2020. augusztus 28., péntek

NYÚLJÁS PACAL VAGY ÉLHETŐ ORSZÁG


Bolond világban élünk, lassan-lassan kicsit mi is megbolondulunk.
Ha valaki elmeséli, hogy létezik a világban egy olyan ország, ahol dühöng a rasszizmus, de cigány származású miniszterelnöke van, aki mellesleg mindent elkövet, hogy a népével kapcsolatos összes negatív előítéletet visszaigazolja - hát bizony, viccesnek találom.
Ha valaki azt meséli, hogy van egy ország, ahol az emberek rettenetesen elégedettek magukkal, igen különlegesnek tartják magukat, emellett erkölcsösnek és bátornak, de azon kívül, hogy oda születtek, ahová a gólya pottyantotta őket, másra nemigen tudnak büszkék lenni, emellett nyugodtan és kockázatmentesen szembe lehet köpni őket, azon is jókat mosolyognék.
Ha megtudnám, hogy van egy ország, ahol a kormány járványveszély idején ráereszt a társadalomra egy-két, diktátora által kedvelt tömegrendezvényt, mondván, kísérleti célból teszi, és a kísérleti patkánynak kiszemeltek ennek még örülnek is, hát bizony, aggódnék az ország lakóinak ép elméjéért.
Ha olvasnám valahol, hogy van olyan ország, ahol a kormányzati szinten gyakorolt korrupció, nepotizmus minden képzeletet felülmúl, ezért az ellenzék egyik vezetője elszámoltatást és a lopott holmi visszavételét helyezi kilátásba, mire az ellenzék hangadói nekimennek, hát leesne az állam, amiért nagy kár nem lenne, merthogy az állam nem én vagyok, hanem a tolvajok fejedelme...  
Sajnos van ilyen ország.
Hogy melyik?
A helyes választ beküldők között kisorsolok egy nyúljás pacalpörköltet.

Az is megvisel kissé, hogy bár a közkeletű bölcsesség szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de ebben az országban ez sem érvényes, itt ugyanazt a gagyit ugyanazzal a rossz dumával számtalanszor el lehet adni, a nép pedig boldogan tapsikol az aranyként kínált, fényesre csiszolt rézkarikának.
Pedig még azt sem lehet mondani, hogy a hatalmon levők rengeteg energiát fektetnének hatalmi technikájuk csiszolgatásába, ami bevált már, azt erőltetik, mert jól tudják, hogy az aranyhal a magyar választóhoz képest memóriabajnok.
A magyar választó nem tanult a liberálisok agóniája idején a semmiből kivirágzott LMP példáján, nem gyanakodott akkor sem, mikor a liberálisok Fidesz-emlőről leszakított üdvöskéje a szocialistákkal karöltve megakadályozta egy új ellenzéki frakció létrejöttét - ellehetetlenítve szinte anyagilag is azt.
Nem gyanakszik ma sem, amikor a szintúgy a semmiből szárba szökkent Momentum erősen Fideszre hajazó rossz modorral rendelkező vezére minden gyakorlati megnyilatkozásával az ellenzéki egység ellen dolgozik, jóllehet szóban az egység mellett teszi le a voksát.
Nekem azért gyanús, hogy amikor szinte 2006-ot idéző lelkes támadás folyik Gyurcsány ellen, akkor egy szövetséges párt vezetője is beszáll a versenybe, ki tud jobban mocskolódni a DK megalapítójával szemben...
A legújabb bölcsessége, hogy Gyurcsány nem tudja kézben tartani a pártját, nem úgy, mint ő a sajátját, és fel sem merül benne, hogy a differenciát 
talán a pártok működtetésében fennálló eltérő demokrácia-értelmezés okozhatja. 
Bölcs népünk meg buzgón bólogat a romlatlan fiatalok dicséretét zengve, mintha az, hogy valaki, aki még nem volt a húsosfazék közelében, még nem lopott. 
Nem hát, még nem volt módja lopni.
Könnyű Julcsának szűzies életet élni, mikor még soha, senki nem kísértette meg.
És, hát valaha Orbánék is romlatlan fiatalok voltak - gondolom, a bölcsődében...
Sajnálatos, hogy ez a primitív sunyiság jóravaló embereket is megtéveszt, jóllehet nem csak a ló lába lóg ki, hanem lassan az egész ló.

