameddig nincs tisztességes pártfinanszírozás, addig minden pénz útja a pártpénztárnok környezetében található zsebek egyikébe vezet.
De így semmi gond nincs, igazán indokolt az új pártelnök szinte parttalannak mondható optimizmusa.

Magam is úgy gondolom, hogy amikor a gazdasszony a libát a hóna alá csapja, majd az optimista jószág fejét saját szárnya alá hajlítja, másik kezében a kést lengeti, akkor még mindig van esélye a már régen domesztikált optimista jószágnak, hogy felszárnyaljon a magas égig – megengedem, az esély mértékéről lehet vitatkozni...

Tóbiás pártelnök megígérte tagságának, hogy a szoci név megint szép lesz, méltó régi nagy fényéhez, mit rákentek a századok, lemossák a gyalázatot.
Székfoglaló beszédében csupa-csupa megújulást valószínűsítő dolgot mondott, aztán meghatározta önmagát – ki nem fogja senki találni, hogy kivel szemben: Gyurcsánnyal szemben.
Nem, nem Orbánnal szemben – Gyurcsánnyal szemben.
Hosszasan taglalta, hogy mire kapott felhatalmazást és hogy mit nem akar, éppencsak azt nem mondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Gyurcsány, de hát ezt felesleges is lett volna mondania – már első pártelnöki nyilatkozatából is világosan kiderült, hogy erre esélye sincs.


Úgyhogy, business as usual, megnyugodhatunk, az új pártelnök feltűrte az inge ujját, éppencsak, hogy  a tenyerébe nem pökött, ezt majd talán később, mikor a szervezetet a régi megyei elnökök megújítják.
Botka lett a választmány elnöke, mecsoda meglepetés, - ő továbbra is úgy ül Szeged ormain, mint egy türelmes dögkeselyű, mely megvárja, míg a csorda utolsó állata is elhullik és csak utána tárja ki szárnyait.
Azt hiszem, ezt a témát már így is túltárgyaltuk, a pártveteránok Deák Ferenc Köre sem hozott megváltást, ebből meg az a tanulság, hogy a parttalan humanizmus sehova sem vezet, legfeljebb a Politikatörténeti Intézetbe, amelynek élére majd kerül az izgága Földes helyett valami Fidesz-konform történész, aki a zsebében megtalálta szocialista gyökerét, oszt akkor megnézhetik magukat!
Méghogy Deák Ferenc! Méghogy kör!
Csapják a hónuk alá a járókereteiket oszt ballagjanak el ütemesen, Kovács, maga meg ne zavarja itt a megújulást az állandó tenniakarásával, meg a kiterjedt nemzetközi kapcsolataival, maga üljön le!
Na!


Valószínűleg lesz új logo, visszajön valamilyen formában Baja, de hát ez legyen már a szocialisták baja…
Tíz óra van, befejezem az írást, a teraszon most huszonhét fok van.
Igyatok hideg vizet, sokat, egyetek jó hidegre hűtött görögdinnyét, ilyen hőségben hamar felszalad az a vérnyomás, és ehhez még csak a szocialistákra se kell gondolni.

:O)))

2014. július 18., péntek

SETÉTSÉG

hogy ”a pártok a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot akarják kivenni, politikai prédának tekintik a cigányokat.
Setét Jenő jogvédő, az „Ide tartozunk!” roma közösségi hálózat alapítója és szervezője attól tart, hogy a miskolci Pásztor Albert támogatása nem egyedi eset, hanem akár a baloldalon végrehajtott stratégiaváltás része is lehet.
A romák számára egyetlen lehetőséget lát: tömegek mozgósítására képes önszerveződést kell létrehozni.

Elspekuláltam – talán igaza van, habár én azért nem gyömöszölnék be egy fazékba mindenkit, nem mosnám össze a pártokat és nem követném a ma oly trendi elvet, mely szerint ezek mind egyformák – nem egyformák.
A cigánysághoz való hozzáállásuk sem egyforma, a cigánysággal kapcsolatos szándékok őszintesége sem egyforma, cigányságot képviselő politikusaik minősége sem egyforma.
Szóval ezt a „mind egyforma” szöveget hallani egy cigány szájából, aki állítólag éppen az ellen a nézet ellen küzd, mely szerint a cigány mind egyforma, bűnöző, koszos és büdös, továbbá élősködő – meglehetősen furcsa.

