TISZTELETET ÉRDEMLŐ ELLENFÉL

Ülést tartott az MSZP választmánya, ezen állást foglalt az Együtt 2014-el folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatos kérdésekben, többek között feladatul szabta a pártvezetésnek, hogy legkésőbb őszig létre kell hozni az ellenzéki választási szövetséget.

Habár szerintem a célkitűzés jobb a semminél, de szerintem ezt a résztvevők igencsak eltaktikázták, mert az csak ábránd, hogy a felek ősszel megállapodnak, majd aki akar csatlakozhat hozzájuk – már, ha ők is úgy akarják.

És ha nem?

Ezt nem nevezhetjük összefogásnak, ezt legnagyobb jóindulattal is csak diktátumnak lehet nevezni, amire nem tudom, mi szüksége van a Szocialista Pártnak, főként, ha azt igyekszik kézzel-lábbal, és teljesen feleslegesen bizonygatni, hogy most itt aztán egy teljességgel új politizálás indul.

Talán el lehetne magyarázni a csatlakozni kívánók ostoba és tudatlan tömegeinek, hogy miért is vannak ők hátrányosabb helyzetben, mint a Juhász-féle gittegylet ötven támogatója, vagy mint a Belvárosi Zsúrfiúk Társaskörének, annak a Lehet Más a Politika nevű pártnak osztódással szaporodott bánatos maradványai, mely pártnak egyetlen dologban sikerült újat hozni a magyar politikába: bizonyította, hogy dehogy is lehet itt más a politika.

El lehetne magyarázni akár azt is, hogy miért nem volt ehhez a gigászi eredményhez elég megállapodni Bajnai Gordonnal és felkérni őt az összefogás miniszterelnök-jelöltjének, miután két kérdésben – igen, nem több kérdésben, ebben a kettőben – megállapodtak az együttműködés összes bejelentkező résztvevőjével Vajnaitól - Bokrosig.

Az első az, hogy az összefogás célja Orbán minden más célt felülíró leváltása, a második meg, hogy a miniszterelnök-jelölt Bajnai legyen.

Vagy Bokros.

Vagy a Húsvéti Nyuszi, de nem szocialista politikus, így hitelesítve azt, hogy a cél nem a hatalom puszta megszerzése, hanem a demokratikus jogállam helyreállítása.

A többi innen már belső egyeztetések kérdése, melynek során félre kell tolni azokat az idiótaságokat - esetleg képviselőikkel együtt -, melyek csak arra jók, hogy megtorpedózzák az együttműködést.

Egyúttal ki kell zárni azokat a törekvéseket, hogy bármelyik résztvevő a másik bírájává tolja fel magát, mert ez vagy egyenrangú, bár nem egyenlő súlyú partnerek összefogása lesz, vagy nem lesz semmi, csak egy gyülevész, torzsalkodó banda dzsemborija, amelyik már csak ebből kifolyólag is vesztésre van ítélve.

Hogy Bajnai Gordon a két legerősebb pártról beszél, azt a helyén kell kezelni, annak - ami: politikai propaganda-szólamnak.

Mindenesetre ideje lenne konkrét határidőt szabni a megállapodásra, mondjuk szeptember tizenötödikét - mert a csillagászati ősz errefelé szeptember 23-ától december 22.-éig tart, utána az élet január második hetében kezdődik – lehet számolgatni a rendelkezésre álló időt…

Merthogy akkor kell megkezdeni a konkrét munkát, ami rengeteg, ha valaki nem csak részt akar venni a választásokon, hanem esetleg nyerni is szeretne…

Van egy sor dolog, amit a választmány helybenhagyott, csak sajnos azt nem lehet markáns módon kiérezni a közzétett hírekből, hogy Orbánt is helyben szeretné hagyni…

Az írják: „… mi nem megsemmisítendő ellenségnek, hanem tiszteletet érdemlő ellenfélnek tekintjük azt, akinek a véleménye különbözik a miénktől.
Az új politikai kultúra része a párbeszédre való törekvés, a kompromisszumok keresése, a különböző érdekek összehangolása és az önszerveződő civil társadalom támogatása.”
Talán lehetne tisztán is fogalmazni, mert a demokratikus oldal szavazói szerint ez a velejéig rohadt, korrupt és hazug banda sem tiszteletet, sem kíméletet nem érdemel, hanem nagyokat a pofájára, hólapáttal!

Az utódaikkal meg a tükröztetéses eljárás a megfelelő, ha a hangnem és a viselkedés korrekt, akkor viszonozni kell, de egyetlen negatív megnyilatkozást sem kell eltűrni, meg kezünket tördelve sopánkodni.

Amit tett a baloldal húsz évre visszamenőleg is vállalható, Őszödöstől, Gyurcsányostól, szemkilövésestől, autópályástól, iskolaépítésestől - mindenestől!

És nem új politikai kultúra kell, hanem politikai kultúra kell, mindenféle jelző nélkül - és kölcsönösen.

Nem kell ezekre a nagyonegyszerű dolgokra ezer vitézkötést kötni, ma csak helyre kell állítani a jogállamot és a demokráciát, a többi a jelenlegi helyzetben csak felesleges sallang.

A teve meg – mint tudjuk - tulajdonképpen ló, csak egy választmány csinálta…

:O))))

ŐRÜLET – DE VAN BENNE RENDSZER?

Mi az, hogy!

Nagyon is! – hogy a klasszikust idézzem…

Merthogy az nyilvánvaló, hogy a társadalom és a gazdaság fenekestől fel lett forgatva, hogy kő kövön nem maradt, és bánatosan el kell ismernünk, hogy a Hibbant ehhez nagyon ért, - a romboláshoz veleszületett adottságai vannak.

Valószínű, hogy gyerekkorában ő volt az, aki, amikor a többi gyerek homokvárat épített, akkor körbesétált és sorra felrugdalta mindet, némelyiken még ugrált is kicsit, majd amikor az áldozatnak sírásra görbült a szája, akkor megnyugtatta, hogy a szétromboltnál ezerszer szebb homokvár épül majd a patakparton, csak még kicsit várni kell…

Hogy miből épül majd a homokvár, merthogy a patakpart kavicsos, azt ugyan nem mondta meg, de a gyerekek hinni akartak neki, mert a homokvár építésénél már csak a légvárak építése kellemesebb, mint tudjuk…

Szóval a rombolás sikeres volt és most éppen építünk valamit, csak még azt nem tudja senki, hogy ez a székely góbé közismert definíciója szerint valami lesz, vagy megy valahová.

Él ebben az országban kilenc - tízmillió ember, akik hozzávetőleg a laboratóriumi muslincák irigylésreméltónak nemigen mondható helyzetében vannak, akik nemigen tudják, hogy mi folyik körülöttük, legfeljebb zümmögnek kicsit, aztán felfordulnak, de hogy miért, kiért, vagy mi az oka bánatos sorsuknak, arról a kísérletező kedvű tudósok nem mesélnek nekik.

Istenem, hogy ez a szerencsétlen Gyurcsány mit kapott annakidején, hogy a választási kampányban a várható intézkedésekről nem bontotta ki az igazság minden részletét!

Most meg mindenki kussol, miközben senki nem tud a jövőről semmit, az ország meg olyan képet mutat, mint amikor három-négy őrült új házat épít a lerombolt helyén, - a tetővel kezdem, mert az eső bármikor megeredhet, mondják az egyetemes mesterek.

És senki nem tudja, hogy mi jön még, én meg egyszerűen nem hiszem el, hogy a Hibbant minden tervezés nélkül zsebből vezetné az országot, ahhoz túl sok a változás, túl sok a trükközés, túlzottan nagy a szakértelem, túlzottan egy irányba mutatnak a dolgok.

Valahol, valakinek a fejében csak össze kellene állnia egy képnek arról, hogy mi is lesz a vége ennek, vagy legalább arról, hogy milyennek képzeli el a kedves beteg a dolgokat.

Nagy barátja vagyok mindenféle összeesküvés-elméleteknek, így aztán azt gondolom, hogy Orbán csak eszköz – megengedem, igen jól dotált eszköz – egy összeesküvő társaság kezében.

Azért választották ki őt, mert jó szociopata módjára teljesen gátlástalan, érdekvezérelt és demagóg, van némi demokratikusnak látszó előélete, amit azért – lássuk be – imád a nép.

Mert azért vannak elemek, melyek arra mutatnak, hogy tervszerűen folyik az országrombolás.

Mikor az ország fele létminimum alatti jövedelemmel rendelkezik, akkor óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy - talán Demján mondta? - az lenne az ideális állapot, ha délkelet-ázsiai munkabérekért dolgoznának nálunk is az emberek, márpedig az ehhez vezető út nyomorral van kikövezve.

Hogy az összes megszorító intézkedést a legszegényebbek rovására vezette be a magyar állam, az is ebbe az irányba mutat.

Hogy az oktatás átszervezése során a tankötelezettségi korhatárt leszállították, hogy az általános műveltséget adó tárgyak oktatását háttérbe szorították a szakmunkás-képzésben, ez sem szolgál más célt.