Sajnos, semmi biztosíték sincs arra, hogy nem a választás hajrájában robbantja szét az együttműködést a csináltpárt, így olyan a helyzet, mintha az ellenzék a hóna alatt egy ketyegő időzített bombával vágna bele a mi kis diktátorocskánk megbuktatásába, miközben üdvözült képpel harsog gyönyörű jelszavakat.
Természetesen a Momentumot nem lehet kihagyni az összefogásból, hiszen az ellenfél érdeke is azt kívánja, hogy sikeres legyen, ha lehet sikeresebb, mint a DK.
Sok gyanútlan híve van, habár az azért nem derült még ki, hogy milyen elvek mentén szeretnének politizálni, de hát van még kis idő a választásokig.
Mindenesetre az ellenzék érdeke az lenne, hogy kizárja a kellemetlen meglepetések lehetőségét, erre pedig csak akkor van mód, ha létrehoznak egy ernyő-szervezetet, melynek jelöltjeként indulhatnak a képviselői stallumra pályázók, meg sem említve "anyapártjukat", hogy ne nagyon legyen mód a torzsalkodásra, az ellentétek élezésére, merthogy az egységet nem a duma szintjén kellene létrehozni.
Sajnos már látni, - ha így marad minden, akkor nem sok esély van a sikerre, mert a közös tűznél mindenki a saját pecsenyéjét akarja majd sütögetni, a mi kondérunk pedig, melyben az életünket könnyebbé tevő fogás főne, oda se fér a tűzhöz.
Merthogy a cél azért az lenne, hogy az átlagember, akit amúgy hétköznapiasan választónak szoktunk nevezni jobban éljen, a gyereke meg még a szüleinél is kicsivel jobban, és amikor az egészségügy a világjárvány idején romokban hever, akkor ne stadiont építsünk, hanem szervezzük meg az oktatást, adjunk ingyen internetet, tabletet, adjunk ételt, valamiféle jövedelmet.
És ha már járvány-kórházat építünk, akkor ne Bivalyborzasztón tegyük, ahová a madár is két napi hideg-élelemmel repül, , hanem ott, ahol a legtöbb beteg van és várható.


Hozzá kellene szoknunk, hogy a mai politikában semmi sem az, aminek látszik, főként, ha csak az látszik, amit a hatalom láttatni akar. 
Ha az ellenzék nem teremti meg a maga médiumait, akkor jelöltet sem érdemes állítania, a választó arra fog szavazni, akire a média rábeszéli.
Ez egy világos helyzet, de az ellenzék úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, jóllehet semmi sincs rendben, és az, ha azon folyik immáron fél éve a vita, hogy a Lánchíd oroszlánjainak van-e nyelvük, vagy nincs, az éppen egy politikailag haszontalan fél évet  - esetleg egy vesztett választást jelent.
Szervezetileg sincs előrelépés, nem szabadna hagyni, hogy a vidék a diktátoré legyen, és ehhez bátrabban kellene politizálni ott is.
A vidéki ember még a stadionok áldásait se élvezheti, kivéve Felcsúton, a vidéki ember számára szép dolog a disznótor magasztalása, de addig, ameddig ehhez disznó is kell, a mai világban van esélyük a demokratikus pártoknak.
És bizony a káder-kérdésekkel is kellene kezdeni valamit, mert az nem megy, hogy választások előtt néhány hónappal előhúzunk a kalapból valakit, merthogy arra a kutya sem fogja a voksát adni, különösen, ha az illető még kicsit sáros is ilyen-olyan tekintetben.
Jó dolog a fiatalok képzése, de még jobb lenne feladatokkal - értelmes feladatokkal - ellátni a politikusi pálya iránt érdeklődőket, mert a fiatal nem dumálni szeret, hanem tenni.
Ne áltassuk magunkat, a pacalpörköltes bohócok mögött okos emberek szervezik vagyonuk megtöbbszörözését, rájuk kellene figyelni.
És arra, hogy amikor Gyurcsány elszámoltatást ígér, akkor nem fintorogni kellene, hanem megígérni ezt helyi szinteken is, mert az emberek nem vakok és talán néhányuknak él még az igazságérzete is.