Az még furcsább, hogy negyed század alatt felhalmozható politikai tapasztalat sem elég arra, hogy ráébredjen – az ő ellenfelei nem egy demokratikus pártban vannak, még ha neki nem is tetszik a volt miskolci rendőrkapitány egy öt évvel ezelőtti nyilatkozata.
Hát, nekem meg nem tetszik egy cigány aktivista politikai fellépése, aki harmadmagával ott szambázott a téren, olyan táblával, melyen azt kérdezi, hogy zsidózó polgármester-jelöltje is lesz-e a tüntetést szervező pártnak.
Hát, fel vagyok én is háborodva, mert ezzel azt mondta ki tulajdonképpen, hogy a DK a zsidók pártja, akik a saját érdekeiket védik, de őket, cigányokat nem.
Szerencsétlen ügy ez, akármerről nézzük, és bár a néhány papírlap kinyomtatásába nem kellett túl nagy energiát fektetni, de azért a kevésért is kár volt.

Ostoba dolog Pásztor Albertet rasszista szerepbe szorítani, mert nem rasszista ő, hanem egy tárgyilagos ember, nyilatkozata idején éppen rendőrkapitány.
Olyan ember, akinek egy tájékoztatójából kiragadott mondata nem szolgáltathat alapot erre, hiszen éppen ennyi erővel Lakatos Attila cigányvajdát is meg lehet vádolni rasszizmussal, Setét Jenőt antiszemitizmussal, a római Pápát homoszexualitással, és így tovább.
Harlemben a helyi rendőr a fekete bűnözőkkel harcol, merthogy ott övék az utca, Miskolcon meg a betelepített cigányok bűnözőké az Avas, hát róluk szól a bűnüldözés, és a rájuk jellemző elkövetői magatartásról.

Setét & Co. addig-addig erőlködik, míg  csak el nem jutunk odáig, hogy egyetlen igaz ember él csak Magyarországon, kinek ablaka a Parlamentben éjjel is világos - a Vezér értünk dolgozik….
Ha valaki politikusnak áll, akkor az lásson is a pályán, próbáljon összefüggéseket keresni, ne csak handabandázzon.
A cigányság mai problémája nem Pásztor Albert, ő csak arra jó, hogy egy cigány vezető őt támadva odatörleszkedhessen egy politikai csoporthoz, mely ennek nagyon örül, hiszen tagjai egyrészt végre be tudják azonosítani a cigányt, ha szembejön velük az utcán: kerekded, barna bőrű és táblát tart a kezében.
Másrészt nem csak cigány ez a cigány, hanem remek hivatkozási alap is: lám, a cigányok is megsértődtek…
Setét Jenő – gondolom, ő ezt nemigen veszi észre, vagy nem érdekli - eszköz egy politikai játszmában, melynek célja Gyurcsány eltávolítása a politikából.
Ha tudja, szégyellje magát, ha nem tudja, akkor meg adja valaki végre a tudtára.

Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, tenger pénz ment el célzott támogatások és kamupályázatok formájában az eleinte ilyen formában nem is létező cigánykérdés megoldására, minden haszon nélkül.
Volt telepfelszámolási program, ahol ügyvéd, OTP ügyintéző és cigányvezető kéz a kézben fosztották ki a cigányokat, voltak munkahely-teremtési támogatások, osztottak kislibát, adtak földet, melyet a Sztalinyec sem volt képes feltörni, a pénz elfolyt kézen-közön, a cigány meg kiszolgáltatottabb ma, mint az elmúlt hetvenöt évben bármikor is volt.
Ez a többségi társadalom bűne, de bűntársak benne a Setét Jenők is, akik részt vettek a bazinagy cigánymutyiban.

Abban igaza van Jenőnek, hogy a politikai pártok a cigányságot eszköznek tekintik, de a helyzet kialakulásában nekik is tetemes részük van.
Tiz-húsz évvel ezelőtt még bátran írhattam, hogy cigánykérdés, mint olyan nem létezik, ellenben létezik szociális kérdés, foglalkoztatáspolitikai kérdés, oktatási kérdés, népesedéspolitikai kérdés – mára már ez érvényét vesztette, mert ma már vannak falvak, melyek teljesen elcigányosodtak.
Vannak városrészek, melyek teljesen elslumosodtak, a lakók pedig élik a gettó boldognak éppen nem mondható életét, nézegetik egymás nyomorát, nincs munkájuk és nincs előttük sem perspektíva, sem normális életvezetési minta.