Hogy csökkentik a felsőoktatásban résztvevők számát és pénzügyileg szűrik a jelentkezőket, hogy csak a jómódú ember gyereke tanulhat, az sem szolgál más célt, - suszter, maradj a kaptafánál, törődj bele, hogy a gyermeked is suszter marad – ez sem szolgál más célt, mint a társadalmat ismét kettészakítani, immár örök szegényekre és uraikra.

Nem mennék abba bele, hogy milyen ember az, aki elfelejti, hogy honnan jött, mert félek, hogy a trágyadomb feljelentene becsületsértésért, ha mint kézenfekvő hasonlatot használnám fel.

De elnézegethetjük a magyar föld ügyét is, melyből a magyar paraszt része egy két méterszer egyméteres parcella lesz, kint a Stiglickertben.

A maradék meg tíz-tizenkét család – de főként Csányi kezére kerül majd, a zsellérek meg majd eldolgozgatnak rajta.
Hogy ne legyen össznépi pofahuzogatás meg vita a vételáron, eleinte bérleti konstrukcióban megy a dolog, aztán jön majd az elővásárlási jog, és csak a végén a tulajdon, de addigra a népből már úgy kirántották a gerincet, mint ahogy ügyes szakács a halat filézi.

És így tovább, az egészségügytől az oktatáson árt a nyugdíjrendszerig, a bankrendszertől a közlekedésig, és ha véletlenül kicsit is fellebben a függöny, mögüle mindig ugyanazok az ábrázatok villannak elő.

Persze ettől még lehetne az ország élhető, hiszen egy kapitalista államban szinte mindegy, hogy ki a tőkés, de a mi újgazdag rétegünk még agresszív, mohó és telhetetlen, gátlástalan és velejéig embertelen, aminek jó vége nem lesz.

Merthogy vagy a nép kerül későközépkori kiszolgáltatottság állapotába, vagy ezekből fog hurkát gyártani Csányi tízmilliárdból épült szalámigyárában a feldühödött tömeg.

Az ország itt már mellékes, semmi más, csak ugyanannak a szűk körnek a gazdasági érdekei számítanak.

Hegyeshalomnál akár ki is lehetne írni a Magyarország tábla helyén, hogy itt kezdődik tizenöt ember mennyországa és tízmillió ember pokla.
Ha valahol felépítenek egy falusi üzemet, ahhoz a gondos önkormányzat hatástanulmányt rendel, megbízható cégtől.

Itt ki végzett hatástanulmányt, hogy hová vezet az, ha szétszerelik az országot és mindent ellopnak belőle, ami mozdítható?

Hol vannak a demokratikus ellenzék közgazdászai, akik rendszerbe foglalnák, ami itt folyik és prognosztizálnák a várható következményeket?

Hol vannak a politikusok, akik néven neveznék az ország népének ellenségeit?

Hol vannak a szakszervezetek, társadalmi szervezetek szakképzett elemzői – vagy ebben az országban már mindenkinek csak az számít, hogy neki személyesen legyen holnap mit zabálni?

Hová vezet ez?

És biztos, hogy ezen egy mezei bloggernek kell törnie a fejét?

Vagy akiknek kellene, azokat már mind megvették kilóra?

Fel kellene ébredni végre, mielőtt még nagy baj nem lesz!

:O)))

POLITIKUSI TÉVESZMÉK

ATTÓL, HOGY VALAKI POLITIKUSNAK ÁLL, MÉG NEM BIZTOS, HOGY REÁLISAN TUDJA ÉRTÉKELNI AZ AKTUÁLIS POLITIKAI HELYZETET.
IGAZ, EZ A BLOGGERRE IS MEGÁLL, DE HA A BLOGGER ÍR HÜLYESÉGET, ATTÓL MÉG NEM HAL ÉHEN SENKI GYEREKE...


Két politikus vendégeskedett tegnap Kálmán Olgánál.

Egyikük Gyurcsány Ferenc volt, aki elmondta, hogy ideje lenne befejezni a politikai mellébeszélést, talán azzal kellene kezdeni az új típusú politizálást, hogy az Orbán megdöntésére törekvő erők őszintén beszélnének egymással meg a választókkal.
Mit mindjak – illúzióim nincsenek, hogy ettől majd Juhász-füvész vagy Puch László hirtelen megvilágosodik és a homlokára csap: Hát ez az!

Ez nem jutott eszembe eddig, hogy őszintén kell beszélnem, de most akkor haddszóljon!

És Juhász őszintén kifejti: Tudod, Feri, én úgy utállak téged, mint a szart, mert rád sem kell néznem, elég, ha a neved hallom és máris kétségbeejtő kisebbségi érzés fog el, és ezzel nem vagyok ám egyedül!
Szeretnék olyan lenni, mint te, - na jó, az orrod megtarthatnád magadnak – de egy istennek se megy, nincs olyan fellépésem, nincs olyan beszédkészségem, nincs olyan ismeretanyagom, nincs olyan istenadta lényeglátásom, mint neked.

De legfőképpen az a kisugárzás hiányzik, amelyik benned megvan, amellyel úgy vonzod az értelmes és politikailag tisztán látó embereket, mint kukorica a libát, nekem meg mindig trükköznöm kell, hogy odafigyeljenek rám, oszt száz kísérletemből kettő, ha bejön!

Beláthatod, legszívesebben az emléktábládat avatnám, a szövegére tudnék is javaslatokat tenni!

Vagy Puch barátságos mosollyal Gyurcsányhoz fordul: Most őszintén, Ferkó, hát mi a francért szeresselek én téged?

Hiszen amikor pártelnök voltál, mást se csináltál, mint borogattad a nagynehezen kialakított, kényelmes viszonyokat felfele, a tetejében azt képzelted, hogy a pártelnöknek bele kell látnia a párt pénzügyeibe, horribile dictu, még bele is akartál szólni!

Ennek utána mit vársz?

Örülök, hogy sikerült kipöccintenünk a pártelnöki székből – jelzem, nagy marha voltál, hogy akkor ezt hagytad, hát most azt várnád, hogy ölelgesselek?

Ölelgessen téged, aki akar, én nem bánnám azt se, ha Orbán tömlöcében a falba betonozott vaskarikához kötnének kútlánccal, a lábadon a bilincseddel nagy vasgolyót húznál, és a Szijjártóé lenne az etetésed feladata…

Ábránd ez, az őszinteség meg – lássuk be - luxus, hiszen éppen Gyurcsány példája is bizonyítja, hova vezet a parttalan őszinteség útja.

Magyarember meg nem is szereti az ilyesmit, mert neki a gyönyörű légvárak, a gyöngyvirágos, madárdalos szép jövő fogja meg a fantáziáját, és hát bizony túl sok esze sincsen.

Ő abban akar hinni, hogy majd a rezsicsökkentés árát nem neki kell kifizetnie, hogy mi annyira függetlenek vagyunk – mint ezt minap a Keresztény Nemzeti Antialkoholista Liga prominense, a nagy eszéről híres Pállfy hírolvasó kifejtette - hogy az Unióból való kilépésen kell gondolkodnunk.
És le a bankokkal, és Gyurcsánytakaroggy.

A másik politikus Kálmán Olgánál ma Bajnai Gordon volt, a Nemzet Csalódása.

Mikor a riporterasszony megkérdezte Gyurcsány részvételéről az Orbán-ellenes koalícióban, akkor vad pávatáncba kezdett, melyhez énekelt és rikkantgatott is, hogyaszongya hejráérünk, majdmeglátjuk csuhajla!

Hogy ez mitől függ, azt senki sem tudhatta meg, viszont Bajnai - akit egészen idáig komoly embernek is gondolhatott az emberek azon része, aki nem követi naprakészen a belpolitikát – felmondta a leckét a 2006-os puccskísérlet során tanúsított rendőri fellépésről.

Ezen aztán csak röhögni lehetett, vagy csodálkozni, mint Kálmán Olga is tette, merthogy most éppen azzal a párttal vált forró nyelvescsókokat, amely azt a kormányt adta hét évvel ezelőtt, melynek ő prominens tagja volt, és egy olyan párt ügyében kínlódik, amelyik akkor még nem is létezett.

Teszi ezt úgy, hogy sem neki, sem szövetségesének mégcsak egy bejegyzett pártjuk sincs, az egész társaság társelnökök alkalmi bográcspartija, akik közül mindegyik mást akar főzni a bográcsban.

De míg ez az ő dolguk, addig Orbán világgákergetése eminens nemzeti közügy.

Azt mondja Bajnai, hogy az összefogást lépésről-lépésre kell kialakítani, először a két legnagyobb pártnak kell kialakítani a közös programot, majd ennek ismeretében kell eldönteni, ki csatlakozhat az együttműködéshez, aztán majd a legvégén kell eldönteni, hogy ki legyen a miniszterelnök-jelölt.

Alapvetően hibás az elképzelés és a menetrend is, lehetne konzultálni talán néhány olyan emberrel, akik tömegpszichológiával foglalatoskodnak – mikor befejezték a röhögést és levették a kezüket a hasukról, akkor elmondják, hogy minden további időhúzás csak megoszt.