Nincs sok időnk, aki az időt lopja, az a jövőnket - gyermekeink, unokáink jövőjét lopja.
Nem kellene hagyni.

:O)))

2020. augusztus 18., kedd

FÉRFI POLITIKUS, NŐI POLITIKUS, JÓ POLITIKUS...

A Népszava "Szép szó" mellékletében megjelent Bruck Gábor írása, Orbán, a Marlboro Man bukni fog  címmel.
Javaslom, olvassátok el, mert számos értékes gondolatot tartalmaz, mégha minden gondolattal nem is tudok egyetérteni, jóllehet rokonszenves dolgokról esik a cikkben szó.
Kezdjük talán mindjárt a címmel.
Orbánt a Marlboro Manhez hasonlítani olyan, mintha Schmidt Máriát Eva Longoriával említenénk egy napon, egyszerre vicces és lehangoló.
Próbáljuk talán a kérdést úgy közelíteni, hogy a Marlboro Man nem macsó jelkép, inkább a férfiasságot (erő, határozottság, igazságszeretet, nőkkel, gyermekekkel szembeni gyengédség, udvariasság, stb.) testesíti meg, melynek - keletkezése idején, a múlt század közepén - még nem mondott ellen a tény, hogy dohányreklámként kezdte karrierjét.
Lássuk be, a férfiak túlnyomó többsége még ma is boldogan cserélné el kinézetét - szőrt szőrért, hogy legyünk kissé rusztikusak, ha már tehénpásztorról esik szó - vele...
Az ominózus politikus külleme kissé eltér az amerikai csordás atletikus alkatától, ő derékban dúsan hájalt, tekintete sem a cowboly hűvös távolságtartását idézi, ilyen tekintettel leginkább kapualjakban lehet találkozni, ahol "vonatjegyre kell a pénz, olcsón adom szegény édesanyám arany karikagyűrtűjét" szöveggel puhítja az empatikus és persze kissé haszonleső reménybeli vásárlója nem túl erős ellenállását a dakota üzletember.
De az, hogy Orbán bukni fog, az biztos.
Nagy kár, hogy ilyen esetekben mindig eszembe jut a klasszikus kérdés: azt már tudjuk, hogy mi lesz, már csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz?


A szerző kifejti, hogy a változást váró választó már nem várja a megváltót, merthogy szerinte az utóbbi harmincezer évben megváltozott a szavazói attitüd, már nem a legerősebbnek kellene vezetnie a falkát/hordát/csoportot, hanem annak, aki hajlamos a kompromisszumokra, az együttműködésre. 
Van egy rossz hírem: az ember ma is az erőre hagyatkozik leginkább, hiszen az egész élete a versenyre van optimalizálva - kaparj kurta, neked is jut, ugye.
Nem is szólva arról, hogy az a társadalom, melyben élünk szintúgy a versenyről szól.
Az a társadalom, mely a humanizmusról, az emberi együttműködésről szólt, nemigen kellett a  magyarnak, hát ki is hajigálta az ablakon.
Most büszkén fázunk és éhezünk, de szabadok vagyunk!
Szabadon dögölhetünk éhen, szabadon fagyhatunk meg telente, ha öregek vagyunk, szabadon választhatjuk a legmodernebb gyógyászati eljárások helyett a piócát, a köpölyözést, a ráolvasást.
Varázsgomba helyett is csak hüvelygomba jut annak, aki egy istennek se akar keresztény, magyar úri középosztály lenni, a hülye zsellérje meg prolija. 
És bizony-bizony, ma is várja a választó a megváltót. 
Az ügymenet gyorsítása érdekében az ügyeletes vátszek időnként kineveznek egyet-egyet, aki aztán úgy kerül szerepébe, mint Pilátus a Credoba.
Megváltók jönnek-mennek, váteszek maradnak - a magyar mazochista nép... 
Bruck Gábor - helyesen - megállapítja, hogy az ember agya ma is ugyanúgy működik, mint a kőkorszakban, valamiért mégis azt várná, hogy a pártok és vezetőik másként működjenek, ami valószínűleg illúzió, mint ahogy az is, hogy a választó mást vár idoljaitól, mint amit ma produkálnak.
Hát lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, nagy kulturális hátrálásunk során már csak egyetlen apró lépés választ el minket a megkövezés igen szép hagyományának felélesztésétől.
Jobboldaliak esetén ez bátran behelyettesíthető az ellenfél böllérbicskával történő megnyúzásával, hogy elég legyen csak a múlt század elejéig visszahátrálnunk, és máris elégedetten nézhetjük a hagyományőrzést valamelyik friss Horthy-szobor talapzatáról...
A választónak ma is Prónay imponál, Radnóti és Rejtő Jenő meg lúzerek, nincs helyük a táplálékláncban...


