2020. augusztus 10., hétfő

KEDVETLENÜL

Rettenetesen régen - tíz éve - írom a blogom.
Szeretem ezt a műfajt, mert ha valódi blogról van szó, és nem elgazdátlanodott újságírók pénzkereseti kísérletéről, akkor ez valóban a ma elérhető legszabadabb sajtótermék, még akkor is, ha időnként elhivatottságtól átfűtött szektatagok is feltűnnek a szerzők között.
Szeretem ezt a műfajt, mert csak a politikai blogger saját lelkiismeretének kell megfelelni, semmi és senki nem késztet hazudozásra, őszinte lehetsz és talán még mindenféle formai követelmények sem nyomasztanak.
Bloggernek lenni, aki témáját a mai politikai életben találja meg maga a mámor és kéjhömpöly lenne, ha az élvezetet - mint annyi más dolgot is az országban - tönkre nem vágnák a politikusok, akik egyszerűen elveszik a blogger kedvét attól, hogy a borsót a falra hányja, jóllehet nemegyszer van hányingere, talán nem is ok nélkül.
Mégsem ez a legnagyobb baj, hiszen akár még hozhatna is a konyhára, ha mindenféle amatőrök unalmas szerencsétlenkedéseitől megszabadulna a sajtó, és a média-fogyasztók csak tiszta forrásból szürcsölhetnék a kristálytiszta igét, Bencsiket, Puzsért, Bayer Zsoltot olvasgatva reggeltől estig.
A legnagyobb baj mégis az, hogy mára már mindenki únja az ellenzéket, úgy, ahogy vannak, tokkal-vonóval, és már szinte senki sem hisz abban, hogy a demokráciát meg lehetne még védeni demokratikus eszközökkel.
Erről csak részben tehet Nagyurunk, ott messze felettünk a Várszínházban, melyet előszeretettel nevez Karmelita Kolostornak.
Jellemzően ez éppen annyiban igaz, mint az ő oxfordi tanulmányai, melynek legendáját (Soros szerepét jótlákony homályban hagyva...) éppoly buzgón ápolják, mint katolikusok a szeplőtelen fogantatás dogmáját.
Erről leginkább a sajátjaink tehetnek, de ennek felismerésére a magyar politikai kultúrában esélyük sincsen, hiszen azt hiszik, hogy minden magyar állampolgár tágra nyílt szemekkel és lélekkel figyeli a bölcsességek ajkaikról pergő gyöngyszemeit.
Jóllehet, ha a füleiket is nyitva tartanák, tudhatnák, hogy bölcs népünk véleménye szerint:
a. egyik kutya, másik eb,
b. mind hazudik, egytől-egyig,
c. csak dumálnak, meg egymást cseszegetik, a Fideszben legalább rend van...

Ami a személyes rosszkedvemet illeti, arra két dolog nyomja rá - sok egyéb mellett - a bélyegét.
Az egyik az, hogy hiába értünk el értékelhető és az ellenfelet is felzaklató sikereket az önkormányzati választásokon, ennek semmiféle, az állampolgár számára is szemmel látható következménye nincs. 
Vártam volna azért egyet-mást, leginkább azt, hogy ha már anno hagytuk kivenni a kezünkből a teljes magyar médiát (tulajdonképpen ez Gyurcsány történelmi bűne, és nem az őszödi beszéd...), most majd élünk a lehetőséggel és lehetőséget teremtünk arra, hogy valamennyit korrigáljunk ezen a lehetetlen helyzeten.
Ehhez képest már az internet felett is meghatározó befolyást szerzett a részben Fidesznek, részben Lőrincnek nevezett részben Nemzetvezető, részben Keresztapa, az ellenzéknek pedig az maradt, ami a harmadik gyereknek a mama bal és jobb cicijének kiosztása után a papánál.
Majd mindegyik önkormányzatnak van újságja, van televíziója, a törvény elő is írja, hogy a kábeltelevíziók kötelesek egy csatornát a helyi önkormányzat rendelkezésére bocsájtani, de nemhogy országos ellenzéki sajtó, de még budapesti sincs.
A másik dolog, hogy erősen megismétlődni látszik az LMP szindróma, csak a váltógazdálkodásnak megfelelően most nem azt ígérik, hogy lehet más a politika, hanem az unalom elkerülése végett ebben a momentumban egy húsz év előtti baromság üli torát: Jöjjenek a romlatlan fiatalok!
Namármost én szeretem az ifjúságot, de a politika tipikusan nem a fiatalok sportja, szegény Petőfi is csak szerencsétlenkedett anno, de persze lehet egy fiatal zenész is jó zenész.
Már persze, ha a maga nótáját húzza, mert könnyen előfordulhat, hogy időnként egy olyan kottát nyomnak a kezébe, melynek eljátszása felborítja a zenekar harmóniáját.
Nem okvetlen a koncertmesternek 
kell elrontani a szólamot, lehet a tizenkettedik hegedűs játéka is idegőrlő és ocsmány.