A mindenkori hatalom megnyugtatta a lelkét azzal, hogy szétosztott párszáz, esetleg párezer milliót a cigányvezetők között, keresztet vetett rá, aztán a pénz hamar eliminálódott.
Az volt a szép elképzelés, hogy majd ennek segítségével a cigányság kihúzza magát a saját hajánál fogva a bajból, ami persze nagy marhaság volt.
Főleg egy olyan országban, ahol a többségi társadalom is éppen csak középső csoportos abban az óvodában, ahol a demokráciát el kellene kezdeni tanulni, a cigányság meg éppenhogy csak kiscsoportos.

Egy büdös buznyák nem sok, annyit sem adnék a sokszor büntetet előéletű, vagy éppen kegyelemmel mentesített cigányvezetők kezébe, egy cigány klánt sem engednék belekotorni a pénzesládikóba, hanem minden kiadott fillérnek megkérném az ellenértékét.
De rengeteget adnék, mert ezen nem lehet takarékoskodni, hiszen ha kitermelünk egy képzetlen, fegyelmezetlen, munkára alkalmatlan réteget, a magyar jövőt skótoskodjuk el.
Viszont a pénzt, mint az Unió a támogatásait, csak pályázat alapján, konkrét célra és szoros elszámolás mellett adnám, szinte napi ellenőrzéssel, kikötve, hogy a pénzen nem lehet sem tanulmányt vásárolni, sem utazgatásokat meg tapasztalatcseréket támogatni, cigányszervezetet is csak a működését segítő dologi eszközökkel.

Viszont lehetne a gyerekeknek számítógépet adni, sportfelszerelést venni, tankonyhát berendezni, szociális munkásokat fizetni, a rászorulóknak ételt, ruhát, tankönyvet adni.
Ha az egyetemeken kancellárt neveznek ki a sok felsőfokú végzettségű fölé, akkor miért lenne probléma, ha a cigányságra költendő pénzt is ellenőriznék, mégpedig nem utólag.
Ami meg az önszerveződést illeti: volt rá negyed századuk Setét Jenőéknek, az eredmény nulla, akkor most meg kellene próbálni nem a cigányságra bízni az önmentést, hanem hozzáértő szakemberekre – pedagógusokra, szociológusokra és épeszű, ép szemléletű gazdasági szakemberekre.
Setét Jenő meg egyelőre segítse őket, hátha együtt többre mennek.
Persze lehet, hogy rosszul képzelem…

:O)))

2014. július 17., csütörtök

KÓBOR LIBERÁLISOK

A Pásztor–ügy soha nem lenne ügy, ha nem lenne párszáz zavaros gondolkodású akarnok, akik most éppen bajban vannak.
Azért vannak bajban, mert a választók – honorálva a koalíciós kormányzás idején viselt dolgaikat, leverték a politika fájáról a főként önmaguk által állandóan teleszart fészküket, sőt, egyet-kettőt belerúgtak a tojásaikba is, ami nagyon fájdalmas tud lenni még egy madárnak is, legyen bármennyire is szabad.

Imádom a liberalizmust, legalább annyira, mint amennyire nem kedvelem a magukat liberálisként definiáló szedett-vedett magyar pártokat.
Igaz, nálam már a rendszerváltás idején kiverte a biztosítékot Kis János vérbunkó viselkedése Vitányi Ivánnal szemben, de ezt még betudtam annak, hogy nem minden könyvtárosnak volt gyerekszobája, spongyát reá.

Aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy a bunkó agresszivitás ezekben a körökben nem kisiklás, hanem életmód, stílus és a liberalizmus leglényege, egy elegáns ív ez, Kis Jánostól - Horn Gáborig és tovább, a mai napig.
A kisiklás Kuncze volt. 
Szavazz a liberálisokra, vagy megmérgezzük a macskádat, szólt a hajdani falfirka...