A választók jelentős része már így is csak legyint, mert egyre kevésbé látja az összefogási szándékot Bajnai és Mesterházy tevékenységében, egyre inkább két ember rivalizálását és méginkább a torzsalkodást és időhúzást, a mutyizást látják.

Rengetegen már azt is megkérdőjelezik, hogy akarnak-e ezek a politikusok egyáltalán nyerni?

Nem találják valami lelkesítőnek a dolgot, nem érzik azt, hogy valamihez vagy valakihez csatlakozni kellene vagy lehetne, lassan teljes az apátia, a tehetetlenség érzete – éppen ez az a választói attitűd, melyre az egyébként még így is reszkető gatyájú, ezért mára már minden gátlását elvesztve rabló Orbánnak szüksége van.

A népet már és még nem lehet kivinni az utcára.

Ezt a politikusok valószínűleg valamiféle nemzeti közönynek tulajdonítják, mondván, a birka nép nem csinál semmit.

Elárulok egy nagy titkot: ők az oka ennek, mert olyan viselkedést tanúsítanak, mely ezt a reakciót váltja ki.

Ha az embereknek az a benyomása támad, hogy „ezekkel” – és az „ezek” ebben az esetben ők, Bajnai és Mesterházy legfőképpen – nem lehet nyerni, akkor „ezekért” nem érdemes a legminimálisabb kockázatot sem vállalni.

Hiszen mi van, ha meglátják őket, ha emiatt retorzió éri őket, mikor ott tartunk, hogy már egy egyszerű politikai vélemény-nyilvánításért, miszerint ezek se különbek, mint az elődjeik voltak, kirúgják a bolti pénztárost.

Nem a jegyzőt, nem a vezető hivatalnokot, hanem a kisembert, a bolti pénztárost – hát hogy ne félne az árufeltöltő, a lakatos meg a többi?

Mert élni kell, ő meg kiszolgáltatott - a gyereket iskolába kell járatni, fűteni és világítani is kell, és ha nem futja villanyszámlára, hát még a rezsicsökkentés ötszáz forintos áldását sem élvezheti az, akitől elvette a megélhetését a rezsicsökkentésen havonta tizenöt-húszezret nyerő helyi halljakend.

Meg aztán az is kiábrándító, hogy még ma is a puccskísérlet során tanúsított rendőri magatartással kapcsolatban szenvedhetnek Bajnai környezetében, ő meg eltűri, sőt beszáll maga is az ejnyebejnyézők táborába.

Tessék már tudomásul venni: a rendőrség tette a dolgát, a rendőri túlkapásokat kivizsgálták, a vétkeseket megbüntették, amit nem lehet elmondani azokról, akik rendkívül durva fellépésükkel, a tankkal, a kődobálással, a gyújtogatással, a Molotov koktélok hajigálásával szinte kikényszerítették a határozott és kemény rendőri fellépést.

Mi köze ennek ahhoz, hogy van egy saját, különbejáratú és egyelőre fékezett habzású diktátorunk, aki majd akkor mutatja ki a foga fehérjét, ha sikerül az álma és ki tud minket ráncigatni az Unióból úgy, hogy az összeharácsolt lóvét ne kelljen visszaadnia.
Itt egyetlen program kell: a jogállam helyreáállítása, akár még annak árán is, hogy a ciklust lerövidítve két és fél - három évre, a régi - új szabályok alapján, a helyreállított Alkotmány alapján új választásokat ígérünk, pártpolitikai alapon.

Ennek során megméretheti magát külön-külön Bajnai és Juhász pártja éppúgy, mint a kétfarkú kutya párt vagy a szocialisták, kereszténydemokraták, a DK, és a Fidesz utódpártja, mert azért addigra el kellene jutni odáig, hogy Orbán – mellékbüntetésként - örökre el legyen tiltva a közügyektől

Ha valóban el akarjuk küldeni Orbánt és maffiózóit, akkor az összefogás kényszer, a többi meg csak parasztvakítás.

Velem, az életemmel, a családom életével pedig ne játsszon egyetlen szomorúszemű politikus sem.

És ha kérhetem, ne nézzen retardált, nyálcsorgató idiótának se Orbán, de ellenfelei közül se senki.

Irreális vágy lenne ez?

:O)))

BANKRABLÁS

Közismert, hogy a bankárkodás jó üzlet, ezt ismerték fel Henry Morgan utódai is, amikor kalózkodással összerabolt kincsekből bankot alapítottak.

Ennél is jobb üzlet a bankrablás, nem kell ügyfelekkel bíbelődni, betétet gyűjteni, be kell menni a bankba egy irdatlan mordállyal, és a pénztárosnak át kell adni egy bazinagy és mély marhabőr táskát, melybe belefér a páncélterem teljes tartalma, majd a plafonba lőve kiballagni, felpattanni a lovunkra és tovalovagolni a lenyugvó nap felé.

Vannak bankrablások, melyek során még egy-két csinosabb banki alkalmazottat is meg lehet erőszakolni, a pultok magassága – a filmekből legalábbis úgy tűnik – erre a célra van optimalizálva.
De a legeslegjobb üzlet a bankalapítás, mely úgy viszonyul a bankrabláshoz, mint Doberdó a bölcsődei verekedéshez, durva nagyon…

A mi helyiérdekű keresztapáink már végigskálázták a gazdasági bűncselekmények teljes listáját, merthogy abba a helyzetbe sikerült manőverezniük magukat, hogy nekik már katonákra, sőt, még caporegime - kre sincs szükségük.

Az általuk megszállt állam előzékenyen rendelkezésükre bocsátja a szükséges mértékű és kívülnézetből legálisnak tűnő erőszakot, a nép olyan, mint macska a centrifugában, időnként hány, időnként összecsinálja magát, de alapvetően nem is érti, hogy mi is történik vele.

Tulajdonképpen már minden a kezükben van, még az alkoholkereskedelem van hátra, az erdők meg a bankok, de már dolgoznak rajta a fiúk.

A jelenleg működő bankok tönkretétele szisztematikusan folyik, kivéve persze a Főnök bankját – de a tervek már elkészültek arra az esetre, mikor majd ezek kiszenvednek, vagy feladva a harcot anyacégeik kivonulnak az országból.

Nem mai ez a téma, tulajdonképpen azon a napon született meg az elhatározás, mikor Demján úgy vette észre, hogy az ingatlanpiaci lehetőségek szép lassan bedugulnak, és irigykedve nézte Csányit, amint derékig turkál az extraprofitban, melyet a frankhitelek sajátos kezelési módja biztosított neki.

Eltöprengett azon, hogy hogyan is lehetne belenyalakodni a magyar bankrendszerbe, és nem kellett messzire mennie az ötletért.

Valamikor pályája a szövetkezeti mozgalomban indult, így nem voltak ismeretlenek számára a takarékszövetkezetek sem, melyekben azonnal meglátta a Nagy Lehetőséget.

Merthogy bankhálózatot építeni macerás dolog, költséges is, hát, ha akad egy készen, azt le kell nyúlni ízibe!
Sikeresen feltornázta magát a takarékszövetkezetek szövetségének elnöki székébe, a sok kis vidéki szövetkezet még örült is, hogy ilyen befolyásos ember lett a barátjuk, és szerintem sokan még ma sem tudják, hogy tigrist vettek a nyakukba.

Persze ez azért nagy falat, 1600 takarékszövetkezeti fiók egy kézben az ország legnagyobb bankja lesz, tetejébe még kínlódni sem kell vele, az infrastruktúra adott, a szakképzett dolgozók ott ülnek a pultok mögött, a betétesek pénze a trezorban, az üzleti hírnév szolid és kifogástalan, már csak egykupacba kell terelni őket.

Na, ezt a nemes feladatot vállalta fel Keresztapu, aki az új takarékszövetkezetei törvénnyel elrendezte, hogy az állam szerezzen tulajdont a szektorban, mellesleg a takarékszövetkezetek számára kötelezővé tette, hogy legyenek tagjai a frissen létrehozott Szövetkezeti Hitelintézetek Integráció Szervezetének, mely tagjai részére azt rendel el, amit akar, azt ír elő, amit akar, és gyakorlatilag oda csoportosítja a tagok pénzét, ahova akarja.
Erre a nemes célra a szervezet részére egymilliárd forintot biztosít, - ez egy közepes lottófőnyeremény, ennek fejében kezébe kaparintja a Takarékbank Zrt. 3,390 milliárd forintja és az 1600 fiók feletti rendelkezési jogot – remek üzlet ez annak, aki meg tudja benne nedvesíteni a csőrét, hogy a maffiózók közkedvelt kifejezésével éljek.

Mint a törvény indoklásából kiderül, a kormány akkora összeget kíván fordítani a szektor átalakítására, amely egy "piaci befektetőnek is megfelelő ellenérték lenne hasonló helyzetben a Magyar Állam által a szektorban szerzett jogok és pozíció ellenértékeként." 