Tehát nem kell okvetlenül a pártelnöknek hibáznia, neki elég, ha az abszolút hallás nélküli hegedűsnek átadja a kottát, melyet eljátszva szétcincálja a darabot.
Tulajdonképpen mindegy is, ha a menyasszonyt a lakodalom éjszakáján kazalnak dönti a Jóska, utána hiába bizonygatja az újdonsült férj, hogy nem történt semmi, őt mamlasznak, Julcsát meg rossz lotyónak tartja majd a násznép és senki nem fog rájuk szavazni, mikor a kisbírót választják.
Merthogy nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, nem elég együttműködni, az egység látszatát is fennkell tartani egy politikai szövetségben.


Hogy még ma sem értik az ellenzéki politikusok, hogy ma a politika nem elvekről, ideológiákról szól elsősorban, hanem a média-megjelenések hihetőségéről, az sajnálatos, az pedig méginkább az, hogy az ellenzék soraiban még mindíg sokan hiszik, hogy mocskos módszerek ellen lehet győzni tiszta eszközökkel.
Nem lehet, azt kell tenni, amit a választó is honorál, aztán majd, ha győztünk, utána el lehet kezdeni tisztességre, humanizmusra meg szolidarításra nevelni a társadalmat.

Addig meg nem ártana kinevelni egy olyan politikust, aki gyermekkorát a pitbullok között töltötte, és erre a pitbullok a mai napig rettegve emlékeznek...
Aki dudás akar lenni... 
Minenesetre ma nincs túl jó kedvem...

:O)))

2020. július 29., szerda

KÓSÁNÉ KOVÁCS MAGDA EMLÉKÉRE

Írtam ide egy posztot, ezzel tisztelegve a szocialisták és a DK vitathatatlanul legtisztességesebb és legtehetségesebb tagjának emléke előtt.
A poszt szőröstül-bőröstül eltűnt, ki tudja miért.
Legyünk jóindulatúak, tulajdonítsuk ezt a blogger felületének éppen folyó átalakításának.
Talán ez is az ok, hiszen egy még meg sem írt, közzé sem tette posztomnál is négy hozzászólást és százegy megtekintést mutat a szerkesztőfelület...
Nem írom meg újra a posztot, helyette kérlek, olvassátok el egy kilenc évvel ezelőtti írásomat, ebből talán kiviláglik, hogy régebben sem volt kétséges, mennyire rátermett, okos és tiszteletreméltó volt a baloldal közszeretetnek örvendő politikusa.

Sokan szerettük őt.
Nyugodjék békében...


https://www.pupublogja.hu/2011/06/kosane-levele.html




2020. július 25., szombat

KIVERED, VAGY SZOPSZ?

Index: Fexik, kussol!
Orbán boldogan röhög a markába, a libernyákokban az Úr számára kedves ellenfeleket utalt ki neki, emellett csak külföldön bír el kettőt-hármat a hátán, itthon az egész libernyák tábort a hóna alá csapja, majd a momentumosokat a fogai közé szorítja és így táncolja a rókatáncot, merthogy fontosak számára a népi hagyományok is.
Tegnap megint alkotott az ellenzék, amelyik éppen időben kezdett el dolgozni azon, hogy üzembiztosan veszítse el a következő választásokat, pedig már éppen úgy nézett ki, hogy kifut az időből.
Elképedtem: vannak az általam preferált politikai oldalon emberek, akik e tüntetés szervezőiben látják a reményt Orbán maffiaállamának lebontására?
Szánalmasan amatőr ügy ez, mintha egy Mucus néni által trenírozott alsótagozatos iskolai tánccsoport szeretné legyőzni a Bolsoj Balettet ...

Einstein írta, hogy az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.


