SOKAT MEGÉLTEK DILEMMÁJA

A mi politikusunk

Elspekuláltam - időm éppen van - eltelt harminc év a rendszerváltás óta, mit hozott ez a nem kevés idő az országnak?
Rendben van, szabadok lettünk, habár elnézegetném (de azért inkább nem...), hogy mit jelentene ez a szabadság egy katonapolitikailag kiélezett helyzetben.
Demokratikus ország lettünk, ami szintúgy érdekes képet fest időnként.
Csatlósok voltunk, csatlósok lettünk, csak remélni lehet, hogy adott esetben a nyertes oldalon
Ha ma élne Petőfi, igencsak sokat kellene törnie a fejét, hogy melyik költeményét vonatkoztassa ránk, - a kutyák, vagy a farkasok dalát?


Merthogy bár a kutyák ezt éneklik:
"Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk

Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!"

No, de érvényes azért a farkasok dala is:

"Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Hegel (?) tétele, - a szabadság a felismert szükségszerűség - társadalmi szinten ma igen érdekesen érvényesül, miután éppen szemben haladunk a világ fejlődésének autópályáján a forgalommal.
Avas, túlhaladott és a mai korral ellentétes társadalmi berendezkedést próbálunk megvalósítani szent buzgalommal: kormányzó urunk a királyi várban székel, miután megebédelt a Karmelita kolostornak elkeresztelt színházban, az állandónak szánt díszletek között.
Ez a mai keresztény nemzeti kurzus az a második megjelenése a tragédiának, mely ma már - ha szerencsénk van - komédia marad, habár a nemzetközi körülmények igencsak veszélyessé teszik a tűzzel való játszadozást.

Kiteljesedett a demokrácia, mondják, miközben a társadalom olyan képviselőket választ, milyenekre a kutyámat se bíznám.
Az Országgyűlés éppen olyanná silányodott, mint a Kádár korban volt, azzal a differenciával, hogy mostanában nem bíbelődnek a törvények előkészítésével, nincs társadalmi vita, ma már fórumok sincsenek, melyeken meg lehetne vitatni a törvényjavaslatokat, merthogy javaslatok sincsenek, csak egyéni képviselői indítványok, hatástanulmányok nélkül.

Az értelmiség krémje - Németh Szilárd, esetleg Kósa Lali - beterjeszt, a Parlament elfogad oszt kuss!

A rendszerváltás előtt - igaz, a pártállam keretei között - voltak mindenféle fórumok, a nyolcszázezer MSZMP tag véleményt formálhatott, horribile dictu a véleményét figyelembe is vették és beépítették a törvénykezésbe, a nagy társadalmi szervezetek véleményezték a javaslatokat, szakszervezetek, - a különféle szakmai szervezetek, Tudományos Akadémia kifejthették nézeteiket a tervezetekkel kapcsolatban - igaz léteztek nyilvános tervezetek.
Fejlődött a társadalom a rendszerváltás óta?
Javult az egyes társadalmi csoportok helyzete?
Egynek feltétlenül: a felső középosztálynak javult, merthogy a mai kurzus ezt a társadalmi réteget tekinti bázisának,  ők azok, akik az asztal lábánál boldogan zabálják az odavetett csontokat, merthogy nekik az is elég.
Nyertesnek tekintik magukat és nem érzik, hogy milyen veszélyes ez a játék.
A magyar falu gyakorlatilag halott, a nyugdíjas paraszt fogalmát bátran ki lehet vezetni az értelmező szótárból, a nagycsaládosok fogalmát is bátran behelyettesíthetjük a felső-középosztály nyúlanyóival, apu leírhatja az adójából szexuális tornamutatványainak hozadékát, a többi meg a cseléd dolga.

Hogy az emberek itt egyenlőek lennének? 