Persze.

Ez egy olyan állam, mint tudjuk.

Egy bazinagy bunkósbotot szorongatva kérdezi az érdekeltektől: elég lesz az egymilliárd?

Azt azért már leszögezték, hogy az állam nem örök időkre akar tulajdonrészt szerezni a szektorban.

Az állam - mint kifejtik – a Takarékbankon keresztül ugyan "fontos tulajdonosi pozíciót szerez a szektorban", amit annak átalakítására, professzionalizálására és átszervezésére fordít.

Ha ezek a folyamatok "visszafordíthatatlanok" lesznek, az állam értékékesíteni kívánja tulajdonát. 

A profik meg már ott lihegnek: Demján és Töröcskei, hónuk alatt bankjaikkal, melyekben – láss csodát – éppen most szerez negyvenkilenc százalékos kisebbségi tulajdonrészt az állam.

Gondolom, majd tőkeemeléssel, merthogy így lehet adni pénzt úgy, hogy ne nagyon lehessen beleszólni a többségi tulajdonos által irányított folyamatokba.

Demján bankjának vezérigazgatója az OTP volt lakossági ügyvezetője, aki még az első Orbán-kormány idején volt a felelőse helyettes államtitkárként a lakáshitelezési programnak.

Töröcskei István, aki az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgatója, családi érdekeltségként birtokolja bankját, mely tőkeerejét tekintve tán harmada lehet Demján bankjáénak.

Valamilyen érdekes egybeesés folytán mindketten 2010-ben vásárolták be magukat a bankszektorba, és most jött el az ideje, hogy realizálják eddigi befektetéseik hozamát.
Persze ott lesz majd a Vezér is valahol, és aki azt képzeli, hogy saját néven, az téved - nekem Orbán vagyonából annak láthatatlan része kellene…

A két bank majd intézi a kis és középvállalkozások hitelezéseit, a lakossági részt egyelőre a Takarékbank irányításával a fiókok bonyolítják, aztán majd megveszi az egészet Csányi – csak még azt nem tudni milyen minőségében, magánemberként, vagy az OTP elnökeként…

Egy szó, mint száz, elindult a magyar pénzügyi szektor újraosztása, nem lepne meg, ha a devizahitelesek számára kedvező döntés születne, melynek folyományaként néhány külföldi tulajdonú bank tönkremenne, kivonulna a magyar pénzpiacról.

És mi lesz a takarékszövetkezetekkel?

Hát ezek éppen annyira lesznek szövetkezetek, mint amennyire a bankárok önzetlenek – semennyire.

Ezeket a kis helyi bankocskákat a kisemberek hozták létre, az ő betéteik hozamából fejlődtek fel európai színvonalra, és nagyon vigyáztak betéteseik és a szövetkezet pénzére.

Ezt persze majd az új szisztéma irányítói is megígérik, hiszen ez semmibe sem kerül.

A tagság meg majd bólogat, úgysem ért semmit, csak azt, hogy jövőre majd egy százalékkal emelik a kamatot, hadd örüljön a suttyó.

A nép kezéből meg megint kivesznek valamit, ami az övé volt, amit az egyszerű emberek hoztak létre, viszont majd mindenki kap egy Takarékbank Zrt. feliratú sapkát, oszt abban gyűjtheti az adományokat a templomlépcsőn ülve.
Ki van ez szépen találva…

:O))))

RIPACSKODUNK, RIPACSKODUNK?

CICERO

Olvasom Grecsó Krisztián Államférfiak című írását az Élet és Irodalomban, melyben szorgalmasan ekézi egy nekifutásból Gyurcsányt és Orbánt abból az alkalomból, hogy az egyik minap mondott egy beszédet, a másik meg huszonnégy évvel ezelőtt adott egy interjút.

Mindkettőt bemutatta valamelyik televízió – nem ugyanaz – és Grecsó szerint mindkettő megtört lelkű férfi.

Közülük Gyurcsány még csak nem is tűnik normálisnak, mert beszédében „teljesen kontrollálatlanul, és komikusan vált hangnemet, végletes intonációs kilengéseihez eltúlzott testbeszéd is társul, de persze Grecsó nagyvonalúan megbocsátó, hiszen Gyurcsány démonikus énjének ripacs megnyilvánulásain már nem lehet nevetni sem.

Talán nem is ez volt a beszéd célja,

Természetesen lehet a beszédet kritizálni, elképzelhető, hogy van, akinek tetszik, van meg, akinek nem. Lehet, a stílus egy mai magyar író számára idegen, de két dolgot nem kellene azért elfelejteni: a műfaj itt szónoklat, melynek célközönsége nem csupa Grecsó Krisztiánokból állt.

Szónoklatot mondani sokféleképpen lehet, mint ahogy egy épületet is sokféleképpen lehet berendezni. Aki a minimal art híve, annak nem fog tetszeni az art noveau, de ettől még lehet, hogy másoknak tetszik, esetleg az is elképzelhető, hogy többeknek, mint akiknek a minimal art.

Van, akinek Bessenyei Ferenc jön be, van, akinek Alföldi Róbert vagy Stohl Buci, de gustibus ugye…

Szónoklatot mondani persze lehet érzelmek nélkül is, csak éppen minek?

Szóval, tiszteletben tartva Grecsó Krisztián véleményét azt mondanám, hogy téved, mikor egy szónoklat alapján diagnosztizálja Gyurcsány „démonikus énjét”, legfőképpen pedig abban téved, hogy ettől a volt miniszterelnök rossz szónok lenne.

A szónok is olyan, mint az író, nem mások véleménye, hanem az elért hatás minősíti, azzal a differenciával, hogy az író megengedheti magának – ha megengedheti – hogy ötévente párezer embernek írjon egy könyvet, míg a politikusnak az ország népéhez kell szólni, belőlük kell hatást kiváltani szinte naponta.

Nagyon rossz dolga lett volna Churchillnek, ha Grecsó Krisztiánnal akad össze, kapott volna a „vér, veríték és könnyek” miatt.

Talán el lehetne azon gondolkodni, hogy nem biztos, hogy egy politikusnak mindenképpen el kell temetnie magát azért, mert egyszer elveszített egy politikai csatát, esetleg háborút – a fent említett angol államférfin túl példa erre talán házunktáján Orbán is.

Mindenesetre nagyon kell röhögni, mikor az ember felfedezi Mesterházy vagy Bajnai beszédeiben Gyurcsány retorikai fogásait, szónoki fordulatait.

Úgy látszik, nem mindenki tartja hatástalannak a pofátlan módon politikailag még mindig életben maradt exkormányfőt, aki nem hajlandó szégyellni, hogy a legalávalóbb módon meggyalázták, azok aktív segítségével, akiknek elemi érdeke lett volna egy olyan társadalom létrehozása, melyet ő álmodott az országnak.

Egy szintre hozni Orbánnal meg alávaló csúsztatás, Orbán egy szociopata bűnöző, szervezete bűnös szervezet, közvetlen munkatársai közül nem egy nettó elmebeteg, az általa megvalósított társadalmi modell pedig minden haladással ellentétes, hazug visszafordulás a múltba.

Persze a magyar mainstream értelmiség rettenetesen finnyás, nem is igen tűri azokat a véleményeket, melyek eltérnek jólbevált sztereotípiáitól, példa erre Farkasházy Tivadar legutóbbi szárszói rendezvénye, ahol szót kapott Bajnai és Mesterházy, de Gyurcsány nem, holott sem unalmas, sem szürke, sem mondanivaló nélküli nem szokott lenni.

De Farkasházy nem kért a politikusokból, ezért jutott szóhoz Bajnai és Mesterházy is…

Viszont ott szambázott a meghívottak között Puch László, aki a pártfinanszírozási mutyik egyik atyja, rossz nyelvek szerint Simicska partnere, még rosszabb nyelvek szerint a kéz, mely Mesterházyt mozgatja.

Ha emellett eszünkbe jut, hogy Bajnai barátja, Oszkó Péter Csányinál vállalt pozíciót - ő ugyanis az OTP-csoporthoz tartozó PortfoLion Kockázati Tőkealap-kezelő elnök-vezérigazgatója, - akkor igen szomorú összeesküvés elméleteket alkothatunk a hirtelen felerősödött Gyurcsány-ellenességgel kapcsolatban.

Gyurcsány egyik nagy hibája az, hogy mint elsőgenerációs értelmiségi, ájult tisztelettel szemléli az úgynevezett véleményformáló értelmiséget, melytől soha egy fikarcnyi segítséget sem kapott, ellenben nemegyszer elárulták, kigúnyolták, látványosan semmibe vették, hülye tanácsokkal látták el - hadd ne folytassam.

A mai helyzet csak hab a tortán.

Ha vezető értelmiségünk legalább nagyformátumú politikai gondolkodók ütős csapata lenne, de még ezt sem mondhatjuk el róluk.