Ami különösképpen felháborított, az a Momentum agresszív pofátlansága.
Egy ilyen helyzetben, ilyen horderejű ügyben egyszerűen nem szabadna már önállóan  megjelenni, mert ez már megint az ellenzék széthúzásának képzetét idézi fel.
Itt erőt kellene mutatni, és tízezer ember Budapesten nem erő, hanem erőlködés, itt egy tüntetés százezer embernél kezdődhetne, ha nem egy önképzőkör szervezné.
Emellett - ha már - akkor legalább  olyan helyre kell szervezni, ahol - ha már csak tízezer embert vagyunk képesek mozgósítani - a tízezer húszezret mutat.
Kellemes nyáresti sétát meg fel tud venni a média a Margitszigeten is.
A sétáltatás különben is eleve kizár egy meglehetősen komoly réteget - az idősebbeket, betegeket - a részvételből, és lehet, hogy a Momentum "politikusainak" ez újdonság, de a társadalomban több a közélet iránt érdeklődő ilyen ember van, mint politizálást felvállaló egyetemista.
És az ő szavazatuk éppen annyit ér, mint a generációkra visszamenőleg félénk és megalkuvó  kispolgár felmenőik által motivált fiatalok ki tudja kire adott szavazata.
Mindenki nyugodt lehet, hogy a Beszari hivatalát olyan helyre és úgy tervezték, hogy a környéken ütőképes tüntetést ne nagyon lehessen szervezni, csak egy gondjuk volt a tervezőknek - a szűk tér miatt nem fért el a harckocsiakasztó árok, mint a Parlamentnél...
Anno védekezhettünk azzal, mikor a romlatlan fiatalokat emlegettük, hogy még nem ismertük a Fideszt, de ma már illene felismerni ugyanazt a gátlástalan nyomulást, kirekesztő magatartást, önteltséget, melyet aztán később oly nagyon megutáltunk Orbán maffiózóinál.



Az ellenzék pártjai pedig boldogan asszisztáltak ehhez a mocskos kis trükkhöz, pedig érdemes lett volna hagyni, hogy pofára essenek a lila ködben utazó ifjak és a mögöttük álló erők, akikben nem túl nehéz felismerni az illibernyák Pocak szekértolóit.
Ha a többi párt és az újságírók, valamint bánatos hozzátartozóik magára hagyja ezt a tüntetést, akkor lehetett volna a résztvevőknek akár szalonnát is sütni egy virágcserépben gyújtott tábortűz körül.
Érdekes, amikor az SZDSZ szavatossága lejárt, már készen várta az örökséget az LMP, és amikorra kiderült, hogy velük még véletlenül se lesz más a politika, akkorra itt van nekünk az Újfidesz, mely leginkább csak az ellenzék belső szétverésére alkalmas.
Hála istennek, elég tehetségtelenek, aki tehetséges volt és gyárilag demokratikus gondolkodású közülük, az kint van Brüsszelben.
Lehet, nem véletlenül, láttunk már ilyet, Szanyi kapitánynak hívták, az ilyenek jobb, ha nem zavarják a hazai munkát...
Mindenesetre  emlékezni lehetne a spanyol polgárháborúra, ahol Franco négy hadoszloppal támadta a köztársaságiakat, ötödik hadoszlopa pedig a köztársasági erőkön belül vitézkedett.
Ideje lenne már leszámolni az illúziókkal, és a beépített ügynököket harcostársak helyett ellenfélnek - ellenségnek tekinteni, és úgy is kezelni.


Persze az attrakció végén a tüntetés felszállt egy villamosra és békésen hazamasírozott, még csak nem is nagyon ordibáltak, még jelszavaik sem voltak.
Pedig tudomásul kellene végre venni: ha igaz a bon mot, mely szerint O1G, akkor innentől már csak két utunk van: ki kell verni, vagy szopás van.


Lehet választani.


:O)))

2020. július 19., vasárnap

A LÉTEZŐ VILÁGOK LEGJOBBIKA

Természetesen az angolszász típusú parlamentáris demokrácia.
Vagy nem, de ennek kétségbevonására esélyünk sincs, mert azonnal felzeng a kórus, mely fennhangon hirdeti, hogy a rendszernek vannak ugyan hibái, de jobbat eddig még nem találtak ki ennél, és a vitathatatlan tekintélyű Churchillre mutogatnak, aki természetesen a saját szempontjai szerint értékelte a társadalmakat.
Kissé csökkenti ennek mindenkire kiterjedő értékét egyrészt az a tény, hogy nevezett államférfi Marlborough hercegének leszármazottja volt, az 1000 hektáros parkban lelhető Blenheim kastélyban született, ez pedig arra enged következtetni, hogy lehetőségei és érdekei nem minden esetben estek egybe a bátonyterenyei zsellér - ma közmunkás -  lehetőségeivel és érdekeivel.
Mellesleg Churchill azt mondta, hogy a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, melyeket már próbáltunk, de ő ötven éve halott, és a világ rengeteg dologban megváltozott, így társadalomszervezés területén is, jóllehet, azt hiszem, ha élne, még mindig tarthatná állítását.
Én már nem vagyok ennyire elragadtatva sem az angolszász modelltől, sem annak demokrácia-értelmezésétől, sem a világ mai állapotától.