Hangsúlyoznám, nem a liberálisan gondolkodó embert kárhoztatom, nekem a pártjukkal, pártjaikkal van bajom, sajnos a mai napig.
Már a rendszerváltáskor is gyanús volt, hogy nem egy eszme mellett, hanem az általuk megálmodott, de a valóságban nem létező kommunistákkal szemben definiálták magukat, olyanokkal szemben, amilyenek már több mint negyedszázada nem léteztek a magyar politikában.
Fel-alá rohangálva az utcákon vad harcot hirdettek Rákosi és bandája ellen, nem zavarta őket percre sem, hogy közben engem gyaláztak, megvádoltak tolvajlással, fosztogatással, és ezért a mai napig, a Tocsik és egyéb ügyek, elvesztett választások után sem sül a képükről a bőr.

Hogy voltak, akik másképpen képzelték el az állam berendezkedését, mint a kapitalisták?Talán a liberálisoknak elsőnek kellett volna lenniük ennek elfogadásában, aztán elővezetni a saját állam-felfogásukat, és döntsön a választó.
Persze tudom, ez kislányos idealizmus, de így, negyed század után bátran kijelenthetjük, hogy a rendszerváltók teljesítménye nulla, Orbán hatalomrajutásával pedig átmasíroztunk a negatív tartományba.

Na, de vissza a témához!
A liberális párt önfelszámolása borítékolható volt, amikor bekövetkezett már senkit nem lepett meg.
Legfeljebb az, hogy némelyek azt képzelték magukról, hogy képesek megoldani azokat a problémákat, melyeket Kuncze sem tudott megoldani, jóllehet ő már látott életet és gazdaságot is közelről, csak – úgy látszik – liberális pártvezetőket nem látott még.
Hát, nem sikerült.

Orbán a saját politikai pályafutása során megtanulta hogy  ha valahol a politikai térben vákuum keletkezik, akkor azt valamilyen politikai erő be fogja tölteni, ehhez neki remekül megfelelt volna egy kézhezszoktatott liberális párt.
Valószínűleg ennek jegyében jött létre az LMP, amelyik az első perctől kezdve, szembehazudta a választókat, különös tekintettel anyagi alapjainak megteremtésére.
Mire az SZDSZ harsonaszó mellett elhalálozott, készen is állt az utód, melyhez nagy reményeket fűztek a kiábrándult liberális választók, akik közül az értelmesebbek mára belátták, hogy Orbán ügyvédje talán mégsem annyira önzetlen, mint első pillantásra vélelmezhető volt, ő bizony kiszolgál mindenkit, csak politikailag vihesse valamire.

Megértem én őt is, hiszen életét nagy nevek árnyékában tengette, fel kellene nőni a nagy elődök cipőfűzőjéig legalább, de persze a nagy akarásnak inkább csak nyögés a vége.
Amikor Orbán átvette a hatalmat, akkor a többi liberális felsorakozott és elkezdett a szocik felé mutogatni, gátlástalanul átvették Orbán retorikáját, és olyan vehemensen szidták az „elmúlnyolcévet”, mintha nem lettek volna tevékeny és tevőleges részesei a kormányzásnak.
Úgy szidták Gyurcsányt, mintha nem ő lett volna az a kormányfő, aki a legtöbbet kedvezett nekik.
Mintha nem az ő lelkükön száradt volna az egészségügyi reform szerencsétlen kezelése, mintha nem ők tettek volna ezerszer keresztbe a szocialistáknak, úgy viselkedtek, mintha nem ők hozták volna a nyakunkra a bánatos marabut a bánáti bazsarózsájával a hóna alatt.

Mindenesetre négy év múltán nyilvánvalóvá vált, hogy az LMP képtelen megszólítani a liberális szavazókat, Schiffer politikai stílusa és mozgása minden épeszű, ép erkölcsű és ép politikai érzékű embert taszított.
Ugyanazzal az elszánt céltudatossággal mondta meg a frankót, mint elődei, és ugyanolyan együttműködés és kompromisszumképtelen a mai napig, emellett minden fontos kérdésben Orbán szekerét tolta – csak a hülye nem vette észre ezt.
Emellett saját politikustársaival sem jött ki, hiszen azok egy része otthagyta a pártot, - volt, aki Schiffer helyett inkább az Antarktisz bálnáit választotta társalkdópartnernek, azok legalább csak énekelnek, de nem beszélnek hülyeségeket.

