Ez a nap, vagy időszak a társadalom nagy részénél teljesen elvesztette vallási jellegét, jóllehet mind a mindenszentek, mind a halottak napja katolikus ünnep, még ha pogány gyökerekkel rendelkezik is, - csakúgy, mint a többi egyházi ünnepünk.
Indulhat hát a Nagy Népvándorlás, igaz könnyeket hullajtani azok sírja felett, akiket talán életükben kellett volna jobban megbecsülnünk, akiknek lehet, hogy elfelejtettük kimutatni a szeretetünket, és akiknek már bepótolni ezt soha nem tudjuk.
Számomra ezek a napok nem sokat jelentenek, ellentétben halottaim emlékével, de hát az ember változik, idősebb korára talán érzelgősebbé válik az ember, - lehet, hogy lassan én is beállok a kottából élők sorába.
Szomorú aktualitása az idei megemlékezésnek, hogy mára virradóra meghalt Erzsi sógornőm, a feleségem testvére, ezzel eggyel nőtt azok száma akikkel már beszélni soha nem tudok, legfeljebb emlékezni rájuk.
Jó emlékeim vannak vele kapcsolatban, bizonyára sokszor eszembe fog jutni, hiszen mikor megismertem, tizenöt éves volt, és én sem voltam sokkal idősebb.
Feleségemmel, a testvéremmel szinte együtt váltunk felnőtté vele, rengeteg közös élményünk volt, melyekre szívesen emlékeztünk, ha a fiatalságunk szóba került.
Ő volt az aki minden évben tavasszal elsőként, és ősszel utolsóként úszott a Soroksári Dunában, merthogy akkor még lehetett ott fürödni.
Ő volt az, aki mikor mi betöltöttük a húsz évet szörnyülködött azon, hogy mennyire öregek vagyunk, bezzeg ő még tinidzser.
Mikor szülni kísértük a Baross utcába, még jóízűen bevágott egy pacalt a Körút sarkán akkor még üzemelő gyorsétteremben, aztán fülig érő szájjal elment megszülni az ötkilós fiát, belegondolni is rémisztő volt.
Házat épített, és ha anyag kellett kinyittatta vasárnap a maszek-tüzépet, ha eszébe jutott szalonnasütőt építeni, akkor a kocsijában hozott hozzá két vödör maltert az ismerős kőművestől, - adj Uramisten, de azonnal!
Nem volt számára lehetetlen, ő volt a két lábon járó megoldás.
Vénségünkre, mikor már képtelen volt járni is, sakkszakkört alakítottunk a konyhájában és hetente egyszer hárman-négyen játszottunk.
Megtiporva férfiúi önérzetemet időnként jól elvert - talán egy kicsit sikerült enyhíteni szenvedéseit.
Nyugodjék békében, mindig jó szívvel fogok gondolni rá, csakúgy, mint ismerősei, barátai, hiszen segítőkész, jóindulatú, rengeteget dolgozó ember volt, aki már mindig úgy fog megjelenni emlékeimben, hogy ül a konyhájában és egy villanyplatnin főz az unokájának, mert így - mint elmondta - legalább még kicsit hasznosnak érezte magát.
És nyugodjék békében mindenki, akit szerettünk, vagy nem szerettünk, hiszen az élet nem könyű, és valamennyien cipeljük a magunk terhét, melynek súlyát csak mi érezzük.
Emlékezzünk rájuk elnéző jó szívvel, még ha úgy éreztük is néha, hogy nem szolgálnak rá, hiszen az ember egész életében kényszerpályákon mozog, néha maga sem érti, hogy került oda.
Ha egyszer összevethetnénk azt, hogy mi volt a szándéka a gyermeknek, akit mi már felnőttként ismertünk meg, vélhetőleg igencsak elcsodálkoznánk azon, hogy mit tett vele az élet.
Emlékezzünk rájuk, hiszen egy ember emléke addig él, míg van valaki aki emlékszik rá.
Legyen hát nekik könnyű a föld...
:O(((