Ugyan már!
A társadalom mára visszafordíthatatlanul szétszakadt, a felső kasztba tartozók élik a maguk elkülönített és az átlagember számára elképzelhetetlen színvonalú életét, a középosztály meg abban a hitben ringatja magát, hogy attól, hogy ő megél, minden rendben van, és kézzel-lábbal iparkodik elhatárolni magát a nyomorultaktól, merthogy azok miért nem dolgoznak, ugye.
Pedig a szétszakadt, atomjaira hullott társadalom komoly veszélyeket rejt, a karib-tengeri modell, melyben négyméteres kerítések mögött őr ül a kert közepén, puskával a kezében nincs túl távol társadalmunktól.
És lehet ugyan a nincsteleneket egymás ellen fordítani, de ez csak ideig-óráig kivitelezhető.
Aztán az is kérdéses, mikor jön el az a pont, mikor saját őreik tesznek pontot vezetőik pályafutására, van erre elég példa a történelemben a pretoriánus gárdától kezdve a különféle forradalmakig.

Jobb ma gyereknek lenni?
Lebutított oktatással maximum a betanított munkás léte felé haladni nem valami túlzott élvezet, a szülő pedig bátran kalkulálhat azzal, hogy a gyermeke soha nem tud kilépni a csicska-létből.
A cseléd gyerekéből cseléd lesz.
Merthogy például a felsőoktatás felvételi követelményébe beépített nyelvvizsga kimondottan azt a célt szolgálja, hogy a pórnép pereputtyát távol tartsák a tudástól, hiszen a keresetek nem teszik lehetővé, hogy a drága nyelvoktatást az "alsóbb néprétegek" megfizessék.
És így tovább, lehetne a példákat még sorolni, miközben épülnek a stadionok, Orbán olimpiát akar rendezni, minden aggály nélkül lesöpörte Budapest térképéről a műemléki értéket képviselő  Népstadiont, mint a mesebeli Fanyüvő irtja a főváros fáit, és olyan helyre kis diktatúrát rittyentett, mely Kádár korában legfeljebb az utópiák birodalmában létezett.

Az is diktatúra volt persze, de tízmillió magyar diktatúrája, a mai meg tízezeré.,
1956 után kétszázezer ember ment világgá, zöme gazdasági okokból, mostanság meg hétszázezer, úgy, hogy a kutya se ugatott utána.

A rendszerváltás során mindenki jobbat várt, de a népi bölcsesség - jobb sose jön - már megint beigazolódott.
Igaz, ma utazhatsz - ha van rá pénzed.
Tanulhatsz - ha van rá pénzed.
Gyógyíttathatod magad - ha van rá pénzed.
Lakásod is lehet - ha van rá pénzed.
Pénz beszél - a kutya ugat.
Ennyit Petőfiről meg a magyar nép fékezett habzású farkasairól...


:O)))

EMANCIPUNCIK

A közelmúlt veszteséglistája egészen megdöbbentő, szinte egyszerre halt meg Konrád György, Rajk László - az ifjabbik - és Marton László, aki maga volt a Színház.
Konrád - a rendszer szerencsétlenségére - Budapest díszpolgára volt, így a Főváros kénytelen volt saját halottjának tekinteni, és a temetéséhez a megfelelő körülményeket megteremteni.
Rajk László sem volt a rendszer - egyik rendszer kedvence sem, pedig ő készítette a rendszerváltás újratemetéseinek látványtervét, hacsak azóta ki nem derült, hogy azt is a neves szónok tervezte meg...
Rajk édesapja révén került be a történelembe.
A család az újratemetésekben felettébb járatosnak számít, az 1956-hoz vezető út egyik fontos állomása volt az idősebbik Rajk és társai újratemetése - itt mondta állítólag egyik harcostársa: Szegény Laci, ha élne, de belénk lövetne!
Mindenesetre a sor legproblémásabb tagja kétségkívül Marton László, akit állítólagos szexuális visszaéléseiért sikerült lemondásra kényszeríteni, és a bulvár eszközeivel megalázni, szinte boszorkányüldözés áldozatává tenni.
Azon spekuláltam, hogy ez a szituáció hozzájárulhatott-e, és ha igen, akkor mennyiben járulhatott hozzá betegsége kialakulásához, végső soron halálához.
Sajnos ezt a költői kérdést - hiszen a konkrét esetben egzakt válasz nemigen adható - feltettem a facebook-oldalamra is, ahol aztán kaptam hideget-meleget, minden voltam, csak úrifiú nem, pedig én csak kérdeztem, nem állítottam semmit.