Aztán jött a Juhász által lenyúlt MILLA, - ő a liberalizmus lényegét abban látta, hogy szabadon csavarhasson egy spanglit, emellett ő is szeretett volna politikailag valaki lenni, ezért szidta Gyurcsányt, mint a bokrot.
És jött az Együtt, melynek vezetője elvileg Bajnai volt, de ez a gyakorlatban kétséges, mert ő már kormányzása alatt bizonyította, hogy nem buta ember.
De – leírni is fájdalmas - az is lehet, hogy menet közben ő is Orbán embere lett - nem ez lenne az első gusztustalan kiegyezés a magyar nagytőke és Orbán között a belpolitikában.
A parlamenti választások előtt neki sem a választás volt a legfontosabb, hanem Gyurcsány kinyiffantása – cui prodest, kérdené a művet angol…

Az utolsó csapás a liberalizmusra a PM létrejötte volt, az elmúlt napokban a párt mindkét tagja ismét maradandót alkotott, mer nyilatkozni piszkosul szeretnek, mint tényezők…
Valahogy már megint az önkormányzati választások előtt kezdtek el hisztizni a libsik, hadd legyen még rosszabb a helyzet.
Most éppen Pásztoroznak, ismét megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatnak, merthogy ők harcolnak a rasszizmus ellen.
Ez leginkább abban áll, hogy romának hívják a cigányokat, még szerencse, hogy a cigányasszonyokat nem kell rányinak hívnunk, a cigányfúrót meg romafúrónak.

Ebben ki is merül többé-kevésbé liberalizmusuk, de egy épkézláb mondat roppant ritkán hagyja el a szájukat, hiszen a cigányságot ők is valamiféle egységes tömbnek képzelik.
Teszi ezt annak ellenére, hogy ezer és ezer társadalomba beilleszkedett cigány él körülöttük, emellett egy cigánytelepen élő beás cigány és egy cigány értelmiségi között nagyobb a különbség, mint utóbbi és közted, nem okvetlenül a te helyzeted tekintve felső pozíciónak...
Az összes sztereotípiát a cigányokra aggatják a sztereotípiák elleni harc jegyében, és el sem tudják képzelni, hogy mennyire sértő az, mikor a cigányok felemeléséről értekezik az érettségizett liberális a két-háromdiplomás cigánynak.
Ők a Nagy Testvér, aki majd harcol az ellen, hogy cigánybűnözést emlegessenek, ha egy cigány ellop egy libát, de az eszükbe sem jut, hogy a társadalom jogkövető és jogsértő állampolgárokra is osztható, és ebben a tekintetben a bőrszín emlegetése teljességgel irreleváns.

Most flegmán kérdezik, hogy na, és milyen programja van Pásztor exrendőrnek Miskolc felvirágoztatása érdekében?
Azt nem kérdezik, hogy az elmúlt huszonöt évben miért nem tellett tőlük sem több, mint Hegedűs Zsuzsától, és azzal sem dicsekedhetnek, hogy ők milyen remek programokat hajtottak végre.
Hegedűs Zsuzsa legalább kiscsirkéket osztogat, még ha sokat is kell babrálni a kopasztásukkal, mielőtt megfőzik őket, ők legfeljebb okos tanulmányokat osztogattak egymásnak, ma te rendelsz tőlem száz oldal világmegváltást, holnap én tőled.

A demokratikus oldal liberális pártocskái ma csak léleksimogatásra jók, ambiciózus önjelölteket mentenek meg a lelki összeomlástól, - éppoly dimenziót tévesztettek és nevetségesek, mint hajdan Thürmer Központi Bizottsága volt.
A kérdésem még csak annyi: elmennél ezekkel egy sivatagi túrára úgy, hogy náluk van a vizeskulacs?
Emellett nagy szerepük van abban, hogy a mai magyar cigány értelmiség nem szívesen vállal sorsközösséget népével, éppen azért, mert ők is összemosnak minden cigányt a legrosszabb sztereotípiák alapján.
Ők sem nagyon népszerűsítik azokat, akiknek sikerült kitörniük és megbecsült polgárokká válniuk, ők sem nagyon alkalmazzák őket a médiában bemondónak, sorozatokban szereplőnek, pénztárosnak az üzleteikben - nem szólva arról, ha eltűnik egy radír, kimondva – kimondatlanul mindjárt a cigány kollegát gyanúsítják – fárasztó dolog lehet antirasszistának lenni.