Természetesen minden társadalommal kapcsolatos állítást csak megfogalmazásának időpontjának ismeretében és kora társadalmi körülményei között értékelhetünk többé-kevésbé helyesen.
Hogy úgy mondjam, könnyű volt Sztálin árnyékában polgári demokratának lenni, a terror sehol nem jó ajánlólevél a békés állampolgár számára.
Azt se felejtsük el, hogy az Atlanti óceán medre vérrel volt csordultig a kapitalizmus kialakulásának hajnalán, komplett földrészekről irtották ki az őslakosságot - többnyire a kereszt jegyében - és az emberi jogok még fogalom szintjén sem léteztek.
Volt viszont rabszolgatartás, ami gazdaságilag felettébb hatékonynak bizonyult.
Hogy ezt a modellt erőltetik a nyugati világ prominensei, ennek oka történelmi hagyományaikban keresendők.
Ők egy ilyen társadalmi rendszerben szocializálódtak és hallatlanul büszkék arra, hogy elérték, hogy bírói ítélet nélkül ne csapathassa le embertársaik fejét a szuverén, és pár évszázad alatt azt is, hogy meghatározott időszakonként kiválaszthassák, hogy kik képviselik az őket nyúzó, időnként a háború poklába küldő embertársaik érdeket - saját érdekeiknek hazudva azt.
Persze csak saját népük részesül ilyen kedvező elbírálásban, más népek polgárait esetenként dicsőség irtani, hogy azok erőforrásait, piacát elvegyék, így növelve azok hatalmát, akik a vagyont a kezükben tartják.
Aki az általuk szentesített elvekkel ellentétes elveket képvisel, azokat démonizálják, kirekesztik, rosszabb esetben meggyilkolják, legfőképpen azokat, akik veszélyeztetik magántulajdonukat, ami nem azonos a vitrinjeikben tárolt porcelánfigurákkal, és az eljegyzési gyűrűkkel.
A magántulajdon azokat az anyagi eszközöket jelenti, melyek alkalmasak a más emberek munkája által létrehozott értékek elsajátítására.
Tulajdonosaikat meg is értem, hiszen az ember irigyebb a kutyánál is, emellett szereti, ha kiélheti mohóságát, hiszen oly közel áll még az állatvilághoz.


A szocialista kísérlet azon alapult, hogy az ember felismeri saját érdekeit, felismeri azt, hogy jobb, ha a társadalom erőforrásai és meghatározó termelési eszközei köztulajdonban vannak, mint ahogy az sem baj, ha a segítségükkel előállított termékekből képződő nyereséget az az állam osztja el, melynek elsőrendű törekvése polgárainak jóléte.
Ez a kísérlet ma is folyik, és bár igaz, hogy errefelé kudarcot vallott, de a világ más részein milliárdok vesznek részt benne, hogy milyen eredménnyel, az majd kiderül, lehet párszáz év múlva, de a társadalmak formálása sehol nem ment rohamtempóban, miért éppen most menne?
Amúgy elméleti síkon sem értem, hogy miért lenne jobb egy olyan társadalom, melyben a vagyon jelentős része kevesek kezében összpontosul annál a társadalomnál, mely a közösségi tulajdont részesíti előnyben.
Hiába, az ember képtelen adott méreten túl gondolkodni, például ha megkérdezed tőle, hogy akarod-e, hogy a bográcsban levő pörköltből a hús egy része a tied legyen, máris összefut szájában a nyál, de ha azt érdeklődöd meg, hogy akarod-e, hogy az ország vagyonából részesedj, akkor mindjárt eszébe jut a nők várható társadalmasítása és ezt összefüggésbe hozza imádott Julcsájával, majd kirohanásokat intéz a rohadt komcsik ellen.
Mondhatnánk, hogy aki hülye, haljon meg, de - sajnos - viszi magával az értelmeseket is...
A klasszikusok már százötven évvel ezelőtt megmondták, hogy a termelés feltételei sokkal gyorsabban fejlődnek, mint a tudat, ami felettébb sajnálatos, mert mára tisztán látszik, hogy infantilis idióták játszanak az atombombával, sík hülyék szennyezik élhetetlenné és mérgezővé a környezetet, és ez egyaránt így van nagyban és kicsiben, földrészek és családok szintjén is.
De ettől még az angolszász parlamentáris demokrácia nem mindent megváltó recept a világ bajaira, az írástudatlan afgán tálib és a szomáliai törzsi varázsló éppúgy halálos veszély az emberiségre, mint a magyar fajankó, aki képtelen felülemelkedni a lótolvaj mentalitáson, mikor a sors nagy röhögések közepette a kezébe nyomja egy ország kormányrúdját.
A kötelező olvasmányok közül semmiképpen nem célszerű kihagyni Arany Jánostól A nagyidai cigányok című hőseposzt - igencsak magunkra ismerhetünk hőseiben - sajnos...