Megoldásként a cikk szerzője - miután számba vette pártpolitikai vágyait - a maszkulin kultúra elvetését kínálja a társadalomnak.
Mindjárt fekl is említ öt remek nőt, akikből lehetne akár miniszterelnök-jelölt is.
Dobrev Klára, Donáth Anna , Szél Bernadett, Szabó Timea, Cseh Kata - mindahányan remek emberek, de közülük legfeljebb egy alkalmas a pozícióra.
A magyar választó konzervatív, nemigen honorálja a parlamenti ülőhelyeken harisnyában ugráló nőket, ő a VOR öltönyös férfiakat tartja megbízhatónak, akik kenetesen beszélnek, be vannak oltva humor ellen, szókincsük úgy tíz közmondásra és öt közhelyre terjed ki, és bár verik a családot, meg keresztüllökdösik a vak komondoron, ha nem akar magától dobni egy hátast, de megfontolt, komoly, templomjáró emberek.
Az öt vonzó nő közül kettőnek viszonylag kevés a politikai tapasztalata, én pedig nem szeretnék ismét a politika fehér egere lenni, valami minimális biztonságra azért szükségem lenne - mondjuk ne menjen rá egy fél ciklus arra, hogy a miniszterelnök megtalálja az ajtót, mely mögött szükség esetén harisnyát cserélhet.
Emellett a cikkben említett "lányos értékek" - az együttműködés, a bizalom, a tapintat kultúrája - szépek, de nehéz úgy együttműködni, hogy állandóan figyelni kell a partner kezét, mikor jelenik meg benne a kés, melyet majd a vesédbe vág az első adandó alkalommal.
Nehéz bízni abban, aki a bizalommal visszaél, aki képtelen a közös érdeket előtérbe helyezni saját érdekeivel szemben, és az is illúziónak tűnik, hogy a nők nem versengenek majd egymással, merthogy idegen tőlük a maszkulin viselkedés.
Tévedés, és jó lenne erre nem akkor rájönni, mikor már hatalmon van korunk Báthory Erzsébetje, miután a másik négy nő - és néhány férfi - vérét kiszürcsölte az arany kupából.
A wishful thinking - az ábrándozás - nemigen vezet sehova, legfőképpen a politikában nem.
A politika nem a "kellene", hanem a "van" tudománya, annak pedig aki az Orbán elleni harcot vezetni akarja nem elég együttműködőnek lenni, keménynek is kell lennie, mint a vídia, vagy a fagyott kutya lába.
És az is tévedés, hogy Orbán elzavarásával a problémát is felszámoljuk, hiszen Őfőkártékonysága olyan károkat okozott a társadalomban, melyek eleve meghiúsíthatják a politikai változásokat, egy egészséges és élhető társadalom kialakítását.
Minden fontos pozícióban az ő vazallusai vannak, és nem lenne jó más vezető vazallusaival cserélni őket, nem lenne jó improvizálgatni, meg a vágyott győzelem után azonnal egymásnak esni.
A programnak nem 2022-ig kellene szólnia.