Az eset akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor nyugaton a "me too" gyűjtőnéven emlegetett kampány folyt - a szereposztó díványok virgonc művésznői még egyszer magukra akarták irányítani a reflektorfényt, elrebegve utolsó főszerepüket a maguk által írt - de legalább is társszerzőként jegyzett - drámában.
Erre a vonulatra kapaszkodott a középszerű rendező és társa, a középszerű színésznő, akik ha a tehetségük olyan jó lett volna, mint az ütemérzékük, ma saját szobrukként állnának a világot jelentő deszkákon.
Az ellenfél megválasztása nagyon fontos, hiszen ha magas státuszú ellenfelet sikerül választanod, akkor az téged is megemel - ez az az ember, aki seggberúgta a Császárt! - suttogják a hátad mögött és csodálnak a bátorságodért, miközben az, hogy igazad volt, vagy nem, teljességgel lényegtelenné válik.
Marton a színház világában nagy ember volt, akik vádolták, azok a kultúra szakmunkásai, említésre sem érdemes művészek voltak, de a kor nekik kedvezett.
Történetük húsz éves sztori volt - vagy igaz, vagy nem -, de a közvéleményt nem az épeszűek irányítják, így aztán a meglehetősen vicces történetből egy vérnősző barom portréja kerekedett ki, a sok vitaminhiányos hölgy pedig boldogan fantáziált és konfabulálgatott.
A probléma persze elsősorban társadalmi, szokás szerint a ló egyik oldaláról a másikra esünk, ahelyett, hogy épeszű módon kezelnénk teljesen természetes élethelyzeteket.


Értem ezen a férfiak és nők kapcsolatát, az érintkezések stílusát, a társadalmi konvenciókat, melyek az egyénekhez igazodva is változhatnak, hiszen máshogy kell udvarolni egy nagypolgári család lányának, mint egy kőbányai prolilánynak - egyszerűen más és más metakommunikációra vevők, mások a hívószavak, mások a határok, ehhez kell igazodnia a szerencsétlen pasinak, aki szintúgy jött valahonnan a saját szokásrendszerével - nem egyszerű dolog ez, lássuk be.
Máshogy udvarol a rinocérosz és máshogy a kolibri, ezen segíteni senki sem tud, hát még, ha a kolibri világhírűvé is akar lenni...
A mai magyar társadalmi konvenciók szerint egy kapcsolatban a férfinak kell kezdeményezni, ha a nő kezdeményez, az meglehetősen kockázatos, eleve könnyű megszerezhetőséget feltételez.
Ez persze nem biztos, de az igen, hogy még a nők többsége is ezt feltételezi.
Namármost az, hogy mi számít kezdeményezésnek, az egyéni megítélés kérdése, van, akinél az, ha a nő állandóan a kiszemelt férfi nyomában van, ha kipakolja és beveti a rendelkezésére álló eszköztárat, ha hozzáér a pasihoz, ha hozzásimul - a metakommunikációnak komoly szakirodalma van.
Ha a férfi érti ezt, akkor nincs baj, ha nem érti még akkor is lehet korrigálni, a baj akkor van, amikor tévesen dekódolja a jeleket.
Emellett a társadalmi konvenciók elő is írnak a decens úrinők részére némi vonakodást, szempilla-rebegtetéssel egybekötve, hogy aztán a pasi következő nyomulásánál - két perc múlva - boldogan hajigálják le magukról a fehérneműjüket, és profikat megszégyenítő aktivitással vessék bele magukat a szerelmi csatározásba.
Jól teszik, a játék akkor szép, ha betartjuk a szabályait, mely engedélyez akár még egy kis szelíd erőszakoskodást is, hiszen az ember a szex során áll talán legközelebb az állatvilághoz, ahol a hím - ha tudja - rákényszerít akaratát a nőstényre. A nőnek se szokták felróni, ha véresre karmolja partnere hátát, vagy beleharap az őt csókoló ajkakba.
Ez persze nem jelent felmentést a nemi erőszaktevők számára, hiszen azért az ember mégsem állat, ugye.