A mai állapotok a kapitalizmus zsákutcájának utolsó párszáz méterét tükrözik, az emberiség, ha fenn szeretne maradni kénytelen lesz sürgősen modellt váltani.
Ha tovább folytatja a Föld kizsákmányolását, az emberiség kihal.
De addig rögös út vezet, szenvedéssel és vérrel kell gyermekeinknek és unokáinknak fizetniük elődeik szűklátókörűségéért, az emberi mohóságért, kapzsiságért, a tengernyi igazságtalanságért, az ostobaságért.
Magyarország ebben a történetben elhanyagolható tétel, csak nekünk számít, igaz, nekünk az életünk ez a szerencsétlen ország, melynek beteg vezetője azt hiszi, hogy képes egyedül is legyőzni a történelmet, a természetet, és képes egyedül megnyerni a jövőt.
Sajnos téved, és ennek árát leszármazottainknak kell megfizetniük, hacsak még időben világgá nem kergetjük őt nálunk és eszmetársait szerte a világon.
Nem egyszerű feladat.

:O)))





2020. július 15., szerda

MINT A KÁDÁR-RENDSZER? - LÓSZART, MAMA!



Néha sikítófrászt kapok, amikor közéleti szereplők, de az ismerőseim közül is néhányan szent meggyőződéssel kijelentik, hogy Orbán rendszere éppen olyan, mint a Kádár-rendszer.
A fiatalabbjának még elnézem a dolgot, merthogy ők azt böfögik vissza, amit szellemi kihívásokkal vesztes csatát vívó felmenőiktől hallottak, de az idősebbjét teljes szívemből szánom, hiszen akit az Úr el akar veszejteni, annak elveszi az eszét.
Más kérdés, hogy némelyiküknek nem is volt…
Azt hiszem, hogy egy politikai rendszert elsősorban és szinte kizárólag az minősít, hogy mit tudott adni az ország népének, a rendszer vezetőit pedig az, hogy mit tudtak kihozni az ország javára koruk gazdasági-politikai adottságaiból, és akkor még nem is beszéltünk személyes tulajdonságaikról, tehetségükről, szándékaikról – bár utóbbi inkább csak árnyalja a képet.
Ha össze szeretnénk vetni a két rendszert, hát meg kell állapítanunk, hogy a közöttük nincs egy fikarcnyi egyezőség sem, hogy úgy mondjam, ég és föld a különbség, a névadók között pedig még nagyobb a távolság, nevezetesen Orbán Kádár cipőfűzőjéig sem ér fel.