Mindenesetre így néhány héttel a választások előtt visszafoghatnák magukat, de nem – szinte az egész liberális zárvány Orbán malmára hajtja a vizet.
Pedig fontos lenne megegyezni, közös jelöltekkel indulni, hitet, önbizalmat adni a választóknak, mert a vesztesekhez senki sem szeret csatlakozni.
Nem Pásztor itt a probléma, hanem az, hogy még közös jelölteket sem képes állítani az ellenzék, olyan pedig, hogy felépítenének egy jelöltet, nem létezik.
Igaz, erre már idő sem lenne…
Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy ebben az országban csak Orbán emberei lennének az optimális jelöltek.
Juhász, Szigetvári, a Fodor féle Kétfarkú Liberális Párt – a másik három tag lány - és a többiek is el fognak tűnni a politikából, még ha némelyik párt önzetlenül gondoskodott is magáról, mert a tagság felét az Európai Parlamentbe sikerült betuszkolni a másikat meg a magyarba…

Nagyon utálják Gyurcsányt, de lássuk be, ők az okai annak, ha nem marad az értelmes liberálisok számára más alternatíva.
Ők az oka, ne panaszkodjanak.

:O)))

2014. július 16., szerda

HOLLÓ A HOLLÓNAK

Megy a csendes örömködés – ellentétek a kormányzó pártban, Orbán nekiesett saját oligarcháinak, itt a győzelem már az ajtóban, itt kopogtat, már csak kis idő…

Hát lószart, Mama, hogy a klasszikust idézzem, nem más ez, mint wishful thinking.
Hadd idézzem a wikipédiából az angol nyelven közismert fogalom meghatározását:
„A vágyvezérelt vagy vágyelvű gondolkodás az a logikai hiba, amikor az alany – anélkül, hogy a rendelkezésére álló tények ezt alátámasztanák – valóságként kezel olyasmit, melynek valóra válása számára pozitív kimenetellel járna.
A vágyelvű gondolkodás tehát olyan érvelés, melynek premisszája a konklúzió igazságára irányuló vágyat fejezi ki.
Naivitás azt képzelni, hogy pusztán azért, mert szeretnénk, ha valami igaz vagy hamis lenne, az igazzá, vagy hamissá is válik.
A vágyvezérelt gondolkodás hibájába elsősorban azok esnek, akik képtelenek különválasztani a racionális véleményalkotást az emócióiktól.”


Na, nekünk nem kellene talán ilyennek lennünk, mégis, minden tapasztalatunk dacára ilyenek vagyunk.
Most éppen azon örvendeznek a médiában és a blogvilágban néhányan, hogy végre, ez itt már a vég kezdete.
Más nem is lehet, hiszen a reklámadót Orbán kivetette Simicskára is és a devizahitelesek problémája érzékenyen érintette Csányit, a takarékszövetkezetek államosítása pedig Demjánt – lám, kezdődik.


Az ilyen módon gondolkodókat nem igazán érdekli, hogy Simicska mekkora extraprofitra tett szert csak azáltal, hogy az állami hirdetések, vagy az állam által tulajdonolt cégek hirdetései szinte csak az ő cégein keresztül kerülnek a fogyasztó elé.
Azt sem nagyon szeretik észrevenni, hogy a reklámpiac tortájából nem egy nagy szelet az övé, hanem övé a torta.
Aki részesülni szeretne belőle, annak az asztala alól, négykézláb csúszva kell összekapirgálnia a morzsákat, de még eközben is vigyáznia kell, mert ha nem kerülgeti ügyesen az asztalnál ülők lábát, hát igen könnyen begyűjthet egy két rúgást oda, ahol nem székel az agy.


A reklámpiac birtoklása remek üzlet a hatalmon levők számára, hiszen módot nyújt arra, hogy bármikor horribilis összegeket mozgassanak át az állami területekről a magánszférába, hiszen ez egy puha akció – ha pénz kell mondjuk a Békamenetre, hát lesz, a hirdetési lehetőség meg már csak bónusz a jól dolgozó oligarchának, akit mi, - az egyszerűség kedvéért - hívjunk bátran maffiózónak.