Hogy valaki nem szokványos módon közeledik a partneréhez és abban ez viszolygást vált ki, ez bizony előfordulhat, de általában elég szóban tiltakozni, ha pedig ez nem segít, akkor jöhet a BTK, a nő számára pedig a keserű tapasztalatot érdemes beépíteni a személyiségébe, és legközelebb körültekintőbben választani személyt, helyet, szituációt.
Nemigen életszerű egy szerelmi - végcélként szexuális közeledést egy kérdőív kitöltésével kezdeni, melynek utolsó sora a nő kifejezett engedélye.
Nem véletlen a vicc, mely szerint a "Feljön hozzám egy kávéra, Józsi?" kérdésre az adekvát válasz: "Meg hát!"
Ma egy kicsit túlteng a nőkben a bosszúvágy, valószínűleg elégtételt szeretnének kapni sokezer generáción át tartó elnyomatásukért, aztán addig-addig szelídítik a férfiakat, míg végül az eredmény már nem is tetszik nekik, és hanyattvágják magukat egy büdöstalpú macsónak.
Sokan rettenetesen felháborodnak egy férfi közeledésén és zaklatást kiáltanak, jóllehet a zaklatás nem egyszeri alkalomról szól, hanem egy folyamatról, amikor egy ember nem hagyja abba felszólításra sem az erőszakos közeledési kísérleteket, hanem nyomul ezerrel.
Ez ellen a nők nem védtelenek, ezer mód van arra, hogy leállítsák vagy leállíttassák a kellemetlenkedőt.
Sajnos a mai világ a nők számára maga a paradicsom, hiszen ha valakit el akarnak lehetetleníteni, elég csak megvádolni, és felindulnak testvéri banyatankok, míg a férfiakban nyoma sincs a szolidaritásnak, kussolnak, némelyik még kontráz is, ők szegények valószínűleg még egy egészségeset nem keféltek életükben, és így próbálnak javítani maradék esélyeiken.
Természetesen a pasik se szentek, de a fallokrácia már a múlté, a nőké a vezető szerep, nem véletlen, hogy még a kábítószert is ginának hívják - az elejéről a használatban már lekopott a Va.
Nő és férfi - mindketten mást akarnak, mondá Karinthy - a férfi a nőt, a nő a férfit, de a győzelemért lehetne sportszerűen is küzdeni.
Talán...

:O)))

Ps: Ha valaki elkezdi itt taglalni Marton László ügyét, azt - sajnos - ki fogom moderálni...

SZÁZHARMINC A NYUGDÍJAS KILÓJA

Bevásárolt Szeretett Vezetőnk, és mint mindig, most is jó vásárt csinált.
Kilencezerért vett kétmillió százötvenhatezer nyuggert.
Hetven kilósnak számítva az átlagot, mindössze százharminc forintért vette a nyugdíjas kilóját, ha a nyugger csirke lenne, ilyen áron soha meg nem kapja.
Tegyük hozzá, hogy a nyugdíjasok többsége egyelőre ki sincs belezve, ki sincs csontozva, ha bontanák, akkor a nyuggerfarhát szinte ingyen lenne osztogatható, de hát ezidáig ezt még megúsztuk.
Persze lehet most azt mondani, hogy a semminél a kilencezer is jobb, aminthogy ez igaz is, csakhát sajnos még nincs minden ember abban az élethelyzetben, hogy fel kelljen adnia az önbecsülését.
Lehetne természetesen javasolni a döntéshozóknak, hogy tartsák meg maguknak, és elköltése céljából keressék fel gyógyszerészüket, ha már orvos lassan nemigen marad. Kérjenek gyógyszert pofátlanság ellen, lehetőleg ágyúgolyó méretű kúp formájában, naponta háromszori alkalmazásra.


Öregnek lenni nem leányálom, Anyukám szokott mindenféle felajánlásokat tenni azok számára, akik akárcsak egyet is tudnának mondani az öregkor szépségei közül, és ahogy korosodom, mindig meg kell állapítanom, hogy a bölcsesség valószínűleg genetikailag determinált.
Bár a teve nem bölcs, mint a bagoly, de ösztönösen ráérez a nagy igazságokra, főleg, ha az anyukájától hallja.
Az öregedéssel mindenféle bajok járnak, minden kopik, minden romlik, szegény nyugdíjas a kajapénzét a patikába hordja, de legalább a gyógyszerei kapszulája lenne rántotthúsból.
Nettó szerencse, hogy a rántotthús ízét már elfelejtette, és az Alzheimert egyelőre még nem adóztatja éber kormányunk, mint luxusbetegséget.
Jack Nicholson ugyan azt mondja, hogy a postás mindig kétszer csenget, de a nyugdíjasok életminőségét ugrásszerűen javító utalvánnyal csak egyszer, utána a nemzeti sorsfordító megy vissza a feladónak azonnal.
Az életminőség javítása azért ugrásszerű, mert ha nem ugrasz a postás hívó szavára, akkor volt-utalvány-nincs utalvány hipp és hopp, az ez esetben követendő eljárásra szintúgy a fent említett film tesz javaslatot...
Mindenesetre aki lekéste a postást, az mehet az utalványáért a sóhivatalba...