Heller Ágnes azt mondta Szárszón: 1989-ben Magyarország ajándékba kapta a demokráciát, miközben szinte semmit sem kellett tennie érte, és talán ezért nem becsülte meg eléggé. „Most kell megfizetnünk ennek az árát, amikor veszélyben van a magyar demokrácia: ha meg akarjuk változtatni a jelenlegi rendszert, pénzt és időt kell áldoznunk rá, ami hit és alázat nélkül aligha fog sikerülni”

Hit…

Hát igen, én azt hiszem, hogy ez a pénzen fog megbukni, merthogy az nincs, akinél meg van, az éppen el van foglalva a földmutyival.

Nem az ajándékba kapott demokráciával volt itt baj, hanem – többek között – a magyar értelmiséggel, mely állandóan álomvilágot kergetett, helyezkedett, két forintért Dorozsmáig gyakta a kecskét és elfelejtette támogatni azokat, akik egy élhető, nyugatos országot akartak építeni urambátyámék és Pató Pálék világa helyett.

Ma sincs ez másként, annyi a fejlődés, hogy ma már a szocialista pártnak talán nincs is neves értelmiségi támogatója, megjelenésében is elszürkült, és aki azt mondja, hogy ezért Gyurcsány a felelős, az téved.

A magyar baloldal (?) – mondjuk inkább, a magyar demokratikus oldal nyakig ül a válságban, Gyurcsány pártja bár demokrata, de nem baloldali párt, ő maga belegabalyodott saját, sajnálatosan téves helyzetértékelésébe a szocialisták döngő léptekkel haladnak egy mai Bethlen-Peyer paktum felé, , Bajnai meg egyszerűen miniszterelnök akar lenni, mert megtetszett neki a feladat -  már, ha egyáltalán akar.

Merthogy azt igen nehéz elképzelni valakiről, aki gazdasági szakember, hogy úgy akarjon felépíteni egy nagykapacitású libavágóhidat, hogy ehhez mindössze a tervek, az engedélyek, a terület, az építőanyag, a gépek és berendezések, a munkaerő, a források – és nemutolsósorban a liba hiányzik, a vállalt szállítási kötelezettség előtt tíz hónappal…

Próbálja az ember megfejteni őket, de mindig olyan egyenletekbe botlik, melyeknek nincs helyes megoldása.

Egyszer talán jön valaki, aki azt mondja nekik: egyes, üljetek le!

És valaki törölje le a táblát!

:O)))

FELSÍRT A KISEGÉR

Két illúziókban ringatózó politikus pályája keresztezte egymást.

Vajúdtak a dombok, s felsírt a kisegér.

Maga a szülőszoba is érdekes volt, ott asszisztált egy rakás kórházi dolgozó, portások, kertészek, juhászok, kazánfűtők, az ágy mellett viszont csak hárman rendelkeznek valódi súllyal, a két politikus szülész-nőgyógyász, meg egy bába –őt Kónya Péternek hívják és rendelkezik valami olyasmivel, amivel a többiek nem: politikai hátországgal.

A két versenyző hátán ott a felirat: *Összefogás”, alatta kisebb betűkkel a folytatás: „ez azt jelenti, hogy beállhattok mögém”.

Természetesen demokraták a végtelenségig és majd megszakadnak az igyekezettől, hogy úgy tűnjön: nyerni akarnak.

Ezt egyikük azzal véli elérni, hogy naponta három optimista közleményt ad ki arról, hogy a legnagyobb ellenzéki párt akár egyedül is, miközben pontosan tudja, hogy ez butuskaság.

A másik pedig állandóan keresi a politikai közepet, ahol szerinte ezrével tolonganak a potenciális szavazók, holott ott már régen nincs senki, merthogy éppen azért kell hirdetniük az összefogást, mert a politikai tér végérvényesen és végzetesen kétosztatúvá vált.

Vannak az „ők” és vagyunk „mi”, akik előtt ott illegetik magukat az önjelölt vezetők meg a pártoknak nevezett baráti társaságok és bíztatják a választót: szavazz rám!

A kisegér neve: szakpolitikai egyeztetés, melyet szeptemberig kívánnak folytatni az érdekeltek.

Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy életünket és vérünket a hazáért, de nyár van, meleg van, az asszony kiszívja a vérünket két hét nyaralásért, a legokosabb magyar pedig Pató Pál volt.

Hol élnek ezek az emberek, ki tudja?

Mindenesetre megállapodtak abban, hogy támogatni fogják azokat a jelölteket, kiknek személyében egyszercsak majd megegyeznek, ez azért lesz nagyon jó, mert például a Párbeszéd Magyarországért, vagy a Kendermag Egyesület politikailag felvilágosult tagjai boldog mosollyal fogják behúzni az X-et egy olyan jelölt neve mellé, aki a szavazócédulán, mint a Magyar Szocialista Párt jelöltje szerepel.

Vagy kisnyúl.

Lehet, ezeknek a politikusoknak van érzéke a gasztronómiához, a művészetekhez, a gazdasághoz, de hogy tömeglélektan ellen be vannak oltva, az tuti fix

Arról nem is szólva, hogy menet közben úgy Bajnai egylete (van már pártja egyáltalán?) mint Mesterházy – állítása szerint nagygenerálon átesett - pártja elveszítette az együttműködés és összefogás fogalmát, maradt belőle két politikai klikk kissé gennyes, csendes kis rivalizálással turbózott alkudozása.

Hol van már a szép elv, hogy csatlakozzon minden demokrata az összefogáshoz?

Hogy mindenki jöjjön velünk, akinek ellenszenves Orbán társadalma, aki gyűlöli az avítt eszmék feltámasztását, a trafik és földmutyikat, a társadalom végzetes politikai és gazdasági szétszakítását.

Mi maradt ebből?

Már megint csak a kirekesztés - már ezen az oldalon is – ne jöjjön Vajnai, ne jöjjön Gyurcsány, ne jöjjön senki más, csak azok jöjjenek, akiknek részvételét az így eleve vesztett választáson a szavazótábor és szervezet nélküli politikai senkik megengedik.

Persze a kép azért árnyalt, hiszen a DK szavazói azért jöhetnek, csak a pártelnökük nem, merthogy „függetlenül Gyurcsány igaztalan vagy jogos megítélésétől – a volt miniszterelnök személye egyelőre tehertételt jelent egy korszakváltó szövetség megépítésében.”

Na, ez aztán elvi álláspont a javából.

Anyád is küldd világgá, mert a szomszédasszony leköpte.

Hihetetlenek.

Hogy aztán az idő is szorítja őket, az mindegy is, hiszen csak ezer feladatot kellene még megszervezniük a választásokig, meg eltöprengeni, hogy hogyan lehetne a saját céljaik szolgálatába állítani azt az egymillió jelöltet, akiknek Orbán fejenként fog fizetni egymilliót csak azért, hogy szétporlasszák a szembenálló tábor szavazóbázisát.

Amúgy is annyira operatívak, hogy szinte párjuk sincs, hónapokig csak a köldöküket nézegették, meg egymást és saját magukat hülyítették, de legalább ez utóbbiban sikeresek voltak, kétségtelenül.

Azt mondják az okosok, ha politikus akarsz lenni, keress egy tömeget, mely tart valamerről – valami felé, oszt állj az élükre.

Idáig el is jutottak nagy keservesen, csakhogy más okosok meg azt is mondják, hogy menet közben meg nézz időnként hátra, vannak-e még mögötted?

Még vagyunk páran, de egyre rosszabb kedvvel és egyre kevesebben.

El kellene gondolkodni ezen…

:O)))

TÚLZOTT DEFICIT

Természetesen remek lenne, ha az ország többet termelne, mint amennyi a kiadása.

Az még jobb lenne, ha kötelezettségeinek teljesítése után maradna is egy kis pénz az államkasszában, tartalékul nehezebb időkre, vagy valamilyen fontos cél megvalósítására.

Általában nem marad, mert az állam imád osztogatni, ehhez szokott állampolgárai pedig el is várják, hogy mindenféle szükségéleteiket az állam elégítse ki, a politikus meg képtelen ellenállni a nyomásnak, ígérget, mint a bolond, aztán az ígéreteit vagy betartja, vagy nem – leginkább nem.

De ha csak a töredékeit is tartja be, abban az esetben is elszabadulhat a pokol, és az állam eladósodik, külföldre is, belföldre is.

Ez roppant kellemetlen dolog, mert ha az állam a pénzjegynyomda segítségével kívánja orvosolni a problémát, akkor az inflációhoz vezet, ami azzal jár, hogy az emberek ugyanazért a pénzért egyre kevesebb dolgot tudnak megvásárolni, és szép ütemesen elszegényednek.

Az állam eladósodásának gátat kell szabni, saját jólfelfogott érdekünkön túl többek között ezt vállaltuk, mikor beléptünk az Unióba.

A közgazdászok egy ország állapotának vizsgálata során mindenféle mérőszámokat alkalmaznak, az ország eladósodottságát például a GDP - hez mérik - ez az országban egy adott időszak alatt előállított végső felhasználásra szánt javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke.