Kádár rendszerében az ország vagyona, erőforrásai saját kezünkben voltak, méghozzá túlnyomó többsége valamilyen közösségi tulajdonban.
Aki ezt nem értené, az próbálja meg elképzelni, hogy a Balaton partján épült szállodákban minden magyar állampolgárnak tulajdonrésze volt, még ha csak tízmilliomod résznyi – viszont minden vagyonelemben, különféle tulajdoni formákon keresztül.
Most nincs, mert ami nincs külföldi tulajdonban, az strómanjain keresztül a Szent Család tulajdonában van, de így van ez a termelőüzemek tekintetében is.
Akkor létezett ipar, voltak világszínvonalú termékeink, voltak exportképes magyar termékek, ma meg nincsenek, hacsak nem számítjuk Kovi pornófilmjeit.
A magyar ipar – különösen a nagyipar – megszűnt, a klasszikus munkásosztályt szétzavarták, ezzel egy koszból szétverték a szakszervezeteket, a munkásokat meg odadobták egy olyan vállalkozói rétegnek, mely a profitját elsősorban az olcsó – nagyrészt fekete – munkaerőből realizálta.
Ma nagyipari munkásság legfeljebb a multik üzemeiben van, igaz, ott a magyar viszonyokhoz képest megfizetve, de messze elmaradva az adott cég által anyaországi dolgozóinak fizetett munkabérektől.
A kisvállalkozók és a sufniüzemek bejelentés nélküli, vagy félpénzre bejelentett ipari zselléreiről ne is essen szó.
Nincs cukorgyárunk, nincs növényolaj-iparunk, a multi megvette, aztán bezárta, mert csak a piac kellett neki.
Ma csak főtereket kövezünk meg stadionokat építünk, a buszokat meg használtan importáljuk innen-onnan.
Valaha tudtunk vasúti kocsikat gyártani, ma ha gyártunk is, más keres az üzleten.
Az érdekvédelem helyzetét pedig pompásan mutatja a Suzuki álláspontja, mely mellesleg sehol máshol Európában nem állná meg a helyét.


A Kádár-rendszerben a nettó költségvetési befizető mezőgazdaság (Ilyen – rajtunk - kívül csak Új-Zéland volt…) helyzete is siralmas, a fő mezőgazdasági termék a területalapú támogatás.
Miközben a rendszerváltás idején jobbról leporolták a soha meg nem valósult kert-Magyarország elképzelését, szétverték a nagyüzemi mezőgazdaságot, vele együtt a magyar falut is.
A nyugdíjjogosultság megszűnt, a föld, mely a Kádár-rendszerben is a paraszt tulajdona maradt, mára már egy új társadalmi réteg kezébe került, a mezőgazdasági termékek feldolgozása részben megszűnt, részben bankárok és a Szent Család és vazallusai kezébe került.
Hol van már a Kádár-kor, mikor minden magyar állampolgárra jutott egy disznó?
Ma Karácsony azért megy utolsónak a disznótorba, mert sokáig kell keresgélnie, míg talál végre egy döglött disznót - a legnagyobbak igen virulensek, és folyvást azon dolgoznak, hogy disznósajttá dolgozzák fel eltartóikat.


Kádár korában az egészségügyi ellátás állampolgári jog volt, és igaz, hogy létezett a hálapénz, de nem kötelező jelleggel.
Volt közbiztonság, saját törvényeit a rendszer rigorózusan betartotta, virágzott a kultúra, egyetlen jelentős mű sem került elő a rendszerváltás után, és a művészt megbecsülték, ma meg mindenféle lófejű, tepsiszájú buta luvnyából csinálnak idolt a fiatalság számára.
Kádár és Orbán egy napon említése talán azt a célt szolgálja, hogy tudat alatt összekapcsolja azt, aki a népéért élt azzal, aki a népe kifosztásából él.
Ebben az országban Kádár alatt a legszegényebb cigány gyereke is tanulhatott, segítették ezerféle módon, ma meg a legokosabbakat is visszarugdalják a putriba, merthogy újratermelődtek a szegregátumok, a nyomortelepek.
Emlékszem, egyszer egy kollegám zsidózgatni kezdett a munkahelyen, utána ezerrel kérte a bocsánatot, mert nem csak illetlenség volt, de az állam szankcionálta is az antiszemitizmust, rasszizmust – de bevallom, gyerekként nem is érdekelt bennünket a származás, egyszerűen nem volt téma.


Szóval, nem kellene buta párhuzamokkal operálni - attól, hogy te is jártál körömcipőben, meg a Rákóczi téri durva is, te még bőven lehettél vesztaszűz…
Kádár a magyar nép nagy szerencséje, aki kihozta az ország lehetőségeiből a maximumot.
Orbán ellopta és ellopja amit a bamba nép eltűr, miközben a hazafiságra és a nemzeti érzéseidre apellál, jobb híján, merthogy mára az maradt csak az ország hajdani jóhíréből, elismertségéből, tekintélyéből, sajnos.


Kádár adott harminc jó évet a magyarnak, Orbán elvett legalább ennyit, hát legyünk észnél a hasonlítgatásnál, ha javasolhatom.
Már csak leszármazottaink érdekében is - nem kellene hülyíteni őket.


:O)))