Érdekes a mi népünk, a nyakába ültet egy vérszívó, ócska, gusztustalan bandát, aztán élvhajhász mazochista módjára szinte kiköveteli, hogy a legszegényebbek és legelesettebbek rovására szórja a pénzt lapáttal idióta hobbijaira, eltűri a legpofátlanabb tolvajlásokat, rablásokat, aztán azon sopánkodik, hogy ez a kormány békés úton leválthatatlan - holott dehogy.
Ha a nyugdíjasok akarnák, bármikor lazán megbuktathatnák a kormányt, ehhez csak némi tisztánlátás és elszántság kellene.
Nem hiszem, hogy üdvözítő az ellenzéki pártoknak az ő végtelenül okos tanácsadóik javaslatára az aktív munkavállaló korúak fiatalabbjaira koncentrálniuk, az a korosztály a társadalomban betöltött helyzeténél fogva kevésbé érzékeny a jövedelmére, mint a nyugdíjas, akinek adott esetben az élete függhet attól, hogy meg tudja-e vásárolni a gyógyszerét, vagy nem.
És egyre közelebb az az idő is, amikor megjelennek a falvakban azok az öregek, akiknek nincs már semmiféle jövedelmük, egészségi állapotuk elborzasztó és a gyermekeik fidesz-szavazók, tehát nem törődnek a kihaló generációkkal, mert el vannak foglalva azzal, hogy Kövér házmester utasításait követve teleszüljék a Kárpát-medencét igaz magyar gyerekekkel - ha egyedül nem megy, majd a postás besegít, úgyis lesz most majd szabadideje...

:O)))

UBORKASZEZON UTÁN

Vége a nyárnak, jönnek a hűvösebb napok, kezdődik az iskola, hála Jótevőnknek némi tanszer szétszórásával egybekötve.
Minden öntudatos gyermek vidáman siet, hogy beledughassa fejecskéjét a Nemzeti Ceruzahegyezőbe, melyből kihúzva azt éppen olyan kis rabszolgapalánta lesz, mint a többi.
És még nincs vége, hiszen sajtóértesülések szerint Nagyurunk azt tervezi, hogy az óvodák és bölcsődék sorsát is dolgos kezeibe veszi.
Már látom is lelki szemeimmel, amint a bölcsisek a narancsszínű kis biliken (M&M típus) sorban üldögélve drukkolnak a Fradi mennybemeneteléért, miközben a lakosság még épeszű része ugyanezt teszi Nagyurunkért... 


Nyári bujdosásukból visszatérnek a politikusoknak nevezett gombnyomogató robotok és visszatérnek a magukat többnyire minden alap nélkül ellenzékinek nevező társaik is, hogy tovább lökdössék ezt a szerencsétlen országot a szakadék felé, melynek alján már ott ül Lőrinc barát egy sovány pénztárcával, hogy megvegye a roncsokat az általa felkínált megszokott áron: egyrészt mindenáron, másrészt meg szarért-húgyért.
Ez  a metódus sokkal hatékonyabb lesz, mint az eddigiek, amikor minden vacakkal - energiaszektor, Balaton, miegymás - külön kellett küszködni, egyszerűbb lesz az egész hóbelevancot egy tételben megvenni, majd a család nevére íratni - egyet anyunak, egyet - egyet a gyerekeknek, tesóknak, vejkónak, unokatestvérek nevére, nem lesz gond, anyu kanálfülű, gyerek, mint a pelyva.
Talán a társadalmi nyugalom fenntartásában is segített, hogy a sok léhűtő nemigen volt szem előtt, terepszínű fürdőgatyákban költötték a pénzünket, de meg is érdemelték, addig sem csináltak újabb bajokat.
Sőt - kellemes ígéretekkel bombázták a bamba magyar nyugdíjast, a maradék néhány egészségügyi dolgozót, a mazochista pedagógusokat meg az állami alkalmazottak azon részét, aki még nem ment világgá, csodák csodájára.