Ha az államháztartás hiánya ennek három százalékát meghaladja, akkor a közgazdászok szerint a deficit túlzott mértékű, és az unió szabályai szerint ezt korrigálni illik, aki pedig nem korrigál, azt szankcionálják.

Nálunk ez a probléma 2000-2001-ben kezdődött, amikor az Orbán-kormány a választás megnyerése érdekében vad osztogatásba fogott, majd a vereség első jelére lapáttal szórta ki a pénzt az ablakon, emellett létrehozott egy olyan lakástámogatási rendszert, mely finanszírozhatatlan volt.

GDP arányosan 9.8 %-os hiánnyal adták át az országot, mellesleg kifosztott államkasszával.

Az elképzelésük az lehetett, hogy ha nyernek, majdcsak kitalálnak valamit – élénk fantáziájuk áldásait mostanában élvezhetjük, ha meg nem ők nyernek, akkor az utód dögöljön bele a terhekbe.
Aztán jött Medgyessy, aki rátett még egy lapáttal, a száznapos programokkal ugyan részben orvosolt régen fennálló problémákat, mint például a közalkalmazottak béremelése, de ezzel egyúttal újabb állandó kötelezettségvállalást akasztott az állam nyakába.

Ő azt gondolta, hogy a világgazdaság fellendülőben van, ez a folyamat majd magával húzza Magyarországot is, és az ebből származó gazdasági növekmény majd fedezetet tud nyújtani a megnövekedett kiadásokra.

Sajnos tévedett.

Ez 2004-re világosan kiderült, ekkor indított ugyanis az Unió túlzottdeficit-eljárást az ország ellen, ez pedig Medgyessynek kormányfői posztjába került.
Az őt követő Gyurcsánynak politikai mozgástere alig volt, hiszen a nagy ellátórendszerek reformját csak a következő választás elvesztésének biztos tudatában lehetett volna hozzálátni.

Kibékíthetetlen volt az ellentmondás, az Unió követelte a konvergenciaprogramot, a Fidesz a „minél rosszabb- annál jobb” szép elve alapján bíztatta önkormányzatait a hitelek nyaklónélküli felvételére, Gyurcsány meg megnyerte a választást, elfogadtatta az ország programját a deficit csökkentésére, és ezt 2006 és 2008 között végre is hajtotta, méghozzá anélkül, hogy a nép a maihoz hasonló sanyargatást kellett volna, hogy elviseljen.

Aztán jött a világválság, jött az IMF és jött persze Bajnai, aki 3.8%-os GDP arányos hiánnyal vette – és adta is át a kormányzást Orbánnak, aki az általa unortodoxnak nevezett rablással és a csak általa gazdaságpolitikának nevezett népsanyargatással leküzdötte a maradék 0.8 % - ot – három év alatt.

Közben tönkrement az ország, és isteni szerencsénk lesz, ha a világ pénzügyi rendszere nem kényszerül forrásszűkítésre, mert abban a pillanatban vége az országnak.

Orbán most peckesen járkál fel-alá, holott erre a teljesítményre büszke éppen nem lehet, különösen úgy, ha az ország közben tönkrement, a fél ország a létminimum alatt él, gyermekek tízezrei éheznek, annak érdekében, hogy Orbán meg tudja teremteni klientúráját és szándéka szerint erős középosztályt hozzon létre.

Csakhogy erős középosztály itt csak akkor lesz, ha a szegény nem lesz koldus, hanem meg tud élni tisztességesen - merthogy boldogabb országokban nem az a középosztálybeli, aki minden nap ebédel...
Lenne persze ötletem, hogy mivel játsszon, ne a mi életünkkel, de nem taglalom, nincs értelme.

A túlzottdeficiteljárás megszüntetése örömteli esemény, de ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy ezzel vége van a nehézségeinknek.

A gazdaság stagnál, az Unió nem hisz a kormánynak, a kormány meg ócska kis ravaszkodással iparkodik kibújni kötelezettségei alól.    

Van itt még deficit bőven, van humánum-deficit, van demokrácia-deficit és még ezer gond.                Most az ország helyzete olyan, mint amikor a házigazda alszik, miközben a betörők a lányán töltik kedvüket.

Nagy baj lesz, ha egyszer felébred…

:O)))

SZERENCSÉTLENKEDJÜNK EGYÜTT!

Folyik a játék, életre-halálra.

Pontosabban csak egyes résztvevők politikai túlélésére vagy politikai halálára lehet fogadni, alacsony tétekkel, mert még az sem kizárt, hogy az egymással szembe száguldó autók lefékeznek, aztán együtt indulnak a megfelelő irányba, habár ennek egyre kisebb a valószínűsége.

Viszont a politikai szereplők iparkodnak szövetségesekre szert tenni, mintha nem tudnák, hogy a magyar politikai térben rajtuk kívül jelentős szereplő már nem maradt.

A magyar belpolitika ugyanis nem ideológiákhoz, elvekhez, mégkevésbé programokhoz kötött, a magyar belpolitika – mint mindig – most is személyekről szól.

Mit tegyünk, nekünk vezér kell a nyakunkba, lehetőségek szerint csalhatatlan és Isten által felkent, de ha már ez nem is jön össze, legalább a tradíciókat – legyenek azok akár a legviccesebbek, legostobábbak is - tiszteletben tartó és fennen hirdető vezér, mert mást még elképzelni is képtelenek vagyunk.

Mi olyan vezéreket szeretünk, akik megfelelnek a magyar nép vezetőről alkotott elképzeléseinek, az pedig a mi pechünk, hogy ezek az elképzelések nemigen kedveznek az emberszabású vezetőknek.

Tulajdonképpen úgy vagyunk velük, mint Moldova írta a papról: legyen kétlábon járó vasárnap.

Vágjon ünnepélyes pofákat, járjon a talaj felett legalább tíz centivel, ígérgessen összevissza mindegy, hogy milyen baromságot - úgyis el akarjuk hinni, járjon fekete VOR öltönyben, beszéljen lassan és unalmasan, hogy mindenki megértse, néha tréfálkozzon is, de viccei ne igényeljenek asszociációs képességeket.

Leginkább az „esik a hó, fingik a ló” típusú tréfák jönnek be, de néhány egyszerűbb, jeruzsálemi székely vicc is belefér.

Hazudjon a pofánkba tizenötmillió magyart a szomorú valóság, a szűk tízmillió helyett, jelentse ki bátran, hogy mi – csak magyarságunkból kifolyólag – különbek vagyunk, mint a világ összes többi népe, és hitesse el velünk, hogy bajainkat nem mi okozzuk magunknak, hanem a gaz külvilág.

Írja - ha kell, ha nem - nagybetűvel kezdve a Nemzet, a Magyar, és a Haza szavakat, a MTA úgyse meri megkifogásolni, de ha mégis, akkor attól kezdve legyen a neve mTA!

Na, ezeknek a követelményeknek kellene nagyjából megfelelni, de baloldali politikusoknál még ehhez hozzáadódik az aszkéta életmód és Teréz anya lelkülete, míg jobboldalon bőven elégségesnek tűnik Caligula és Henry Morgan mentalitásának megtestesítése, külön dicsőség, ha az idol ravaszkodik is kicsit, mint lókupec a hídi vásáron.

Aktuálisan a magyar politikusi készlet négyszereplős.

Egyik oldalon áll a Nemzeti Törpeszuper, míg a másik oldalt Mao Ce Tung tervezte a virágozzék száz virág jegyében, és ez nem is lenne baj, ha a választási rendszer módot adna arra, hogy a száz virágot választások után csokorba kössék.

Sajnos, a jelenlegi választási rendszer ennek a törekvésnek nem kedvez.

Itt összesen két virág között lehet választani, a mivirág és az őkvirág között, a többit a választási törvény a választások napján lepermetezi Glialkával, oszt mehetnek a kukába.

Ezért hát nem lehet választások utáni koalíciókötésekben reménykedni, a politikai szövetségeket a választási szabályok miatt előre meg kell kötni.

A demokratikus oldalon három komoly politikus van, ebből Gyurcsány nem vesz részt a versenyben, csak támogatásával ad szavazatokat valamelyik politikustársának.

Valószínű, ha e tekintetben választásra kényszerítik, akkor várhatólag a szocialistáknak, maradt tehát Mesterházy és Bajnai a valóságos választási lehetőség.

Bajnai akkor hibázott, amikor hallgatott a szirénhangokra és saját pártot gründolt, holott neki pártok és irányzatok felett kellett volna maradnia, alkalmasnak arra, hogy szimbolizálja a demokratikus erők összefogását, így meg csak a demokratikus oldal megosztottságát szimbolizálja soha élesben meg nem mért szavazótáborának illúzióját kergetve.

Szövetségesei szervezete zárt formációjában életveszélyesek, hiszen Juhász olyan, mint egy autó lökhárítójára erősített, indításra robbanó pokolgép, míg friss szövetségesei, a Párbeszéd Magyarországért Párt prominensei a liberálisok legszebb hagyományait követve a szocialistákkal szemben tanúsított zsigeri ellenszenvvel és állandó taktikázással mindenféle meglepetésre képesek.