Nem nagyon hiszek abban, hogy a mai politikusok zöme önként túl tudna lépni pitiáner párt és egyéni érdekein, ehhez kényszerpályára kellene helyezni őket.
Ameddig nem hoznak létre egy választási pártot, nem dolgoznak ki konkrét programot mondjuk két ciklusra, addig felesleges is ábrándozni. 
Emellett persze hatékony tömegkommunikációra is szükség van, méghozzá egységes tömegkommunikációra.
A szervezet adott, Orbán létrehozta, használnunk kell majd, aztán lehet demokratizálni a későbbiekben.
A választási párt programjának megvalósítására egy technokrata miniszterelnök is alkalmas lehet, aki tehetséges szervezésben, szervezetirányításban, a politikai célt és az alkalmazandó módszereket a választási program határozhatná meg.
Konkrétan.
Beleértve a felelősségrevonásokat is az egyszemélyi hatalom létrehozásában viselt felelősséggel arányban.
Nem lenne szabad általánosságokba menekülni, a programnak tartalmaznia kell az alkalmazandó szankciókat, a tényleges életfogytig tartó börtönbüntetéssel és a teljes vagyonelkobzással bezárólag.
Tartalmaznia kell a feloszlatandó testületek megnevezését - Alkotmánybírósággal bezárólag.
Tartalmaznia kell a vissza nem térítendő támogatások visszafizetését, az államosítandó vagyon körét, az adórendszer azonnali átalakítását, a családtámogatások rendszerének kibővítését, hogy a választó tudja, nem tőle akar az új vezetés elvenni, hanem azoktól, akik csalárd módon jutottak a vagyonhoz.

Nem egyszerű dolog, és hát nem is az együttműködésről szól, de túl kell esni rajta, ha negyven-ötven év múlva nem szeretnénk megint kárpótlással küszködni.
A ma politikusai közül sokaknak ez lenne a hattyúdala, a fiataloknak pedig a hatalomgyakorlás egyeteme.
Az nem derül ki a cikkből, hogy a bátorság férfias vagy nőies tulajdonság-e, de az biztos, hogy bátorság, következetesség és céltudatosság nélkül semmire se megyünk.
Ehhez pedig tisztázni kell a célt is.


Talán ezzel kellene kezdeni...

:O))) 

2020. augusztus 10., hétfő

KEDVETLENÜL

Rettenetesen régen - tíz éve - írom a blogom.
Szeretem ezt a műfajt, mert ha valódi blogról van szó, és nem elgazdátlanodott újságírók pénzkereseti kísérletéről, akkor ez valóban a ma elérhető legszabadabb sajtótermék, még akkor is, ha időnként elhivatottságtól átfűtött szektatagok is feltűnnek a szerzők között.
Szeretem ezt a műfajt, mert csak a politikai blogger saját lelkiismeretének kell megfelelni, semmi és senki nem késztet hazudozásra, őszinte lehetsz és talán még mindenféle formai követelmények sem nyomasztanak.
Bloggernek lenni, aki témáját a mai politikai életben találja meg maga a mámor és kéjhömpöly lenne, ha az élvezetet - mint annyi más dolgot is az országban - tönkre nem vágnák a politikusok, akik egyszerűen elveszik a blogger kedvét attól, hogy a borsót a falra hányja, jóllehet nemegyszer van hányingere, talán nem is ok nélkül.
Mégsem ez a legnagyobb baj, hiszen akár még hozhatna is a konyhára, ha mindenféle amatőrök unalmas szerencsétlenkedéseitől megszabadulna a sajtó, és a média-fogyasztók csak tiszta forrásból szürcsölhetnék a kristálytiszta igét, Bencsiket, Puzsért, Bayer Zsoltot olvasgatva reggeltől estig.
A legnagyobb baj mégis az, hogy mára már mindenki únja az ellenzéket, úgy, ahogy vannak, tokkal-vonóval, és már szinte senki sem hisz abban, hogy a demokráciát meg lehetne még védeni demokratikus eszközökkel.
Erről csak részben tehet Nagyurunk, ott messze felettünk a Várszínházban, melyet előszeretettel nevez Karmelita Kolostornak.
Jellemzően ez éppen annyiban igaz, mint az ő oxfordi tanulmányai, melynek legendáját (Soros szerepét jótlákony homályban hagyva...) éppoly buzgón ápolják, mint katolikusok a szeplőtelen fogantatás dogmáját.
Erről leginkább a sajátjaink tehetnek, de ennek felismerésére a magyar politikai kultúrában esélyük sincsen, hiszen azt hiszik, hogy minden magyar állampolgár tágra nyílt szemekkel és lélekkel figyeli a bölcsességek ajkaikról pergő gyöngyszemeit.
Jóllehet, ha a füleiket is nyitva tartanák, tudhatnák, hogy bölcs népünk véleménye szerint:
a. egyik kutya, másik eb,
b. mind hazudik, egytől-egyig,
c. csak dumálnak, meg egymást cseszegetik, a Fideszben legalább rend van...