Nagy változásokat nem hozott a nyár, Fodor Gábor úgy lépett ki a politikából, hogy a kutya se ugatott utána, talán csak Orbán sajnálta, hogy lezárult a "Szép Szőke Herceg akció", mely oly sok örömet okozott neki.
Már tologatják a bútorokat, Gabóca valószínűleg Szili Katalinnal szemben kap íróasztalt, lehet, még lovagkeresztet is, mint a Fideszhez átálló pesterzsébeti polgármester. Mindenesetre megélhetési gondjai nem lesznek, Nagyurunk gondoskodni szokott háziállatairól.
Ebből is látszik, mennyivel több esze van, mint ellenzékének, mely ahelyett, hogy beállt volna Hunvald mögé és tolná ezerrel a kampányát, helyette levelezget vele, meg ígérget fűt-fát, csak ne induljon.
Természetesen az eszméért többet kellett szenvedni Brüsszelben, mint a sitten, így aztán teljesen logikus, hogy Hunvaldot magára hagyják, jóllehet, alapból őt kellett volna indítani, hiszen ő ismeri a pályát és van egy kazal önkormányzati tapasztalata.
Ha úgy tetszik, még mártírnak se lenne rossz, hiszen szenvedett a diktátor börtönében...
Az ellenzék hálistennek nem mindenben béna, sok helyen létre tudta hozni a választási akcióegységet, kivéve, ahol valamelyik jelöltjüket megvették kilóra, mint a kacsát, vagy volt az LMP-nek jelöltje.


Most persze majd elindul a hemzsegés, indul a kampány.
Nem mondom, van abban valami kellemes, ha az ellenfelet bekenjük szarral, de attól tartok, ez most kevés lesz, hiszen a módszer hatékonysága még akkor is romlik, ha a Nemzetvezető úgy szórja hívei közé az aprópénzt, mint gazdasszony libáinak a kukoricát.
Természetesen a nyuggerek kilencezerért elviselik, hogy Orbán sértegesse őket, talán majd akkor felemelik az elnyomottak járókeretét, ha az anyjukat is szidja, de az se biztos, hiszen ha emel egy ezrest, akkor lehet megéri tovább kussolni.
Fontos lenne pedig minél több önkormányzatban nyerni a választást, már csak a következő országgyűlési választások miatt is, hiszen ahol ellenzéki az Önkívület, ott az ellenzék munkája is könnyebb lenne, már, ha akarnának egyáltalán dolgozni, ugye...
A jelölteknek programot kellene adniuk, de erről a politikai szféra már régen leszokott, ellenzék és kormánypárti mamelukok egyaránt, azt hiszem pedig, nem lesz elég virágzó demokráciát ígérni, meg szidni a diktatúrát úgy általában.
Persze, aki most akar választási programot gyártani, az már lekésett róla, de hát nem akarok én tanácsot adni fegyvertársaimnak, még megsértődnének, ha figyelmeztetném őket, hogy a csőre töltött  puska csöve nem kukker.


Szerencsére a hatalom sem tud már  hatékony, új jelszavakat kreálni, a régieken meg már leginkább csak röhög a nép, a legostobábbakat kivéve, de hát az is jelentős tömeg, vannak vagy másfélmillióan, meg a félmillió haszonélvező.
Még a jelöltjeik zöme is szavlejárt helyi híresség.
Sajnos az ellenzék jelöltjei mögött nincs hatalomtechnikai háttér, nincs pénz - hát várjuk a csodát, és menjünk el szavazni.
Aztán majd meglátjuk.


Egy választási győzelem lenne pedig a jobbik változat, mert ha hagyjuk, hogy a helyzet addig romoljon, míg egy jelentősebb csoportnak eszébe nem jut feldíszíteni a körúti fákat Nagyurunk vazallusaival, akkor arra mindahányan ráfizetjük a gatyánkat is.


:O)))