A Szolidaritás és Kónya Péter ideális szövetséges lehetne, ha lenne kivel szövetkezniük.

Nekik van szervezetük, aktivistáik, ami potenciális szövetségeseikről nemigen mondható el, mert azok legfeljebb belvárosi baráti társaságok szervezettségével és apparátusával bírnak, márpedig a szövetség legalább hasonló felkészültségű felek között jöhet létre, kivéve, ha a Szolidaritás átkereszteli magát Magyar Gesztenyekaparó Párt névre.

A szocialisták meg izegnek-mozognak, ahelyett, hogy határidőt szabnának potenciális - de inkább  impotenciális - szövetségeseiknek, legutóbbi attrakciójukon már igazán csak bánatoskodni lehet.

Fodor Gábort jelölték meg, mint szóbajöhető szövetségest, aki úgy egyébként kedves, okos ember, de valamiért úgy alakult, hogy állandóan ott szerepel a politikai lúzerek első három helyezettje között, pedig volt egy-két lehetősége az életben arra, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa.

Neki is baráti társasága van, szervezete, vidéki beágyazottsága nincs.

A szocialisták ugyan tudnának némi politikai súlyt adni neki, de ez a tevékenységük hasonlatos lenne a krokodiletetéshez, igaz egy rokonszenves krokodilt etetnének, de bármikor számíthatnának rá, hogy őket akarja megkóstolni, természetesen szigorúan erkölcsi alapon.

Ha már liberális, akkor miért nem Kuncze?

Az ő liberalizmusa ezerszer közelebb áll a magyar választói mentalitáshoz, mint a belvárosi zsúrfiúk bármelyikének mentalitása.

Azon meg már csak röhögni lehet, hogy a szocialisták, mint diadalt jelentették be, hogy Schifferrel közösen kezdeményezik az alaptörvény módosítását.
A módosító javaslat kizárná, hogy új adót vessenek ki, ha az államot fizetésre kötelezi egy bírósági ítéletet, valamint újból lehetővé tenné, hogy bárki közvetlenül az Alkotmánybírósághoz forduljon. 

Schiffer számára ez nulla kockázat, hiszen az Unió úgyis elmeszeli a fideszes szabályozást, viszont ellopja a show-t a szocialisták elől.

A szocialisták nyugodtan befejezhetnék a taktikázást, megnevezhetnék valódi szövetségeseiket és arra koncentrálhatnának, hogy a bizonytalanokat győzzék meg a maguk igazáról, mert a választás sorsa rajtuk áll vagy bukik.

Az ilyen Schifferezésekkel meg csak megzavarják az egyszerű emberek fejét, akik kettes számrendszerben gondolkodnak, és nem fér bele a világképükbe a „hétfőn beperelem, kedden megszeretem” mentalitás.

A helyzet az, hogy a helyzet szar.

Az idő meg rohan, a választáson indulóknak juttatott pénzekről még szó sem esett, pedig a demokratikus tábort azzal fogják végérvényesen szétporlasztani, még a mai állapotánál is jobban.

Volna mit tenni – nem kellene esetleg nekilátni?

:O)))

A GYULA

Kicsit vele hal a mi generációnk is.

A Nagy Generáció, ha így jobban érthető.

Mi is, akik a múlt század hatvanas éveiben voltunk fiatalok, akiknek a világháború már történelem volt, de a Brezsnyev doktrína maga a durva valóság, a Kádár-rendszer pedig megélt hétköznapjaink voltak, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt.

És a rendszerváltással, melyet a tökostobák kivételével nehezen és szorongva élt át mindenki.

A baloldali gondolkodásúak különösen, hiszen szinte az első perctől látni lehetett, hogy hogyan tépik-szaggatják széjjel életünket, múltunkat és gyermekeink jövőjét a frissen feltűnt hiénák, szomorúan néztük, amint senkiházi önjelöltek forgolódnak az életünkben, mint elefánt a porcelánboltban.

Sokan gondoltuk akkortájt azt, hogy esetleg folytatni lehet Kádár élhető világát, tovább lehet építeni a kisemberek, a gyalogosok országát, de a valóság hamar és brutálisan ábrándított ki bennünket.

Nekünk idő kellett ahhoz, hogy felismerjük azt, amit a mi Gyulánk már e rendszerváltás előtt felismert, hogy ezen a társadalmi rendszeren nem lehet semmit reformálni, ez a társadalmi rendszer nem illeszthető be a kapitalista világ mai képébe, hogy le kell mondani az illúzióinkról.

Nem, nem azért, mert a mai hősök olyan harcosan követelték volna a rendszerváltást vagy a kapitalizmust, akkor ők még el voltak foglalva azzal, hogy kapnak-e jutalmat 1988. november hetedike után 1989 novemberében is, meg azzal, hogy pozícionálják magukat, mint reformkommunisták, vagy inkább belépjenek-e a gombaként szaporodó új pártok valamelyikébe, hogy végre valaki lehessen belőlük.

Akik akkor magukat reformkommunistaként definiálták, azok jó része azóta már bekóborolta a teljes politikai színteret, és ha ma valaki kommunistának nevezné őket, akkor értetlenül bámulnának rá, mint borjú az új kapura.

Amikor az MSZMP-t egy laza mozdulattal, mint bohózatokban a szőnyeget kihúzták a nyolcszázezer párttag lába alól, nem szerettem Gyulát, de ma már belátom, nem volt más módja a baloldaliság átmentésének, egy új típusú baloldaliság megteremtésének.

Gyökeresen szakítani kellett azzal a rendszerrel, a szocializmussal, az azt szimbolizáló struktúrákkal ahhoz, hogy be tudjunk kerülni a modern Európába, mely olyan-amilyen, de mely nélkül senkik se lennénk azon a térképen, melyen ma még legalább egy légypiszoknyi helyünk van.

Egy hely, melyből akár kis paradicsomot is csinálhatnánk, ha értelmesek lennénk, de hát, ugye...

Gyulával szerencsénk volt, mert ő látott a pályán.

Igaz, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy volt hosszabb távú nemzetközi kitekintése, külügyi munkájából következően az átlagnál sokkal jobban értette, milyen folyamatok zajlanak körülöttünk és tudta, hogy neki azokba kell beágyaznia az országot és baloldali pártját is.

Voltak komoly nemzetközi kapcsolatai keleten-nyugaton egyaránt, és itt is – ott is megbíztak benne.

Ma legtöbbször azt emlegetik legnagyobb politikai tetteként, hogy kiengedte a nálunk sátorozó német disszidens-jelölteket, pedig számunkra talán fontosabb, hogy ő vetette fel először csatlakozásunk lehetőségét a NATO-hoz, Európához.

Mindenesetre a német nép hálás neki, és ő ezt a hálát nem váltotta aprópénzre, nem ment el egyetlen nemzetközi szervezethez sem segédsenkinek szép cafranggal, hanem itthon maradt – vélhetőleg kalandvágyból – szocialista politikusnak.

Akkor maradt itt, mikor a nép éppen elfordult múltjától, melyben úgy lubickolt egyébként, mint liba az úsztatóban, és elkezdte enni azt a maszlagot, melynek mára már függőjévé vált – a populista lózungokat, avas nemzetieskedő szittya dumákat, a tejben-vajban fürdetés szép ígéreteit.

Akkor marad itthon, amikor a szocialista pártot karanténba szorították, parlamenti képviselete tíz százalék alatt volt, akkor, amikor nem volt valami nagy üzlet szocialistának lenni.

Harminchárom képviselő frakcióvezetője volt, de meg tudta őrizni és fel tudta építeni a pártot, és a következő választáson már győzelemre is vezette, hála a magyar nép állhatatosságának és megfontolt, következetes döntéseinek – meg a Kádár-kor iránti nosztalgiának.

Akkor már nem volt visszaút, neki kellett látni a kapitalizmus építésének, merthogy az alapjait már lerakta a jobboldal a Nagy Nemzeti Kótyavetyével, melyben szinte minden politikus vadul részt vett, kőbányákat, orosz államadósságot, autóbuszgyárat, üdülőt, miegyebet téve magáévá.

A mi Gyulánk keze tiszta maradt, neki volt erkölcsi alapja a politizáláshoz, akkor még azt gondoltuk, hogy ez ebben a szakmában nélkülözhetetlen.

Mára kiderült: ezt is rosszul gondoltuk.

Mindenesetre azért őt is megpróbálták besározni azok, akiket majd a temetésén ott láthatunk a német politikusokhoz törleszkedni, merthogy merészelt magának házat építeni a nemzetközi díjaiból és az általa jegyzett – és nem beszédírói által írt - könyvek árából.

A kísérlet nem sikerült.

A nép tudta és érezte, hogy kiről és miről van szó, így aztán nem fogott rajta az sem, hogy kikiáltották pufajkásnak, megpróbálták megvádolni 56-os szerepe miatt, melyet egyébként bár nem büszkén, de tárgyilagosan és nyíltan felvállalt.

Ahogy a mai nyilasokat elnézegetem, és ahogy az események 56-ban haladtak előre, akár büszkén is vállalhatta volna.