Ami a személyes rosszkedvemet illeti, arra két dolog nyomja rá - sok egyéb mellett - a bélyegét.
Az egyik az, hogy hiába értünk el értékelhető és az ellenfelet is felzaklató sikereket az önkormányzati választásokon, ennek semmiféle, az állampolgár számára is szemmel látható következménye nincs. 
Vártam volna azért egyet-mást, leginkább azt, hogy ha már anno hagytuk kivenni a kezünkből a teljes magyar médiát (tulajdonképpen ez Gyurcsány történelmi bűne, és nem az őszödi beszéd...), most majd élünk a lehetőséggel és lehetőséget teremtünk arra, hogy valamennyit korrigáljunk ezen a lehetetlen helyzeten.
Ehhez képest már az internet felett is meghatározó befolyást szerzett a részben Fidesznek, részben Lőrincnek nevezett részben Nemzetvezető, részben Keresztapa, az ellenzéknek pedig az maradt, ami a harmadik gyereknek a mama bal és jobb cicijének kiosztása után a papánál.
Majd mindegyik önkormányzatnak van újságja, van televíziója, a törvény elő is írja, hogy a kábeltelevíziók kötelesek egy csatornát a helyi önkormányzat rendelkezésére bocsájtani, de nemhogy országos ellenzéki sajtó, de még budapesti sincs.
A másik dolog, hogy erősen megismétlődni látszik az LMP szindróma, csak a váltógazdálkodásnak megfelelően most nem azt ígérik, hogy lehet más a politika, hanem az unalom elkerülése végett ebben a momentumban egy húsz év előtti baromság üli torát: Jöjjenek a romlatlan fiatalok!
Namármost én szeretem az ifjúságot, de a politika tipikusan nem a fiatalok sportja, szegény Petőfi is csak szerencsétlenkedett anno, de persze lehet egy fiatal zenész is jó zenész.
Már persze, ha a maga nótáját húzza, mert könnyen előfordulhat, hogy időnként egy olyan kottát nyomnak a kezébe, melynek eljátszása felborítja a zenekar harmóniáját.
Nem okvetlen a koncertmesternek 
kell elrontani a szólamot, lehet a tizenkettedik hegedűs játéka is idegőrlő és ocsmány.

Tehát nem kell okvetlenül a pártelnöknek hibáznia, neki elég, ha az abszolút hallás nélküli hegedűsnek átadja a kottát, melyet eljátszva szétcincálja a darabot.
Tulajdonképpen mindegy is, ha a menyasszonyt a lakodalom éjszakáján kazalnak dönti a Jóska, utána hiába bizonygatja az újdonsült férj, hogy nem történt semmi, őt mamlasznak, Julcsát meg rossz lotyónak tartja majd a násznép és senki nem fog rájuk szavazni, mikor a kisbírót választják.
Merthogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, nem elég együttműködni, az egység látszatát is fennkell tartani egy politikai szövetségben.


Hogy még ma sem értik az ellenzéki politikusok, hogy ma a politika nem elvekről, ideológiákról szól elsősorban, hanem a média-megjelenések hihetőségéről, az sajnálatos, az pedig méginkább az, hogy az ellenzék soraiban még mindíg sokan hiszik, hogy mocskos módszerek ellen lehet győzni tiszta eszközökkel.
Nem lehet, azt kell tenni, amit a választó is honorál, aztán majd, ha győztünk, utána el lehet kezdeni tisztességre, humanizmusra meg szolidarításra nevelni a társadalmat.

Addig meg nem ártana kinevelni egy olyan politikust, aki gyermekkorát a pitbullok között töltötte, és erre a pitbullok a mai napig rettegve emlékeznek...
Aki dudás akar lenni... 
Minenesetre ma nincs túl jó kedvem...

:O)))