A séma egyszerű, az állami cég megrendeli a hirdetést, a hirdetőcég felkér kreatív munkára néhány Békamenetes aktivistát, akik nevüket adják a hirdető cég által felkért kreatívok hülye jelszavaihoz, majd az ezért felvett pénz egy részét átadják a nemes célra.
Okos maffiózó hagyja, hogy ők is megnedvesíthessék kicsit a csőrüket a korrupció és tolvajlás édesvizű tavacskájában, a tehetségesebbek még a tavon ringatózó libát is megkaphatják.


Orbán megadóztatta Simicskát?
Na és, kit érdekel, majd visszakapja reklám-megrendelések formájában, lehet, még kamatot is számolhat.
Az asztalnak, ahol az áralku folyik, mindkét oldalán Orbán foglal helyet.
Ez a skizofrén helyzet Vezérünk mentális állapotát tekintve nem is túl meglepő, a meglepő az lenne, ha ez nem így lenne.
Ha a hazai strómanokat sorba állítanánk, mint a katonaságnál, akkor Simicska lenne a golyószórós, az első a hozzá hasonló magasságúak közül, aki nem a sor végén cipeli a céltáblákat.


Nem egyszerű a politikus dolga, nem elég ellopnia a kiszemelt szajrét, kell egy megbízható zseb is, melybe belepottyanthatja,
Életünk Megédesítőjének több ilyen is rendelkezésére áll, sőt, a Főméltóságú Asszonynak külön szakemberei vannak a földmutyikra, a szőlő-mutyikra, de miután mindenből részesedést kap a Család, ezért hát kell egy Általános és Univerzális Mindent Elnyelő Zseb – ki képzelheti azt, hogy érdeksérelem érheti a tulajdonosát?
Marxot többek között azért utálják a kapitalisták, mert kimondott egy-két igazságot az emberről, a kapitalizmusról, ami szöges ellentétben áll a kapitalisták által kedvelt, néphülyítő, kenetes dumákkal.
Így például kimondta, hogy a lét határozza meg a tudatot, tehát a Mi Igazmondónknak igaza volt akkor is, mikor felszólította az Uniót, hogy ne azt nézzék, hogy mit mond, hanem azt, hogy mit tesz.


Úgyhogy, aki azt képzeli, hogy itt majd véres bandaháború tör ki a Vezér és Árnyéka között, az téved, - te sem vernéd agyon azt, aki a te pénzedet dugdossa mások elől.
Szép példa erre Csányi esete is, akinek éppen most ajándékoztál – ha jól számolom – tizenötezer forintot, (nem jól számoltam, csak százötven/fő az ajándék...) ugyanis másfél milliárd állami támogatást kapott az a vágóhíd, mely tervezetten képes lesz Magyarország összes disznainak háromnegyedét levágni.
Ez állítólag négyszáz munkahelyet jelent majd, arról nincs hír, hogy hány kisebb vágóhíd megy majd tönkre, hányan kerülnek utcára – persze, csak az után, hogy ők is, családtagjaik is támogatták fejenként százötven forinttal a beruházást.
Nemzeti ajándék ez Csányinak, akit mellesleg felettébb tisztelek, mert okos ember, aki képes kihasználni a kapcsolatrendszerét, és a cél érdekében képes nevére venni még azt a bánatos dilissel turbózott trágyadombot is, melyet magyar labdarúgásnak hívnak.


Szóval, ne éljünk álomvilágban, és ne akarjuk Orbán érdekeitől függetlenül értékelni a maffia legbefolyásosabb tagjaival való kapcsolatát, érdekekről és pénzről szól ez, mint minden – beleértve a pártokat is.
Aki akarja, persze lengetheti a nemzetiszínű zászlót, csak nem árt, ha tudatában van annak, hogy a zászló varrásából is zsebreteszi a maga részét a Nemzet Esze/2, csakúgy, mint minden másból ebben az országban.
Van itt elég, három-négy család jól elél belőle, a többieknek meg marad a szociális temetés, a későbbiekben papírhengerekben, állva, hogy a drága fejlesztési területet a lehető legjobban használja 
ki az ingatlanfejlesztő cég, mely ugyancsak leadja a sápot.

Ne éljünk álomvilágban, ha javasolhatom!

:O)))