Rémálmaimban elképzelem, hogy a rendszerváltás utáni politikai baloldal sorsát mai baloldali politikusok próbálnák megoldani – rossz belegondolni is.

A kisemberek meglátták benne a maguk emberét, egyet, aki közülük való, aki maga is a Kádár-kor társadalmi mobilitásának élő példája volt.

Nem voltak úri allűrjei, nem ígérgetett felelőtlenül a plebsnek, nem hízelgett a nagytőkének, nem illegette magát a volt arisztokráciának, nem mondott nagyokat, egyszerűen hiteles és realista, okos pragmatikus politikus volt.

És tehetséges politikus, aki a rendszerváltás után visszahúzta az országot abból a gödörből, ahová az osztályvezető-helyettesek forradalma taszította.

Mert felvállalni népszerűtlen intézkedéseket, mert őszintén beszélni, emellett rendkívüli taktikai érzékkel rendelkezett.

Amit teremtett vagy megőrzött, azt utódai nagyrészt eltékozolták, de példája azért máig hat.

Nagy ember volt, nagy politikus, olyan, aki hiteles és jó válaszokat tudott adni kora kihívásaira, ezért aztán soha nem is fog bekerülni nemzetünk büszkeségei, Kossuth, Horthy, Nagy Imre sorába.

Az ő helye valahol a Széchenyi, Deák, Kádár sorban, háttérbe szorítva lesz, hiszen itt arra szokott büszke lenni az ország, aki rombadöntötte.

De a kisemberek megőrzik emlékét az ő Gyulájuknak, a mi Gyulánknak, aki tán utolsó volt a szerethető politikusok nem túl hosszú sorában.

Emlékezzünk hát rá tisztelettel és szeretettel.

REPÜLJ VIKTOR, REPÜLJ!

Lehetőleg minél hamarább, nagy ívben, hogy vissza se találj!

Repülőgép kell a Mi Boldogságunknak, elnöki repülőgép – az elnökség ehhez a következő ciklus fele tájt lenne esedékes, de egy új repülőgép üzembeállításához persze idő kell…

Igaz, a seggünk kilóg a gatyából, de most éppen a repülőgép-beszerzés aktuális, merthogy mégiscsak rettenetesen snassz dolog menetrendszerű járattal repülni Brüsszelbe a menetrendszerű leb@ßásért -adjuk meg a módját, ha már egyszer kicsi létünkre nagyemberek lettünk!

Repülőgépen 7001.6 méter magasak vagyunk, és ha valami státus-szimbólum, hát akkor ez aztán szimbola, a javából!

A Mi Vezérünk szereti a repülést, vonzódik piszkosul a repülőgépekhez, legszívesebben oda is repülőgéppel menne, ahová a király is gyalog jár (a királyság a harmadik ciklusban esedékes, amint egyszer befagy a Duna, melynek jegén majd a Békemenet teszi a dolgát…) csak politikai megfontolásokból mellőzte el eddig a gépbeszerzést.

Merthogy ezidáig nem sok sikere volt a repülős akcióival, na, de majd a választások után!

Első repülős útja igen emlékezetes, mert akkor mutatkozott meg első alkalommal, hogy milyen is az ő szerepfelfogása a magyar állam miniszterelnökének szerepéről.

Első választása után családi nyaralást, vagy ezzel egybekötött üzleti utat szervezett Horvátországba. Hazatértekor magához rendelte a Honvédség AN-26-os repülőgépét, azzal jött meg a Szent Család a nyaralásból, ami persze nem verte ki a biztosítékot senkinél, hiszen a nép úgy kezelte a dolgot, mint amikor az állami vállalat igazgatója a szolgálati kocsiján viszi óvodába az unokáját – nem volt szokatlan dolog ez errefelé.

Persze azt maga is érezte, hogy a csomagrámpán lekacsázó miniszterelnök eleganciája és a repülőgép csomagterének ejtőernyősökre szabott berendezése hagy némi kívánnivalót maga után, de jó pofát vágott a dologhoz, a gyerekek meg még kicsik voltak, nekik imponált Apu repülőgépe Apu országában.

Akkor megfogadta, hogy ennek a méltatlan helyzetnek véget kell vetni, és erre módja is nyílt nemsokára, mert mindenféle politikai meggondolásokból úgy vélte, hogy jól mutatna egy díszdoktori cím az életrajzában.

Ilyenből a legjobb ár-érték arányban Amerikából tudott rendelni egyet, de ehhez el kellett menni Bostonba, hadd lássa a világ, hogy a Tufts Egyetem jogi és diplomáciai akadémiája, a Fletcher School mennyire megbecsüli a nagy magyar gondolkodót.

Ehhez különgépet bérelt harmincmillióért, igaz, állítólag a gépen az újságírók a padlón feküdtek, nehogy sajtóvisszhang nélkül maradjon az esemény.

De ezzel már nem volt szerencséje, mert a média belébotlott és ostobácska kérdéseket tett fel, például olyat, hogy egy amerikai egyetem magánkitüntetésének átvételére a magánemberként kitüntetett Orbánnak miért kell közpénzből fizetni a repülőgépet.

A tetejében a látogatás valódi célja az lett volna, hogy Amerikában – ha már arra járt –ugyan, álljon már valaki szóba vele, de a kis Blériot arrafelé nem túl népszerű, és ezt szintúgy a repülésekhez, a repülőgépekhez köthető.

Elfelejtett ugyanis tisztességesen állást foglalni az emlékezetes szeptember 11.-i repülőgépes merénylettel kapcsolatban, mikor is a WTC ikertornyai rombadőltek, és emberek ezrei váltak szörnyű kínok között égő áldozatokká.  

Nem volt késztetése elhatárolódni Csurkától és a MIÉP-től, melynek honlapján a terrortámadást „a világ elnyomott népeinek a globalizmus elleni válaszcsapásaként” üdvözölték – inkább sunyin hallgatott.

Amerika ezt azóta sem bocsátotta meg neki, nem is fogja sohasem, úgyhogy a vonatkozó vicc szerint nemigen lesz módja hátralevő életében a Fehér Ház folyosóján kiakasztott velencei tükörben felismerni Dankó Pista képét…

Puritán korszakában aztán elkezdett menetrendszerű járatokkal közlekedni, ami nagy megpróbáltatásokat nem okozott, hiszen addigra már nemigen volt ország és nemigen volt olyan politikus, aki szóbaállt volna vele, legfeljebb kényszer hatására, vagy erősen tudatmódosult állapotban.

De azért így sem úszta meg repülős balhé nélkül.

2012-ben a MALÉV menetrendszerinti járatát másfél órán keresztül tartották vissza, hogy a Vezér és Kancellár hazatérhessen vele, majd a végén mégis nélküle indult útnak a gép.

Mára már persze egyszerűsödött a helyzet, a magyar miniszterelnök számára politikailag szóbajöhető egyetlen desztináció Baku maradt, oda pedig a fene tudja miért, de az igen előzékeny Wizz Air indított roppant gazdaságosnak prognosztizálható járatot - ha nem lesz utas, legfeljebb majd szállít baltákat.

Most meg kell neki egy Hungarian Air Force One-One.

Olyan, amely minden lehetséges védelmi eszközzel fel van szerelve, lehallgatás ellen éppúgy védett, mint föld-levegő és levegő-levegő rakéták ellen.

A tökéletes védelmet mégis a gép orrán lovaglóülésben elhelyezkedő Lázár Janó fogja biztosítani, aki majd az öklét rázza a támadók felé.

Már majdnem lett egy ilyen gépünk, mert a MALÉV rendelkezett egy Bombardier CRJ-200 típusú repülővel, és ezt úgy százmillióért repülőképes állapotba lehetett volna hozni, de valamiért nem felelt meg a magasztos célra, hogy Vezérünk világhírű seggét cipelhesse, ezért most ismét előkerült a 2011-ben egyszer már meglebegtetett ötlet: kormányrepülőgép vásárlása.

A költség tízmilliárdos nagyságrendű lenne, viszont akkor igazán méltó géppel repülhetne a miniszterelnök.

Jelenleg egy Falcon típusú gépet bérelnek neki Csányitól, aki ha rosszul viselkedik, akkor így bármikor mondhatja neki, hogy gyalogolj Viktor bakker, mindenki beláthatja, hogy ennek a méltatlan helyzetnek véget kell vetni mihamarább!

A miniszterelnök nem lehet bérlő a saját – és már nagyrészt haza is szállított – hazájában.

Miután Turul típusú gép jelenleg nincs a piacon, a kormányzat egy Magpie típusban gondolkodik, tervezik is már a festését.

A fekete - hófehér festésű gép függőleges vezérsíkján a gép névadója lesz látható, amint karmai között erősen tartja a magyar címert.

A repülőgép törzsén a MAGYARORSZÁG felirat, a törzsének hátsó részén nyíló ajtó felett pedig a Nemzeti Dohánybolt felirat lesz látható.

Végre nyugodtan alhatunk.

:O)))